Élet és Tudomány, 1998. január-június (53. évfolyam, 1-26. szám)
1998-03-20 / 12. szám
A verítékes honfoglalás — A Tisza-szabályozás története Magyarország 1918-ig kitöltötte a Kárpát-medencét. A medence középső alföldi részein még a XIX. század derekán is csaknem 25 000 négyzetkilométernyi volt az időszakosan vagy tartósan elöntött mocsaras terület, amelyet a környező hegyvidékekről lezúduló vizek is tápláltak. Ez a „vadvízország" - a maga közmondásos halbőségével - kedvezett az ártereken élő gyér számú lakosság pákászó-csíkászó életmódjának, a vízjárta réteken folytatott állattartó gazdálkodásnak. Sőt, a török időkben menedékül is szolgált. A lápok, mocsarak és ingoványok világa azonban melegágya is volt a fertőző betegségeknek (például a maláriának), és gátjává vált annak is, hogy a XIX. században kialakulhasson a belterjes, árutermelő mezőgazdaság. A Széchenyi István és Vásárhelyi Pál által kezdeményezett, illetőleg tervezett, a mérnök- és földmunkás nemzedék által megvalósított Tisza-völgyi vízszabályozási és ármentesítési munkákat joggal nevezhetjük a magyar nép „második honfoglalásá”-nak. E munkálatok zöme 1846 és 1908 között ment végbe, de a Tisza tágabb értelemben vett szabályozását (például az árvédelmi töltések védképességének fokozatos növelését) voltaképp napjainkig sem fejezték be. Éppen ezért a Tisza-szabályozás történetéről írott munka ma is időszerű, egyszersmind hézagpótló. A könyv lapjain megelevenedik előttünk az a kor, amelyben az Andrássy, a Károlyi, a Lónyay grófok és a Wenckheim bárók, a földbirtokosok a Tisza-völgy erőforrásait a vízi munkálatok végrehajtására összpontosították. Érzékelhetjük azt a dilemmát is, amely a tervező és kivitelező mérnökök előtt állt, hiszen ilyen nagyszabású természetátalakítást a korabeli Európában sehol sem hajtottak végre. A vállalkozás részesei a szegedi árvízkatasztrófa bekövetkezéséig számos tapasztalattal lettek gazdagabbak. Ezt követően a munkák irányításában, szervezésében és pénzügyi feltételeinek megteremtésében korrekciót hajtottak végre. Ez tette lehetővé Kvassay Jenőnek és társainak, hogy a századforduló táján a folyó egykor megbolygatott természeti egyensúlyának helyreállításával foglalkozhassanak. A Tisza-szabályozás, persze, nem volt minden porcikájában hibátlan alkotás. Nem is lehetett az, minden igénynek nem tudtak megfelelni a tervezők. Azoknak az elvárásoknak pedig végképp nem, amelyeket mai tudásunk és tapasztalataink birtokában támasztanánk egy hasonló vállalkozással szemben. Az igen olvasmányos (de a tudományos színvonalból mit sem engedő), korabeli metszetekkel, térképekkel és fényképekkel gazdagon illusztrált műnek nagy erénye a tárgyilagosság: az ország számára hosszú távon vitathatatlanul áldást hozó Tiszaszabályozás káros mellékhatásairól sem hallgat. A természetbe való beavatkozásnak egyszerre voltak kedvező és kedvezőtlen hatásai. Csakis ezeket józanul mérlegelve ítélhető meg - akár előzetesen, akár utólag -, hogy a szabályozás igazában áldás vagy átok volt-e a többség számára. A kötet szerzői - Dunka Sándor, Fejér László és Vágás István - az utolsó fejezetben mai szemmel készítették el a mérleget. A Tisza-szabályozás a maga legfőbb célját - az Alföld árvízmentesítését - maradéktalanul elérte. A bizonytalan és csekély eltartóképességű rét- és legelőgazdálkodás helyén a vízi munkálatok végeztével megteremtődtek a belterjes gazdálkodás feltételei, s a szántóföldi termelés kiegyensúlyozottabbá vált. A régebbi ártereken új települések jöttek létre, s a szaporodó lakosság is értelmes munkát tudott találni magának. A vasúti és a közúti közlekedés fejlődésével pedig az egykor csónakokon, tutajokon, sorhajókon közlekedő ártéri emberek leszármazottai - minőségileg új körülmények közé kerülve - végérvényesen bekerültek az ország társadalmi és gazdasági életének vérkeringésébe. Az elfogulatlan olvasót a Tisza-szabályozás végső megítélésében jól segíti ez a „verítékes honfoglalás”ról szóló kötet. Ráadásul a szerzők igen élvezetes módon - persze, sajátos szakmai szempontból - segítenek föleleveníteni a magyar történelem egyik izgalmas fejezetét, a reformkor és a kiegyezés időszakát. A mű ezért az iskolai történelemtanítás segédkönyvéül is ajánlható. (Kiadta a Vízügyi Múzeum Levéltár és Könyvgyűjteménye, 215 oldal, 1250 forint. Kapható a kiadó címén: 1054 Budapest, Alkotmány u. 27.) Domokos Miklós Meglepetések enciklopédiája „Könyvünk nem igazi enciklopédia, mert a szó jelentése nem enkükliosz paideia, nem a tudományok (és a művészetek) körkörös, mindenre kiterjedő tudásanyagát nyújtja, csupán néhány száz cseppet tartalmazó fiola a hamis információk végtelen tengeréből." - írja előszavában a szerző, a napokban elhunyt Szuhai-Havas Ervin. És az olvasót nem is éri csalódás, pontosan azt kapja, amit Szuhay ígér. Például megtudjuk, ki a jenki, mi a különbség - úgymond - „gijoten úr” és a „gijotin” között, mekkorát ugrik a kenguru, vannak-e gleccserek az Egyenlítőn. Továbbá: mennyi egy „gool”, honnan ered a Nílus, mi köze Dzsingisz kánnak a tejporhoz, ki volt Frankenstein - és megannyi képtelen kérdés, amelyre, persze, megkapjuk a nem kevésbé különleges választ. Komolyat és komolytalant, fontosat és lényegtelent, de mindig az igazat. Ezért ajánlható ez a nemcsak szórakoztató, hanem gondolatébresztőnek sem utolsó olvasmány mindazoknak, akik az előző két kiadást még nem szerezték be. Sőt, azoknak is, akik már beszerezték, merthogy bővített kiadásról van szó. Sajnos, ezt néhány, az előző kiadásokban nem szereplő hiba is elárulja. (Szalay Könyvkiadó, Kisújszállás, 1998, 303 oldal, 480 forint) (BZ) ^ WLMW Élet és Tudomány ■ 1998/12 ■ 363