Élet, 1915. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1915-05-23 / 21. szám
GLOSSZÁK D’Annunio. Az emberről beszélek, mert a költő az ott maradt Párisban, ahová annak idején a hitelezői elől szökött. A poétát új hazájában egyik kudarc a másik után érte. Színpompás szék, buja fantázia, mocsárba fulladt erkölcs hiábavalók voltak. A költő kifáradt, megöregedett, s epés, kopott primadonnává váltott, aki imádja önmagát, és gyűlöl mindent, mindenkit, aki megátkozza a tükröt, mert igazat mond. Az a valaki, aki most Rómában ágál, és hordóról izgatja az újkor suburrai csőcselékét, csak az ember. Hitványtestű, karikalábú, kopaszfejű, nedves szemhéjú, vörös kecskeszakállú, apró, görhes szatír, akiért hiszterikák rajongtak, akit megértett a szerelmi botránykrónikák perverz társadalma, s aki egyetlen árva percig nem volt férfi. A hirhedt szószátyár, aki a Fuoco-ban Duse Eleonórát pellengérre állította, akit sétatéren a lováról botozott le és kényszerített dicstelen futásra egy férj a sok közül, akit testi fenyítékkel pucolt ki a háza tájékáról néhány egészséges öklű mesterember, az ma nemzeti hős, aki háborúra uszítja ugyanazt az országot, amelyet nem is olyan régen piaci kofák színes, de mocskos nyelvén átkozott meg azért, mert az adósságai fejében elvették tőle a cifra nyoszolyáját. Nem tehetek róla, de a kacska járásával emelvényre botorkáló, mekegő hangú maestroban nem a nagy költőt látom. Egy megvénhedt, reklámhajhászó talián kucséber játszik paro-unparot a piacon, s azért kucséber az árva, hogy reszkírozza a mások fejét. A madárember. A Duna felett gépmadár szállott. Túl a magyar határon szelte hófehér szárnyaival az azúrkék levegőt, és gyors repüléssel néhány pillanat alatt Jur-Szeverin felé került. S a parti tér felett keringve, bombát dobott a bámusók közé. Virágbokrétát. Hullott a sok szirom, mint tavaszi langyos esők vízcseppje. Akik felszedték, mosolyogva, kendőlobogtatással üdvözölték a levegő vándorát, akit körülölelt a napsugár és végigcirógatott a folyó felett suhanó szellő. A sólyom galambbá változott, hogy kissé jobbra kanyarodván, a haragvó magyarságnak legyen a túlsó parton a követe. S ha ott is hullott virág, halál, tűz, lángtenger volt valahány szirma. Háború után. Majd ha eljön a béke ideje... Hegedűs Lórántnak legutóbb elmondott beszéde szerint a földbirtok kötöttségének mai alakja el kell, hogy tűnjék, s a valutánk jó, ha a német márkával egyformán alakítódik. Helyes. Ha vége lesz a háborúnak, el kell tűnnie sok bántó ferdeségnek. El kell tűnnie a tőke és munka aránytalanságának minden vonalon. A gyáriparban, a kereskedelemben is. És ezzel egyidőben lehet majd szó az örökbérlet olyan módjáról, amely a tulajdonjog sértetlenül hagyásával zavartalan birtokjogot ad annak a sok százezer hős magyar parasztnak és ,minden maradékának, akik fegyverrel védték a hazát, így magyar kézben marad a föld, s nem születhetik új — bár törvényekkel körül nem bástyázott — óriás birtok. Mert tessék elhinni, az a fontos, hogy a nép juthasson földhöz. A nép. Ebben az esetben mellékes lehet a parcellázok üzleti nyeresége... Ami pedig a német márka felé gravitálást illeti? Adja Isten mentői hamarább. Mert a pénzrendszerünk kezdettől fogva elhibázott volt, amelyben a pénzegység a kettőn kezdődik. S azután a valuta jósága azon is megfordul, hogy kié. Nem volna utolsó, ha szolidság, megállapodott becsület, általános és különös tisztesség terén is mintaképül vennénk a németet. Jaj be huncut a német... Levelek orosz fogságból. Jönnek, egyre jönnek. Akik írják, azok már nem érhették meg az idők jobbrafordulását. Hónapok nehéz tusája, emberfeletti küzdelme jutott csak osztályrészükül, amikor minden erejük megfeszítése mellett se tehettek egyebet, mint azt, hogy az elszánt férfi fogcsikorgató elkeseredésével védjék a rájuk bízott helyet. Nem tudok keservesebb dolgot elképzelni annál, mintha valakinek nem adódik meg a halál dicsősége, de helyette rabkenyéren várja hazája sorsának eldőltét. Valahol túl az Uralon, elvágva szülőtől, testvértől, asszonytól, gyermektől. S amíg mi valóságos helyzetünket napról-napra tudjuk, ők az ellenség híreit olvassák. A levelek írói nem mondhatják el az igazat. És ezért nem szól a levél azokról az álmatlan éjszakákról, amelyeket bánkódó magyarok virrasztanak végig, szárnyaszegett, láncos sasmadarai nemzetünknek. A lelkükön ólomsúllyal ül az egyedülvalóság érzése, amelyet nem enyhíthet semmi. . .. Boldogok azok, akik ma harcolnak. Boldogok a győzők, a diadalmas rohamban elesők. De boldogtalan a magyar fogoly, ha férfi, ha a szívét túl a Volgán sorvasztja a honvágy. Az a nagy távolság, amely az orosz Volgát elválasztja a magyar Tiszától, mérhetetlenné válik ilyenkor. És a képzelet — ha óriások hétmérföldes csizmájában lépked is — kifárad, amíg onnan ide ér. .. Jönnek a levelek, az őszi elmúlás lehelletével megírt levelek. Tavaszidőn jönnek. Most. Éppen most. Ugye milyen furcsa? Rézmozsarat vasmozsárért. A hadseregnek rézre, bronzra van szüksége. Ami férne csak van a közönségnek, az mind a gyűjtőhelyekre kerül, s ha kell, elnémulnak egy kis időre a harangok, hogy bömbölve, golyózáport zúdítva jöjjön meg a szavuk az ellenség előtt. Az lesz csak igazán a vivos voco — fulgura frango ... De mielőtt rájuk kerülne a sor, van egy szerény indítványom. A kultúrának határozottan haszna lesz belőle, a fémkérdés meg egyszeriben megoldódik. Vigye el a hadvezetőség a szobrainkat. A fővárosban és az ország egész területén annyi bronzparádénk van, hogy hosszú időre elég. Szobornak a legtöbb rossz, de fémnek talán becsületes. A csiszolt márvány és közalapzatokra rá lehetne vésni, hogy égszakadás-földindulásnak kellett jönnie, hogy megszabaduljon tőlük a magyarság. Amaz óriások, akiknek a monumentumát érné a jósors, helyeslően mosolyognak odafent. Mert egész komolyan mondom, Magyarországon átok a nagyság. Az átok szobrokban fogan meg, s azok, akik ellen hol egyenként, hol tömegesen követik el a merényletet, már nem tudnak tiltakozni ... Most vagy soha. Lósport. Máskor se volt kedves a lelkünknek. Unatkozó nagyurakból, dologtalan iparlovagokból, a nagyváros rengeteg desperációjából és elvakult, szegény népből tellett ki a publikuma. Sokak vagyonát és becsületét gázolta a gyepbe oktalan lovakon nyargalászó zsokék gyanús mérkőzése. S most, amikor a lapok hasábjain újra megjelenik a hír, hogy különböző nevezetű paripákon tarka-barka alakok mímelik a nemes versenyt, önkéntelenül arra gondolunk, hogy ezek az állatok miért nincsenek a harctéren. Ha a gazdák, fuvarosok lova jó, milyen repülő galoppot vágnának ki ezek a büszke telivérek járőrben a dicsőség mezején. Nyomukba sem érne a kozák sündisznó... Jó volna odaküldeni őket. Hisz’ a végén úgyis virsli lesz belőlük... S az a nép, amely fejenként és hetenként másfél evőkanál lisztet kap, legalább nem vesztené el a megszerzéséhez szükséges néhány hatost. Vagy még ma is az a jelszó, hogy: „Vígan megyünk tönkre“? 511