Élet, 1930 (21. évfolyam, 1-25. szám)
1930-08-24 / 17. szám
352 Napkelet hasábjain ismertük meg. A szerzőknek ez az elhelyezkedése figyelmeztet arra, hogy egyikük sem szoros értelemben magyar irodalomtörténetíró s inkább a modern magyar irodalom kritikusait, mint a magyar irodalom fejlődésének vérbeli vizsgálóit kell bennük látnunk. Ebből magyarázható könyvüknek az a fogyatékossága, hogy a mai irodalomról is inkább a Nyugat és Napkelet szemüvegével alkotnak ítéletet s a magyar katolikus irodalomról, annak munkásairól, lettenek légyen azok szépírók vagy irodalomtörténészek, nem vehettek tudomást. Ez adja a magyarázatát annak, hogy nem ismerik Domonkos István, Kincs István, Tarczai György, Harsányi Lajos nevét, és nem vesznek tudomást Várdai Béla értékes kritikai munkásságáról, vagy Brisits Frigyes becses esszyiről. Korántsem hibájául akarjuk a könyvnek ezt felróni, csak közönségünk tájékoztatásául jegyezzük meg. Mert azt szívesen elismerjük, hogy komoly jóakarat vezeti a szerzőket, és hogy becsületes gond revelálódik munkájukból. A könyv rövid történeti kép után a magyar realizmussal kezdődik. Itt, a munka kezdetén kellemesen lep meg Vajda János írói tevékenységének részletes rajza; gondosan, egyéni tanulmányok alapján széles képet fest erről a kétségtelenül nagy tehetségű magyar költőről s bár a francia olvasók kedvéért talán túlozza a párhuzamokat, a magyar olvasónak is tanulságos, amit róla mond. Vele szemben talán kissé elejti Reviczky és Komjáthy jelentőségét, amit nem tudok mással magyarázni, mint azzal, hogy a francia közönség ízlését akarta szolgálni ezzel az eltolással. Újszerű rögtön ezután Tolnai Lajos jelentőségének kiemelése; itt is a francia párhuzam vezeti: Zola kultusza befolyásolja, de az, amit mond, legnagyobbrészt megállja a helyét. Még sikerültebb Ambrus Zoltán mígködésének vázolása s csak sajnálni tudom, hogy Justh Zsigmond oly kis térhez jutott. Zsigmond Ferenc tanulmánya alapján a skepticizmus emberét festi Mikszáth Kálmánban, bár France mellett Shaw és Pirandello párhuzamát kissé erőltetettnek tartom. Sikerült Gárdonyi méltatása is, a könyvnek talán legszebb fejezete. Szerencsés gondolat volt Herczegben a megmagyarosodott német nemzetiséget emelni ki s nagyon okos az is, amit a szerzők a magyar dzsentri tekintélyének okairól mondanak. Kissé elnagyoltnak tartjuk Ady előtt Rákosi Viktor, Bársony István, Benedek Elek stb. néhány soros jelzését s nem tudjuk irodalmi okát találni Wlassics Gyula báró ideverésének. De az Adyról írt lapok önálló értékelésnek a szülöttei és így figyelemre méltók. Igaz, hogy nem értünk a szerzőkkel mindenben egyet, de nincs terünk itt erre a véleményeltérésre kitérni. Móricz Zsigmond bemutatása Juhász füzetkéjének szellemében történik, ezzel szemben az Élet már kifejezte aggodalmát. Sík Sándor pompás tanulmánya volt a kifejezett forrása annak a szép fejezetnek, amelyet a könyv Prohászka Ottokárnak szentel. Nagy örömmel olvastuk ezt a részt s őszintén gratulálunk a másvallású szerzőknek ezért a pártatlanságért. Keveseljük azonban a Sík Sándornak juttatott teret s úgy érezzük, Harsányi Kálmán is más méltatáshoz jutott volna, ha nem Rédey cikke lett volna az egyetlen támaszuk. Sikerült lapok a Kosztolányiról, Tótt Árpádról, Juhász Gyuláról írottak, és éppen azért sajnáljuk a szűkebb patriotizmusnak azt az elfogultságát, amely Oláh Gábornak olyan nagy jelentőséget tulajdonít. Hankiss tanulmánya a Tormay Cecíliáról szóló rész s ehhez teljesen méltó, szép írás a Kaffka Margit bemutatása. Már Karinthy „zsenijének“ rajzát sehogysem tudjuk megérteni: itt is, a többi ide sorolt írónál is erősen érezzük a hivatkozásban kiemelt Nyugat kritikáinak elfogultságát. Bátor és igazságos az, amit Molnár Ferencről írtak, a könyvnek az a néhány lapja, amely a napisajtó részéről a legnagyobb megbotránkozásban részesült. Tudományos jellegét rontja a könyvnek ebben a fejezetben Bethlen Margit drámájának az erőszakos felemlítése: azzal a kritikai szellemmel, amely Molnárékról ítél, ez a bók nem igen fér össze. Okosabb lett volna külön fejezetet szánni a külföldet meghódító daraboknak s ott méltatni e Szürke ruha kétségbevonhatatlan sikerét. Becses része a könyvnek a Babitsról írt fejezet, Juhász füzetének ügyes kivonata. Szabó Dezső teszi legjobban próbára a szerzőket: nehéz is a pamflett és regénye határmesgyéjéről a külföldnek tájékoztatót adni. De józan igazsággal és a magyar faj iránt való nagy szeretettel megtalálják a helyes mérőónt. Már Reményik méltatása kissé hideg; a szerzők az erdélyi költők közül jobban Áprilyhez húznak. Mécs László azonban meleg és igaz jellemzést kap. A kritika és irodalomtörténet munkásai között Beöthyn, Péterfyn, Riedln, Horváth Jánoson, Pintéren kívül Voinovich, Ignotus, Schöpflin (a kritikus) jut bővebb méltatáshoz; már Négyessy, Császár Elemér, Kéky és a debreceni Zsigmond Ferenc csak megemlítődnek, míg Dézsi, Tolnai Vilmos, Papp Ferenc (hogy a katolikusokról ne is szóljunk) nevükkel sem szerepelnek. Itt kissé nagyobb gondra lett volna szükség. A következő két fejezet (a mai regény útja s a mai lírai költészet) annyira egyéni jellegű kritika, hogy arról csak behatóbb cáfolással lehetne írnom. A dolgot még az is rontja, hogy a debreceni patriotizmus is színezte a szerzők nyugatos elfogultságát. Alapjában tehát sokkal több a jó, mint a kifogásolható rész a könyvben. Nem szabad azt sem elhallgatni, hogy nagyon bő világirodalmi tudás, az egyéni vélemény mellett kitartó bátorság, tiszteletreméltó olvasottság, az elfogultságtól való tartózkodás tiszta szándéka, gondosan kiművelt esztétikai ízlés és szemléletes előadás gyönyörködtet a műben: olyan erények, amelyek feltétlenül dicséretet kívánnak a szerzők gondos munkájának. Hogy nem értünk mindenütt egyet velük, az életfelfogásunk és esztétikai ízlésünk különbözéséből ered. S a magunk ítéletének jogosságát vonnók kétségbe, ha ezt a más ízlést hibának mondanék. Csak azt akartuk becsületes őszinteséggel konstatálni, hogy a Szent Imre-jubileumra érkező francia vendégeknek, akiket a magyar katolicizmus hoz ide Budapestre, a magunkéval azonos megítélésnek ezt a könyvet, minden értéke ellenére sem mondhatjuk s nem állíthatjuk Balanyi most megjelent történelmi tájékoztatása mellé. Kinn örültünk ám annak, hogy a modern francia, a párisi ebből képet kap a magyar költészet életére vonatkozólag s örömmel konstatálja, hogy mindenben megelőztük, sok mindenben követtük és mindenesetre vagyunk és alkotunk. Kovách György Felelős szerkesztő : Felelős kiadó : ALSZEGHY ZSOLT KRYWALD OTTÓ Kiadótulajdonos: „ÉLET“ IRODALMI ÉS NYOMDA RÉSZVÉNYTÁRSASÁG ›5*8*9/‚5^*9'”5S?&'‚5«**'^(98&09&09&15^9'&39» &39&19&15^19 TARTALOM: Kedves irodalom. Horváth Richard. — Végrendelet. Kincs István. — Louis le Cardonnel. Just Béla. — A föld. Városi István. — Szeniczey álmai. Palasovszky Béla. — Küzdelem. (Vers.) Fiák László. — Az utolsó állomás. (Regény.) Harangi László. — Magyar levél. Turáni — Kultúra. Egyházművészeti emlékek egy soproni magángyűjteményben. Ámon Vilmosné. — Beküldött könyvek. Kovách György. Kiadja az „Élet“ Irodalmi és Nyomda Rt. Budapest, I., Horthy Miklós út 15. — Igazgató: Laiszky Jenő.