Élet és Tudomány, 1999. január-június (54. évfolyam, 1-26. szám)
1999-05-28 / 22. szám
megakadályozva, hogy „feloldódjanak” a civil társadalomban. A zavargások során „szerepet osztottak” a zsidó hallgatóknak. Erving Goffmanntól tudjuk, hogy „a szerep a szocializáció alapegysége. A feladatokat szerepeken keresztül osztja ki a társadalom, s szerepeken keresztül gondoskodik arról is, hogy teljesüljenek az adott feladatok”. A magyarországi zsidó értelmiség szerepéhez a két világháború között hozzátartozott a stigmatizáció elfogadása. A fajvédő politikusok tudatában voltak annak, hogy az ismétlődő zavargások mély nyomokat hagytak a „győztesek” és a „vesztesek” lelkében egyaránt. Az előbbiek számára nyilvánvalóvá vált, hogy a zsidókkal szemben mind a valláshoz, mind az értelmiségi szerephez kötődő elvárásoktól és normáktól el lehet, sőt, el is kell tekinteni. Különösen az orvostanhallgatók „brutalizálásának” volt komoly szimbolikus ereje: ha azok a medikusok, akik a hippokratészi eskü letételére készültek, hajlandók voltak kezet emelni zsidó társaikra, jövendő kollégáikra, ezzel példát mutattak a többi kar hallgatóinak is. Numerus nullus Az antiszemita egyetemi bajtársi testületek a „vonzó”, a világ minden problémájára koherens magyarázatot kínáló ideológián és az agresszív ösztönök büntetlen kiélésén túl más, konkrét előnyöket is kínáltak tagjaiknak. Az egyetemi menzán való kedvezményes árú étkezés az egyesületi tagsághoz kötődött. A tagok alkalmanként tanszer-, ruha- és szerény pénzsegélyben is részesültek, mely ugyan csak enyhítette a szegény hallgatók nyomorát, de a súlya még így is nagy volt. A Turul és a Hungária szoros kapcsolatban álltak olyan befolyásos értelmiségi érdekvédelmi szervezetekkel, mint a MONE (Magyar Orvosok Nemzeti Egyesülete), a MMÉNSZ (Magyar Mérnökök és Technikusok Szervezete) és később a MONE (Magyar Ügyvédek Nemzeti Egyesülete). Ezek révén a végzett hallgatók viszonylag könnyen találtak állást, elsősorban az államapparátusban és a közegészségügyben. Azok az előnyök, amelyek a „politizálásból” fakadtak, lehetővé tették a bajtársi szövetségek tagjainak, hogy gyenge szakmai teljesítménnyel is „átcsússzanak” a vizsgákon, s végül „állami” állásban helyezkedjenek el. Ebben a támogatott értelmiségi csoportban így sok tekintetben sajátos, „élősdi” mentalitás alakult ki. Tagjai idővel már nem elégedtek meg a törvények által nyújtott kiváltságokkal, hanem szemet vetettek a „szabadpiacon” tevékenykedő zsidó orvosok, jogászok, mérnökök stb. jövedelmezőbbnek tűnő egzisztenciájára is. A harmincas években a bajtársi szövetségek már nyíltan megfogalmazták, hogy az addigi numerus clausus helyett a „numerus nullus” kivívására törekszenek. Erre végül a második világháború kitörése után, 1939 őszén került sor. Ekkortól kezdve az olyan szervezetek, mint a MONE, a MMÉNSZ és a MONE már listákat szolgáltattak a hadkiegészítő parancsnokságoknak a zsidó pályatársak nevével és pontos címével. Ezek alapján állították össze 1941—42-ben a keleti frontra induló munkaszolgálatos menetszázadokat. Tízezernél is többre becsülik azoknak a zsidó vagy zsidó származású diplomásoknak a számát, akiket így küldtek a „mozgó vesztőhelyekre”. Az egyetemi bajtársi egyesületek antiszemitizmusától sokkal rövidebb út vezetett a holocaustig, mint azt a kortársak bármelyike gondolta volna. Pelle János Szerkeszti: Grétsy László El nem viselhető A csúcsra járatás nem megoldható (a vízierőműnél) - hallhattuk a rádióban; ezek az eljárások a rendelkezésekkel nem összeegyeztethetők"- hangzott el ugyanott. Talán nem vagyok egyedül, akinek a fülét - pontosabban: a nyelvérzékét bántják ezek a nyelvtani szerkezetek, hiszen néhány éve, évtizede ezt csak emígy hallhattuk volna (ha már akkor is létezett volna a csúcsra járatás kifejezés): „A csúcsra járatás nem oldható meg”, illetőleg „ezek az eljárások a rendelkezésekkel nem egyeztethetők össze". Ám ne higgyük, hogy ezek csak afféle élőnyelvi lazaságok, pongyolaságok! Az időjárásjelentésben hallhattuk: „kisebb eső itt, Budapesten sem kizárható”, ehelyett: „kisebb eső sem zárható ki”; egy miniszter szájából pedig ezt hallhattuk az Országgyűlésben: „a háborús veszély nem kizárható", ehelyett: „a háborús veszély nem zárható ki". S napilapjainkban kinyomtatva is találkozhatunk ilyenekkel: „az államtitkár úr vasárnap óta nem elérhető", noha a nem érhető el volna a magyarosabb, a helyesebb. És számos üdítőitalos palackra írva is ott ékeskedik a figyelmeztetés: „Nem visszaváltható!’-ehelyett: „Nem váltható vissza!”-, ahogy a legtöbb ép nyelvérzékű magyarul beszélő ezt így is modaná, így is mondja: Miről is van szó? Az igekötős igékből képzett -ó, -ő végű melléknévi igenevek tagadó mondatokbeli állítmányi szerepéről. Hagyományos formában az igekötő ilyenkor elválik az igétől, s a mondat végére kerül: nem engedhető meg, a ma terjedő, szokatlan, suta nem megengedhető helyett. Bár az is igaz, hogy ez az újabb forma mintha valamivel enyhébb volna, kevésbé szigorú tiltást sugallna, fejezne ki. A nem elviselhető enyhébb, mint az el nem viselhető. A nyelv változik, mi is változunk. De azért nyelvérzékem számára el nem viselhetők a nem elviselhető szerkezetek, legalábbis nehezen elviselhetők vagy inkább nehezen viselhetők el? Kíváncsi volnék, hányan szavaznának olvasóink közül az előbbire, hányan az utóbbira! Szilágyi Ferenc A Turul bajtársi szövetség tízéves jubileuma Élet és Tudomány ■ 1999/22 ■ 683