Élet és Tudomány, 1996. január-június (51. évfolyam, 1-26. szám)

1996-01-26 / 4. szám

lands az eddigi amerikai orvosbio­lógiai és anyagtechnológiai kísérle­tek eredményeit is visszahozta a Mirről a Földre. Tudományos holdak Véletlenül úgy alakult, hogy 1995 novemberében,decemberében négy nagyméretű, fontos és régóta várt műhold szinte egyidejűleg került Föld körüli pályára. Egyet az Egye­sült Államokban, egyet Kanadában készítettek, kettő pedig az európai űrszervezet, az ESA holdja. Mind a négy felbocsátás hagyományos hor­dozórakétákkal történt, sikeresen. A négy új hold együttes értéke eléri a 3 milliárd dollárt. Elsőként, november 4-én a 3,2 tonnás kanadai Radarsat holdat vitte pályára egy amerikai Delta-2 hordo­zórakéta. Ez az első olyan radarral felszerelt távérzékelési hold, amely nem kísérleti jellegű, hanem szolgá­­latszerűen működik. Mivel a rádió­hullámok áthatolnak a felhőkön is, bármely időjárási helyzetben 4-5 nap alatt információt kaphatunk tőle a Föld teljes felszínéről. Ez elsősorban a gyakran felhőkkel borított trópusi övezetben érdekes, talán ezért is In­donézia az első ország, amely a Radarsat szolgáltatásait igénybe ve­szi. Kanadát főképp a partjai köze­lében lévő tengerek jégtakarójának a mindenkori állapota érdekli. A ka­nadai hold indítását a NASA fizette, ezért megkapja a hold mérési idejé­nek a 15 százalékát. A Radarsat a ter­vek szerint öt évig működik majd. November 16-án Ariane hordozó­­rakétával került pályára az első euró­pai infravörös csillagászati hold, a 2,4 tonnás ISO (Infrared Space Observa­tory, lásd ÉT, 1996/2). Felbocsátására műszaki okok miatt két és fél éves ké­séssel került sor. A hold igen elnyúlt, 1000 és 70 000 kilométeres magas­sághatárok között húzódó pályára ke­rült, ahonnan zavartalanul vizsgálhat­ja az égitestek, elsősorban születő és haldokló csillagok, porfelhők hősu­gárzását. Méréskor a távcsövet erősen (-270 Celsius-fokra) le kell hűteni, erről a 2250 liternyi folyékony héliu­mot tartalmazó hűtőrendszer gon­doskodik. Mivel a hélium lassan elpá­rolog (másodpercenként egy milli­­grammnyi szökik meg), a hold várha­tó aktív élettartama csak másfél év. Egyelőre úgy látszik, hogy az ISO szépen engedelmeskedik a spanyol­­országi irányítóközpontból érkező parancsoknak, így hamarosan meg­kezdheti a csillagászok által nagyon várt megfigyeléseit. Tudományos programjaiban egyébként magyar csillagászok javaslatai is szerepelnek. Ugyancsak az ESA készítette el a SOHO (Solar and Heliospheric Observatory) nevű napfizikai hol­dat, amelyet Atlas hordozórakéta in­dított december 2-án. Az 1,85 ton­nás holdnak elsősorban a pályája kü­lönleges. Kereken másfél millió kilo­méternyire a Földtől, a Nap irányá­ban van egy pont, ahol a megfelelő­en elindított test, a Földhöz és a Naphoz viszonyított helyzetét nem változtatva, a Földdel együtt kering a Nap körül. Oda igyekszik a SOHO, s tizenkét műszerével főképp a Nap­ból a Föld felé tartó részecskesugár­zást méri útközben, mielőtt az elér­né a Földet. Mivel a részecskeáram­lás a fénynél sokkal lassabban halad, a SOHO rádióadása idejében jelezhe­ti, ha napviharok következtében ve­szélyes mértékben felerősödik a Föld felé tartó áramlás (ilyenkor a Földön erős földmágneses viharokra számít­hatunk). A SOHO az 1996 tavaszán felbocsátandó négy Cluster holddal együttműködve segít majd a Nap földi hatásainak tanulmányozásában. Végezetül említést érdemel a de­cember 30-án Delta-2 rakétával indí­tott amerikai röntgencsillagászati hold, a 3 tonnás XTE (X-ray Timing Explorer). Tulajdonképpen az 1978 és 1981 között működött, és Ein­steinről elnevezett amerikai hold volt a NASA utolsó röntgencsillagászati holdja, ezért a mostani felbocsátás már nagyon időszerű volt. Azóta eu­rópai, japán és orosz holdak felfede­zései következtében hihetetlen mér­tékben gazdagodott a csillagászatnak ez a fontos ága. A felfedezett rönt­genforrások egy része igen gyorsan változtatja a fényességét — az XTE hold éppen ezek vizsgálatára vállal­kozik. Méréseinek időfelbontása ez­­redmásodpercnél is jobb, és várható­an több mint két évig működik majd Föld körüli pályán. A Galileo a Jupiternél A Galileo űrszonda 1995. december 7-én hatévi, bonyolult pályán vég­hezvitt űrutazás és 3,7 milliárd kilo­méter megtétele után megérkezett a Jupiterhez (lásd az ÉT 1995/49. szá­mát). A 2,5 tonnás anyaszonda elre­pült az Európa és az Io hold mellett, majd 216 000 kilométerre megköze­lítette a Jupiter felhőit. A 339 kilog­rammos légkörkutató egység pedig elérte a Jupiter felhőinek tetejét, ki­nyílt az ejtőernyője, és megkezdte a mérések közvetítését az anyaszondá­hoz. Leszállás közben mérte a légkör kémiai összetételét, a hőmérsékletet, a nyomást, a sűrűséget és a moleku­lasúlyt, valamint megvizsgálta az energiaviszonyokat, a villámlásokat, a szelet és a felhőrészecskéket. A közvetített adatokat egyidejűleg az anyaszonda fedélzeti számítógépei­nek memóriájában (mintegy 40 per­cig) és a mágnesszalagos háttértáro­lóban (körülbelül 57 percig) rögzí­tették. A leszállóegység 7,5 percen át közvetítette az adatokat, azután a nagy nyomás és a hőmérséklet kö­vetkeztében befejezte működését. Az anyaszonda a légköri mérések vétele és rögzítése után folytatta a Ju­piter mágneses terének és az ott talál­ható részecskéknek a tanulmányozá­sát, majd bekapcsoltak a hajtóművei, és 49 perces fékezés után igen elnyúlt Jupiter körüli pályára állt. December 10-e és 13-a között a Galileo a szá­mítógépének memóriájában tárolt leszállási adatokat a Földre közvetí­tette. December 13-a után két hétre megszakították a hírkapcsolatot, hi­szen a Jupiter a Földről nézve a Nap­pal átellenes oldalon volt, s ez lehe­tetlenné tette a biztonságos parancs­küldést és az adatok földi vételét. Az amerikai irányítók 1996 január elején ismét kapcsolatba léptek a Galileo űrszondával. Dr. Almár Iván Dr. Horváth András Az STS-4 REPÜLÉS JELVÉNYE Élet és Tudomány ■ 1996/4 ■ 109

Next