Élet, 1925 (16. évfolyam, 1-26. szám)
1925-01-04 / 1. szám
újra számok. Számok. Csupa összeadás. Hiszen csak nem akarja megtolni az édesanyját ? — Miért vagy szomorú, anyóka? Teszed fel azonnal a pápaszemedet? — Nem akarom, hogy az adóhivatalban dolgozz, fiacskám. Látom, hogy belepusztulsz. A fiúnak is könny szökik a szemébe, de küzd magával. Most olyan, mint a többi férfi, akik nem lehetnek jókedvűek. Szeret haragudni ő is és rekedt hangon mondja: — Ostobaság. Semmi bajom. Stefit elküldi cigarettáért a sarki trafikba, mert ő szégyel ilyen olcsó cigarettát vásárolni. Egyszer, mikor hazajön, nagy lárma. Öt vagy hat toprongyos ember cipeli kifelé a szűk ajtón a zongorát. — Mi ez ? — Menj félre az útból, fiacskám — kiáltja anyóka —, nehogy meglökjenek! Lajosnak félre kell állnia, mert csakugyan meglöknék. Aztán haragosan, fölindultan jön be a házba. — Eladtad a zongorát ? Anyja bólogat. Az ajka reszket, a pápaszem csillog a szemén. — Minek? Miért? — Hogy te elutazz. Nem engedem ezt tovább. A fiú makacskodik, de anyja még makacsabb. Az arca lángragyúl. Toppant. Kiabál. — Nem engedem, megértetted ? Elutazol és tanulsz. Nem fogsz engedelmeskedni nekem ? És ezen az estén anyóka megint elaltatja őt, hosszú bohó beszélgetések és bolondos sírdogálások után. Különösen az asszony beszél sokat. Stefi mélyeket szuszog és a szoba sötét. Olyan jó így suttogva beszélgetni. — Én magam sem tudom, mi szerettem volna lenni. Zongoraművésznő Vagy énekesnő. Vagy írónő . . . Szerettem volna sok szépet látni a világból, utazni, színházba járni. De nem baj, mert most én ezt mind neked adom, fiacskám. Menj és láss sok szépet... és örülj a jó és kedves embereknek . . . — Jó és kedves emberek nincsenek — mondta náthás hangon a fiú. — Csacsi ... én olyan sokat sírtam . . . mégis tudom, hogy vannak. És szép dolgok vannak, szép színek, szép vidékek. Tengerek, hegyek. Városok. Magastornyú templomok és régi képek. És minden este hangverseny . . . Neked adom . . . mind neked adom. És remegő kézzel simogatta, simogatta a fejét. ... A fiú elment és az övéi lettek a világ minden szép dolgai, színek és vidékek, tengerek meg hegyek meg városok. Magastornyú templomokban járt és csodálatos régi képeket nézett és minden este hangversenyrőe várták. Közben pedig elfeledkezett róla, hogy anyóka eladta érte a zongorát és neki adott mindent, ami kincse volt s ami vágyakozás élt a lelkében. (Folytatjuk) FERTŐ I. Egy óriás sima tükör. Kékesbe hajló teje fehér. Benn igazítja mosolyát A Nap, hogy reggel útra kél. De folt van benne sok nagyon. Azt mondják rá, hogy nádasok. Pedig rossz óriásfiúk kaparták le a mázat ott. A Nap meg azt hiszi talán. Hogy arca foltos, sebhelyes S a felhőtakarók között Egy sűrű nagy fátyolt keres. Nagy szennyes-sárga takarót Vet árnya a tükör fölött. S nem néz bele , úgy bosszúsan Fekszik le a hegyek mögött. II. De kél a hold ... A sárga, rút Takarót gyorsan fölszedi. Sáppadt arcát ezüst-tükör Lágy sugarában fürdeti. Hiú nagyon. Nem látja hát A csúnya rozsdás foltokat. Szép a tükör, mert mond neki Hízelgő balga bókokat. S bár fénye fogy hajnal felé, Mégis örömtől tündököl. És hízelgőn visszanevet Az óriás ezüst-tükör. Mentes Mihály , BuLcÍ£kpesl, I., Hortly A.S ZI T A. L R E N D E L É S E K telefon: „József” 85—30 szám. 17