Élet, 1923 (14. évfolyam, 1-25. szám)
1923-04-22 / 8. szám
daloknak, bármily finom jelzői összetételek, szókapcsolások, képek és hasonlatok díszítik is a költő dalát. És meg kellett éreznie azt, hogy ennek oka a közvetlenség igazsága, az élmény megválogatatlan, keresetlen egyszerűsége, az élményelmondás színezetlen őszintesége. Mielőtt tehát még esztétikai állásponttá formálódott volna benne valami költői elv, az élet teljesen önkéntelenül, az ő tudatosságának minden megkomolyodása előtt már ilyenné tette ízlését. Ebben az esztétikai elvben benne van annak a szükségessége is, hogy a dal alapja érzelmi élmény legyen, azaz ilyen dalt ihlető erejű érzés nélkül csinálni nem lehet. Ez és a műköltészet akkori divatja adja a magyarázatát annak, hogy Petőfi előbb műdalokat formál, azután is csupán a borozó hangulat dalköntösét tudja ehhez az elmélethez alkalmazni. Csak az élmények, az élet gondjai és csalódásai, a katonaélet nyomora, a magányos vándorutak nélkülözései, majd a szerelem: ezek tették lehetővé, hogy Petőfi a maga hangján szólaljon meg. És épen azért, mivel az ilyen dalnak mindig élmény az alapja, maga a vers is mindig valami eleven megjelenítés : egy eseményé, egy párbeszédé, aszerint, mint amilyen élmény ihlette. És így alapozódik meg Petőfi költészetének legjellegzetesebb tulajdonsága: az, hogy mindig valóban megélt élményt jelenít meg, még akkor is, amikor a múlt és jelen összefűződő hangulata az egyszerű dalt művészi, önmagánál elidőző lírai költeménnyé mélyíti. Ez magyarázza meg azt is, hogy Petőfi élete külső és belső élményeivel híven tükröződik költészetében. Nemcsak a költő életének eseményes rajza bontakozik ki költeményeiben, diákéletétől a kozákbetörésig, hanem belső élete is. Ezekben a költeményekben végigéljük vágyait és szomorúságait, örömeit és boldogságát, hitét és kétségbeesését. Hogy csak egyet ragadjak ki, szerelmének teljesen pontos, élettanilag is pontos képét állíthatjuk össze belőlük. 1842 ben még csak a tárgytalan szerelemvágy frázisait olvassuk, a kemenesalji Tóth Róza és a galgaparti Cankrini Emma már ábrándozásra készteti, a debreceni színháznál Matild felé fordítja a szerelmi hajlandóság, de csak épen hangot ad neki, hogy hamarosan örömmel dalolja meg a kudarcot. Nagy Zsuzsikában a rokonszenvet sugárzó szemeket veszi észre és azt a jólesést konstatálja, amit benne a kis leány látása keltett, de mire ennek is, annak is tudatára ébredne, Pestre távozik. Ez a kis idill azonban fölfedi előtte, hogy a szerelem jóleső és ihletet adó érzés, és most szinte keresi a leányt, akit szerelmével övezzen. Így vetődik fel előtte Kappel Emíliának, majd egy Dessewffy grófnőnek alakja, végül pedig Csapó Etelkáé, aki elhalt, mielőtt Petőfi vonzalma szerelemmé melegedett volna, de akit mégis menyasszonyaként sirathatott. A szerelmes képzelődés lángol fel a losonci varróleány láttán, tüzeli Mednyánszky Berta megkérésére, hogy aztán élete boldogságát tevő szerelemmé mélyüljön Júliához való vonzalma. — E szerelmi történetben nemcsak az az érdekes, hogy olyan meglepően őszinte, hanem az is, hogy az érzés mélyülése is igen szemmel látható stílusának, dalformájának, még versformájának is egyénibbé alakulásában. Ámde a költemények nemcsak élményeket regisztrálnak, nemcsak élettörténetet tükröznek, hanem egy sajátos tartalmú léleknek is hív reprezentánsai. Már legelső dalainak egyikében így tesz vallomást: Az érzet kútfeje A dagadó kebel; Dalomnak hangjai onnan szakadtak el (Az első dal). Később is ezt vallja: Mint a róna, hol születtem, — Lelkem útja tetteimben — Egyenes, — Szavaimmal egy az érzet, — Célra jutni álbeszédet — Tétovázva nem keres. (Én.) A szónak és az érzésnek ez a teljes közössége esztétikai programmjában ismételve előkerül. 1848 októberében írja: „Önmagától száll a dal szívünkből, Ha bú vagy kedv érintette meg, Száll a dal, mint szállanak a szélben A letépett rózsalevelek.“ (II. 287.) —Sőt a szó gondolattartalmán felül, a szó köntöse is őszintének és önkéntelennek mondja : „És kezemben a lant, rajta Ábrándos dalt pengetek. Nem szabályos nem kigondolt Mesterkélt dalt . . . ujjaimra Bízom, hogy mit verjenek, S futnak ezek a húrok közt Föl s le öntudatlanúl. Mintha kedvesem hajával játszanának . . .“ (II. 152.) Ily értelemben teljesen hű arcképnek vehetjük azt a vázlatot, amelyet 1845 ben Szalkszentmártonból küld Mednyánszky Bertának: „Arcképemmel, lelkem arcképével Ajándékozlak meg tégedet. Nem bánom, ha senkinek nem tetszik, Csak neked tessék, lyánykám, neked! Lelkem egy könyv, amely mindig nyitva. Olvashatja, ki mellette jár. Olvassák is — a sok forgatásban. Össze is van az szaggatva már. — Lelkem gyűrű, egy acélgyűrű, de Láthatsz benne drágaköveket. Legnagyobb, legszebb ezen kövek közt egy gyémánt, a tiszta becsület.“ A gyűrű acélját nem ok nélkül emeli ki: a társasági élet sima gavallérjaival méri össze magát, és amikor azoknak finomkodó modorát látja, érzi a maga egyéniségének durvább jellegét. De az acél azért mégsem önmaga lekicsinylését jelzi, hanem önismeretének józanságát, mert az acélnak vannak erényei is, keménysége, szilárdsága ; az acél az igazi férfiasság. A férfiúi karakterisztikumok az acél karakterisztikumjai. Első a szilárdsága: nem hitvány, gyönge báb, mit kény és kedv szerint lök a sors idébb-odébb, — szembeszáll a sorssal, nem enged annak lágy agyagként. Élve és hite van a férfinak , ezt az elvet és hitet büszkén 171