Élet és Tudomány, 1989. január-június (44. évfolyam, 1-26. szám)
1989-03-10 / 10. szám
Az idén lesz százhetvenöt éve annak, hogy 1814. november 27-én a székelyföldi Berecken megszületett Gábor Áron. Életéről keveset tudunk. Révai Nagy Lexikona katonacsaládból származónak írja, noha apja főjegyző volt. A falusi iskola elvégzése után a csíksomlyói algimnáziumban diákoskodott. Már gyermekként szívesen fúrt, faragott és rajzolgatott, s a technika iránt is érdeklődött. Felsőbb iskolába nem mehetett. Besorozták az osztrák hadseregbe, s ott gyalogosként szolgált. Amikor megkapta az obsitját, mint nyugalmazott altiszt visszatért Erdélybe. Kitanulta a géplakatosi és az asztalos szakmát, majd „kiment" — kivándorolt — Moldvába. A szabadságharc hírére visszatért Székelyföldre, s ott készítette legendás hírű „rézágyú”-it. Amikor 1848-ban az események a szabadságharc megküzdéséig fejlődtek, Magyarországnak nem volt számottevő hadiipara. Ennek megszervezése olykor nagy ellenállásba ütközött, s gyakran magának Kossuthnak kellett intézkednie. Például 1848. november 20-án az alábbi levéllel indíttatta útjára megbízottját: „A Honvédelmi Bizottmány elnöke a Rimavölgyi Coalitio nevű vasgyár részvényeseinek. A címzett vasgyár részvényeseinek azonnal szigorúan parancsolom, hogy a hadügyi megbízott által mutatandó mintára a legrövidebb idő alatt készíttessék el a szükséges és általa meghatározott ágyúgolyó és gránát mennyiséget, különben vonakodás vagy mulasztás esetére a gyárakat az uradalom számára elkoboztatom.” Lesz ágyú! A nehézségek ellenére országszerte megindult a fegyvergyártás. Az ózdi gyár puskacsöveket készített a Pestről odamentett csőfúró gépekkel. A gömöri hámorok 14 000 mázsa hétfontos ágyúgolyót öntöttek (1 font ± 0,56 kilogramm). A pesti Váci úton levő, sokáig kihasználatlan ágyúöntő műhelyben 1848. december 6-án elkészült az első hat darab hatfontos ágyú (a gyárat később Nagyváradra menekítették) . . . Erdély, nem lévén elegendő fegyvere, 1848 novemberében már szinte elveszett a magyar ügy számára. Egyedül Háromszék nem hódolt be a császárnak. De hogyan tovább? Hogy erről döntsenek — s hogy Puchner generális kiáltványára választ adjanak — Sepsiszentgyörgyre gyűlést hívtak össze. Az ellenállásra erős volt a szándék és az akarat, de ehhez Székelyföldön is hiányzott a fegyver, az ágyú és a muníció. Ekkor — írja Nagy Sándor a Háromszék önvédelmi harca 1848—49-ben című munkájában — „a zöld asztal végéhez áll egy férfi, durva székely gyapjúszövet öltönyben ... Nem szónokol, csak felel a kérdésre, hogy ki ő, hogy ő monda e szókat, lesz ágyú! Igen — mondd ő —, én Gábor Áron vagyok, én ágyút öntök, amennyi kell! Ott van a fülei (magyarhermányi) vasgyár, nem kérek többet, csak egy forintot, mellyel odautaztam.’’ Jakab Elek, Bem apó erdélyi hadseregének haditudósítója így számol be az eseményekről a Szabadságharcunk történetéhez című könyvében: „Amint Háromszéken novemberben a népgyűlések elkezdődtek, ő (Gábor Áron), Berde Mázsa és Demeter József, egészen bizalmas körben beszélgettek egymással, kikérdezvén ágyúöntési tudománya felől. (Majd) megbízták őt... a Szék segélyéről biztosítás mellett, hogy a magyarhermányi gyárban kezdje meg az ágyúöntést úgy, amint nekik elbeszélte. Nem telt bele tizennégy napnál több, három hatfontos ágyú — csiszolatlanul — és 552 golyó már Sepsiszentgyörgyön volt éppen egy népgyűlés alkalmával, midőn a fegyverletevés vagy le nem tevésről folyt a tanácskozás ... Ezek voltak a legelső székely ágyúk . ..” Dobay ezredes és sokan mások is kétségbe vonták, hogy az ágyúk használhatók. „Ha ágyúim szétrepednek, vagy nem találok célba velek, az óbester úr egy golyót rajtam lövethet keresztül!” — vágott viszsza az ágyúmester. És igaza volt! A hídvégi szorosban lezajlott csata — ott vetették be először Gábor Áron ágyúit — alaposan meglepte a császáriakat is. Maga Puchner generális sem értette a dolgot, s naplójába az ágyútűzről szólva ezeket jegyezte be: „a beérkezett jelentések szerint francia tüzérség tartózkodik Háromszéken!" A Székelyföldi Tüzérség igazgatója Gábor Áron részint a maga hazafiúi ösztönéből, részint mások rábeszélésére” előbb Magyarhermányban, majd Sepsiszentgyörgyön és Kezdi SZÁZHETVENÖT ÉVE SZÜLETETT AZ ERDÉLYI ÁGYÚÖNTŐ vásárhelyen rendezett be ágyúöntő műhelyt. Durva, csiszolatlan ágyúi salakos „vasmasszá”-ból és harangöntvényből, azaz bronzból (vagy ahogyan azt akkoriban nevezték: „matériás réz”-ből) készültek. A hozzávalót a közeli vasgyár és a környékbeli falvak templomai adták. Egy harangot mindenütt otthagytak, hogy legyen mivel továbbítani a vészjelet, ha az ellenség netán betörne a határba. Az „ágyúgyárak” pontos terv szerint dolgoztak. Gábor Áron az ágyú öntvénymintáit előbb fából nagyjázva kifaragta, s a méreteket esztergával pontosította. A mintát azután kettéfűrészelték, s nedves agyagba nyomták. A megszáradt agyag adta az öntőformát (a két fél öntőformát pontosan összeillesztették, és vaskapcsokkal rögzítették egymáshoz). A legnehezebb feladat, nem lévén fúrógépük, az ágyúcső elkészítése volt. Ebben a „lyukat” egy agyagréteggel bevont kar vastagságú farúd formázta meg. Az öntvények egyenetlenségét kézzel csiszolták le. Az apróbb alkatrészt a helybeli ácsok, kerékgyártók és kovácsok készítették el, de az ő munkájukat is Gábor Áron irányította. Lelkes segítője volt a nála két évvel fiatalabb öccse, Gábor Imre. A kézdivásárhelyi öntödében hatvan darab hatfontos ágyú készült. A legnagyobb lőtávolságuk 1400 lépés volt, de általában csak 800 lépésnyire tüzeltek velük. Egy-egy ágyút kilenc-tíz tüzér kezelt, s percenként három-négy lövést adhattak le. Gábor Áron ágyúi nem tartoztak a legjobbak közé, erkölcsi hatásuk azonban óriási volt, országszerte legendák keringtek róluk. Bem tábornok 1849 márciusában ellátogatott Sepsiszentgyörgyre, s a 35 éves Gábor Áront honvédőrnaggyá nevezte ki. Kossuth azt később megerősítette, s ő az ágyúkészítő mestert a Székelyföldi Tüzérség igazgatójának nevezte ki, a munkáját pedig 60 ezer forinttal támogatta. Röppentyűt is készített Gábor Áron 1849 májusában Erdélyből Debrecenbe utazott Kossuth Lajoshoz. Útközben — ezt Nagy István György tárta fel — megfor tnn