Élet és Tudomány, 1989. július-december (44. évfolyam, 27-52. szám)
1989-12-22 / 51. szám
A szeretet ünnepén, mert a sors kérlelhetetlen, búcsúznunk kell Makkai Lászlótól, akit nemcsak tiszteltünk, hanem — mint barátai, munkatársai és ismerősei — szerettünk is. Több mint három évtizeden át — 1956-tól — volt ő hetilapunk szerkesztőbizottságának tagja. Azért vállalta ezt a feladatot is, mert tudta, hogy a tudományos eredményeik csak akkor érnek valamit, ha a tudósok körén túl az érdeklődő nagyközönséghez is eljuttatják őket. Számos fontos vagy hozzá érzelmileg közel álló kérdést egyenest az Élet és Tudomány olvasóinak fejtett ki először. Ezt tette például az 1970-ben Pázmány Péterről írt cikkében. Azt magyarázta el benne mindnyájunknak és minden olvasónknak — mert e cikkének nem is készítette el szaktudományos fórumra szánt változatát —, hogy a felelősséggel vállalt feladat miként alakítja át egy ember egész egyéniségét. Hasonló szeretettel írt Melius Juhász Péterről is lapunknak. Ez a hajdanvolt debreceni püspök testesítette meg Makkai László szemében mindazt, amit a magyarországi kálvinizmusban annyira becsült. Ő maga is református családban született, s tizenkét éves volt, amikor apja, Makkai Sándor, erdélyi püspök lett. Az apa erősen hatott a fiúra: mind történeti érdeklődését, mind egyházuk iránti elkötelezettségét ráörökítette. Az erdélyi múlt megbecsülése már természetesen következett. Makkai László az 1944- ben kiadott Erdély történetével robbant be a hazai és a nemzetközi tudományos világba. Igaz, ennek előtte is sokat publikált: első tanulmányait húszévesen adta ki. Az Erdély történetének szintén voltak forrástanulmányozáson alapuló előzményei, de a figyelmet igazában ez a páratlan szellemi energiával és tárgyilagosan megírt könyv fordította rá. Tárgyilagossága abban rejlett, hogy a magyarság oldalán és iránt nem mutatkozott elfogultnak. Ehelyett az erdélyi népek egymásrautaltságát és sorsközösségüket hangsúlyozta. A könyvet Kolozsvárott, az Erdélyi Tudományos Intézet tanáraként írta, aztán — még 1944-ben — a budapesti Teleki Pál Tudományos Intézetbe került. Ott az erdélyi tárgyikör folytatásaként a Magyar— román közös múlt című munkáját készítette el. Ez az intézetnek Benda Kálmán és Gál István szerkesztette, nagy hatású sorozatában, a Hazánk és a nagyvilágban, 1948-ban jelent meg. A Teleki Intézet helyére 1949-ben szervezett akadémiai Történettudományi Intézetben Makkai László tovább dolgozhatott, de háttérbe szorult. Erdély történetével sem foglalkozott jó ideig, mert a politika és a tudomány elfordult a határainkon kívül élő magyarságtól. Makkai tevékenysége ekkor lett igazán sokoldalú. Minden problémával és jelenséggel foglalkozott, s a történetírásnak szinte minden műfajában működött. Vannak monográfiái, forráskiadványai, tudománynépszerűsítő, sőt kifejezetten gyermekeknek szóló könyvei. Jelentetett meg tanulmányokat, cikkeket, publicisztikát. Kiállítások feliratait fogalmazta, s ma is egyetemeken és teológián tanulnak a jegyzeteiből. Részt vett sok nagyszabású kollektív munka létrehozásában, és szerkesztett köteteket, könyvsorozatokat és több folyóiratot. A rengeteg írás közben eredményeit számtalan külföldi és hazai konferencián élőszóban is előadta. A közönség a rádióból és a televízióból szintén ismeri őt. Makkai László pályája az 1970-es évek elejétől emelkedett újra fölfelé. Előbb a magyarországi református egyházban kapott egyre fontosabb megbízásokat, majd — 1985-ben — tagjává választotta a Magyar Tudományos Akadémia. Több magas állami elismerésben részesült, de a TIT Aranyikoszorús jelvényét mindig felsorolta a kitüntetései között. Az Élet és Tudomány szerkesztőbizottsága és szerkesztősége Makkai László (1914, Kolozsvár — 1989, Budapest) KÉRDEZZ - FELELEK! Hol élnek a legnagyobb gyíkok? — kérdezi Sárkány András miskolci olvasónk. Kérdezz — felelek! rovatunk válaszai: Földünk ma élő legnagyobb gyíkjai a varánuszfélék családjába tartoznak. A Szunda-szigetvilágban lévő kis Komodó-szigeten él a 3 métert meghaladó ragadozó páncélos varánusz (Oraceovaranus vomodoensis). A 2 métert is elérő nílusi varánusz (Varanus niloticus) szintén ragadozó életmódot folytat. A Dél- és Közép-Amerikában honos leguánfélék közül is megközelíti néhány faj az egyméteres nagyságot. Nevezetesebb közülük a szemölcsös leguán (Iguana tuberculata), az igézőgyík (Basiliscus americanus) és a Galápagos-szigeteken élő tengeri gyík (Amblychynchus cristatus). Miért nem terem magot a fokhagyma? — kérdezi Kertész Ágota szegedi olvasónk. Kérdezz — felelek! rovatunk válaszol: A hagymanemzetség néhány fajának, például a kígyóhagymának (Allium scorodoprasum), a fekete hagymának (Allium vienale) és a fokhagymának (Allium salivun) jellegzetes sajátsága, hogy — fehéres-zöldes színű buroklevelében elhelyezkedő virágzatában — a virágrügyekből mag helyett kis sarjhagymák, úgynevezett bulbillák fejlődnek. Minden ilyen sarjhagymácska a növény fenntartását, vagyis szaporodását szolgáló törpe szárképlet. Minthogy az elültetett sarjhagymákból csak két év elteltével fejlődik fűszernek is használható fokhagyma, ezt gerezdéből szaporítják, így egy év alatt eléri a természetes nagyságot. Miért érezzük hidegebbnek az időt, ha északi szél fúj? — kérdezi Dér Iván szombathelyi olvasónk. Kérdezz — felelek! rovatunk válaszol: A hidegérzet szeles időben csakugyan erősebb. A széláramlás ugyanis segíti, sietteti a párolgást, s ezzel hőt von el. A pára leadására képes testek — ilyen az emberi test is —, szeles időben alacsonyabb hőmérsékletre hűlnek le, mint a hőmérő. (Azon ugyanis a párolgás nem mutatkozik.) Északi szélben ez még fokozottabban nyilvánul meg, mert az északi szél általában kevés párát tartalmazó, száraz, hűvös légtömegeket szállít. A csekély páratartalom pedig fokozatosabban segíti a párolgást, s ezáltal nagyobb lehűlést idéz elő. 1625