Élet, 1913. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)
1913-11-30 / 48. szám
ezért is érezhetők annyira technikai fogyatékosságai s ezen felül még önmaga terhelte meg művészetét Zola iskolájának szabályaival. Mindenesetre érdekes jelenség, hogy Justh ennyire határozottan értette át a módszer fontosságát, ha azt nem is tudta egész biztossággal és készséggel alkalmazni. De Justh igazi jelentősége nemcsak tisztán irodalmi vonatkozású. Ez az író, aki jóformán minden könyvében az élet megismerésének problémájával viaskodik, elsőnek látta meg a magyarság évezredes gerincének tragikumát és mert erről őszinte elégiát írni, amit talán költőibben, de nem lehangolóbban megtalálunk már a Puszta könyvében is. A Fuimus a hülő vérnek, az önmagába botló, fáradt magyar léleknek fájdalmas elégiája. Ezután már csak a szatíra következhetett volna, amely csontig mar az Oblomovban. A Fuimus utolsó konklúziója : a tehetetlenség beismerése, egy világos pillanatot követő megrázó vallomás, amit kemény sejtésekben, a múltba menekülve mert csak elárulni. De ez csak lírája a könyvnek, vagy helyesebben a lírán át fejeződik ki. Maga a Furmus nagyon egyenetlen, gyengén fölépített és még gyengébben megírt regény. A koncepciója hatalmas, csupa erő az elgondolása, a kivitelnél azonban hiányzott a művész mindent átfogó, szuggesztív ereje, amely a tendenciát eggyé gyúrja művészete formáival, szervesen építve bele a nemzetgazdasági értekezést a regény íveinek hajlásába. Az író, aki Zolától tanult és a pszichológiához tért meg, itt nem rendelkezik a megelevenítésnek azzal az erejével, amellyel a Puszta könyvének vagy a Gányó Julcsának alakjait modellálta. Márfay Gábor és Niffor Lőrinc elmosódott, bizonytalan sziluettek és bár az író legtöbbet árul el rajtuk keresztül önmagából, mégis a kigondoltság látszatát keltik. Típusokat akart bennük adni s már maga ez a törekvés elveszi a regény igazi karakterét, zamatát. A regény hőse mindig egy esetleges valaki, hiszen azért kívánja meg a minden oldalról való megvilágítást, a folytonos vele való foglalkozást, az elemzést. A mellékalakok lehetnek típusok, amik egy-két leegyszerűsített vonalba foglalhatók, de a főhősnek éppen azért érdekes minden szava, érzése, rezdülése, mert egyéniség. Rajza éppen azért kívánja meg a részletek legfinomabb kidolgozását, mert szokatlan, eredeti szenzációkban gazdag. A Furmus homloktérben álló figuráinak főhibája az,hogy a nüanszok kidolgozására nem adnak alkalmat. Ezért nem tudják mindenkor lekötni érdeklődésünket s ezért jut velük akárhányszor holtpontra az író, amelyről csak egy erőszakos lökés árán tudja előbbre vinni őket. Súlyosbítja a helyzetet még az a körülmény, hogy — mint már egyszer említettük — Justhot csaknem kizárólag a benső történések érdeklik. A típusok ennek rajzolásához nem nyújtanak elég bő alkalmat. Amellett a miliő-rajz, amely pedig éppen a Formusban szerves kelléke lenne a regénynek, rendszertelenül szakadozott és elnagyolt. Pedig hogy ehhez volt érzéke Justhnak, azt már a Művészszerelem színes és plasztikus helyei is elárulják, a Puszta könyvében pedig helyenkint szinte elragad biztosságával. Mégis, hibái mellett is, ez a könyve reprezentálja őt leginkább, mert egyformán megnyilatkozik benne művészi hitvallása és világnézete, amelynek legérdekesebb gondolata : a magyarság problémája. Különösen a pusztuló magyar úrré, a dzsentrié, akinek kissé patetikus lazúrral bevont alakját már a Káprázatosban megtaláljuk. Ő tapintotta ki először az ősi gyökeret, amelynek közös hajtása a magyar úr és paraszt. Lényeges különbségek nincsenek a két sarj között, az eltérések csak fokozatokat jelentenek. Ezért aligha van teljesen igaza a Mikszáthnak, aki a Pénz legendája elé írott előszavában azt mondja Justhról: „azt hinné az ember, hogy a nyugati kultúráért rajongott. Dehogy. A magyar parasztért rajongott.“ Az értékeket a hibákkal együtt látta ez a világosfejű író és a tisztánlátás a rajongás helyett inkább a kiábrándulás fájó filozófiájához vezette. A magyar paraszt legértékesebb tulajdonságait csakúgy nem látjuk diadalmaskodni nála, mint ahogy azok a valóságban is csak a legritkább esetben válnak eleven értékekké. Úrban, parasztban egyaránt a tragikumot látta meg elsősorban, amit a tétlenségre kárhoztatott erények csak siettetnek. És ha az erkölcsi jó érvényesül is történeteiben, már csak a passzivitásban éli ki magát, mint Gányó Julcsánál, aki a nazarénusok közé menekül. Valami halvány rokonság észlelhető itt Justh és Kemény világszemlélete között. Justhnál az erény hiába küzd a végzet ellen, míg Keménynél egyenesen fölidézi a végzetet. Kemény pesszimiz- 1525