Élet és Tudomány, 1989. január-június (44. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-06 / 1. szám
KKEL SEM HÁBORÚZHATUNK! Beszélgetés Szentesi György mérnök ezredessel kerítéséről folytatandó tárgyalásokat késlelteti, megnehezíti. Jelenleg a Varsói Szerződést aláíró kelet-európai országok közül Csehszlovákiában, Lengyelországban, az NDK-ban és Magyarországon állomásoznak szovjet csapatok. Hogyan alakult ki ez az állapot, s mi a szerepük e csapatoknak ma, a második világháború után négy és fél évtizeddel? — Lengyelországban, az NDK-ban és Magyarországon a második világháború óta folyamatosan, Csehszlovákiában pedig az ottani 1968. évi események óta állomásoznak szovjet csapatok. Romániából 1956- ban kivonták őket. A Szovjetunió Bulgáriában nem állomásoztatott csapatokat, egyfelől, mert abból az irányból nem számított támadásra, másfelől, mert Sztálin ezt az államot megbízható szövetségesének tekintette. De — mielőtt kérdésének a második felére válaszolnék — hadd idézzem tovább is a múltat. Sztálin az ötvenes évek elején azért, hogy a Szovjetunió a maga területén mérsékelje egy — akkor elkerülhetetlennek tartott — újabb világháború pusztításait, a keleteurópai országokban egy védelmi vonalat épített ki. Az USA pedig a maga védelmi állásait áthelyezte Nyugat-Európába. Ez a koncepció már a hatvanas években érvényét veszítette: ezekben az években kifejlesztették azokat az atomtöltetű nagy rakétákat, amelyekkel 10-12 ezer kilométer is áthidalható. Ebben a helyzetben nyilvánvalóan illúzió volna az előretolt védelemben bízni. Ma az Európában állomásozó „idegen" csapatoknak pusztán a hagyományos haderő erőegyensúlyának a fenntartásában van szerepük. A Szovjetunió megtette az első lépéseket: Csehszlovákia, az NDK és Magyarország területéről 50 ezer katonát, 5000 harckocsit, műszaki átkelő alakulatokat (alegységeket) és desszant egységeket von ki két éven belül. Ez akkor is fontos előrelépés, ha csupán a számokat nézzük. Ám ennél többről van szó: a Szovjetunió — minthogy elsősorban támadásra is alkalmas eszközökről van szó, és átalakul a megmaradó csapatoknak a szerkezete is — csökkenti haderőinek a támadóképességét. — Politikusaink több ízben kijelentették: Magyarországnak érdeke fűződik ahhoz, hogy hazánk területéről kivonják a szovjet csapatokat. Valójában miféle érdekünk fűződik ehhez, s remélhető-e, hogy a teljes csapatkivonás belátható időn belül megtörténik? — Hazánk az európai leszerelésben van érdekelve, mert ennek eredményeként tovább enyhülhet a légkör, s mert ennek részeként egyebek között hazánk területéről kivonhatók a szovjet csapatok, és csökkenthető hadseregünknek a létszáma és fegyverzete — végső soron honvédelmi kiadásainknak az összege — is. A szovjet csapatok kivonása nekünk közvetlen anyagi haszonnal nem jár, ők minden szolgáltatásunknak megfizetik az árát. Az igazi haszon a politika oldalán mutatkozik meg, mert — ezt kár volna tagadnunk, hiszen ez a világon mindenütt így van — az idegen csapatok jelenléte az emberben valamiféle korlátozott függetlenségnek az érzetét keltik. Hazánk területén jelenleg 62 ezer szovjet katona állomásozik. Számuk az elkövetkezendő két évben mintegy negyedével, harmadával csökken. Ez idő alatt az európai leszerelési tárgyalások első eredményei megszülethetnek. A csapatkivonás tehát — elvileg — 1991-ben tovább folytatódhat. A cél — a Szovjetunió célja — az, hogy az ezredfordulón egyetlen európai országban se legyen idegen katona. — Vajon nem fordulhat a visszájára az enyhülési folyamat? A világháborúk kora — szerintem — lezárult (a helyi háborúkról ez, sajnos, nem mondható el!). Ez annak ellenére így van, hogy ma Európában annyi hagyományos fegyvert halmoztak fel, mintha nem létezne atomfegyver, s annyi atomfegyver áll készenlétben, mintha nem létezne hagyományos fegyver. Keleten és Nyugaton — az óvatos becslések szerint is — 5000-6000 harcászati atomfegyver áll készenlétben; ezek kis hatósugarú repülőgépek légibombái, rövid (500 kilométeresnél kisebb) hatótávolságú rakétáknak az atomtöltetei és a csöves tüzérség nagy kaliberű lövegeinek az atomlőszerrei. A két nagyhatalom birtokában pedig — az 50 százalékos hadászati fegyverzetcsökkentés után is — 6000-6000 olyan atomtöltet marad, amellyel a világ bármelyik része elérhető. Ráadásul még Angliának, Franciaországnak és Kínának is vannak atomtöltetei. Az atomfegyverekkel — ez ma már szinte közhelynek számító megállapítás —, képtelenség háborúzni a győzelem reményében. De az atomfegyverek árnyékában a hagyományos fegyverekkel sem vívható meg egy világháború. Elképzelhetetlen ugyanis, hogy egy ilyen háborúban az egyik vagy a másik fél előbb vagy utóbb ne vetne be atomfegyvert is. Miért? A harcászati atomfegyverek bevetése — ez a fegyver sajátosságából következik — nem a „központi akarat”-tól függ: bevetésükről egy alacsonyabb rangú parancsnok dönt. És ő ezt elrendelheti azért is, mert reménytelen helyzetbe kerül (vagy mert úgy véli, hogy ilyen helyzetben van), de egy banális műszaki hiba — például egy sugármérő műszernek a rossz működése — következtében is. Végül is: egy hagyományos fegyverekkel indított háború atomháborúra vezetne, márpedig ez — ebben a politikusok ma már egyetértenek egymással — elviselhetetlenül nagy veszteségekkel járna mindkét fél számára. De tegyük föl, hogy a háború — valamilyen csoda folytán — mégis a hagyományos keretek között tartható. A helyzet ez esetben sem jobb. Földrészünkön a második világháborút követő évtizedekben atomerőművek és hatalmas vegyi üzemek épültek : óriási tartályokban különféle gázokat, kőolajat, benzint tárolnak, s nagy hadianyagraktárakban halmozzák fel a tömegpusztító fegyverek tölteteit. Ha ezeket találat éri — ezek a legfőbb katonai célpontok — sugárzó és mérgező anyag kerül a levegőbe, a vízbe, a talajba, s hatalmas tüzek keletkeznek. Ezeknek a pusztító hatása pedig semmivel sem kisebb, mint az atom- és vegyi fegyverekéi. Ebből már kaptunk ízelítőt, gondoljunk csak a legutóbbi évek ipari katasztrófáira, a csernobili atomerőműben történtek következményeire, a svájci gyógyszervegyészeti gyárban keletkezett tűzre vagy az olaszországi balesetre, amikor is az egyik üzemből nagy mennyiségű dioxin gáz szabadult ki. Köszönöm a beszélgetést. Kerner István (Németh Ernő felvétele) :