Élet és Tudomány, 1999. január-június (54. évfolyam, 1-26. szám)

1999-05-28 / 22. szám

A TURUL ÉS A TÖBBIEK HARCIAS DIÁKOK A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT A Rajnától keletre szinte mindenütt működtek harcos keresztény és nemzeti diákszervezetek. Milyen okok bírtak rá egy, az aktív politizálástól húzódozó magyar keresztény fiatalembert arra, hogy részt vegyen akcióikban? Szerzőnk véletlenül bukkant rá dr. B. K. visszaemlékezésére, amelyben részletesen beszámol az 1927 és 1932 között Budapesten töltött egyetemi éveiről. A szegény és nem túlságosan szorgalmas ifjú, alighogy megkezdte tanulmányait az orvosi karon, tagja lett a Turul Bajtársi Szövetség Csaba Bajtársi Egyesületének, ahová „a belépés úgy tűnt, a gólyának kötelező, a valóságban nagyon tanácsos volt". A­z Osztrák—Magyar Monarchia fennállásának utolsó évtized­e­deiben a hazai polgárosodás kulcskérdésévé a közép- és különö­sen a felsőfokú végzettségű szakem­berek, az értelmiség tömeges képzé­se vált. A megindult modernizá­ció következtében rendkívül nagy volt az igény a szakértelmiségre, ugyanakkor a hagyományos „úri elit” ráébredt arra, hogy a felgyorsult változások következtében uralkodó pozíciói veszélybe kerültek. A budajok háttere Karády Viktor kutatásaiból tudjuk, hogy már az első világháború előtt mennyire kiéleződött a verseny a keresztény és a zsidó tanulók között a kevés, de annál színvonalasabb ma­gyarországi egyetemen és főiskolán. Ebben a rivalizálásban az asszimilált zsidó hallgatók jókora előnnyel in­dultak, ami jobb anyagi helyzetük­ből, otthonról hozott, részben vallá­si eredetű kultúrájukból, a tanulás­hoz való hagyományosan jó viszo­nyukból fakadt. A felsőfokú képzés­beli aránytalanságok korrigálásának igénye hozta létre a XIX. század vé­gén az Eötvös-kollégiumot, mely­nek jogos célja a „nemzeti elit” kép­zésében mutatkozó elmaradás pótlá­sa volt. Ugyanakkor ez a később le­gendássá vált intézmény sem volt képes orvosolni a legsúlyosabb prob­lémát, melynek legfőbb oka az volt, hogy a vidéken, főként a falvakban lakó katolikus és református fiatalok legnagyobb része már gimnáziumba sem jelentkezett, s közülük csak aránytalanul kevesen jutottak be az egyetemekre. Hagyományosan nagy volt a budapesti zsidók „túlreprezen­­tációja” a legjobban hasznosítható diplomát nyújtó jogi és különösen az orvosi karon: ez utóbbin 1910-ben a diákok harmada, 1918-ban már több mint a fele zsidó volt. Nem meglepő, hogy az első világ­háború utolsó évében, amikor a központi hatalmak veresége nyilván­valóvá vált, a hazai közéletbe szinte „berobbant” az egyetemi „zsidókér­dés”. A nagy hírű katolikus hitszó­nok és székesfehérvári püspök fújta meg a riadót: az Alkotmány 1918. május 26-ai számában cikket közölt Pro Juventute Catholica címmel. Ezzel az írásával, majd a június 16-án pub­likált Kultúra és terror cíművel heves sajtóvitát váltott ki. Ezekben sürget­te a zsidók továbbtanulásának korlá­tozását az egyetemeken. Ez a szelle­miség vezetett a Tanácsköztársaság bukása után az 1920. évi XXV tör­vénycikk, a numerus clausus megalko­tására, mely Európa első modern zsi­dótörvénye volt. A két világháború közötti egyetemi egyesületekben és az értelmiség ér­dekvédelmi szervezeteiben akadály­talanul érvényesült az Ébredő Ma­gyarok, a fajvédő ÉME ideológiája, ez állt a sorozatos zavargások és a ve­rekedések, az úgynevezett buhajok hátterében. Magyarország kirívó eset volt, de távolról sem állt egyedül ezen a téren a korabeli Európában. A diákszervezetek összehasonlító vizsgálatára még senki sem vállalko­zott, holott rendkívül erős hatást gyakoroltak mind a keresztény, mind a zsidó értelmiségi csoportok szocializációjára, politikai meggyő­ződésének kialakulására. Legfőbb jel­lemzőjük a végsőkig fokozott nacio­nalizmus mellett az antiszemitizmus es. A Turul szövetség Lord Rothermere-hez utazó küldöttsége Élet és Tudomány ■ 1999/22 ■ 681

Next