Élet és Tudomány, 1984. január-június (39. évfolyam, 1-26. szám)
1984-03-02 / 9. szám
A hétköznapok lélektana Dr. Ranschburg Jenő rovata B. OTTÓ ESETE Olvasóim közül bizonyára sokan tudják, hogy éveken át voltam a tévé Családi kör című műsorának pszichológus szakértője. A legelső időszakot nem számítva, amikor még révetegen csetlettem-botlottam a ,,profi” televíziósok között, mindig foglalkoztatott, hogy vajon mekkora az ilyen típusú műsoroknak — és bennük a saját tevékenységemnek — a hatékonysága. A Tömegkommunikációs Kutatóközpont ugyanis vizsgálatai alapján arra adott választ, hogy mennyien nézik a műsort, s tetszik-e a nézőknek, vagy sem. Ennek azonban kevés köze volt ahhoz, ami engem igazán érdekelt: vajon követik-e a nézők a műsor által sugalmazott „tanácsokat”, vajon megváltozik-e a szülő és a gyermek kapcsolata a televízióban látottak hatására? Persze tudom, hogy az ilyen kérdésre csak bonyolult és költséges vizsgálatok adhattak volna szakszerű választ. A gyermeknevelést egyébként sem lehet „receptre írni”! Meglehetősen kicsi a valószínűsége annak, hogy a szülő a meggyőző érvek hatására elismerje: hibás nevelési gyakorlatot követ, s arra sincsen sok esély, hogy ettől kezdve pontosan úgy viselkedik majd gyermekével, ahogyan azt a szakember tanácsolja neki. Ennek sok oka van. Közülük az egyik legfontosabb — és talán a legmeglepőbb — a tudománynak az a felismerése, hogy a szülő nevelői stílusa, magatartása apáról fiúra száll, azaz: öröklődik! Sietek leszögezni, hogy az öröklésnek ebben a formájában nem a géneké a főszerep, hanem a szülő és gyermeke kapcsolatának ama sajátosságáé, amelynek „átörökítő erejé”-re éppen B. Ottó esete hívta fel a szakemberek figyelmét. B. Ottó porosz szülök gyermeke volt, a második világháború idején — szüleivel és rokonaival együtt — az Egyesült Államokba emigrált. Ottó édesapja vérbeli „porosz szülő” volt: fiától mindenkor feltétel nélküli engedelmességet követelt, a vélt vagy valódi szabálysértéseket pedig durva fizikai büntetéssel torolta meg. Ez volt az oka annak, hogy apa és fia között egyre feszültebbé vált a kapcsolat, s mire Ottó elérte a serdülőkort, a család a félelem és a gyűlölet riasztó légkörében élt. Ottó — apja őrjöngő dühkitörései és kegyetlen büntetései ellenére (vagy éppen ezért) — egyre ritkábban járt haza. Az iskolát nagy ívben elkerülte, és — más hasonló helyzetű kortársaival együtt — életének java részét az utcán töltötte. Amikor a pedagógus határozott kívánságára Ottót a szülei lélektani szakrendelésre vitték, gyorsan kiderült, hogy magatartási zavarainak hátterében az apa és a fiú elmérgesedett viszálya húzódik meg. Az is világossá vált, hogy Ottó apja a maga nevelési módszereit hibátlannak ítéli meg, s azokon semmi körülmények között sem hajlandó változtatni. Mindezt tekintetbe véve a szakrendelő munkatársai azt tanácsolták, hogy Ottó költözzön a szomszéd városban élő rokonaihoz, mivel „az apának és fiának a kapcsolata oly súlyosan és visszafordíthatatlanul sérült, hogy az egészséges fejlődés feltételei a családon belül nem biztosíthatók”. Ottó egyébként a vizsgálat során többször visszatért arra, hogyan fogja ő nevelni a fiát, ha egyszer majd apa lesz. „Persze, nem fogok mindent megengedni neki — mondta —, de igyekszem majd megérteni őt, és sohasem élek vissza azzal, hogy én vagyok az erősebb és a hatalmasabb.” Teltek-múltak az évek. Ottóról olyan hírek érkeztek, hogy jól megtalálta a helyét a rokonainál, nem csavarog, rendesen tanul, egyszóval minden rendben van. Körülbelül húsz évvel később egy fiatalasszony jelent meg ugyanabban a szakrendelőben, ahol az imént vázolt események lezajlottak. Elmesélte, hogy tizenkét évvel ezelőtt ment férjhez, a házassága kitűnően sikerült, férje rendes, becsületes ember, szereti őt, becsületesen, tisztességesen dolgozik. Hanem a férje és a fia között már évek óta rossz a kapcsolat és most, hogy a gyerek serdülni kezd, ez egyre elviselhetetlenebb. Elmondta, hogy a férje senkit sem enged beleszólni fia nevelésébe, feltétel nélküli engedelmességet követel tőle, s a legapróbb vétket is könyörtelenül, drákói szigorral bünteti. A fiatalaszszony segítséget kért, mert a gyermek egyre többet csavarog, s az iskolában is sok a panasz ellene. Gondolom, az olvasó sejti már, hogy a fiatalasszony B. Ottóné volt, annak a hajdani fiúnak a felesége, aki ugyanúgy szenvedett apja könyörtelen nevelési elveitől és „módszerei”-től, mint most tőle az ő fia. Mivel magyarázható, hogy Ottó pontosan ugyanúgy nevelte a fiát, mint az apja őt, holott serdülőkorában gyűlölte ezeket a módszereket, és hosszasan ecsetelte, mennyire másképpen lesz ez majd az ő családjában? Amikor a felnőtt, családos Ottót fia ügyében bekérették a szakrendelőbe, s kérték, gondoljon viszsza a saját gyermekkorára, fogadkozásaira, Ottó olyasmit mondott, amit előtte is, azóta is sokszor hallunk hasonló helyzetekben: „Ugyan, az nem számít, amit egy kölyök mond! Amióta megjött az eszem, áldom az apám kezét, amellyel megpofozott, mert annak köszönhetem, hogy tisztességes ember lett belőlem!” Ottó esete óta számos vizsgálat igazolta, hogy a szülői nevelői stílus „öröklődik”. Ha ez a stílus olyan, mint Ottó apjáé volt, a gyermek szenved tőle, de mire felnő, pontosan ugyanazt teszi, ami ellen serdülőkorában kétségbeesetten tiltakozott. Sőt, mint Ottó esetében láttuk, még „ideológiát” is farag hozzá: „A gyerek nem tudja, mi a jó neki. Majd ha felnő, rájön, hogy nekem volt igazam." A számtalanszor tapasztalt jelenség magyarázata egyszerű, mégis elgondolkoztató. Aki figyelte már négy-öt éves gyermekek játékát, bizonyára észrevette, hogy a szerepjátékok között „férj— feleség” játék sohasem található, csak „papás-mamás”. A gyermek számára az a kérdés, hogy a szülő milyen „férj” és milyen „feleség”, nem életbevágóan fontos; egy kicsit úgy nézi őket — kívülről —, mintha moziban ülne. Az apai és az anyai viselkedés azonban már „vérre megy”, hiszen ebben ő a partner, a „gyerek”. Nélküle semmiféle „apai” vagy „anyai” magatartás nem létezik! Mi ezt így szoktuk mondani: a dimenzió egyik végpontján a szülő, a másikon a gyermek található, s a gyermek számára a szülő—gyerek kapcsolatot — hiába tiltakozik ellene serdülőkorában — az a viszony fogja jelenteni, amelyet otthon megtanult, amelyet a saját bőrén tapasztalt. Amikor felnő, csupán helycsere történik ugyanazon a dimenzión: most ő kerül a szülő helyére, gyermeke pedig a túloldalra! Mindez azért történik így, mert az ember a családjában szereti „elengedni” magát; viselkedésére kevésbé figyel oda, mint a munkahelyén vagy egyéb kapcsolataiban, így aztán akadálytalanul előtörnek a gyermekkori beidegződések, automatizmusok. A legtöbb szülő ilyenkor a kényelmesebb megoldást választja: „ideológiát” farag — utólag — a kész viselkedésmintához, s így azt a látszatot kelti, mintha szilárd alapelvek vezetnék szülői szerepében. Pedig van más lehetőség is: a serdülőkori tapasztalatokat — netán külső, szakmai segítséget is — felhasználva fogalmazzuk meg magunknak a követendőnek ítélt alapelveket, aztán folyamatosan, tudatosan figyeljünk arra, hogy miképp valósulnak meg ezek az elvek a nevelésben, a gyermekünkkel való kapcsolatban! Mint mondtam, ez is egy lehetőség. Kétségtelen azonban, hogy az elő-zőnél sokkal nehezebb megvalósítani. 279 Rovatunkkal minden hónap első hetében jelentkezünk, legközelebb — ez évi 14. számunkban — a testi fájdalmakról írunk.