Élet, 1940. január június (31. évfolyam, 1-27. szám)

1940-01-01 / 1. szám

2 sum / f / • ~ mm EGY MAREK HO Tavaly Marlenevel mentem hálaadásra az­ óesztendő utolsó napján. Első pillanatra rokonszenveztünk egymással, pedig egyetlen közös vonás nincs a természetünkben. Én har­mincon felül is javíthatatlan álmodozó marad­tam, ő alig húsz évével praktikus és tisztán­­látó. Olyan üdítőek kedves, józan szavai, mint a friss záporeső. Marlene és a nővére vezetik az «Edelweiss­­haus»-t, amelyben laktam. Elisabeth, az idő­sebbik, kissé méltóságteljes. Ő fogadja a ven­dégeket, ő reprezentál, végzi az adminisztrá­ciós munkákat. Marlene a konyhát látja el tündéri könnyedséggel és tökéletességgel. Bá­mulom a tehetségét, hogyan tud 1400 méter magasságban mindent időben beszerezni. Fehér köténye állandóan ott villog a kamra és a konyha között, csak estére öltözik divatos kisestélyibe. Még arra is jutott ideje, hogy sízni tanítson engem. Kedves, őszinte, derűs pajtás ez a Marlene, csak semmi tehetsége a hangulatokhoz. Szilveszter napjának délutánján is mosoly­gott rajtam, amikor rajtacsípett az «Edel­­weisshaus»-tól vezető keskeny szerpentinúton. A nap éppen bukófélben volt, a horizont a szivárvány minden színében fénylett és a más­kor hideg, vakítóan fehér Reisskofel lángra­­gyulladt a tűnő sugarak csókjától. Havas kúpja úgy izzott, mintha láva forrongott volna a mélyén. Marlene itt született a Deppach men­tén, megszokta már ennek a völgynek minden szépségét, csodálatos hajnalaival és napnyug­táival együtt. Annál csodálatosabb volt, hogy ő indítvá­nyozta az esti hálaadást. — Felejthetetlenül szép a szilveszteri hála­adás nálunk ! Hát mégis van érzéke a hangulatokhoz? A hálaadás valóban csodálatosan szép volt. Soha nem felejtem el a tipegést az «Edelweiss­­haus»-tól a templomig, a sziporkázó, álom­szerűen tündéri estében. A szállók ablakai mint tüzes szemek világították az utunkat.

Next