Élet és Tudomány, 1989. január-június (44. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-06 / 1. szám

KKEL SEM HÁBORÚZHATUNK! Beszélgetés Szentesi György mérnök ezredessel kerítéséről folytatandó tárgyaláso­kat késlelteti, megnehezíti.­­ Jelenleg a Varsói Szerződést aláíró kelet-európai országok közül Csehszlovákiában, Lengyelország­ban, az NDK-ban és Magyarorszá­gon állomásoznak szovjet csapatok. Hogyan alakult ki ez az állapot, s mi a szerepük e csapatoknak ma, a második világháború után négy és fél évtizeddel? — Lengyelországban, az NDK-ban és Magyarországon a második vi­lágháború óta folyamatosan, Cseh­szlovákiában pedig az ottani 1968. évi események óta állomásoznak szovjet csapatok. Romániából 1956- ban kivonták őket. A Szovjetunió Bulgáriában nem állomásoztatott csapatokat, egyfelől, mert abból az irányból nem számított támadásra, másfelől, mert Sztálin ezt az álla­mot megbízható szövetségesének te­kintette. De — mielőtt kérdésének a má­sodik felére válaszolnék — hadd idézzem tovább is a múltat. Sztá­lin az ötvenes évek elején azért, hogy a Szovjetunió a maga terüle­tén mérsékelje egy — akkor el­kerülhetetlennek tartott — újabb világháború pusztításait, a­ kelet­­európai országokban egy védelmi vonalat épített ki. Az USA pedig a maga védelmi állásait áthelyezte Nyugat-Európába. Ez a koncepció már a hatvanas években érvényét veszítette: ezekben az években ki­fejlesztették azokat az atomtöltetű nagy rakétákat, amelyekkel 10-12 ezer kilométer is áthidalható. Ebben a helyzetben nyilvánvalóan illúzió volna az előretolt védelemben bíz­ni. Ma az Európában állomásozó „idegen" csapatoknak pusztán a ha­gyományos haderő erőegyensúlyának a fenntartásában van szerepük. A Szovjetunió megtette az első lépéseket: Csehszlovákia, az NDK és Magyarország területéről 50 ezer katonát, 5000 harckocsit, műszaki át­kelő alakulatokat (alegységeket) és desszant egységeket von ki két éven belül. Ez akkor is fontos előre­lépés, ha csupán a számokat nézzük. Ám ennél többről van szó: a Szov­jetunió — minthogy elsősorban tá­madásra is alkalmas eszközökről van szó, és átalakul a megmaradó csapatoknak a szerkezete is — csök­kenti haderőinek a támadóképes­ségét. — Politikusaink több ízben kije­lentették: Magyarországnak érdeke fűződik ahhoz, hogy hazánk terü­letéről kivonják a szovjet csapato­kat. Valójában miféle érdekünk fű­ződik ehhez, s remélhető-e, hogy a teljes csapatkivonás belátható időn belül megtörténik? — Hazánk az európai leszerelés­ben van érdekelve, mert ennek eredményeként tovább enyhülhet a légkör, s mert ennek részeként egye­bek között hazánk területéről ki­vonhatók a szovjet csapatok, és csökkenthető hadseregünknek a létszáma és fegyverzete — végső soron honvédelmi kiadásainknak az összege — is. A szovjet csapatok kivonása nekünk közvetlen anyagi haszonnal nem jár, ők minden szol­gáltatásunknak megfizetik az árát. Az igazi haszon a politika oldalán mutatkozik meg, mert — ezt kár volna tagadnunk, hiszen ez a vi­lágon mindenütt így van — az ide­gen csapatok jelenléte az ember­ben valamiféle korlátozott függet­lenségnek az érzetét keltik. Hazánk területén jelenleg 62 ezer szovjet katona állomásozik. Számuk az elkövetkezendő két évben mint­egy negyedével, harmadával csök­ken. Ez idő alatt az európai lesze­relési tárgyalások első eredményei megszülethetnek. A csapatkivonás tehát — elvileg — 1991-ben tovább folytatódhat. A cél — a Szovjetunió célja — az, hogy az ezredfordulón egyetlen európai országban se legyen idegen katona. — Vajon nem fordulhat a visszá­jára az enyhülési folyamat? A világháborúk kora — szerintem — lezárult (a helyi háborúkról ez, sajnos, nem mondható el!). Ez annak ellenére így van, hogy ma Európában annyi hagyományos fegyvert halmoz­tak fel, mintha nem létezne atom­fegyver, s annyi atomfegyver áll ké­szenlétben, mintha nem létezne ha­gyományos fegyver. Keleten és Nyu­gaton — az óvatos becslések szerint is — 5000-6000 harcászati atomfegy­ver áll készenlétben; ezek kis ható­sugarú repülőgépek légibombái, rö­vid (500 kilométeresnél kisebb) ható­távolságú rakétáknak az atomtölte­tei és a csöves tüzérség nagy kaliberű lövegeinek az atomlőszerrei. A két nagyhatalom birtokában pedig — az 50 százalékos hadászati fegyverzet­csökkentés után is — 6000-6000 olyan atomtöltet marad, amellyel a világ bármelyik része elérhető. Ráadásul még Angliának, Franciaországnak és Kínának is vannak atomtöltetei. Az atomfegyverekkel — ez ma már szinte közhelynek számító megálla­pítás —, képtelenség háborúzni a győzelem reményében. De az atom­fegyverek árnyékában a hagyomá­nyos fegyverekkel sem vívható meg egy világháború. Elképzelhetetlen ugyanis, hogy egy ilyen háborúban az egyik vagy a másik fél előbb vagy utóbb ne vetne be atomfegyvert is. Miért? A harcászati atomfegyverek bevetése — ez a fegyver sajátosságá­ból következik — nem a „központi akarat”-tól függ: bevetésükről egy alacsonyabb rangú parancsnok dönt. És ő ezt elrendelheti azért is, mert reménytelen helyzetbe kerül (vagy mert úgy véli, hogy ilyen helyzet­ben van), de egy banális műszaki hi­ba — például egy sugármérő műszer­nek a rossz működése — következ­tében is. Végül is: egy hagyományos fegyverekkel indított háború atom­háború­ra vezetne, márpedig ez — eb­ben a politikusok ma már egyetérte­nek egymással — elviselhetetlenül nagy veszteségekkel járna mindkét fél számára. De tegyük föl, hogy a háború — valamilyen csoda folytán — mégis a hagyományos keretek között tartha­tó. A helyzet ez esetben sem jobb. Földrészünkön a második világhábo­rút követő évtizedekben atomerőmű­vek és hatalmas vegyi üzemek épül­tek : óriási tartályokban különféle gázokat, kőolajat, benzint tárolnak, s nagy hadianyagraktárakban hal­mozzák fel a tömegpusztító fegyverek tölteteit. Ha ezeket találat éri — ezek a legfőbb katonai célpontok­ — su­gárzó és mérgező anyag kerül a le­vegőbe, a vízbe, a talajba, s hatal­mas tüzek keletkeznek. Ezeknek a pusztító hatása pedig semmivel sem kisebb, mint az atom- és vegyi fegy­verekéi. Ebből már kaptunk ízelítőt, gondoljunk csak a legutóbbi évek ipari katasztrófáira, a csernobili atomerőműben történtek következ­ményeire, a svájci gyógyszervegyé­szeti gyárban keletkezett tűzre vagy az olaszországi balesetre, amikor is az egyik üzemből nagy mennyiségű dioxin gáz szabadult ki. Köszönöm a beszélgetést. Kerner István (Németh Ernő felvétele) :

Next