Élet és Tudomány, 1999. január-június (54. évfolyam, 1-26. szám)
1999-05-28 / 22. szám
A TURUL ÉS A TÖBBIEK HARCIAS DIÁKOK A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT A Rajnától keletre szinte mindenütt működtek harcos keresztény és nemzeti diákszervezetek. Milyen okok bírtak rá egy, az aktív politizálástól húzódozó magyar keresztény fiatalembert arra, hogy részt vegyen akcióikban? Szerzőnk véletlenül bukkant rá dr. B. K. visszaemlékezésére, amelyben részletesen beszámol az 1927 és 1932 között Budapesten töltött egyetemi éveiről. A szegény és nem túlságosan szorgalmas ifjú, alighogy megkezdte tanulmányait az orvosi karon, tagja lett a Turul Bajtársi Szövetség Csaba Bajtársi Egyesületének, ahová „a belépés úgy tűnt, a gólyának kötelező, a valóságban nagyon tanácsos volt". Az Osztrák—Magyar Monarchia fennállásának utolsó évtizededeiben a hazai polgárosodás kulcskérdésévé a közép- és különösen a felsőfokú végzettségű szakemberek, az értelmiség tömeges képzése vált. A megindult modernizáció következtében rendkívül nagy volt az igény a szakértelmiségre, ugyanakkor a hagyományos „úri elit” ráébredt arra, hogy a felgyorsult változások következtében uralkodó pozíciói veszélybe kerültek. A budajok háttere Karády Viktor kutatásaiból tudjuk, hogy már az első világháború előtt mennyire kiéleződött a verseny a keresztény és a zsidó tanulók között a kevés, de annál színvonalasabb magyarországi egyetemen és főiskolán. Ebben a rivalizálásban az asszimilált zsidó hallgatók jókora előnnyel indultak, ami jobb anyagi helyzetükből, otthonról hozott, részben vallási eredetű kultúrájukból, a tanuláshoz való hagyományosan jó viszonyukból fakadt. A felsőfokú képzésbeli aránytalanságok korrigálásának igénye hozta létre a XIX. század végén az Eötvös-kollégiumot, melynek jogos célja a „nemzeti elit” képzésében mutatkozó elmaradás pótlása volt. Ugyanakkor ez a később legendássá vált intézmény sem volt képes orvosolni a legsúlyosabb problémát, melynek legfőbb oka az volt, hogy a vidéken, főként a falvakban lakó katolikus és református fiatalok legnagyobb része már gimnáziumba sem jelentkezett, s közülük csak aránytalanul kevesen jutottak be az egyetemekre. Hagyományosan nagy volt a budapesti zsidók „túlreprezentációja” a legjobban hasznosítható diplomát nyújtó jogi és különösen az orvosi karon: ez utóbbin 1910-ben a diákok harmada, 1918-ban már több mint a fele zsidó volt. Nem meglepő, hogy az első világháború utolsó évében, amikor a központi hatalmak veresége nyilvánvalóvá vált, a hazai közéletbe szinte „berobbant” az egyetemi „zsidókérdés”. A nagy hírű katolikus hitszónok és székesfehérvári püspök fújta meg a riadót: az Alkotmány 1918. május 26-ai számában cikket közölt Pro Juventute Catholica címmel. Ezzel az írásával, majd a június 16-án publikált Kultúra és terror cíművel heves sajtóvitát váltott ki. Ezekben sürgette a zsidók továbbtanulásának korlátozását az egyetemeken. Ez a szellemiség vezetett a Tanácsköztársaság bukása után az 1920. évi XXV törvénycikk, a numerus clausus megalkotására, mely Európa első modern zsidótörvénye volt. A két világháború közötti egyetemi egyesületekben és az értelmiség érdekvédelmi szervezeteiben akadálytalanul érvényesült az Ébredő Magyarok, a fajvédő ÉME ideológiája, ez állt a sorozatos zavargások és a verekedések, az úgynevezett buhajok hátterében. Magyarország kirívó eset volt, de távolról sem állt egyedül ezen a téren a korabeli Európában. A diákszervezetek összehasonlító vizsgálatára még senki sem vállalkozott, holott rendkívül erős hatást gyakoroltak mind a keresztény, mind a zsidó értelmiségi csoportok szocializációjára, politikai meggyőződésének kialakulására. Legfőbb jellemzőjük a végsőkig fokozott nacionalizmus mellett az antiszemitizmus es. A Turul szövetség Lord Rothermere-hez utazó küldöttsége Élet és Tudomány ■ 1999/22 ■ 681