Élet, 1913. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)
1913-02-02 / 5. szám
RODICFA, MLMÉSZET színházak újdonságai. Pásztor Árpád: Savitri, A lányom. Bemutatta a Nemzeti Színház. — Szomory Dezső: Bella. Bemutatta a Vígszínház. — Tömörkény István: Barlanglakók. Bemutatta a Nemzeti Színház. A mélabús humorú Goncsarov híres regényének, az Oblomovnak egy örök emberi részlete jut eszembe, mikor a Pásztor Árpád költői életének mai stádiumára gondolok. A regény hőse egy hervadó kertben sétál, érzésein, tervein tűnődik s egyszerre valami bántó, fájdalmas nyugalmat vesz észre magában. Abba a korba érkezett, amelyben az élet növése megáll az emberben, titkok eltűnnek, problémák elegyszerüsödnek s a józanság végnélküli évszaka köszönt be, — az erők forrása után a lehiggadt csöndesség; ez után már új kérdéseket nem teszünk, váratlanokban nem hiszünk, az érzéseink meghittebbek, gyöngédebbek, emlékezőbbek, a tudásunk biztosabb, ügyességeink sikeresebbek, könnyebben csinálunk mindent, de újat és nagyot nem tudunk többé akarni, mert az élet növése megállott bennünk. A Pásztor Árpád költői élete ezen a megálláson túl jutott. Emlékezik, könnyű meghatottságai vannak, keresi a kedves motívumokat, emlékeinkre ható érdekességeket. Reminiszcenciákban van az ereje, munkáit a könnyűség, fajsúlyban is, technikában is a könnyűség, jellemzi. A reminiszcenciák uralmát nemcsak Biedermayer színművére „A lányom“-ra értem most, hanem a „Savitri“-ra is és pedig nemcsak azért, mert olvasmánynak, a Mahabaratának a visszazengése, hanem inkább egyebekért. Gyerekkorunkban sokat álmodoztunk kincses India exotikus színpompájáról, arról a színes bőrű népről, amely csak a nagy Semmiben hisz és csillogó köveket hord a turbánján s még az elefántja agyarát is bearanyozza. Egy kurta emberöltővel ezelőtt, amikor Justh Zsigmond járt Indiában s tarka úti jegyzeteit írogatta a jó öreg Magyar Szalonnak, akkoriban szállingóztak és ültek el emlékeinkben azok az exotikus képek, amelyek a hindu mesejáték meleg leheletére oly könnyen fölszállnak ismét. Pásztor Árpád hindu mesehangulatokat és exotikumokba ojtott bölcselkedést akart a versek és a színpad tarka pompájában felénk lebegtetni. Az igazi mese mindig a legmélyebb bölcsesség. Ám a „Savitri“-ban a bölcselkedés mintha külön céllá vált volna, túlteng, kövér és bőséges rigmusokon hizlalja magát s alatta sovánnyá élesedik a mese váza. Ahelyett, hogy egyszerű volna — az egyszerűség mindig csudás — átlátszóvá vált a mese. Mikor az agg hindu fejedelem a termékenység istennőjétől, Savitritól ajándékképpen kapott leányának férjet kerestet s egymásután mennek a fejedelmi szolgák észak, nyugat, dél felé, hogy a lehető legalkalmasabb férfit kutassák föl s hozzák férjül, a pattogó versek — nem tehetünk róla - úgy hatnak, mintha eugenetikai, mesterséges embertenyésztéstani fejtegetések volnának. Amelyik szolga kelet felé indult, az találja a legalkalmasabb férj-jelöltet. Azaz hogy... rögtön kisül, hogy mégsem alkalmas, mert csak egy évig fog élni. Sem azt nem értjük most, hogy miért kellet éppen ilyen legényt találni a leány számára, sem azt, hogy miért nem alkalmas ez a legény, az egy év után fenyegető halála miatt, hiszen a férjet csupán azért kerestette a király, hogy utódja születhessék, másrészt meg a hindu bölcsesség a halált nem tartja rossznak, megnyugszik benne. Egy év múlva meghal a fiatal férj, megjelenik Jama, a halál angyala s Savitri addig könyörög neki, amíg Jama, meghatva a hitvesi hűség fenségétől, ahelyett hogy hurkát a halott nyakába vetné — mily csúnya motívum! — föltámasztja a férjet halottaiból. S mikor egymást átkarolva otthonába indul vissza a boldog pár, utánunk szól: mily balgák, nem tudják, hogy a halál jobb az életnél! Akkor miért költötte föl a halottat ? Kételkednünk kell benne, hogy igazán a halál angyala-e; egy túlvilági lény csak nem oly gyönge, hogy a meghatottság legyőzze benne az igazi, bölcs jóságot. De ha nem angyal, hogyan támaszthatott föl halottat? Ne töprengjünk ezen a kérdésen, nyugodjunk meg abban, hogy bölcsességet épp oly nehéz írni, mint mesét költeni. Köszönjük meg a szerzőnek és a rendezőnek, hogy, bár régies receptek után, szórakoztató színpadi látványosságokban részesítettek bennünket s köszönjük meg Márkus Emma aszszonynak a bájos játékot és a bűbájos deklamációt Savitri szerepében. A másik Pásztorbemutatót „A lányom“-at a Blaha Lujza föllépése avatta eseménnyé. Az ő derűs magyar gráciája, egy korszak egész lelkét megőrző dalolása, tánca, árasztotta azt a hangulatot, amelynek erősítésére, aláfestésére Pásztor Árpád szerencsés költői ösztönnel Biedermayer-reminiszcenciákat használt föl és szőtt színdarabbá. Blaha Lujza varázsos mozdulatainak ritmusához, a belőle áradó hangulatok szálló, lebegő melódiáihoz a Pásztor Árpád darabja szolgáltatta a kíséretet, a balkezet. Stílusban érdekes ellentéte ezeknek a Pásztor-játékoknak a Szomory Dezső „Bellá“-ja. 153