Élet és Tudomány, 1996. január-június (51. évfolyam, 1-26. szám)
1996-01-26 / 4. szám
lands az eddigi amerikai orvosbiológiai és anyagtechnológiai kísérletek eredményeit is visszahozta a Mirről a Földre. Tudományos holdak Véletlenül úgy alakult, hogy 1995 novemberében,decemberében négy nagyméretű, fontos és régóta várt műhold szinte egyidejűleg került Föld körüli pályára. Egyet az Egyesült Államokban, egyet Kanadában készítettek, kettő pedig az európai űrszervezet, az ESA holdja. Mind a négy felbocsátás hagyományos hordozórakétákkal történt, sikeresen. A négy új hold együttes értéke eléri a 3 milliárd dollárt. Elsőként, november 4-én a 3,2 tonnás kanadai Radarsat holdat vitte pályára egy amerikai Delta-2 hordozórakéta. Ez az első olyan radarral felszerelt távérzékelési hold, amely nem kísérleti jellegű, hanem szolgálatszerűen működik. Mivel a rádióhullámok áthatolnak a felhőkön is, bármely időjárási helyzetben 4-5 nap alatt információt kaphatunk tőle a Föld teljes felszínéről. Ez elsősorban a gyakran felhőkkel borított trópusi övezetben érdekes, talán ezért is Indonézia az első ország, amely a Radarsat szolgáltatásait igénybe veszi. Kanadát főképp a partjai közelében lévő tengerek jégtakarójának a mindenkori állapota érdekli. A kanadai hold indítását a NASA fizette, ezért megkapja a hold mérési idejének a 15 százalékát. A Radarsat a tervek szerint öt évig működik majd. November 16-án Ariane hordozórakétával került pályára az első európai infravörös csillagászati hold, a 2,4 tonnás ISO (Infrared Space Observatory, lásd ÉT, 1996/2). Felbocsátására műszaki okok miatt két és fél éves késéssel került sor. A hold igen elnyúlt, 1000 és 70 000 kilométeres magassághatárok között húzódó pályára került, ahonnan zavartalanul vizsgálhatja az égitestek, elsősorban születő és haldokló csillagok, porfelhők hősugárzását. Méréskor a távcsövet erősen (-270 Celsius-fokra) le kell hűteni, erről a 2250 liternyi folyékony héliumot tartalmazó hűtőrendszer gondoskodik. Mivel a hélium lassan elpárolog (másodpercenként egy milligrammnyi szökik meg), a hold várható aktív élettartama csak másfél év. Egyelőre úgy látszik, hogy az ISO szépen engedelmeskedik a spanyolországi irányítóközpontból érkező parancsoknak, így hamarosan megkezdheti a csillagászok által nagyon várt megfigyeléseit. Tudományos programjaiban egyébként magyar csillagászok javaslatai is szerepelnek. Ugyancsak az ESA készítette el a SOHO (Solar and Heliospheric Observatory) nevű napfizikai holdat, amelyet Atlas hordozórakéta indított december 2-án. Az 1,85 tonnás holdnak elsősorban a pályája különleges. Kereken másfél millió kilométernyire a Földtől, a Nap irányában van egy pont, ahol a megfelelően elindított test, a Földhöz és a Naphoz viszonyított helyzetét nem változtatva, a Földdel együtt kering a Nap körül. Oda igyekszik a SOHO, s tizenkét műszerével főképp a Napból a Föld felé tartó részecskesugárzást méri útközben, mielőtt az elérné a Földet. Mivel a részecskeáramlás a fénynél sokkal lassabban halad, a SOHO rádióadása idejében jelezheti, ha napviharok következtében veszélyes mértékben felerősödik a Föld felé tartó áramlás (ilyenkor a Földön erős földmágneses viharokra számíthatunk). A SOHO az 1996 tavaszán felbocsátandó négy Cluster holddal együttműködve segít majd a Nap földi hatásainak tanulmányozásában. Végezetül említést érdemel a december 30-án Delta-2 rakétával indított amerikai röntgencsillagászati hold, a 3 tonnás XTE (X-ray Timing Explorer). Tulajdonképpen az 1978 és 1981 között működött, és Einsteinről elnevezett amerikai hold volt a NASA utolsó röntgencsillagászati holdja, ezért a mostani felbocsátás már nagyon időszerű volt. Azóta európai, japán és orosz holdak felfedezései következtében hihetetlen mértékben gazdagodott a csillagászatnak ez a fontos ága. A felfedezett röntgenforrások egy része igen gyorsan változtatja a fényességét — az XTE hold éppen ezek vizsgálatára vállalkozik. Méréseinek időfelbontása ezredmásodpercnél is jobb, és várhatóan több mint két évig működik majd Föld körüli pályán. A Galileo a Jupiternél A Galileo űrszonda 1995. december 7-én hatévi, bonyolult pályán véghezvitt űrutazás és 3,7 milliárd kilométer megtétele után megérkezett a Jupiterhez (lásd az ÉT 1995/49. számát). A 2,5 tonnás anyaszonda elrepült az Európa és az Io hold mellett, majd 216 000 kilométerre megközelítette a Jupiter felhőit. A 339 kilogrammos légkörkutató egység pedig elérte a Jupiter felhőinek tetejét, kinyílt az ejtőernyője, és megkezdte a mérések közvetítését az anyaszondához. Leszállás közben mérte a légkör kémiai összetételét, a hőmérsékletet, a nyomást, a sűrűséget és a molekulasúlyt, valamint megvizsgálta az energiaviszonyokat, a villámlásokat, a szelet és a felhőrészecskéket. A közvetített adatokat egyidejűleg az anyaszonda fedélzeti számítógépeinek memóriájában (mintegy 40 percig) és a mágnesszalagos háttértárolóban (körülbelül 57 percig) rögzítették. A leszállóegység 7,5 percen át közvetítette az adatokat, azután a nagy nyomás és a hőmérséklet következtében befejezte működését. Az anyaszonda a légköri mérések vétele és rögzítése után folytatta a Jupiter mágneses terének és az ott található részecskéknek a tanulmányozását, majd bekapcsoltak a hajtóművei, és 49 perces fékezés után igen elnyúlt Jupiter körüli pályára állt. December 10-e és 13-a között a Galileo a számítógépének memóriájában tárolt leszállási adatokat a Földre közvetítette. December 13-a után két hétre megszakították a hírkapcsolatot, hiszen a Jupiter a Földről nézve a Nappal átellenes oldalon volt, s ez lehetetlenné tette a biztonságos parancsküldést és az adatok földi vételét. Az amerikai irányítók 1996 január elején ismét kapcsolatba léptek a Galileo űrszondával. Dr. Almár Iván Dr. Horváth András Az STS-4 REPÜLÉS JELVÉNYE Élet és Tudomány ■ 1996/4 ■ 109