Élet, 1940. január június (31. évfolyam, 1-27. szám)
1940-01-01 / 1. szám
2 sum / f / • ~ mm EGY MAREK HO Tavaly Marlenevel mentem hálaadásra az óesztendő utolsó napján. Első pillanatra rokonszenveztünk egymással, pedig egyetlen közös vonás nincs a természetünkben. Én harmincon felül is javíthatatlan álmodozó maradtam, ő alig húsz évével praktikus és tisztánlátó. Olyan üdítőek kedves, józan szavai, mint a friss záporeső. Marlene és a nővére vezetik az «Edelweisshaus»-t, amelyben laktam. Elisabeth, az idősebbik, kissé méltóságteljes. Ő fogadja a vendégeket, ő reprezentál, végzi az adminisztrációs munkákat. Marlene a konyhát látja el tündéri könnyedséggel és tökéletességgel. Bámulom a tehetségét, hogyan tud 1400 méter magasságban mindent időben beszerezni. Fehér köténye állandóan ott villog a kamra és a konyha között, csak estére öltözik divatos kisestélyibe. Még arra is jutott ideje, hogy sízni tanítson engem. Kedves, őszinte, derűs pajtás ez a Marlene, csak semmi tehetsége a hangulatokhoz. Szilveszter napjának délutánján is mosolygott rajtam, amikor rajtacsípett az «Edelweisshaus»-tól vezető keskeny szerpentinúton. A nap éppen bukófélben volt, a horizont a szivárvány minden színében fénylett és a máskor hideg, vakítóan fehér Reisskofel lángragyulladt a tűnő sugarak csókjától. Havas kúpja úgy izzott, mintha láva forrongott volna a mélyén. Marlene itt született a Deppach mentén, megszokta már ennek a völgynek minden szépségét, csodálatos hajnalaival és napnyugtáival együtt. Annál csodálatosabb volt, hogy ő indítványozta az esti hálaadást. — Felejthetetlenül szép a szilveszteri hálaadás nálunk ! Hát mégis van érzéke a hangulatokhoz? A hálaadás valóban csodálatosan szép volt. Soha nem felejtem el a tipegést az «Edelweisshaus»-tól a templomig, a sziporkázó, álomszerűen tündéri estében. A szállók ablakai mint tüzes szemek világították az utunkat.