Élet és Tudomány, 2009. január-június (64. évfolyam, 1-26. szám)

2009-01-02 / 1. szám

I—LJ _“­vLJ_1­ 8,2 méteres antennájához csatlako­zó, a közeli infravörös tartomány­ban adaptív optikával és koronag­ráffal felszerelt NAOS-CONICA (NACO) spektrográffal pásztázta át a Beta Pictoris csillaghoz közeli környezetét. A kutatók most ennek a felmérésnek az eredményeit vizs­gálták és értékelték újra a legújabb számítógépes elemzési eljárásokkal, egy bolygó nyomait keresve. „A leg­nagyobb kihívás ebben a csillag ragyogó fényhálójának elkülönítése, leválasztá­sa volt”— magyarázta Lagrange. Az eredmény végül megérte a fára­dozást: a kutatóknak sikerült egy hal­vány, pontszerű fényforrást elkülöníte­ni a csillag ragyogó halójában. „Becslé­seink szerin­t e bolygó tömege a Jupiterének mintegy nyolcszorosa lehet, a csillagtól mért távolsága pedig nyolszorosa a Nap—Föld távolságnak — ez Naprendszerünkben nagyjából a Szaturnusz naptávolságának felel meg— mondta Lagrange. - További megfigyelések nélkül ugyan teljesen még nem zárható ki, hogy nem egy közénk eső vagy a háttérben lévő objektumról van szó, ám ennek esélye elenyésző.” Amennyiben véglegesen beiga­zolódik, hogy egy bolygó került „lencsevégre”, úgy ez lesz eddig a napjához legközelebbi pályán keringő bolygó, amely még a mi Naprendszerünkben is a legkül­ső bolygókon belül esne. Igaz, az utóbbi hetekben sorozatban érkez­tek a hírek exobolygók közvetlen észleléséről, ám a korábbiak va­lamennyien jóval távolabb estek a napjuktól, és a Naprendszerben messze a Naptunusz pályáján túl lennének. Az ilyen távoleső boly­góknak a keletkezése és fejlődése feltehetőleg meglehetősen eltér a Naprendszer és a Beta Pictoris bel­ső Bolygóinak történetétől. „Az exobolygók közvetlen észlelése fontos előrelépés a bolygórendszerek kialakulásának és fejlődésének meg­ismerésében. Ez a felfedezéssorozat még éppencsak elkezdődött, és ter­mészetes, hogy elsőként a közpon­ti csillagtól távolabb eső, nagy és a keletkezés hevétől még forró, fiatal bolygókat sikerült lencsevégre kap­ni. Az igazi cél a kisebb és hűvösebb belső, a Földhöz hasonló bolygók felkutatása, amelyek a földi- és űr­távcsövek következő nemzedékére várnak” - mondta Lagrange. Forrás: www.eso.org/public/outreach/press-rel/ pr-2008/pr-42-08.html SCIENCE@NASA ! 3 * (0 0Í <s Kutatók újabb bizonyítékot ta­láltak arra, hogy a Mars légkö­rének erőteljes megfogyatkozá­sáért a napszél tehető felelőssé. Úgy tűnik, nem egy egyenletes, lassú elszivárgásról van szó, hanem egy olyan szaggatott folyamatról, amelynek során időről időre nagyobb foszlányok szakadnak ki a légkörből a bolygóközi térbe. Számos jel mutat arra, hogy évmilli­árdokkal ezelőtt a Mars légköre a mai­nál jóval sűrűbb és vastagabb volt. (Ösz­­szetétele azonban akkor is jelentősen eltért a földitől: alapvetően szén-dioxid alkotta, szemben a földi nitrogén—oxi­gén keverékkel.) A Mars felszínén lát­ható ősi folyammedrek, tófenekek arra is utalnak, hogy hajdan folyóvizekkel is bőségesen rendelkezett a vörös bolygó, amelyek kipárolgását a világűrbe éppen a vastag légkör akadályozta meg. Mára azonban a felszínről a cseppfolyós víz eltűnt, a hajdani medrek rég kiszárad­tak, a légkör pedig annyira ritkává vált, hogy a légnyomás mindössze 1 százalé­ka a földinek — ennek következtében egy csésze víz a Mars felszínén gyorsan és hevesen elpárologna. De mikor és miért tűnt el a légkör? — Ennek magyarázatára korábban már számos elképzelés született, kezdve egy nagyméretű kisbolygó becsapódásától, amely egyetlen kataklizmában szakít­hatta le a légkör jelentős részét, egészen a fokozatos, lassú elszivárgásig, amely évmilliárdok alatt ritkította ki a légkört a mai mértékig. És szóba kerültek per­sze e kettő különféle kombinációi is. David Brain, a Kaliforniai Egyetem (Berkeley) egyik kutatócsoportjának vezetője nemrég olyan új elképzeléssel állt elő, amely bizonyos szempontból szintén átmenetet képez a hirtelen be­következett katasztrófa és a lassú erózió között: eszerint időről időre nagyobb légtömegek szakadnak ki a légkörből egy olyan folyamat hatására, amely a napszél és a Mars mágneses mezejé­nek kölcsönhatásaival magyarázható. Ez az elképzelés alapvetően a (ma már nem működő) Mars Global Surveyor (MGS) szonda korábbi megfigyelései­nek elemzésén alapul. Az MGS megfigyelései még 1998- ban vetettek fényt a Mars különös mágneses mezejére, amely alapvetően eltér a földitől. A vörös bolygónak nincs egyetlen, globális mágneses tere, amely a Föld esetében létrehozza a mag­­netoszférát, amely hatalmas mágneses buborékként védi bolygónkat a világ­űrből érkező számos káros hatástól. A Marson ehelyett a bolygó felszínének mintegy 40 százalékára (főként a déli féltekére) kiterjedő területen több tu­catnyi kisebb, lokális mágneses tér van, amelyek a talajtól a légkör tetejéig nyúló „mágneses ernyőket” hoznak létre. A kutatók már évek óta gyanítják, hogy ezek a mágneses ernyők védik a marsi légkör védelmükbe eső részét az elillanástól. Ehhez a feltételezéshez képest Brain meglepő felfedezésre ju­tott: úgy tűnik, éppen ennek ellenke­zője igaz - a Mars légköre éppen ezek­ről területekről szakadozik le nagyobb foszlányokban. Brain akkor figyelt fel erre a különös összefüggésre, amikor a Global Sur­veyor részecskéket és mágneses teret érzékelő detektorainak archívumát tanulmányozta. „Ezekben több mint 25 Hogyan tűnt el a Mars légköre? m o ooN O M HI L-LJ LJ-J CD -st 10 Fantáziakép a Mars feltételezett régmúltjáról, amikor felszínén még vizek folytak, és vastag légkör burkolta a bolygót A napszél a mágneses ernyők tetején levegővel teli plazmoidokat szakít ki a légkörből 4 ■ Élet és Tudomány ■ 2009/1

Next