Élet és Tudomány, 1987. július-december (42. évfolyam, 27-52. szám)
1987-07-10 / 28. szám
A Velencei-tavat szinte napjainkig csak mint nagyalföldi szikes tavat ismertük, s természetvédelmi területét elsősorban mint madárrezervátumot tartjuk számon. Növényzetét igen szegényesnek tudtuk, azt gondolván, hogy a tó úszólápjainak nincs is igazi lápi növényzetük: csak néhány szikes-mocsári növény él bennük a nád mellett. Ez a kép azonban csak a tó keleti, mintegy háromnegyed részére igaz — a nyugati medence lápvilága merőben más képet mutat! Különleges úszólápjait csak a hatvanas évek legvégén kezdtük megismerni. Ebben a lápvilágban 6—8 négyzetkilométernyi úszóláp váltakozik nyílt vizekkel, vízfolyásokkal, csatornákkal, néhol vízben álló nádasokkal. Az úszólápokon igen gazdag lápi növénytársulás él: nádasok, fűzlápok, fehérnyáras láperdők. Nád, sás, káka Az uralkodó növény persze a nád. Ezt néha a keskeny- vagy a széleslevelű gyékény mezői váltják fel. E magas termetű növényeket néhol szinte áthatolhatatlan sűrűséggé szövi össze két lián, a sövényszulák és a keserű-édes csucsor. A nádasok gyepszintjében több sásfaj és más lápi növények — a borzos füzike, a réti füzény, a lápi tisztesfű stb. — tenyésznek. Az úszólápi nádasok egyik növényritkasága a hagymaburok nevű orchidea. A tőzegpáfrány ellenben néhol hatalmas, sűrű mezőkben nő. Igen gazdag a nádasok mohavilága. Többféle tőzegmoha is előfordul benne. A nádasoknak egyik különlegessége a Mycaena belliae nevű kis kalapos gomba. Ez hazánkban először a Velencei-tavon került elő, s ez a világon a harmadik lelőhelye. Az úszólápok víz felőli szélét néhol a sások zsombéksorai zárják, s a télisás zsombékfüzére egy-egy védett öbölben önálló kis úszólápokat alkot. Gyökerek a levegőben A rekettyefüzes láperdőfoltok szintén a Velencei-tó úszólápjainak különlegességei. Ezek némelyike csak 1,5—2 méter magas, félgömbszerű fűzlápfolt, mások kisebb erdőnek is beillenek. Bennük a rekettyefűz már 5—6 méter magas, girbe-gurba törzseket nevel. Ezek gyepszintjében a nádasokból már nagyrészt ismert lápi növények között a savanyú talajú erdeinkre jellemző növények számítanak különlegességnek. Például több körtikefaj, a szálkás pajzsika és a tajgaerdőkből idetévedt tőzegmoha, a Sphagnum girgensohnii, amelynek felbukkanása igencsak meglepte a szakembereket. Először a Velencei-tavon találták meg, s azóta már más helyekről — ugyancsak úszólápi erdőfoltokból — szintén előkerült. Az erdőfoltok ritkasága még egy Russula atrorubens nevű kalapos gomba, amely szintén csak ott került elő hazánk területén. A Velencei-tó erdőszukcessziójának különös vonása, hogy a rekettyefűz bokor erdejét nem az enyves éger vagy a szőrös nyír követi, mint másutt, hanem a fehér nyár, amely egyébként a folyó menti ligeterdők jellegzetes fája. A fehérnyáras láperdő növényvilága egy kissé szegényebb, mint a fűzlápé. Ennek az lehet az oka, hogy a talaja sokkal nedvesebb, tocsogósabb, s ez sok erdei növénynek nem kedvez. A nyárfák nagy súlyukkal némileg behorpasztják az úszólápokat. Csak azért nem áll rajtuk víz, mert a tőzegtalajon lassabban szivárog fel a víz, mint ahogyan a nyárfák elpárologtatják. Néha, amikor a környező tározókat csapolják, a csatornák megduzzadnak, s olyankor előfordul, hogy az úszólápszegélyig kitaposott vaddisznócsapásokon, mint megannyi patakocskán, folyik a víz a nyárasok felé. A fehér nyár — nemhiába ligeterdei faj — roszszul viseli el az erősen redukáló lápi talajt. A füzekkel ellentétben csak a felszínen — szinte a talajfelszín fölött — futó gyökérzetet nevel. Ha egy nyárfa kidől, a helyén még egy kis gödör sem marad: még csupasz tőzegfelszín sem sokáig őrzi a nyomát, mert a mohák és a füvek igen hamar teljesen benövik a helyét. A fa törzsét pedig néhány év alatt szétrágja egy-egy beköltöző hangyacsalád, amely ebben a nagyon nedves világban más lehetőség híján lakóhelyül használja a kidőlt fát. Ilyen körülmények között a nyárak igen gyorsan öregednek, újulatuk pedig lassan fejlődik. Egy-egy fehérnyáras láperdő újulat nélkül pusztult el, s a helyükön ismét úszólápi nádas van. Gyorsított szikesedés Világszerte párját ritkító jelenség az, hogy egy szikes tóban savanyú talajt kedvelő lápi növényzet él. Ez az elszikesedés — a hajdani lecsapolás! — előtti időknek a maradványa. Fenntartásában nagy szerepe van a Császárvíz szállította, sokban szegény víznek és annak, hogy az úszólápoknak nagy a szikesedéssel szembeni pufferkapacitásuk. Ez azonban nem végtelen, hiszen a tó keleti medencéjének úszólápjai már mind elszikesedtek, róluk a lápi növényzet kipusztult. Agárd térségében a szikes vizek határának a közelében olyan úszólápokra bukkantunk — ezeket sokáig elszikesedett úszólápoknak hittük —, amelyeknek csak néhány méternyi szegélyük szikesedett el, s a belsejükben még olyan ritka, savanyú közeget jelző növény is előfordul, mint a Liparis leoselii nevű orchidea. Az a tény, hogy a lápvilág elszikesedése ma is tartó folyamat, új megvilágításba helyezi a tó medrében végzett úszólápirtásokat, kotrásokat. Régen tudjuk, hogy e kotrások nem igazán szolgálják a tó megfiatalítását, sőt, éppenhogy gyorsítják az eutrofizálódást, s a tóban felhalmozott tőzegszigetek bomlása és rothadása még másféle károkat is okoz a vízben. De még nagyobb baj, hogy a kotrásokkal átjárókat nyitnak a Velencei-tó különböző vízminőségű tájai között, s mert az erősebben szikes víz beáramlik a tó nyugati részébe, megszünteti a természetvédelmi területet védő, enyhébben szikes víztáj kiegyenlítő hatását. A tó nyugati medencéjében végzett kotrások felgyorsítják az úszólápok elszikesedésének folyamatát, és — ha a megfelelő ellenintézkedések elmaradnak — emberi léptékkel is rövid idő alatt elpusztulhat ez a világszerte páratlan lápvilág. Balogh Márton a biológiai tudományok kandidátusa A Lángi-tisztás lápi jellegű maradványnövényzete. A nyílt víztől a jellegzetes úszóláp-növényzetig (balról jobbra) csökken a víz pH-ja, azaz a víz egyre savasabbá válik. Ellenben nő a - mikrosiemensben kifejezett - elektromos vezetőképessége (ez az oldott ionok mennyiségére utal). Ez jelzi, hogy az elsósodással szembeni tűrőképesség jóval kisebb, mint a lúgosodással szembeni ellenállás