Élet és Tudomány, 1983. július-december (38. évfolyam, 26-52. szám)
1983-12-02 / 48. szám
té-szobor készült; közülük a meloszi vagy — ismertebb nevén — milói Vénusz (ez volt Aphrodité római neve) a leghíresebb. A legenda szerint e szobrot „sok asszony szépségének részleteit összesítve” mintázta meg az alkotója. A görög nőeszmény erőteljesebb, asszonyosabb és szabályosabb, mint az egyiptomi. A karcsú elegancia, a könnyedség helyett az arányosságot, az érzéki vonzóerővel ellentétben a harmóniát, a lelki szépséggel párosult gömbölyű formákat tartották a legtöbbre. A derék és a csípő telt, lágyan ível, a kis, kerek has szépségét gyakran örvénylő drapéria is hangsúlyozza. A comb formás, telt, a szépen ívelő alsó lábszár törékeny bokában végződik. A fej harmonikus, nyugodt, nyoma sincs rajta az egyiptomi asszonyok izgató sejtelmességének. Szabálytalanságnak az ívelt szem, az egyenes orr és a rajzos száj elrendezésében sincs helye. A görög férfiak és nők egyaránt gondosan ápolták magukat, s testüket drága olajokkal kenték, de szépítőszert keveset használtak, mert úgy vélték, hogy a festék adhat ugyan érdekességet, szexuális vonzóerőt, de a természet harmóniáját semmiképpen sem utánozhatja. A szobrokban megőrzött görög szépségeszmény ma is lenyűgöző, ám a tiszteletlen divatlapok az elmúlt száz évben többször is föltették a kérdést: vajon hogyan tetszene ma a megelevenedő milói Vénusz? Sikert aratna-e bikiniben vagy divatos szabású ruhában? A legvalószínűbb az, hogy nem, sőt talán fogyókúrába kellene kezdenie, ha változatlanul „a világ legszebb asszonya” címre törekedne! A görögöktől a rómaiak vették át a képzeletbeli stafétabotot. Ám a hatalmas birodalmat megteremtő , katonáskodó és a folytonos hódítást élethivatásnak tekintő hősök szemében a görögök szépségkultusza csupán egy leigázott nép elpuhult, haszontalan kedvtelése volt. A szép ifjak imádatát megvetették, a köztársaság korának jellemző asszonyideálja pedig az erényes Lukrécia volt: ő inkább tőrt döfött a szívébe, de nem hagyta magát meggyalázni. A köztársaság korának utolsó és a császárság első szakaszában azután a rómaiak is értékelni kezdték a görögök művészetét és szépségeszményét. Augustus császár (i. e. 63— i. sz. 14) szobra ismét szinte egy ifjú isten. A fiatal császár tudatosan állította propagandisztikus céljainak szolgálatába a görög művészetet. A hanyatló császárság korábana III. Martialis (i. sz. 40-104) írta ezt egy epigrammájában. Jelkép értékű sorok, különösképpen érzékletesen mutatják, hogy mennyire mulandónak tekintette a szépséget, az ember kül- Római frizurák századtól kezdve), amikor az egyén — még a fényűző gazdagságban élő egyén is — ki volt szolgáltatva a zsarnokok szeszélyének, a szépség újra nagyon fontos lett. A csak a már látó, csak a pillanat boldogságát kereső életfelfogás a szépséget árucikké tette, s vele a férfiak és a nők is pénzt, hatalmat szerezhettek maguknak. Példa rá Antinous, aki így emelkedett alacsony sorból Hadrianus császár kegyencévé. Nőies, fürtös, érzéki feje, erőtlen teste egy elpuhult, bomló társadalom ízlését tükrözi. Szépségápoláshoz: számárcsorda A szépségükkel hatalmat szerző asszonyok közül Poppea az egyik legismertebb. Nero császár (i. sz. 54— 63) hírhedt felesége rendszeresen fürdött szamártejben, mert attól (állítólag) bársonyossá és üdévé vált a bőre, s hogy semikor se kelljen fontos szépítőszerét nélkülöznie, hosszabb útjaira egy egész szamárcsorda is elkísérte. A császárkor ficsúrjai és divatdámái körül seregnyi rabszolga szorgoskodott a szépítőszerek tömkelegével. Az i. e. I. században a férfiak is púderezték magukat, a szemhéjukat aranyporral festették, s éppúgy kezelték a hajsütővasat, mint a nők. A görögök állandó „klasszikus” hajviseletével ellentétben Rómában szinte évenként változott a „divatfrizura”, sőt, a történetírók szerint Marcus Aurelius tizenkilenc évnyi uralkodása alatt háromszáz különböző frizurát hordtak a nők. A fekete — ám a szőke északi szépségekre hasonlítani kívánó — asszonyok haját gyakran tönkretették a rossz festékek, s az „eredmény” az volt, hogy sokaknak parókát kellett hordaniuk. Említettük már: a rómaiak átvették a görög szépségeszményt, az ideálisnak vélt testarányokat, de éppen a lényegben változtattak rajtuk. Az „isteni tökéletességet” megtöltötték nemiséggel, izgalmas szabálytalansággal, a görög harmónia helyébe az egyéni varázs, az „örök szépség” helyébe pedig a pillanatnak a szépsége lépett. Nemének állapotát a római birodalom közéleti embere, művelt polgára. F. Dózsa Katalin (Magyar Nemzeti Múzeum) „Nem volt senki olyan szép, mint amilyen te, Lycoris, Senki sem olyan szép most, mint amilyen Glycera, Ő is olyan lesz, mint te, de te már olyan soha, mint ő, őt akarom, s téged már csak akartalak én!” (Következik: Égi és földi gyönyörűségek)