Élet, 1925 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1925-01-04 / 1. szám

újra számok. Számok. Csupa összeadás. Hi­szen csak nem akar­ja megtolni az édes­anyját ? — Miért vagy szomorú, anyóka? Teszed fel azonnal a pápaszemedet? — Nem akarom, hogy az adóhivatalban dolgozz, fiacskám. Látom, hogy belepusztulsz. A fiúnak is könny szökik a szemébe, de küzd magával. Most olyan, mint a többi férfi, akik nem lehetnek jókedvűek. Szeret hara­gudni ő is és rekedt hangon mondja: — Ostobaság. Semmi bajom. Stefit elküldi cigarettáért a sarki trafikba, mert ő szégyel ilyen olcsó cigarettát vásárolni. Egyszer, mikor hazajön, nagy lárma. Öt vagy hat toprongyos ember cipeli kifelé a szűk ajtón a zongorát. — Mi ez ? — Menj félre az útból, fiacskám — kiáltja anyóka —, nehogy meglökjenek! Lajosnak félre kell állnia, mert csakugyan meglöknék. Aztán haragosan, fölindultan jön be a házba. — Eladtad a zongorát ? Anyja bólogat. Az ajka reszket, a pápa­szem csillog a szemén. — Minek? Miért? — Hogy te elutazz. Nem engedem ezt to­vább. A fiú makacskodik, de anyja még maka­­csabb. Az arca lángragyúl. Toppant. Kiabál. — Nem engedem, megértetted ? Elutazol és tanulsz. Nem fogsz engedelmeskedni ne­kem ? És ezen az estén anyóka megint elaltatja őt, hosszú bohó beszélgetések és bolondos sírdogálások után. Különösen az asszony be­szél sokat. Stefi mélyeket szuszog és a szoba sötét. Olyan jó így suttogva beszélgetni. — Én magam sem tudom, mi szerettem volna lenni. Zongoraművésznő Vagy énekesnő. Vagy írónő . . . Szerettem volna sok szépet látni a világból, utazni, színházba járni. De nem baj, mert most én ezt mind neked adom, fiacskám. Menj és láss sok szépet... és örülj a jó és kedves embereknek . . . — Jó és kedves emberek nincsenek — mondta náthás hangon a fiú. — Csacsi ... én olyan sokat sírtam . . . mégis tudom, hogy vannak. És szép dolgok vannak, szép színek, szép vidékek. Tengerek, hegyek. Városok. Magastornyú templomok és régi képek. És minden este hangverseny . . . Neked adom . . . mind neked adom. És remegő kézzel simogatta, simogatta a fejét. ... A fiú elment és az övéi lettek a világ minden szép dolgai, színek és vidékek, ten­gerek meg hegyek meg városok. Magastornyú templomokban járt és csodálatos régi képe­ket nézett és minden este hangversenyrőe várták. Közben pedig elfeledkezett róla, hogy anyóka eladta érte a zongorát és neki adott mindent, ami kincse volt s ami vágyakozás élt a lelkében. (Folytatjuk) FERTŐ I. Egy óriás sima tükör. Kékesbe hajló teje fehér. Benn igazítja mosolyát A Nap, hogy reggel útra kél. De folt van benne sok nagyon. Azt mondják rá, hogy nádasok. Pedig rossz óriásfiúk kaparták le a mázat ott. A Nap meg azt hiszi talán. Hogy arca foltos, sebhelyes S a felhőtakarók között Egy sűrű nagy fátyolt keres. Nagy szennyes-sárga takarót Vet árnya a tükör fölött. S nem néz bele , úgy bosszúsan Fekszik le a hegyek mögött. II. De kél a hold ... A sárga, rút Takarót gyorsan fölszedi. Sáppadt arcát ezüst-tükör Lágy sugarában fürdeti. Hiú nagyon. Nem látja hát A csúnya rozsdás foltokat. S­zép a tükör, mert mond neki Hízelgő balga bókokat. S bár fénye fogy hajnal felé, Mégis örömtől tündököl. És hízelgőn visszanevet Az óriás ezüst-tükör. Mentes Mihály , BuLcÍ£kpesl, I., Hortl­y A.S ZI T A. L R E N D E L É S E K telefon: „József” 85—30 szám. 17

Next