Élet és Tudomány, 1987. július-december (42. évfolyam, 27-52. szám)
1987-07-24 / 30. szám
— a csontanyag egészének megcsappanása — a második leggyakoribb betegség. Elsősorban a változás korát elérő és az azon már túllevő nőkön okoz szembeszökő tüneteket, de nem kíméli meg az öreg férfiak java részét sem. Nemcsak az öregkori csonttörések többségét írjuk a számlájára, hanem a csontváz — következésképp a test — alakjának a torzulását, a hát, az ágyék és a medence tájékának fájdalmát és azt is, hogy a mozgás korlátozottá, nehézkessé válik. Mielőtt megismerkednénk a csontritkulás veszélyeztető tényezőivel, fajtáival, tüneteivel és gyógyításával, lássuk futólag, hogy mit tudunk a csont összetételéről, képződéséről és lebontásáról. Szerves és szervetlen alkotók Csontjaink kisebb részükben (30 százalékukban) szerves, többségükben (70 százalékukban) szervetlen ayagokból állnak. A szerves anyag fő tömegét a fehérjetermészetű kollagén adja, de vannak a csont alapanyagában szénhidrát-, foszfor- és lipidtartalmú fehérjék meg mukopoliszacharidok is. A szervetlen vegyültek közül a kalcium-foszfátból kialakuló, vízben nem oldódó, kristályos szerkezetű hidroxil-apatit az uralkodó, mintegy 5 százalékban azonban karbonát, magnézium, nátrium, kálium, fluorid és klorid is van benne. Ez utóbbiak nemcsak mint szerkezetépítő anyagok fontosak, hiszen az anyagcserében is szerepük van. Az élő csont szerkezete nem állandó, hanem folyton-folyvást megújul. Erről a csontképző és a csontfaló sejtek összehangoltan gondoskodnak. A széles körű kutatások ellenére sem tudjuk pontosan, hogy milyen tényezők és hogyan szabályozzák a csont képződését és lebontását (az előbbi folyamatot egyebek között a vér kalcium- és D-vitamintartalma meg a nemi hormonok, a növekedési hormon és a pajzsmirigyben képződő hormonok rendes szintje, az utóbbit a mellékvesekéregbeli glükokortikoidok, a pajzsmirigy-hormonok fölénye és a mellékpajzsmirigyben képződő parathormon serkentik). Ráadásul e két folyamat aránya az élet során változik is. A gyermekkorban a csontképződés üteme felülmúlja a lebontásét — ennek köszönhető, hogy a csontok hosszúsága és vastagsága növekedik. A felnőttkorban e két folyamat egyensúlyban van egymással, míg az öregedés folyamán (ez már a 40. életév táján megkezdődik!) a csontképződés elmarad a lebontás mögött, s ez a testmagasság fokozatos csökkenésére, öregségi csontritkulásra vezet. A csontképző sejtek főképp a csonthártya belső felszínén, a csontokat át meg átszövő — véreres — Havers-csatornák falán és a csontgerendák bizonyos részein lelhetők fel. Ezek ásványi anyagban szegény csontalapanyagot (oszteoidot) hoznak létre, s abban azután ásványi sók rakódnak le. A csontképződésnek azonban olyan formája is ismeretes, amikor előbb porcszövet jön létre, s annak elcsontosodása gyarapítja a csontot. A csontfaló sejteknek — mint a nevük is jelzi — az a dolguk, hogy föléljék a csontanyagot. Ezek mindenhol föllelhetők a csontgerendák kis öbleiben (a Howship-féle öblökben), és seregestül fordulnak elő a növőfélben levő csöves csontok velőüregének a felszínén. Nekik köszönhető, hogy a csont hosszúság- és vastagságbeli növekedésével egyidejűleg a velőüreg átmérője is növekszik. De ők a fő okai annak is, hogy a csontanyag öregkorunkban megfogyatkozik, öregkorunkra ugyanis csontjaink fiatalkori tömegének akár a fele is veszendőbe mehet. A változás kora után a nőkben évente 2— 3 százalékkal csökken a csontok kérgi részének a tömege, s ennél is nagyobb arányban csappan meg a csontgerendázat. Emiatt annyira meggyengül a csont szerkezete, hogy egy idő múltán nem bírja el a rá háruló megterheléseket, s ennek törés lehet a következménye. Kit veszélyeztet leginkább a csontanyag megcsappanása, azaz a csontritkulás? A tapasztalatok szerint a Változás korán túllevő, gyermektelen, ülő életmódot folytató, alacsony termetű, fehér nőket. (Habár a csont tömege természetszerűleg az öregedő négerekben is csökken az életévek múlásával, rajtuk mégis ritkábban és enyhébb formában jelennek meg a csontritkulás tünetei, mégpedig azért, mert nekik eredendően erősebb a csontozatuk, mint a fehéreknek.) A fő ion a kalcium A veszélyeztető tényezők közül hadd említsük elsőként a helytelen — pontosabban a kevés kalciumot tartalmazó — táplálkozást. A szervezet és benne a csont rendes működéséhez elengedhetetlen szükség van kalciumionra. Habár a sejteken kívüli térben 1 százaléknál kevesebb kalciumion van, ez számos életfontosságú folyamatban (enzimreakciókban, az energiát termelő és tároló mitokondriumok működésében, a sejthártya sértetlenségében, a sejtek közötti kommunikációban, az idegsejtek közötti és az ideg meg az izom közötti ingerületterjedésben, az izomösszehúzódásban, a véralvadásban stb.) vesz részt. Nem véletlen, hogy rendesen a vér kalciumtöménysége csak szűk határok között változik, s viszonylagosan állandóságán a parathormon, a D-vitamin hormonálisan aktív származéka, az 1,25 (OH)20 és a pajzsmirigy kalcitonin hormonja együttesen őrködik. Sokszor hallani, hogy az öregedő ember ne fogyasszon sok kalciumot, mert az sietteti az érelmeszesedést. Nos, e hiedelemmel ellentétben az életévek számának gyarapodásával éppenséggel egyre több kalciumra van szüksége a szervezetnek! Az Egyesült Államok Tudományos Akadémiájának Országos Kutatási Tanácsa szerint egy fiatal felnőttnek 750—1000 milligramm (mg), a változás kora után levő nőnek 1500 mg kalciumot kell fogyasztania ahhoz naponta, hogy a csontvázából ne vonja el ezt az iont a szabályozórendszer. Számos nő étrendjében ugyanakkor jó, ha 500 mg kalcium van naponta, s az is egyre rosszabbul szívódik fel a bélből az életévek múlásával. Így aztán a parathormon és az 1,25 (OH)2D hatására kalcium oldódik ki a csontból avégett, hogy gondoskodjon a vérben nélkülözhetetlen töménységéről. A gyulladás utána csontritkulás az öregségA A~'NQA'S EGYIK FŐ ÁTKA/ \