Élet és Tudomány, 2009. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)
2009-01-02 / 1. szám
I—LJ _“vLJ_1 8,2 méteres antennájához csatlakozó, a közeli infravörös tartományban adaptív optikával és koronagráffal felszerelt NAOS-CONICA (NACO) spektrográffal pásztázta át a Beta Pictoris csillaghoz közeli környezetét. A kutatók most ennek a felmérésnek az eredményeit vizsgálták és értékelték újra a legújabb számítógépes elemzési eljárásokkal, egy bolygó nyomait keresve. „A legnagyobb kihívás ebben a csillag ragyogó fényhálójának elkülönítése, leválasztása volt”— magyarázta Lagrange. Az eredmény végül megérte a fáradozást: a kutatóknak sikerült egy halvány, pontszerű fényforrást elkülöníteni a csillag ragyogó halójában. „Becsléseink szerint e bolygó tömege a Jupiterének mintegy nyolcszorosa lehet, a csillagtól mért távolsága pedig nyolszorosa a Nap—Föld távolságnak — ez Naprendszerünkben nagyjából a Szaturnusz naptávolságának felel meg— mondta Lagrange. - További megfigyelések nélkül ugyan teljesen még nem zárható ki, hogy nem egy közénk eső vagy a háttérben lévő objektumról van szó, ám ennek esélye elenyésző.” Amennyiben véglegesen beigazolódik, hogy egy bolygó került „lencsevégre”, úgy ez lesz eddig a napjához legközelebbi pályán keringő bolygó, amely még a mi Naprendszerünkben is a legkülső bolygókon belül esne. Igaz, az utóbbi hetekben sorozatban érkeztek a hírek exobolygók közvetlen észleléséről, ám a korábbiak valamennyien jóval távolabb estek a napjuktól, és a Naprendszerben messze a Naptunusz pályáján túl lennének. Az ilyen távoleső bolygóknak a keletkezése és fejlődése feltehetőleg meglehetősen eltér a Naprendszer és a Beta Pictoris belső Bolygóinak történetétől. „Az exobolygók közvetlen észlelése fontos előrelépés a bolygórendszerek kialakulásának és fejlődésének megismerésében. Ez a felfedezéssorozat még éppencsak elkezdődött, és természetes, hogy elsőként a központi csillagtól távolabb eső, nagy és a keletkezés hevétől még forró, fiatal bolygókat sikerült lencsevégre kapni. Az igazi cél a kisebb és hűvösebb belső, a Földhöz hasonló bolygók felkutatása, amelyek a földi- és űrtávcsövek következő nemzedékére várnak” - mondta Lagrange. Forrás: www.eso.org/public/outreach/press-rel/ pr-2008/pr-42-08.html SCIENCE@NASA ! 3 * (0 0Í <s Kutatók újabb bizonyítékot találtak arra, hogy a Mars légkörének erőteljes megfogyatkozásáért a napszél tehető felelőssé. Úgy tűnik, nem egy egyenletes, lassú elszivárgásról van szó, hanem egy olyan szaggatott folyamatról, amelynek során időről időre nagyobb foszlányok szakadnak ki a légkörből a bolygóközi térbe. Számos jel mutat arra, hogy évmilliárdokkal ezelőtt a Mars légköre a mainál jóval sűrűbb és vastagabb volt. (Öszszetétele azonban akkor is jelentősen eltért a földitől: alapvetően szén-dioxid alkotta, szemben a földi nitrogén—oxigén keverékkel.) A Mars felszínén látható ősi folyammedrek, tófenekek arra is utalnak, hogy hajdan folyóvizekkel is bőségesen rendelkezett a vörös bolygó, amelyek kipárolgását a világűrbe éppen a vastag légkör akadályozta meg. Mára azonban a felszínről a cseppfolyós víz eltűnt, a hajdani medrek rég kiszáradtak, a légkör pedig annyira ritkává vált, hogy a légnyomás mindössze 1 százaléka a földinek — ennek következtében egy csésze víz a Mars felszínén gyorsan és hevesen elpárologna. De mikor és miért tűnt el a légkör? — Ennek magyarázatára korábban már számos elképzelés született, kezdve egy nagyméretű kisbolygó becsapódásától, amely egyetlen kataklizmában szakíthatta le a légkör jelentős részét, egészen a fokozatos, lassú elszivárgásig, amely évmilliárdok alatt ritkította ki a légkört a mai mértékig. És szóba kerültek persze e kettő különféle kombinációi is. David Brain, a Kaliforniai Egyetem (Berkeley) egyik kutatócsoportjának vezetője nemrég olyan új elképzeléssel állt elő, amely bizonyos szempontból szintén átmenetet képez a hirtelen bekövetkezett katasztrófa és a lassú erózió között: eszerint időről időre nagyobb légtömegek szakadnak ki a légkörből egy olyan folyamat hatására, amely a napszél és a Mars mágneses mezejének kölcsönhatásaival magyarázható. Ez az elképzelés alapvetően a (ma már nem működő) Mars Global Surveyor (MGS) szonda korábbi megfigyeléseinek elemzésén alapul. Az MGS megfigyelései még 1998- ban vetettek fényt a Mars különös mágneses mezejére, amely alapvetően eltér a földitől. A vörös bolygónak nincs egyetlen, globális mágneses tere, amely a Föld esetében létrehozza a magnetoszférát, amely hatalmas mágneses buborékként védi bolygónkat a világűrből érkező számos káros hatástól. A Marson ehelyett a bolygó felszínének mintegy 40 százalékára (főként a déli féltekére) kiterjedő területen több tucatnyi kisebb, lokális mágneses tér van, amelyek a talajtól a légkör tetejéig nyúló „mágneses ernyőket” hoznak létre. A kutatók már évek óta gyanítják, hogy ezek a mágneses ernyők védik a marsi légkör védelmükbe eső részét az elillanástól. Ehhez a feltételezéshez képest Brain meglepő felfedezésre jutott: úgy tűnik, éppen ennek ellenkezője igaz - a Mars légköre éppen ezekről területekről szakadozik le nagyobb foszlányokban. Brain akkor figyelt fel erre a különös összefüggésre, amikor a Global Surveyor részecskéket és mágneses teret érzékelő detektorainak archívumát tanulmányozta. „Ezekben több mint 25 Hogyan tűnt el a Mars légköre? m o ooN O M HI L-LJ LJ-J CD -st 10 Fantáziakép a Mars feltételezett régmúltjáról, amikor felszínén még vizek folytak, és vastag légkör burkolta a bolygót A napszél a mágneses ernyők tetején levegővel teli plazmoidokat szakít ki a légkörből 4 ■ Élet és Tudomány ■ 2009/1