Élet és Tudomány, 1985. július-december (40. évfolyam, 27-52. szám)
1985-09-27 / 39. szám
AMIKOR... VÉGÜL IS MIKOR? Egyik leggyakoribb kötőszavunk az amikor (néha, mikor). Elsősorban az időhatározói mellékmondat bevezető szavaként ismerjük: Akkor szép az erdő, mikor zöld. Akkor születtem, amikor a háború befejeződött. „Előfordul — olvashatjuk a Nyelvművelő kézikönyv útbaigazítását (I. k., 211. o.) —, hogy az amikor (mikor) a főmondat egész tartalmára vonatkozik, s a vele bevezetett mellékmondat amellérendeléshez áll közel. Az ilyen típusú mondatok legjobb íróink műveiben is gyakran előfordulnak, s nincs semmi okunk hibáztatni őket. Pl.: Együtt ültek mindnyájan, s megbeszélték még egyszer az egész esetet, mikor egy vén parasztasszony csak benyitotta az ajtót (Móricz: Nem élhetek muzsikaszó nélkül).” Általában csakugyan nincs okunk elmarasztalni az ilyen mondatokat, de hogy jócskán akad köztük elítélendő is, azt éppen a Nyelvművelő kézikönyvnek az idén megjelent második kötete — ennek e kérdéskörrel foglalkozó része — bizonyítja (1247— 53). A következőkben a hibáztatandók listáját szeretném bővíteni egy olyan mondattípussal, amely nem szerepel az idézett kézikönyvben. Néhány év óta a rádió reggel 8-ig tartó zenés műsorában fel-felbukkan egy ugyancsak amikor kötőszót használó, de mégsem egyértelmű időpontmegjelölés. Például: Hat perc múlva negyed hét, amikor kapcsoljuk a Meteorológiai Intézetet. Talán már érzik is olvasóink, mi a baj. Álvonatkoztatás áldozata lett a közlés, mégpedig éppen az amikor kötőszónak két különböző időt, sőt különböző gondolatot összekötő alkalmazása miatt. Nézzünk csak az óránkra! Elhangzott tehát ez a kijelentés 6.09-kor, de nem kellett hat percig várnunk, mert máris kapcsolták az illetékes intézmény ügyeletesét. A bemondó tudatában valami ilyesféle motoszkált (csak hát másképp mondta ki!): Most, amikor hat perc múlva negyed hét, kapcsoljuk ... Hasznos kötőszavunk az amikor, de olykor érdemes volna egyszerűen mellőzni. 6.09-kor például szívesen hallanánk ezután ezt a tájékoztatást (két közlés, tehát két mondat): 1. Hat perc múlva negyed hét. 2. (Most pedig) kapcsoljuk a Meteorológiai Intézetet. És akkor (mikor? — most!) semmi kétség: mindkettő 6 óra 9 perckor van, avagy történik — fülünk hallatára és nyelvérzékünk megelégedésére! Holczer József 123* NYELV ÉS ÉLET Szerkeszti: dr. Czétsy László KÉRDEZZ - FELELEK! Sok helyütt olvastam már az 1848. szeptember 29-i pákozdi csatáról, de még nem találkoztam azzal az adattal, hogy mekkora veszteséggel járt e küzdelem. Vajon hány halott és hány sebesült volt a győzelem ára? — kérdezi Bálint Edit budapesti olvasónk. Kérdezz — felelek! rovatunk válaszol: Pákozd és Sukoró térségében tizenhatezres, Agárdnál pedig négyezres magyar haderő állott szemben Jellacic körülbelül harmincötezres seregével (a magyar csapatok csata közben ezerkétszáz népfelkelővel megszaporodtak). Ezekhez a számokhoz képest Jellacic száz emberre rúgó vesztesége és a magyarok hét halottja meg harminchét sebesültje nem mondható túlságosan soknak. Persze a győzelem értékének nem ez a mércéje! A csata fontossága abban rejlik, hogy utána Jellacic lemondott támadó szándékáról, s elmenekült az országból. A magyar erők diadalának híre föllelkesítette a hadsereget és az ország lakosságát, sőt erkölcsi és politikai hatásával még az október 6-i bécsi forradalom kirobbanásához is hozzájárult valamelyest. A vérehulló fecskefűről azt tartják, hogy gyógyítja a szemölcsöt. Szeretném tudni, mennyi igaz ebből? — kérdezi Nagy Gyula szegedi olvasónk. Dr. Magyar Kálmán egyetemi tanár, a SOTE Gyógyszerhatástani Intézetének munkatársa válaszol: A vérehulló fecskefű, növényrendszertani nevén Chelidonium május L. (Papaveraceae) egész Európában elterjedt évelő növény. Sárga, négyszirmú ernyős virágai kora tavasztól késő őszig díszítik a mezőket, réteket. Szétdörzsölve sárga tejnedvet ereszt, s ez kellemetlen szagú és csípős, égető érzést okoz. A száraz növény porának belégzése fullasztó, heves köhögési rohamot kelt. Belsőleges használata sok esetben mérgezést, sőt halált is okoz. Hatóanyagai közül a három fő típusba sorolható alkaloidjai a legfontosabbak, de ezen felül nem csekély menynyiségű növényi sav (alma-, borostyánkő- és kalidonsav) is akad közöttük. A népi gyógyászatban pontosan meg nem határozott és a legkülönbözőbb máj- és epebetegségekben, gyomor- és bélhurut ellen használt teakeverék alkotójaként alkalmazták, de azt is írták, hogy a növény tejnedve a szemölcsöket is elmulasztja. Ezért a hatásáért a kelidonin, a keleritrin és a szangvinarin nevű alkaloidokat teszik felelőssé; ezek vegyi szerkezete hasonlít a podofillotoxin néven ismert, erősen mérgező és a sejtek működését (elsősorban osztódásukat) gátló anyaghoz. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy azok a bőrelváltozások, amelyeket a köznyelv „szemölcs” néven ismer, az orvostudomány számára gyűjtőfogalomként szerepelnek, azaz többféle eredetű elváltozásokat takarnak. Ezért mielőtt bárki is öngyógyításba kezdene, okvetlenül célszerű orvoshoz fordulnia, hogy az állapítsa meg a bőrelváltozás okát, s adjon felvilágosítást annak legveszélytelenebb és leghatásosabb gyógyítási módjáról. Igaz-e, hogy az Al-Duna szabályozásakor a mederből a víz alatt megbúvó sziklákat robbantással távolították el? — kérdezi Szöllősi Antal budapesti olvasónk. Dr. Kertai Ede c. egyetemi tanár válaszol. Az Al-Duna szabályozásának újabb kori munkálatai a XIX. században indultak meg. A nagy vízépítő mérnöknek, Vásárhelyi Pálnak a vezetésével 1832—1834 között magyar szakemberek felmérték a terepet, s elkészítették a szabályozás tervét. Ezek alapján távolították el a meder sziklazátonyait, s építették meg a Széchenyi Istvánról elnevezett hajóvontató utat (1833—1837). Később — osztrák és amerikai mérnökök tervei alapján — a sziklás mederben gátak közé fogott, 60 m széles nyílt csatornát alakítottak ki. Ezt a 2 km hosszú és 3 m mély csatornát 1890 és 1898 között építették meg az Osztrák—Magyar Monarchia szakemberei. A nagyobb sziklákat valóban robbantással darabolták fel; a sziklába egy angol mérnöknek, bizonyos Gibertnek a fúróhajójáról lyukakat mélyítettek, s azokba robbanó tölteteket helyeztek. A vékonyabb sziklarétegeket hatalmas vésőkkel távolították el. Mikor és ki találta fel a töltőtollat? — kérdezi Pásztori Mária szegedi tanuló. Kérdezz — felelek! rovatunk válaszol: Már a fém írótollak általános elterjedése előtti időkből, a XVIII. század elejéről is maradtak fenn tollak beépített tintatartóval. Ezeket „örökíró” vagy „utazási toll” néven ismerték — bennük a tinta szivárgás útján került a tollhoz. A töltőtollak gyártásával csak akkor kezdtek kiterjedtebben foglalkozni, amikor a fém írótollak elterjedtek. A mai töltőtollak ősét 1853-ban készítette Goodyear Angliában keménygumiból (ebonitból). A bonni Spennecken gyár a múlt század 80-as évei óta gyártott töltőtollakat. Megbízhatóbb töltőtollakat századunk első évtizede óta készítenek. Az első tollakat a szemcseppentőhöz hasonló üvegcsővel töltötték meg.