Élet, 1913. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)

1913-11-30 / 48. szám

KÁRTYA ELBESZÉLÉS. IRTA: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ Aalberg Cézár szeptemberben szabadult ki a börtönből. Válla megroggyant, kicsit meg­kopaszodott, a haja a halántékán már dere­­sedett, de porcellánszínű arca alig változott. Októberben már együtt lakott a feleségével és a hatéves kis­fiával, a Nyúl­ utcában, ahol egy kertrenyíló tiszta hónapos szobát bérelt. Késő, délután „jött haza“ Cézár. A felesége — egy szótlan-sápadt asszony, aki mindig feketé­ben járt — a szobát telerakta tubarózsákkal, amelyeknek húsos illata nehezen feküdt a tü­dőkre s valami fülledt gyászt és erjedő szomorú­ságot permetezett szét. A hamiskártyás be­nyitott. Erre az anya is, a fiú is keservesen sírni kezdett. Cézár lerogyott a nyikorgó diványra. A felesége és a fia ráborult, az arcukat sovány testéhez szorították, mintha halottat siratnának. Órákig alig szóltak pár szót. A férfi mozdulatlan feküdt a díványon, mint a koporsóban. Az örömünnep nedves szomorúságban ázott szét. Egy hétbe telt, amíg valahogy felocsúdtak. A kis­fiú még gyakran sírdogált, az anya még sápadtabb és szótlanabb volt mint addig, de csakhamar folytatták a régi életüket. Cézár korán ment haza, minden este maga vitte fel a hideg felvágottat. Együtt ettek. A nap leg­nagyobb részében otthon volt. A vidéki város irigyelte és csodálta, mennyi ízléssel és tapin­tattal bújt el a hamiskártyás az emberek szeme elől. Mikor otthon ült az aranyat szóró petróleum­­lámpa alatt, el se tudta képzelni, hogy más­képp is élt valaha. A vaskályha égett, olcsó szivarja jól szelett s a felesége mindig varrt mellette. Álmodozó kezei boldogan fürödtek a nyugalomban és nyoma se volt rajtuk a múltnak, oly finomak, oly keskenyek, oly tisz­ták voltak, mintha hosszú-hosszú éveken át gyengéd hangszereken, vagy lenge csipkéken pihentette volna és nem borgőzös kártyák lapjain. Cézár fütyürészett. Érezte a nyugal­mat és testén a frissen mosott ruha ciróga­tását. Csak zöld szemében égett valami a züllött mámorból. Különösek, üresek, piszok­­színűek voltak ezek a szemek, mint régi pa­lackok törmelékdarabjai, amiket a földön, a szemétdomb mellett találunk. Este, tíz óra felé, elment az „Aranysas“ kávéházba. Lassanként társasága is akadt, egy cingár gyógyszerészsegéd, meg egy faarcú, fontoskodó városi díjnok. A pincér hozta a sakkot, eléjük terítette a repedezett viaszos­vásznat s a tintapecsétes zöld zsákból lassan szedegette a csempe, szomorú sakkfigurákat. POLL HUGÓ : CSEVETTES HALÁSZOK A Műcsarnok téli tárlatáról 1528

Next