Élet és Tudomány, 1984. január-június (39. évfolyam, 1-26. szám)

1984-03-02 / 9. szám

A hétköznapok lélektana Dr. Ranschburg Jenő rovata B. OTTÓ ESETE Olvasóim közül bizonyára sokan tudják, hogy éveken át voltam a té­vé Családi kör című műsorának pszichológus szakértője. A legelső időszakot nem számítva, amikor még révetegen csetlettem-botlottam a ,,profi” televíziósok között, min­dig foglalkoztatott, hogy vajon mek­kora az ilyen típusú műsoroknak — és bennük a saját tevékenységem­nek — a hatékonysága. A Tö­megkommunikációs Kutatóközpont ugyanis vizsgálatai alapján arra adott választ, hogy mennyien nézik a műsort, s tetszik-e a nézőknek, vagy sem. Ennek azonban kevés kö­ze volt ahhoz, ami engem igazán ér­dekelt: vajon követik-e a nézők a műsor által sugalmazott „tanácso­kat”, vajon megváltozik-e a szülő és a gyermek kapcsolata a televízió­ban látottak hatására? Persze tudom, hogy az ilyen kér­désre csak bonyolult és költséges vizsgálatok adhattak volna szaksze­rű választ. A gyermeknevelést egyébként sem lehet „receptre írni”! Meglehetősen kicsi a valószínűsége annak, hogy a szülő a meggyőző ér­vek hatására elismerje: hibás neve­lési gyakorlatot követ, s arra sin­csen sok esély, hogy ettől kezdve pontosan úgy viselkedik majd gyer­mekével, ahogyan azt a szakember tanácsolja neki. Ennek sok oka van. Közülük az egyik legfontosabb — és talán a legmeglepőbb — a tudo­mánynak az a felismerése, hogy a szülő nevelői stílusa, magatartása apáról fiúra száll,­ azaz: öröklődik! Sietek leszögezni, hogy az öröklés­nek ebben a formájában nem a gé­neké a főszerep, hanem a szülő és gyermeke kapcsolatának ama sajá­tosságáé, amelynek „átörökítő ere­­jé”-re éppen B. Ottó esete hívta fel a szakemberek figyelmét. B. Ottó porosz szülök gyermeke volt, a második világháború idején — szüleivel és rokonaival együtt — az Egyesült Államokba emigrált. Ottó édesapja vérbeli „porosz szülő” volt: fiától mindenkor feltétel nél­küli engedelmességet követelt, a vélt vagy valódi szabálysértéseket pedig durva fizikai büntetéssel torolta meg. Ez volt az oka annak, hogy apa és fia között egyre feszültebbé vált a kapcsolat, s mire Ottó elérte a serdülőkort, a család a félelem és a gyűlölet riasztó légkörében élt. Ottó — apja őrjöngő dühkitörései és kegyetlen büntetései ellenére (vagy éppen ezért) — egyre ritkábban járt haza. Az iskolát nagy ívben elkerül­te, és — más hasonló helyzetű kor­társaival együtt — életének java ré­szét az utcán töltötte. Amikor a pe­dagógus határozott kívánságára Ot­tót a szülei lélektani szakrendelésre vitték, gyorsan kiderült, hogy ma­gatartási zavarainak hátterében az apa és a fiú elmérgesedett viszálya húzódik meg. Az is világossá vált, hogy Ottó apja a maga nevelési módszereit hibátlannak ítéli meg, s azokon semmi körülmények között sem hajlandó változtatni. Mindezt tekintetbe véve a szakrendelő mun­katársai azt tanácsolták, hogy Ottó költözzön a szomszéd városban élő rokonaihoz, mivel „az apának és fiának a kapcsolata oly súlyosan és visszafordíthatatlanul sérült, hogy az egészséges fejlődés feltételei a családon belül nem biztosíthatók”. Ottó egyébként a vizsgálat során többször visszatért arra, hogyan fog­ja ő nevelni a fiát, ha egyszer majd apa lesz. „Persze, nem fogok min­dent megengedni neki — mondta —, de igyekszem majd megérteni őt, és sohasem élek vissza azzal, hogy én vagyok az erősebb és a hatalma­sabb.” Teltek-múltak az évek. Ottóról olyan hírek érkeztek, hogy jól meg­találta a helyét a rokonainál, nem csavarog, rendesen tanul, egyszóval minden rendben van. Körülbelül húsz évvel később egy fiatalasszony jelent meg ugyanabban a szakren­delőben, ahol az imént vázolt ese­mények lezajlottak. Elmesélte, hogy tizenkét évvel ezelőtt ment férjhez, a házassága kitűnően sikerült, férje rendes, becsületes ember, szereti őt, becsületesen, tisztességesen dolgozik. Hanem a férje és a fia között már évek óta rossz a kapcsolat és most, hogy a gyerek serdülni kezd, ez egyre elviselhetetlenebb. Elmondta, hogy a férje senkit sem enged bele­szólni fia nevelésébe, feltétel nélküli engedelmességet követel tőle, s a legapróbb vétket is könyörtelenül, drákói szigorral bünteti. A fiatalasz­­szony segítséget kért, mert a gyer­mek egyre többet csavarog, s az is­kolában is sok a panasz ellene. Gondolom, az olvasó sejti már, hogy a fiatalasszony B. Ottóné volt, annak a hajdani fiúnak a felesége, aki ugyanúgy szenvedett apja kö­nyörtelen nevelési elveitől és „mód­­szerei”-től, mint most tőle az ő fia. Mivel magyarázható, hogy Ottó pon­tosan ugyanúgy nevelte a fiát, mint az apja őt, holott serdülőkorában gyűlölte ezeket a módszereket, és hosszasan ecsetelte, mennyire más­képpen lesz ez majd az ő családjá­ban? Amikor a felnőtt, családos Ot­tót fia ügyében bekérették a szak­rendelőbe, s kérték, gondoljon visz­­sza a saját gyermekkorára, fogadko­zásaira, Ottó olyasmit mondott, amit előtte is, azóta is sokszor hallunk hasonló helyzetekben: „Ugyan, az nem számít, amit egy kölyök mond! Amióta megjött az eszem, áldom az apám kezét, amellyel megpofozott, mert annak köszönhetem, hogy tisz­tességes ember lett belőlem!” Ottó esete óta számos vizsgálat igazolta, hogy a szülői nevelői stílus „öröklődik”. Ha ez a stílus olyan, mint Ottó apjáé volt, a gyermek szenved tőle, de mire felnő, ponto­san ugyanazt teszi, ami ellen ser­dülőkorában kétségbeesetten tiltako­zott. Sőt, mint Ottó esetében láttuk, még „ideológiát” is farag hozzá: „A gyerek nem tudja, mi a jó neki. Majd ha felnő, rájön, hogy nekem volt igazam." A számtalanszor ta­pasztalt jelenség magyarázata egy­szerű, mégis elgondolkoztató. Aki figyelte már négy-öt éves gyerme­kek játékát, bizonyára észrevette, hogy a szerepjátékok között „férj— feleség” játék sohasem található, csak „papás-mamás”. A gyermek számára az a kérdés, hogy a szülő milyen­ „férj” és milyen „feleség”, nem életbevágóan fontos; egy kicsit úgy nézi őket — kívülről —, mintha moziban ülne. Az apai és az anyai viselkedés azonban már „vérre megy”, hiszen ebben ő a partner, a „gyerek”. Nélküle semmiféle „apai” vagy „anyai” magatartás nem léte­zik! Mi ezt így szoktuk mondani: a dimenzió egyik végpontján a szülő, a másikon a gyermek található, s a gyermek számára a szülő—gyerek kapcsolatot — hiába tiltakozik elle­ne serdülőkorában — az a viszony fogja jelenteni, amelyet otthon meg­tanult, amelyet a saját bőrén tapasz­talt. Amikor felnő, csupán helycsere történik ugyanazon a dimenzión: most ő kerül a szülő helyére, gyer­meke pedig a túloldalra! Mindez azért történik így, mert az ember a családjában szereti „elen­gedni” magát; viselkedésére kevésbé figyel oda, mint a munkahelyén vagy egyéb kapcsolataiban, így az­tán akadálytalanul előtörnek a gyer­mekkori beidegződések, automatiz­musok. A legtöbb szülő ilyenkor a kényelmesebb megoldást választja: „ideológiát” farag — utólag — a kész viselkedésmintához, s így azt a lát­szatot kelti, mintha szilárd alapel­vek vezetnék szülői szerepében. Pe­dig van más lehetőség is: a serdülő­kori tapasztalatokat — netán külső, szakmai segítséget is — felhasznál­va fogalmazzuk meg magunknak a követendőnek ítélt alapelveket, az­tán folyamatosan, tudatosan figyel­jünk arra, hogy miképp valósulnak meg ezek az elvek a nevelésben, a gyermekünkkel való kapcsolatban! Mint mondtam, ez is egy lehetőség. Kétségtelen azonban, hogy az elő-­­zőnél sokkal nehezebb megvalósí­tani. 279 Rovatunkkal minden hónap első hetében jelentkezünk, legközelebb — ez évi 14. számunkban — a testi fájdalmakról írunk.

Next