Élet és Tudomány, 1985. január-június (40. évfolyam, 1-26. szám)
1985-05-03 / 18. szám
51E jelű utat végül alig egy héttel a március 7-re tervezett indítás előtt váratlanul törölték, pontosabban összevonták a következő, 51D jelű űrrepüléssel. Mi indokolta a NASA meglepő döntését? A NASA a jövőben az űrrepülőgépekkel való kapcsolatot három hatalmas TDRS közvetítőhold segítségével kívánja folyamatossá tenni (lásd: É. T., 8318). Ezek közül az első, miután keserves manőverekkel geostacionárius pályára került, 1984-ben ugyan már működött, de időnként indokolatlan kieséseket produkált, mintha más, külső rádióadók zavarnák működését. A NASA végül február végén ellenőrző kísérleteket hajtott végre, s megállapította, hogy a hiba valóban megvan, s az oka a TDRS holdak bizonyos áramköreinek rossz tervezése. Minthogy attól kellett félni, hogy ezek után a TDRS holdakon alapuló katonai fontosságú közvetítőrendszer kívülről bármikor elnémítható, utasítást adtak a TDRS—2 azonnali átalakítására. Ennek a lépésnek azonban messzemenő következményei lesznek az űrrepülőgépek ez évi programja szempontjából. Nemcsak a TDRS rendszer még hiányzó két holdjának felbocsátása halasztódik el bizonytalan időre, hanem a Spacelab űrállomás 1985-re tervezett útjait is módosítani kell, mivel az űrállomás műszereinek méréseit e holdak továbbították volna a Földre Eredetileg úgy tervezték, hogy a TDRS—2 és az Anik C—1 kanadai távközlési holdat a Challengerről helyezi pályára Karol Bobko parancsnok és öttagú legénysége. A március elejei döntés értelmében végül április 12-én a Discovery indult a világűrbe kissé módosított személyzettel és feladattal. Patrick Baudry francia űrhajós kimaradt az utazásból, viszont csatlakozott a legénységhez Jake Garn utahi republikánus szenátor is. Garn, aki korábban pilótaként tízezer órát töltött a levegőben, egyben a NASA költségvetését felülvizsgáló szenátusi albizottság vezetője. A repülés programjában a kanadai távközlési hold és egy Syncom (Leasat) típusú katonai hold pályára helyezése szerepelt. Az utóbbi feladatot nem sikerült megoldani; a kidobás során beszorult a holdon elhelyezett indítókar és még utólag, az űrrepülőgép manipulátorkarjával sem sikerült megmozdítani. Hiába hosszabbították meg két nappal a Discovery útját, a hold továbbra is élettelenül kering a Föld körül. Az űrhajósok április 19-én tértek vissza a földre. Az űrrepülőgépek 1985. évi programja így teljesen bizonytalanná vált. Eredetileg tizenhárom indítást terveztek, de ez már aligha valósul meg (tavaly a tervezett tíz repülés felét sikerült végrehajtani). Tavaly augusztusban Reagan elnök bejelentette, hogy valamelyik 1986. évi űrrepülésre civil utasként egy amerikai tanárt is felvisznek. Személyét országos pályázat útján választják ki, s arra máris mintegy 80 ezer alsó- és középfokú tanár jelentkezett. A győztes 120 órányi kiképzést kap, s elsősorban fényképez és filmez majd a világűrből. A repülés után a NASA alkalmazottja marad egy évig, s ezalatt az űrrepülési programot népszerűsítő előadókörutat tesz az országban. Halley-előkészületek Mint ismeretes, az 1985— 1986-ban visszatérő Halleyüstököshöz a NASA nem indít külön űrszondát. Már úton van azonban a két nemzetközi VEGA űrrakéta: júliusban a nyugateurópai országok Giotto űrszondája, augusztusban pedig Japánból a Planet—A indul az üstökös felé. (1985. január 8-án előőrsként a japán Szakigake (MS—T5) jelű szonda indult a Halley felé. Ezekben a vállalkozásokban az amerikaiaknak szerény szerepük van. Nemrég hozták nyilvánosságra, hogy a VEGA szondákon repül egy-egy berendezés (a DUSMA) az üstökös körüli porfelhő elemzésére: ezt John Simpson chicagói professzor tervezte. Simpson 1983 őszén Hollandiában tartott előadást újszerű műszeréről. Ezután kapott meghívást Moszkvából, az Űrkutatási Intézettől, hogy eszközét készítse el a VEGA program számára. Az együttműködés, amelyet a legfelső szinten is jóváhagytak, de nem publikáltak, a rendelkezésre álló rövid idő ellenére sikeres volt, az amerikai berendezések szovjet rakétával indultak a Halley-üstökös felé. Az 1984 decemberében indított VEGA—1 és —2 szovjet űrszondák 1985 márciusában már félúton voltak a Vénusz felé. Januárban több magyar fedélzeti műszert is sikerrel kipróbáltak távirányítással, köztük volt a kozmikussugárzás-elemző Tünde és a töltött részecskéket elemző Plazmag. Márciusban az ugyancsak magyar fejlesztésű központi adatgyűjtő egység (a Bliszi) és a tévérendszer is sikeresen vizsgázott kozmikus körülmények között. Március közepén a VEGA—1 és —2 helyének pontos meghatározására használt VLBI-rendszert is sikeresen kipróbálták. Az igen nagy bázisvonalú rádió-interferométer mérésein alapuló helymeghatározást a Vénusz légkörében kibocsátott és ott lebegő ballonszonda helyének bemérésére használják majd. A NASA-t két másik elgondolás is foglalkoztatja avégett, hogy ne maradjon le teljesen az üstökösök űreszközökkel végzendő vizsgálatában. Az egyik működő amerikai űrszondát, a Vénusz körül 1978 (!) óta keringő Pioneer—Venus—1 szondát decembertől átállítják a Halley-üstökös ultraibolya sugárzásának megfigyelésére. A jövő év elején ugyanis mind a Vénusz, mind az üstökös a Napnak a Földről nem látható — ezért földi távcsövek számára elérhetetlen — oldala mögött tartózkodik. A másik terv ugyancsak elsősorban az üstökös ultraibolya színképének vizsgálatát veszi célba, de Föld körüli pályáról. 1986 tavaszán három alkalommal ASTRO néven különleges távcsöveket kívánnak felbocsátani az űrrepülőgép csomagterében. A hétnaposra tervezett repülések során három-három csillagász foglalkozna az üstökös megfigyelésével. Elsősorban azt remélik, hogy minden eddiginél pontosabban sikerül meghatározni az üstökös kémiai összetételét. Kisbolygót is vizsgál a Galileo Az űrszondák az elmúlt évtizedekben már közelről végigfényképezték a Naprendszer legfontosabb égitesttípusainak legalább egyegy képviselőjét: óriásbolygók, Föld típusú bolygók, nagyholdak, törmelék holdak, és a közeljövőben üstökösök kerülnek sorra. Maradtak még a kisbolygók, az aszteroidák. Több terv is létezik már kisbolygók sorozatos végiglátogatására, pillanatnyilag mégis úgy tűnik, hogy az első ilyen megközelítésre 1986 decemberében, a Galileo amerikai Jupiter-szonda útján kerül sor. Eredetileg tulajdonképpen csak azzal a céllal vizsgálták végig 3600 kisbolygó pályáját, hogy nem veszélyezteti-e valamelyikük a kisbolygóövezeten átrepülő Galileo szondát. Közben azonban kiderült, hogy az egyik viszonylag nagy kisbolygó, a 29 Amphitrite nevű szinte tökéletesen „útba esik” a Jupiter felé. A Galileo pályáján alig kell változtatni ahhoz, hogy körülbelül 10 000 km távolságra megközelítse a kisbolygót. A program e célra szükséges módosítását 1985 december végén jelentették be a NASA vezetői. Az Amphitrite a tizenkettedik legfényesebb kisbolygó, átmérője 200 km. A Galileo kamerái mintegy két órán át fényképezik majd, s a képeken a 200 mnél nagyobb alakzatok lesznek megkülönböztethetők. A program módosítása miatt az űrszonda háromhónapos késéssel érkezik csak a Jupiterhez (1. ábra), ez 10—20 millió dollárnyi többletköltséget jelent. Kétségtelen azonban, hogy a siker kárpótolna a veszteségekért, hiszen befejezné a Naprendszer égitesteinek az űrkutatás eszközeivel végzett „leltárba vételét”. A Vénusz részletes radartérképezése Mint arról egyik korábbi Krónikánkban (lásd: É. T„ 19843) beszámoltunk, a Venyera —15 és —16 1983 októberében igen elnyúlt Vénusz körüli pályára állt. Az űrszondák pályáját úgy választották meg, hogy bolygóközelben a 62°-os északi szélesség felett repüljenek, s a saroktól mintegy 30°-os szélességig készítsék radarfelvételeiket és magasságméréseiket, rádiósugaraikkal áthatolva a teljesen átlátszatlan, vastag felhőtakaróm. Egy-egy keringés során a szondák oldalra néző rádiólokátorából kibocsátott, körülbelül 160 km széles és 8000 km hosszú felszíni sávról viszszaverődött rádióhullámokat vették. A visszaverődött rádióhullámokból szá