Élet és Tudomány, 2015. január-június (70. évfolyam, 1-26. szám)
2015-06-12 / 24. szám
ri haditengerészet lezárta a Keleti-tengert, s a Fekete-tengerhez vezető egyedüli utat az Oszmán Birodalom ellenőrizte, a nyugati szövetségesek fegyverszállítmányai nem jutottak el Oroszországba. 1914. október 29-én Louchon német admirális oszmán zászló alatt hajózó flottája fekete-tengeri orosz kikötőket támadott meg. Ezzel majdnem egy időben az angol Royal Navy a Szmirnából (ma Izmir) kifutó török kereskedelmi hajókra tüzelt. Válaszul az oszmán kormány 1914. november 12-én hadat üzent a hármas antantnak. 1914 végén a belgiumi és franciaországi frontok megmerevedtek. Az ellenfelek ezért a döntést másutt akarták kicsikarni. A hármas antant azt remélte, hogy az Oszmán Birodalomra irányuló közvetlen támadás a görögöket és a bolgárokat a szövetségesek oldalán való hadba lépésre sarkallja. Néhány katonai tervező arra is számított, hogy győzelem esetén Törökország, a központi hatalmak szövetségese kilép a háborúból. 1915. február 19-én egy brit és francia hajóegység megtámadta a Dardanellák néhány török tüzérségi állását. A szövetségesek akciója nyomán Bulgária megszakította a tárgyalásokat Németországgal. Görögország támogatást ígért, Olaszország azonban a szövetségesek oldalán való közelgő hadba lépésének látszatát keltette. A szövetségesek számára pozitív fordulat ellenére a vállalkozás katonai vonatkozásban kevésbé volt sikeres. Március közepén újabb szövetségesi próbálkozás indult. Egy brit csatahajóból, valamint 12 brit és 4 francia sorhajóból álló egység több török tüzérségi állást lerombolt. Visszaútban azonban több hajójuk aknamezőre futott, elsülylyedt, vagy súlyosan megrongálódott. A kudarc után a brit haditanács leállította a tengeri támadásokat, Winston Churchill pedig lemondott. A tengeri támadások meghiúsulása után a szövetségesek szárazföldi támadásokkal szándékozták kikapcsolni a török tüzérségi állásokat. A németeket a keleti fronton lekötő Oroszországnak ugyanis szüksége volt a folyamatos segélyszállítmányokra, biztonságos jégmentes út azonban csak a Boszporuszon keresztül vezetett. Ennek biztosítására az antant-hatalmak közös akcióval szándékozták elfoglalni a Gallipoli-félszigetet. A britek és a franciák mellett a hadműveletbe bevonták az ausztrálokat és új-zélandiakat, vagyis az ANZAC-erőket (Australian and New Zealand Army Corps). A hadművelet főparancsnokává Sir Ian Hamiltont nevezték ki. Abban bíztak, hogy innen majd könnyen beveszik az oszmán fővárost, Konstantinápolyt is. Enver pasa török hadügyminiszter Liman von Sanderst, Liman pasát bízta meg a félsziget védelmével, akinek katonai karrierje 1874-ben kezdődött. 1887-ben a vezérkarhoz vezényelték, majd a sziléziai huszárezred parancsnokaként szolgált. 1913 decemberéig, Törökországba való elutazásáig altábornagyként a 22. hadosztály parancsnoka volt. Amikor 1913-ban nemesi rangra emelték, Otto Liman elhunyt első felesége születési nevét (von Sanders) választotta. 1913. június végén kinevezték a törökországi német katonai misszió vezetőjének azzal a megbízással, hogy szervezze újjá a rendkívül rossz állapotban lévő oszmán hadsereget. 1915 márciusában átvette a Gallipoli félszigeten a Dardanellák védelmére felállított, 60—70 000 fős 5. oszmán hadsereg parancsnokságát, s több kulcspozícióban német tiszteket alkalmazott. A Boszporusz és a Dardanellák erődítményeinek parancsnoka Guido von Usedom admirális, a flotta parancsnoka pedig Johannes Merten altengernagy lett. (Sanders később, 1918. február-november között a német Ázsiahadtest parancsnoka volt.) ANZAC-vereség Erőit három helyre összpontosította, ahol a partraszállással számolt: a bulairi földszorosban, a félsziget déli részén, valamint Kum Kaiénál, a kisázsiai oldalon. A tengerparton mindenütt csak gyenge erőket hagyott, akiknek az volt a feladatuk, hogy az ellenséget addig tartóztassák fel, míg a hátországból a főerők megérkeznek. A csapatok mozgékonyságát menetgyakorlatokkal, úthálózat kiépítésével és kompok alkalmazásával növelték. Különféle záróeszközöket és kisegítő erődítményeket is emeltek. Az ausztrálok és új-zélandiak partraszállása 1915. április 25-én a kora reggeli órákban kezdődött meg a bulairi földszorosban, ami nem tévesztette meg Sanderst. Estére meggyőződött arról, hogy a tényleges partraszállásra a félsziget déli részén került sor, s oda irányította a csapatokat. Társát menekítő ANZAC-katona 746 ■ Élet és Tudomány ■ 2015/24