Élet, 1913. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)
1913-10-12 / 41. szám
V. ÉVFOLYAM, 41. SZÁM 1913 OKTÓBER 12 PORBA ÍRT ÉNEK Októberi rozsda vörösük a fűszálak hegyén s a tízezer holdas gyep fölött álmosan sülyed lejebb az őszi nap. Az ég mély kékje messze, a Tisza csillogó morotváiban nézegeti magát. Néhol egy kóró magasra emeli violaszín fejét, túlnan friss szántás feketedik s ahol nem eke hántotta le a föld takaróját, újra sarjadó tavaszi zöld prém szegélyezi a kivillanó homok okkerét. Egy óriási paletta a puszta, amin a színek kromatikus skáláját felejtette rajta a Művész, aki felhőket fest a köröskörül leboruló égre. Az alkonyodó nap alatt az izzó aureolinbe tüzes cinóberfoltokat húzott az elgurult ecset. Az álom és a valóság minden káprázata és pompája együtt van itt, nincs kép, ami ki ne telnék ebből a gazdagságból .. . és olyan csend van a pusztán. A közelítő óriás lábdobbanása semerről sem hallik, az óriásé, aki rendbe szedje a széthányt színeket, aki összemérje és megmozdítsa a szunnyadó erőket. Ezer esztendő óta csendes ez a puszta. Az ember torkát valami szörnyű sírás szorongatja, mintha az égbolt súlya nehezednék a fulladozó mellre, ökölbe szorul a kéz, kiáltani kellene, hogy megtörjön a döbbenetes varázs. Az orosz rónák, amikről Turgenyev beszél, lehetnek ilyen félelmetesek, ilyen megsemmisítő titkokkal terhesek, de itt nem szklávok laknak, itt utálják a szolgaságot és parancsoláshoz szokott szó hasítja a levegőt... és mégis, a szomorúsága a léleknek itt is ugyanaz, ami Kiev fölött a Rokitno-mocsarak táján. Az ember néz a messzeségbe, a végtelenbe, a semmibe, eleresztett karral, halálos fáradtság lejtését érezve a vérében és az elérhetetlent sóvárgó örök kielégíttetlenség bánatától nehéz szívvel. Nem lehet itt kiáltani, rohanni, repülni, diadalmasan ujjongani, csak álmodni minderről. Aki a messzeségbe néz, a múltba felejtkezik, aki a magyar puszta titkát kutatja, ha szembenézett vele, már csak hallgatni tud. Soha hegyek embere meg nem érti, micsoda rettenetes csoda ez, aminek csendjében az Isten hallgat. * * * Két név jut az eszembe : Lenau és Justh Zsigmond. Az egyik, a költő, csak a hangulatát érezte át ennek a hullámtalan földnek. A másik, az analitikus író, az emberek lelkében kereste a puszta rejtélyét. Ez a rejtély pedig a magyarság rejtélye, amiből Kemény a pesszimizmust, Jókai a romantikát látta meg. Itt azonban együtt, összefonódva, egybenőve él mind a kettő. Justh Zsigmond már megindult az úton, már föltette a kérdést, de a feleletet nem tudta megadni , nem volt rá ideje. A magyarság lelkének misztériuma körül tovább is őszi köd felhőzik. Éjjel kék lángot vet a föld, ott kincs pihen a mélyben, de aki érte indul, ingoványba téved. Senki nem jött még onnan vissza és mégis lesznek, születnek nyugtalan lelkek, akik egy este otthagyják az ámbituson a borospoharat és a tajtékpipát és — oly jó ezt hinni — egyszer gazdagon térnek majd meg. De addig ... Addig az ember magával beszél a puszta csendjében és kérdéseket súg az esteli szélbe, ami csendesen borzongatja a Tiszára hajló fűzfák öreg fejének ritkuló sörényét. Talán egyszer választ hoz a szél. * * * A hazatérő Bessenyei szekerének nyomát máig sem mosta itt el az eső. Hazajönni és eltemetkezni: ez itt tradíció. A híres gárdista, mikor esténkint kiállt a tanyaszélre és lova nyakán áthajolva elnézett arra nyugat felé, amerre a francia szó, Voltaire és az bécsi frajlák laknak, ugyan mit érzett? Béresek és kutyák közt olyan könnyű elfelejteni a kecses alexandrinusok, komoly, pallérozó tudományok csábító szavát. Aki innen indult el, bejárhatja a föld minden múzeumát, könyvtárát, magába ihatja nyugat minden kultúráját, nem fog megváltozni. Egyszer kitör belőle a magyar és akkor hazajön, naphosszat nézni az őszi eső szürke hálóját a barázdák fölött, hazajön újra élni az apja életét. Minden erő, minden gazdagság itt van, a jövő minden ígérete beteljesedhetnék belőle ... és mégis Oblomovra kell gondolnunk, akit nálunk Pató Pálnak hívnak és akiről véres szatírát kellene írni — egy másik Oblomovnak. Kárpáti Aurél, 1297