Élet, 1938. január június (29. évfolyam, 1-26. szám)

1938-05-01 / 18. szám

A KÖZÉPKOR SZENT ISTVÁNHOZ ÉNEKEL Kevés nemzet van, amely jelenében is annyira összeforrt volna múltjával, mint a magyar. Nagyjainak emlékezete elevenen él benne, még ha kilenc évszázadra kell is visszatekintenie. Jelenünk áradása mellett megszakítatlanul ott hömpölyög a nagy­szerű folyam : Múltünk. —­ Hallottunk ugyan olyan vélekedést is, hogy a magyar közép­kort csak a XVIII. században fakasztotta történelmünk jelentős erővé a jezsuita barokk irányzat. Bizonyos, hogy Pray, Hevenesy, Katona és társai sokat tettek az ú. n. árpád­kor föltárásáért, de az is bizonyos, hogyha a jezsuita rend 1773-i eltörlése nem mért volna halálos csapást történetírói mű­ködésükre, a magyar múlt többi korszakát is forráskutató munkájuk körébe vonták volna. Az az állítás pedig önmagától dől meg, amely úgy vélekednék, hogy a XVIII. századig Szent Istvánnak nem volt kultusza Magyarországon. Hiszen, ha nem biztosítják fentmaradt emlékek a történeti kutatás eredményességét, nemde kudarccal járt volna még oly erőfeszítés is, mint Prayé és társaié.­­ A magyarság hagyománytisztelete és emlékőrzése azonban újabb meg újabb emlék­oszlopokat emelt. S ezek az útjelzők — csekély kivétellel — egyöntetűen odavezet­nek, ahová a történettudós igyekszik el­jutni. Azon az úton, amelynek végpontján Szent István királyunk áll, vannak olyan emlékoszlopok, amelyek még ismeretlenek voltak a XVIII. század előtt. Feltárásuk a XIX. századra esett, de e kor kutatója csodálatos érzéketlenséggel haladt el melle­t­tük. Pedig ezek a legrégibb és sokszor fel­becsülhetetlen értékű elemeket őrizték meg­ számunkra. Ilyenek kódexirodalmunk latin nyelvű versei. E versek rendeltetése, — kétségtelen, az volt, hogy a breviáriumot mondó papság méltóképpen megemlékezhessék az azon napon ünnepelt szentről. De egészen termé­szetesen kapcsolódik ehhez a tényhez két föltevés. Az egyik az, hogy az a papság, amely Szent Istvánról olyan csodálatosan szép fohászokat szerzett, magyar volt ! Aligha tehető fel, hogy olyan lelkesedés, annyi ma­gyar vonatkozás (Attila, Pannónia, Hungá­ria, Fehérvár stb.) helyet kapott volna kül­földi verselő ihletében. A másik föltevés az, hogy ezek a himnuszok nemcsak a papság szűk körében hatottak, hanem az ő közvetí­tésükkel a nép széles rétegében elevenítették meg a nagy király emlékét. Erre van is pél­dánk. Temesvári Pelbárt Pomerium de Sanctis c. prédikációgyűjteményében (1499.) a Szent István napjára írt első prédikációjába fölveszi az ősi Ave beate rex Stephane kez­detű verset. Nyivánvaló, hogy e beszédeket nem latinul mondták el a híveknek, hanem magyarul, s így bizonyos, hogy az Egyház ú. n. hivatalos szövegei magyar tolmácsolást nyerve a nemzeti szellem növelésében hat­hatósan közrejátszottak. Hogy ez mennyire így van, mi sem igazolja jobban, mint az a tény, hogy az 1527 táján «törlejtett» Érdy­­kódexben csakugyan megtaláljuk a fent­­említett szövegecske magyar fordítását. A fordítás korábbi magyarázója, Horváth Sz. István az óbudai Péter Pál-templommal Sz. István király képe az ú. n. képes krónikában

Next