Élet és Tudomány, 2018. január-június (73. évfolyam, 1-26. szám)

2018-06-15 / 24. szám

Közéleti személyiségek temetési ko­szorúját gyakran „csupa mezei virágból, a magyar rónák legszebb díszeiből, marga­rétákból, pipacsból, búzavirágból és árva­­lányhajból kötötték.” Íme a riport a mi­niszter Vázsonyi Vilmos temetéséről, 1926-ból: „A koszorú pipacsokkal, bú­zavirággal és a mező minden virágával szimbolizálni akarja azt a kapcsolatot, amely Vázsonyit a magyarsághoz kötöt­te. (...)— Harcoltál, hogy szabadon, béké­ben együtt élhessünk magyarok, mint a magyar róna szépséges, illatos virágai. Harcoltál, hogy minden magyarnak jus­son a termő kalászokból. Harcoltál, hogy a magyar élet mosolygós legyen, mint a pi­pacs kacagása...” Az ornamentika na­­turalisztikus, magyar motívumaként láthatjuk népi hímzéseken, valamint a könyv- és virágkötészetben is. A régi paraszti kultúra elmaradha­tatlan kísérőjeként sokszor feltűnik hajdani aratási ünnepségek tudósítása­iban és az aratókoszorúk ábrázolásain. Szalay László 1941-ben keltezett írása megidézi az aratás meghitt hangulatát: „A levágott rend piros pipacsokkal vérezve haldoklik a tarlón, s a lányok sirató nóták­kal kötik kévékbe, s ha búzavirágot, vad­szegfűket is lelnek benne, föltűzik a ha­jukba, köblökre , mint a halott koszorújá­ból vett emléket.” Így szól Varga Katalin visszaemlékezése az aratóünnepségről: „Gyöngülő szemük előtt megkáprázik újra a derék-roppantó hajrá utáni beteljesülés boldog ünneplése. Ismét látják a templom felé tarkálló hálaadó körmenetet: elöl a ha­talmas, újbúzából font, pipaccsal, búzavi­rággal megtűzdelt, színes pántlikákkal cif­rázott aratókoszorú — s mögötte az arató­párok, ring a marokszedő lányok ezer­ rán­­cú szoknyája s a kaszások kalapján a kiskertből szakított nyári virágok bókol­­nak.” Idővel az aratókoszorúk — gyor­san hervadó — élő virágait papírvirá­gokkal helyettesítették. Veres szoknyáját felfordítva kéjjel... Pipacspirosak az első, gyerekkori szerelmeink emlékei, így van ez Móricz Zsigmond kevésbé ismert Pi­pacsok a tengeren című gyermekregé­nyében is, ahol a főhős reménytele­nül beleszeret a piros szoknyás pa­rasztlánykába. „Kis vérszín pipacsvi­rágom” — ily módon becézi a lányt leplezett önvallomásában Gabi úrfi, aki voltaképpen maga az író kilenc­éves korában. A magyar költészetben szintén népsze­rű motívum. Megkapó színe miatt gya­korta az önfeledt vidámsághoz kapcso­lódik. Radnóti soraival: „kezében lángol a lenge virág / Pipacspirossal zendüljön a fi­nig/” A vitalitás olyan jelképe, amely még a halállal is feleselhet; ezt találjuk Preray Margit versében: „Egy lány állt ott pipacsláng ruhában. / (...) Halhatat­lan élet kacagott haladó halálra.” A rózsához hasonlóan a vonzódás, érzelmi fellángolás és a lángoló szere­lem szimbóluma. Mécs László találó­an fejezi ki azt a pillanatnyi kizök­kent állapotot, amikor szemünk megakad valami szépen: „midőn egy lány pipacsszínű kabátban / fellángolt egy rózsálló virradatban, / Utána néztem s egy kicsit megálltam.” Szász Károly sorai már a szenvedélyről szólnak: Extenzív szántó az Appenninekben (A szerző felvételei) A TEASZÉPÍTŐ A virágjában fellelhető legfontosabb hatóanyag a rhoeadin alkaloid, amely nyugtató és kö­högéscsillapító hatású. Ezért egykor teakeverékek összetevője volt, jóllehet gyógyászati felhasználását a jelenkori fitoterápia idejétmúltnak tekinti, továbbá a szirmok leszűrt forrá­­zatából cukor hozzáadásával piros szörp (syrupus rhoeados) is készült. Hajdan cukrászati festéknek is gyűjtötték pártaleveleit, de sajt és bor színezésére egyaránt alkalmazták. A szirmok kis mennyiségben teaszépítő szerként, italok színezőjeként és ehető ételdekorá­cióként ma is használatosak. Korábban a virágzás előtt gyűjtött leveleiből főzeléket és sa­látát készítettek, egyes helyeken a virágbimbóit nyersen finom csemegének tartották. Noha a pipacs nem tartalmazza a mákban jelenlévő ópium-alkaloidokat, de nagyobb mennyiségben - különösen tejnedve - mérgező. Wágner János, 1908-ban megjelent köny­vében szemléletesen írja le a háziállatokon megfigyelt pipacsmérgezés tüneteit: „Erős há­nyás, hasmenés és a nyavalyatörésre emlékeztető tünetek mutatkoznak; az állatok össze­esnek, bukfenczet hánynak, tovagurulnak és egyik-másik végre ki is múlik.” A humán pipacsmérgezésekről kevés esetet dokumentált az orvostudomány. Barsi De­zső 1903-ban, a Budapesti Orvosi Újság Tudományos Közleményeiben részletesen beszá­molt egy 10 éves cselédlány és egy 3 éves leányka tüneteiről: hirtelen rosszullét, kínzó fej­fájás és gyomortáji fájdalom, aluszékonyság, hidegrázás, egyikük „lázálmában néha-néha félrebeszélt", a másik „kábáiméból fel-felébredve többször hányt”. Végül mindketten be­ismerték, hogy sokat ettek a stájer pipacscsemegéből. Megjegyzendő, hogy némely ható­anyagok koncentrációja eltérő lehet az egyes régiók növénypopulációiban, és az elfo­gyasztott mennyiség, valamint az egyéni érzékenység is fontos tényező a pipacsmérgezés tekintetében, így fogyasztása kellő óvatosságot igényel! Élet és Tudomány ■ 2018/24 ■ 743

Next