Élet és Tudomány, 1998. július-december (53. évfolyam, 27-52. szám)

1998-07-03 / 27. szám

VüL \ ívu^^wrw |y BESZÉLGETÉS DR. DETRE CSABA GEOLÓGUSSAL ~o.»6* FOLDUN ÉS A SZUPERNÓVÁK Detre Csaba geológus neve az utóbbi időben egyaránt ismerősen cseng a földtudományok és a csillagászat művelőinek körében. Ő és munkatársai a perm és a triász földtörténeti kor közötti átmenet mintegy 270-250 millió évvel ezelőtt keletkezett rétegeiben mikronnyi méretű, nagy vastartalmú, jól azonosítható ásványgömböcskéket, úgynevezett szferulákat kerestek és találtak. Ezek egy, a földi életet csaknem teljesen kipusztító, közeli szupernóva-robbanás lehetőségét vetik fel. Detre Csaba legutóbb június 12-én a tokiói Országos Sarkkutatási Intézet (National Institute of Polar Research) szimpóziumán számolt be eredményeiről. — Hogyan került kapcsolatba a címbe­li kutatási területtel? — A szüleim csillagászok. Gyermekko­romat az MTA Csillagászati Kutatóin­tézetében töltöttem a Sváb-hegyen, s ez meghatározta az életemet. Később az ELTE-n geológusi diplomát szerez­tem, s harminc évig paleontológus­ként dolgoztam. Kutatásaim egyik fő iránya már évek óta a perm-triász ha­tár, a földtörténet 250 millió évvel ez­előtti eseménye. Ekkor volt a földi élet eddigi legnagyobb krízise: kihalt az élővilág több mint 90 százaléka. Ezt a geológusok már legalább kétszáz éve felismerték. Azóta több száz magyará­zat született rá. Felismerték azt is, hogy ennek a perm időszak végén kimutat­ható nagy oxigénhiány volt az egyik fő tényezője. Az oxigénhiányos időszak 270 millió éve kezdődött.­­A tudomány mivel próbálta indokol­ni ezt az oxigénhiányt? — Sokféle elmélet született. Gondoltak erős vulkáni tevékenységre is, de kide­rült, hogy nem volt ilyen. Próbálták meteoritbombázásokkal magyarázni, de ez sem igazolható. Egyszerűen nem akadt megfelelő érv. Az én ötletem az volt, hogy megfordítottam az oksági sorrendet. Nem az oxigénhiány pusz­tította ki az élővilág nagy részét, ha­nem az élővilág kipusztulása hozta lét­re az oxigénhiányt. — Gondolom, elsősorban az oxigénter­melő növényzet pusztulásáról van szó... — Főleg a növényekről és a sekélyten­geri élővilágról, tehát a tenger felszíné­nek közelében lebegő, valamint az úgynevezett selfi régiókban a tenger­fenékhez kötött életmódú, úgyneve­zett szesszilis bentosz- lényekről. Ha megvizsgáljuk a biomassza összetéte­lét, az előbb felsorolt helyeken élő lé­nyek alkotják nagyjában az élővilág tömegének 90 százalékát. Ha egyszer­re kipusztul a biomassza 90 százaléka, és az elkezd a szó szoros értelmében rothadni, az olyan óriási mennyiségű oxigént von el a légkörből és a tenge­rekből, hogy különféle geokémiai módszerekkel még ma is nagyon jól kimutatható. A dolog lényege: a pusz­tulás nem a hagyományos értelemben vett perm-triász határon, tehát 250 millió év­vel ezelőtt történt, hanem nagyjában 20 millió évvel korábban. Ezt egy 20 millió éves krízis követte. Ennek végén jelen­tek meg a különféle túlélő csoportok legelső új alakjai, ez már a reneszánsz. A perme triász határ előtt egészen más jellegű kihalásról volt szó, mint például a kréta végén, amely most már bizonyíthatóan kisbolygók becsapó­dásának a következménye. Hangsú­lyozom a többes számot, ugyanis nem csak egy kisbolygó csapódott be. A Földet a kréta végén, körülbelül 65 millió éve szinte pergőtűz érte. Az élővilág igazi nagy krízise a perm-tri­ász­ati k­rkc­. volt, ennek a következ­ményeit még mindig érezzük. Azóta sem állt vissza a légkör oxigénszintje. Ez a karbon végén és a perm elején nagyjában 35 százalék volt, s a felső perm elején körülbelül 10-12 száza­lékra csökkent. Tehát a kisbolygó-be­csapódásnál jóval nagyobb katakliz­mának kellett történnie. - Ön egy teljesen új elmélettel állt elő, amely szerint az élőlényeknek a kiha­lása egy közeli szupernóva-robbanás következménye. Hogyan tudják mind­ezt bizonyítani? — Az elmélet csillagászati oldalát a ba­rátom, Tóth Imre csillagász dolgozta ki. Az ő számításai szerint ennek a szuper­nóvának a távolsága 30—40 fényév lehe­tett a Naprendszertől. Ez már véghezvi­­hette azt az óriási kipusztulást, amelyet mi, geológusok észleltünk. Harminc fényévnél közelebb nem lehetett, mert az már az élettelen világban is sú­lyos nyomokat hagyott volna, például megolvasztotta volna a kőzeteket, s ir­­galmatlanul kiirtotta volna a teljes élő­világot. DR. DETRE CSABA Élet és Tudomány ■ 1998/27 ■ 835

Next