Élet és Tudomány, 2007. január-június (62. évfolyam, 1-24. szám)
2007-03-09 / 10. szám
ÖRÖK MEGHASONLÁSAINK KÖZÖTT így tehát nem csupán a jó Homérosz szundikál időnként — erre céloz Arany — azaz nem csupán a horatiusi célzással a maga megtört életpályája elöl menekülő költő, hanem az egész magyar nemzet, amelyet tehát leginkább az életveszélyes lustaság és semmittevés határoz meg. Miért választotta Arany a Vadonffy Bertalan költői álnevet a műhöz? A politikai célzat a Szilágyi Istvánhoz írott levél alapján nyilvánvaló, meg ott van az öregkori epigramma is arról, hogy miért vágyik szülőhelyéről, Szalontáról, ami nem szülte őt szalonba, inkább erdőbe és vadonba... Ennyit a vadonról. Hozzájárulhatott még az is, hogy a nemesi név „V”-vel kezdődik, azaz a régi értelemben felfogott abc utolsó betűjével, míg az igazi név az „A’-val, az első betűvel. (Az x, y, z-t ugyanis a régi szótárok nem tekintették a latin, következőleg magyar abc szerves részének, mert hiszen görög eredetű hangokról illetve betűkről van szó.) A Bertalan keresztnév pedig ugyanúgy egy apostolé, mint a János. Szalontán Birtalanunk ejtették, ez pedig azonos lehet a „birtoktalan” szóval is. Miért gombásak Szittyia térei?! Az ókori földrajzi irodalom Scythiával kapcsolatban ilyen jelzőt nem ismer. Az egyik ok az lehet, hogy Clusius, a nagy reneszánsz botanikus Magyarországot, azaz a szkíta eredetű magyarok földjét minősítette a gomba fő hazájának, a másik az, hogy Arany a Scythia terein elterülő országra, Oroszországra gondol, amely közismert gombabőségéről, a harmadik pedig az, hogy az összes ókori és újkori közmondás az egy pillanat alatt születő és gyorsan enyésző gombában látta az átmenetiség, a meg nem állapodottság, a rögtönzöttség jelképét. Nincs kizárva az sem, hogy a gombás szó itt egyszerűen a sovány, szegény, nem jó táplálékot nyújtó jelentésben szerepel, amelyhez képest, — a hagyományos magyar krónikásszemlélet is úgy látta — Magyarország valóban igazi, tejjel-mézzel folyó Kánaán volt. A Magyarok Istene pedig éppen ebből a szegény hazából hívja ki boldog alvásra a magyarokat. A „Juda leánya” közismert zsoltárhely; az, hogy Istennek tulajdonképpeni neve, amit nem szoktak kiejteni, Jehovah, ez a vallástörténeti magyarázat pedig a Károli-biblia előszavában szerepel. A Magyarok Istene elnevezés, természetesen, Dugonicstól jön; a Múzsához, illetve más istenséghez folyamodás ősi szokása ugyanúgy a zárójelben megadott horatiusi Ars poeticára megy vissza, mint általában a Homéroszig érő régi költők emlegetése, amelyekhez a modern költő természetesen hozzáilleszti Ossiant, hogy lábjegyzetben jól gúnyolódhassak a Horvát István-féle etimologizáláson, miközben megint csak horatiusi módon tulajdonítja, Orpheusig visszautalva a régi költőknek vad népek civilizálását. A „ Szittyák hadas Istene” tanúskodik a régi, a krónikákra viszszanyúló Mars - magyar hadisten azonosítás ismeretéről, az alázatos sarucsókolás pedig a magyar közúti viszonyokra céloz. Az utolsó sor három részre tördelt hexameter, és ezáltal tulajdonképpen hivatali irat, levél formáját ölti a segélykérés, retorika vegyül poétikával. Bizonyos értelemben Móricz Zsigmondnak igaza volt, amikor azzal vádolta Aranyt, hogy nem mert többé úgy írni, mint ebben az első, zseniális munkájában. Én mégsem kárhoztatnám. Igaz, hogy a rendkívül erős nemzetpolitikai célzások törlése miatt elfedi az olvasó elől azt, hogy a Széchenyin kívül még Wesselényi Miklós Szózatából is merített ihlet vagy gondolkodásmód már ilyen korán a legelkeseredettebb szarkazmusra indítja a nemzethalál lehetőségével kapcsolatban, ám e célzásokat mindenképpen törölnie kellett, ha úgy vélte, hogy magában az eposzban egyetlen olyan figurát sem teremtett, aki kétségbeesést és reményt, gúnyt és játékosságot személybe, szereplőbe sűrítene; ilyen szereplő híján minden egyensúlyt borított volna Vadonffy erőteljes megszólalása a segélykérésben, vagyis a mű elején. Mi tehát az a valami amelyet a humoros, szatirikus, allegorikus és komikus jelző minősít?! Ha nem eposz, illetve nem komikus eposz, akkor micsoda?! Komikus eposz akkor lehetne Arany műfaji tudatossága szerint, ha úgy vonatkozhatnék komikus műként komoly előképére, mint a Békaegérharc Homéroszra, illetve Blumauer műre, az Aeneis-travesztia Vergiliusra. Itt azonban, Az elveszett alkotmányban — noha igen erőteljesen felmerül egyegy átöltöztetett azaz travesztiált cselekmény-mozzanat a két nagy klasszikus paródiájaként, ez önmagában nem képez koherens olvasatot. Nem azért, mint hogyha Arany nem lett volna képes ilyen típusú műalkotás létrehozatalára, nagyon is jól ismerte őket diák korától kezdve. Elképzelhetőnek látszik viszont, hogy elégtelennek tartotta az ilyen értelemben vett vígeposz repertóriumát a maga céljaihoz, és ezért tulajdonképpen egészen új műfajt próbált meg kikísérletezni. Hayden White például egy helyen (Métatörténelem; A 19. századi Európa történelmi képzelőereje című fejezetben) így bírálja Northrop Frye műfaj-, illetve elbeszélési mód-rendszerét: „Úgy tűnik, mintha a románc és a szatíra a valóságfolyamatok cselekményesítésének kölcsönösen kizárólagos formái lennének. Már maga a romantikus szatíra fogalma is önellentmondás. Teljesen elképzelhetőnek tartom, hogy létezik szatirikus románc, ám én ez alatt egy olyan reprezentációs formát értenék, ami ironikus alapállásból a világ romantikus felfogásának képtelenségére utalna. Másrészt viszont beszélhetünk komikus szatíráról, illetve szatirikus komédiáról, vagy szatirikus tragédiáról és tragikus szatíráról.” (Történet-elmélet, szerk. Gyurgyák János, Kisantal Tamás, Budapest, Osiris, 2006, II, 870-871). Márpedig a szerző szerint pontosan a szatíra az a fajta világlátás, amely elutasítja a világ összes kimódolt fogalmi rendszerét és előkészít a mitikus világfelfogáshoz való visszatérésre. Arany, aki a Széchenyi által egyébként szarvas ördögként aposztrofált Byron szellemében — de hangsúlyozottan magyarként — humorisztikusan minősítette rossz viccnek az egész világot, azaz rendelte alá a szatirikus elutasítást egy tragikus ironikus (így lehet minősíteni a humort a romantikus esztétika szerinti alapállásnak, végül is azért nem tudott jelzett szót találni jelzőihez, mert valóban új műfajt alkotott és megnyitotta saját magában az utat a mitikus alkotáshoz; következhetett a Toldi. Szörényi László