Élet, 1910. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)
1910-10-23 / 43. szám
ÉLET —1910. október 23 nemzeti színekben szívesen gyönyörködő szemeinket. Szép az ambíció, de megárt a sok belőle. ZENÉSZKONGRESSZUS. Talán sehol sem olyan nagy az ellentét a főváros és vidék embere közt, mint a zene társadalmában. A pesti muzsikus, hacsak nem a tehetség, vagy a szerencse kiváltságosa, szürke pont a sok közt, aki elvégzi a dolgát és igyekszik minél jobban megélni a keresményéből. Vidéken a hivatásos zenész még romantikus csodabogárszámba megy, babonás nimbus veszi körül, szóval: egyéniség, aki annak fejében, hogy zseninek nézik, köteles a zenei életet csinálni». Csinálja is a legtöbb, mert ösztöne, vágya parancsolja, hogy ne elégedjék meg azzal a muzsikával, amit a zongoraórán kalimpálnak a fülébe a város jól nevelt lányai. Hogy a sok verejtékes munkáért járó elismerésnek milyen kevés érccsengése van, azt azok tudják, akik eléggé ismerősek ebben a világban. Sokszor sanyarú sorsukon javítandó jöttek össze vagy harmincan a vidék zenészei közül. A kongresszusnak országos jellege volt, de csak névleg, mert épen az ország szívének zenei faktorai majdnem teljes részvétlenséggel tüntettek. Az Akadémia nem képviseltette magát és az Operától alig tudtak néhány kedvezményes jegyet kikunyerálni. Szóval, szomorú kongresszus volt, amiben alighanem az elhamarkodott szervezés is ludas. Sok eredményre nem vezettek a tanácskozások. Választottak egy küldöttséget, melynek feladata az lesz, hogy a zenészek panaszait a miniszternek tolmácsolja. A küldöttség el fog menni és vissza fog jönni... Jellemző különben, hogy a kongresszuson a legnívósabb előadást egy jogtudós tartotta. A KORMÁNYBIZTOS. (Cathi Soma darabja, a Vígszínház bemutatója.) A bohózatíró salvus conductus-t kap a közönségtől, amelyben minden csínyét előre igazolják. Mondjon sok vad eredeti dolgot és aztán tapsolunk neki, aztán pedig futni engedjük. Addig szabadon labdázhat alakjaival. A hőst tetszés szerint a zsinórpadlásra húzhatja fel, vagy a pincébe sülyesztheti. Mindent előre megbocsátunk a zsenialitásának. A bohózat a kitörő kedvnek a szentesítése. A bohózat egy kacagó jóváhagyás. A bohózat a gyerekvisongás, a toporzékolás, a tombolás igenlése. Ezek a konceszsziók azonban csak az erőset védik, a túlerőt, a kedély nábobját. A gyengét nem. Cathi Somát sem. Egyenesen szánalmas, hogyan kalimpál a színpadon ez a humorista, akinek különben néhány ötletes — nem művészi — dolgát, pár fanyar és cinikus detektívhistóriáját mi sem akarjuk lebecsülni. A Vígszínház bemutatója szakrilegitim minden ízlés és művészet ellen és — úgy látszik — a kritika legenyhébb kézlegyintését sem viselheti el. Ha egy család nézné végig, a nagyapa mulatna egyedül rajta, mert a gyerekkorának vicceire ismerne, az apa már elaludna, a fiúnak pedig dühöngenie kellene. Ami a lyrában a mézeskalácspoézis, ami a viccek közt az anyósvicc, az a bohózatok közt Cúthi Soma bohózata. Ebben a keretben pedig Hegedűs Gyula nemes és finom alakját kellett látnom, díszmagyarban, egy sótalan kuplét énekelve. Soha se éreztem inkább, mennyire szomorú és megalázó a színész mestersége, mint mikor ez az intelligens művész az arcára erőltetett jókedvvel mondta el Cathi Soma csikorgó, kedélytelen, gyászos ötleteit. Ez a kritika mindenekelőtt az igazgatóságra vonatkozik. A Vígszínházra, amely az eleven művészeihez kötő utolsó idegrostot is elvágva, megtagadta önmagát s szemérmetlenül egy paprikajancsi-szinházzá vedlett.?) Japán tisztek a központi honvéd lovasiskola udvarán. A társaság egy kicsike angol vadászkutyán, mely a lovardába tévedt, mulat. 1. Vicomte Kavamura K., gyalogsági tábornok. 2. Moriocca M., vezérkari alezredes, a bécsi japán katonai attassé. 3. Menő N., lovassági alezredes. 4. Takasima, vezérkari százados. 5. Br. Zech Colbert, alezredes, a központi lovasiskola parancsnoka. 6. Huba János, százados, a japán tisztek kisérője Budapesten. ^8]