Élet, 1937. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1937-01-03 / 1. szám
Riasztó jelekben indul az új esztendő. Mindenfelé — széles e világon — nyugtalan készülődés láza szökik rohamosan a kritikus pont felé. Halálmagszóró tankok özöne, mérges gázokat permetező repülőgépek légiója borít be rövidesen földet és eget. Kirobbantják lábunk alól a talajt, hogy a föld, amelybe esztelen rövidlátással oly görcsösen kapaszkodunk, kivessen magából. Elfelhőzik előlünk az eget, hogy átok hulljon ránk onnan, ahonnan elfelejtettünk áldást kérni. Országok, nemzetek, társadalmak, intézmények recsegnek-ropognak eresztékeikben, családok, egyének törnek derékba, mert elveszett lábuk alól a sziklaalap, a tiszta erkölcs. Mindenütt érzik: elhibáztuk valahol, mindenütt belátják: tennünk kell valamit. Mégis, ahelyett, hogy a kipróbált régi jót elfogadnák, inkább új, de bizonytalan utakat keresünk a menekülésre. Mintha csak a Jelenések Könyvének (20, 7—8.) szörnyű hajnalán állnánk, amikor «a sátán felszabadul és kilő, elcsábítja a nemzeteket a föld négy sarkán s összegyűjti őket viadalra ... és körülveszik a szentek táborát és a kedves várost«. De, ha még nem jött is el az idők teljessége, egészen bizonyos, hogy ez a pattanásig feszült forradalmi és háborús lelkűlét a felszabaduló sátán útjának egyengetője, uralmának szálláscsinálója. Veszedelmes ez a lelkűlét, mert nem szeretetből fakad, hanem gyűlöletből, nem építeni akar előbb, hanem csak a meglévőt lerombolni s ezért nem boldogságra vezet, hanem kárhozatba taszít. Milyen jó nekünk, magyaroknak, hogy e sötét kép láttán még megalázottságunkban, földhözvertségünkben sem kell kétségbeesnünk, mert még idejében az odaföntvalókra emelhetjük szemünket. Keresztelő Szent Jánosként a bűnbe, tévelygésbe merült nemzetek között a pusztában kiáltó szava lehetünk a Szent István jubiláris év, de még inkább az Eucharisztikus Világkongresszus előkészítésével. Ez lesz a mi lázas készülődésünk, ennek jegyében fog lezajlani ez az év s ennek a nagy készületnek ránk eső részét hűséggel, kitartással vállalja az Élet is. Nem akarunk programmot adni, irányt szabni: ez az arra hivatott körök feladata. De az ugartörp, vetés alá készítő munkából, a lelkek előkészítéséből részt kérünk magunknak, mint ahogy eddig is — huszonnyolcadik éve lesz már — becsülettel szolgáltuk a magyar katolikus léleknek szép után áhítozó vágyát. Ne várjon senki ezen a téren forradalmat, sem pedig múló esztétikai divathoz való szolgai alkalmazkodást tőlünk. A mi törekvésünk csakis a katolikus erkölcsi felfogást teljes egészében tiszteletben tartó esztétikai mérték minél tökéletesebb megközelítése lehet. Nem ismerünk öncélú művészetet, mert csak Isten van önmagáért. Minden egyéb pedig csak ő érette, az ő dicsőségéért és azért van, hogy őt szolgálja. Ez alól az irodalom sem kivétel. Ellenkezőleg, annál tökéletesebb lesz az irodalom, minél jobban megközelíti ezt a rendeltetését. Ebben és ezért van a katolikus irodalomnak jövője. A mi feladatunk tehát csak az lehet, hogy ebben az értelemben felvértezzük olvasóink ítélőképességét minden, ezzel ellentétes szellemi áramlattal szemben s eltöltvén őket egy újabb ezredév biztosításához szükséges országépítő szentistváni lelkűléttel, előkészítsük elesett hazánkban az eucharisztikus Jézus küszöbön álló diadalmas bevonulását. Ha a mindent lekaszáló halálkocsik és mérgesgázmadarak tíz- és százezres szériagyártása helyett az Űr útját készítjük elő, talán mi leszünk a közelmúlt napok szörnyű földrengésében elpusztult San Vincente romjai között egyedül épségben maradt, ég felé mutató óratoronyhoz hasonlóan az a jel, amely a népek és nemzetek lelkiismeretéhez szól: «Először az odaföntvalókat keressétek s a többi mind hozzáadatik nektek«• XXVIII. ÉVF. 1. SZ. 1937 JAN. 3. NAGY KÉSZÜLŐDÉSEK ÉVE Irta ERDŐSI KÁROLY Élet ■Bonn