Élet, 1930 (21. évfolyam, 1-25. szám)

1930-08-24 / 17. szám

352 Napkelet hasábjain ismertük meg. A szerzőknek ez az elhelyezkedése figyelmeztet arra, hogy egyikük sem szoros értelemben magyar irodalomtörténetíró s in­kább a modern magyar irodalom kritikusait, mint a magyar irodalom fejlődésének vérbeli vizsgálóit kell bennük látnunk. Ebből magyarázható könyvüknek az a fogyatékossága, hogy a mai irodalomról is inkább a Nyugat és Napkelet szemüvegével alkotnak ítéletet s a magyar katolikus irodalomról, annak munkásairól, lettenek légyen azok szépírók vagy irodalomtörténé­szek, nem vehettek tudomást. Ez adja a magyarázatát annak, hogy nem ismerik Domonkos István, Kincs Ist­ván, Tarczai György, Harsányi Lajos nevét, és nem vesznek tudomást Várdai Béla értékes kritikai mun­kásságáról, vagy Brisits Frigyes becses esszyiről. Ko­rántsem hibájául akarjuk a könyvnek ezt felróni, csak közönségünk tájékoztatásául jegyezzük meg. Mert azt szívesen elismerjük, hogy komoly jóakarat vezeti a szerzőket, és hogy becsületes gond revelálódik mun­kájukból. A könyv rövid történeti kép után a magyar realiz­mussal kezdődik. Itt, a munka kezdetén kellemesen lep meg Vajda János írói tevékenységének részletes rajza; gondosan, egyéni tanulmányok alapján széles képet fest erről a kétségtelenül nagy tehetségű magyar költőről s bár a francia olvasók kedvéért talán túlozza a párhuzamokat, a magyar olvasónak is tanulságos, amit róla mond. Vele szemben talán kissé elejti Reviczky és Komjáthy jelentőségét, amit nem tudok mással magyarázni, mint azzal, hogy a francia közön­ség ízlését akarta szolgálni ezzel az eltolással. Új­szerű rögtön ezután Tolnai Lajos jelentőségének ki­emelése; itt is a francia párhuzam vezeti: Zola kul­tusza befolyásolja, de az, amit mond, legnagyobbrészt megállja a helyét. Még sikerültebb Ambrus Zoltán míg­ködésének vázolása s csak sajnálni tudom, hogy Justh Zsigmond oly kis térhez jutott. Zsigmond Ferenc ta­nulmánya alapján a skepticizmus emberét festi Mik­száth Kálmánban, bár France mellett Shaw és Piran­dello párhuzamát kissé erőltetettnek tartom. Sikerült Gárdonyi méltatása is, a könyvnek talán legszebb fe­jezete. Szerencsés gondolat volt Herczegben a meg­­magyarosodott német nemzetiséget emelni ki s na­gyon okos az is, amit a szerzők a magyar dzsentri te­kintélyének okairól mondanak. Kissé elnagyoltnak tartjuk Ady előtt Rákosi Viktor, Bársony István, Benedek Elek stb. néhány soros jel­zését s nem tudjuk irodalmi okát találni Wlassics Gyula báró ideverésének. De az Adyról írt lapok ön­álló értékelésnek a szülöttei és így figyelemre méltók. Igaz, hogy nem értünk a szerzőkkel mindenben egyet, de nincs terünk itt erre a véleményeltérésre kitérni. Móricz Zsigmond bemutatása Juhász füzetkéjének szellemében történik, ezzel szemben az Élet már ki­fejezte aggodalmát. Sík Sándor pompás tanulmánya volt a kifejezett forrása annak a szép fejezetnek, ame­lyet a könyv Prohászka Ottokárnak szentel. Nagy örömmel olvastuk ezt a részt s őszintén gratulálunk a másvallású szerzőknek ezért a pártatlanságért. Ke­­veseljü­k azonban a Sík Sándornak juttatott teret s úgy érezzük, Harsányi Kálmán is más méltatáshoz ju­tott volna, ha nem Rédey cikke lett volna az egyetlen támaszuk. Sikerült lapok a Kosztolányiról, Tótt­ Ár­pádról, Juhász Gyuláról írottak, és éppen azért saj­náljuk a szűkebb patriotizmusnak azt az elfogultságát, amely Oláh Gábornak olyan nagy jelentőséget tulaj­donít. Hankiss tanulmánya a Tormay Cecíliáról szóló rész s ehhez teljesen méltó, szép írás a Kaffka Margit bemutatása. Már Karinthy „zsenijének“ rajzát sehogy­­sem tudjuk megérteni: itt is, a többi ide sorolt írónál is erősen érezzük a hivatkozásban kiemelt Nyugat kri­tikáinak elfogultságát. Bátor és igazságos az, amit Molnár Ferencről írtak, a könyvnek az a néhány lapja, amely a napisajtó részéről a legnagyobb megbotrán­kozásban részesült. Tudományos jellegét rontja a könyvnek ebben a fejezetben Bethlen Margit drámá­jának az erőszakos felemlítése: azzal a kritikai szel­lemmel, amely Molnárékról ítél, ez a bók nem igen fér össze. Okosabb lett volna külön fejezetet szánni a külföldet meghódító daraboknak s ott méltatni e Szürke ruha kétségbevonhatatlan sikerét. Becses része a könyvnek a Babitsról írt fejezet, Ju­hász füzetének ügyes kivonata. Szabó Dezső teszi leg­jobban próbára a szerzőket: nehéz is a pamflett és regény­e határmesgyéjéről a külföldnek tájékoztatót adni. De józan igazsággal és a magyar faj iránt való nagy szeretettel megtalálják a helyes mérőónt. Már Reményik méltatása kissé hideg; a szerzők az erdélyi költők közül jobban Áprilyhez húznak. Mécs László azonban meleg és igaz jellemzést kap. A kritika és irodalomtörténet munkásai között Beöthyn, Péterfyn, Riedln, Horváth Jánoson, Pintéren kívül Voinovich, Ignotus, Schöpflin (a kritikus) jut bővebb méltatáshoz; már Négyessy, Császár Elemér, Kéky és a debreceni Zsigmond Ferenc csak megemlítődnek, míg Dézsi, Tolnai Vilmos, Papp Ferenc (hogy a katolikusokról ne is szóljunk) nevükkel sem szerepelnek. Itt kissé nagyobb gondra lett volna szükség. A következő két fejezet (a mai regény útja s a mai lírai költészet) annyira egyéni jellegű kritika, hogy arról csak behatóbb cáfolással lehetne írnom. A dolgot még az is rontja, hogy a debreceni patriotizmus is színezte a szerzők nyugatos elfogultságát. Alapjában tehát sokkal több a jó, mint a kifogásol­ható rész a könyvben. Nem szabad azt sem elhallgatni, hogy nagyon bő világirodalmi tudás, az egyéni véle­mény mellett kitartó bátorság, tiszteletreméltó olva­sottság, az elfogultságtól való tartózkodás tiszta szán­déka, gondosan kiművelt esztétikai ízlés és szemléle­tes előadás gyönyörködtet a műben: olyan erények, amelyek feltétlenül dicséretet kívánnak a szerzők gon­dos munkájának. Hogy nem értünk mindenütt egyet velük, az életfelfogásunk és esztétikai ízlésünk külön­bözéséből ered. S a magunk ítéletének jogosságát vonnók kétségbe, ha ezt a más ízlést hibának mon­danék. Csak azt akartuk becsületes őszinteséggel kon­statálni, hogy a Szent Imre-jubileumra érkező francia vendégeknek, akiket a magyar katolicizmus hoz ide Budapestre, a magunkéval azonos megítélésnek ezt a könyvet, minden értéke ellenére sem mondhatjuk s nem állíthatjuk Balanyi most megjelent történelmi tá­jékoztatása mellé. Kinn örültünk ám annak, hogy a modern francia, a párisi ebből képet kap a magyar költészet életére vonatkozólag s örömmel konstatálja, hogy mindenben megelőztük, sok mindenben követ­tük és mindenesetre vagyunk és alkotunk. Kovách György Felelős szerkesztő : Felelős kiadó : ALSZEGHY ZSOLT KRYWALD OTTÓ Kiadótulajdonos: „ÉLET“ IRODALMI ÉS NYOMDA RÉSZVÉNYTÁRSASÁG ›5*8*9/‚5^*9'”5S?&'‚5«**'^(98&09&09&1­5^9'&39» &39&19&15^19 TARTALOM: Kedves irodalom. Horváth Richard. — Végrendelet. Kincs István. — Louis le Cardonnel. Just Béla. — A föld. Városi István. — Szeniczey álmai. Palasovszky Béla. — Küzdelem. (Vers.) Fiák László. — Az utolsó állomás. (Regény.) Harangi László. — Magyar levél. Turáni — Kultúra. Egyházművészeti emlékek egy soproni magángyűjteményben. Ámon Vilmosné. — Beküldött könyvek. Kovách György. Kiadja az „Élet“ Irodalmi és Nyomda Rt. Budapest, I., Horthy Miklós­ út 15. — Igazgató: Laiszky Jenő.

Next