Irodalmi Ujság, 1951. január-június (2. évfolyam, 1-13. szám)
1951-02-15 / 4. szám - Vásárhelyi Miklós: A béke - a mi erőnk (1. oldal) - Kónya Lajos: Számadás • vers (1. oldal)
II. ÉVFOLYAM, 4. SZÁM. y^Rost *Aí»OSVIt“ ARA 1 FORINT 1951 FEBRUAR 15. A BÉKE — A MI ERŐNK ■Egyre hazárdabban kalkulál*■ ^ nak a kufárok... Összeadnak, kivonnak, szoroznak, osztanak, mintha csak régi mesterségüket folytatnák, mintha rőíre mérnék az angint abban a Missouri állambeli kis kócerájban, részvénnyel seftelnének a párizsi tőzsdén, gyapjúval, gombbal, ócskavassal házalnának. Mindegyik régi mesterségét próbálja folytatni...: világméretekben. Papírra vetik eszeveszett terveiket, a papír meg oly türelmes... Kiszámítják, hogy egy atombomba mennyi pusztulást képes előidézni. Pontosan kicantizik a részvényszelvény, a dinamit, a föld és a vér arányát. Tábornokok, bankárok bevonásával éppen a napokban alkudtak meg, hogy Nyugat-Európa „védelméhez” 60—70 hadosztályra lenne szükségük, az európai csatlós országok haditermelését átlagban meg kellene kétszerezni és így tovább. Hogy ez a „számtan“ vérre megy, hogy az atombomba kalkuláció milliók életét veszélyezteti, hogy a hadosztályokhoz százezrek kellenek, hogy a jó export üzletekhez népek függetlenségét és szabadságát kell sárbatiporni? Hát aztán! Ennyit sem érne meg a „szent amerikai életforma” megvédelmezése, hogy továbbra is szabadon gyilkolhassanak négereket csak azért, mert négerek? Hogy tetszésükre vethessenek börtönbe bárkit, aki útjukba áll? Hogy koka-kolát sózhassanak annak a nyakába, kinek asztaláról elrabolták a kenyeret, a zsírt, krumplit? Hogy megőrizhessék és érvényesíthessék dicső elődeik tanítását: ha benszülöttet látsz lőjj bele, amíg nem késő? Hát akkor mit is értenek idealizmus alatt azok az elkorcsosult európai alsóbbrendű népek, ha az olyan nagyszerű eszmék megvalósítására, mint például az „amerikai évszázad”, még ennyi áldozatot sem hajlandók hozni. „Mindannyiunknak meg kell tanulnunk a gyilkolás művészetét. Én helyeslem a baktériumháborút, a gázok, az atom és hydrogénbombák és a világrészek közötti rakéta használatát. Én nem könyörülnék meg a betegeken, a templomokon, az iskolákon, a lakosság semilyen csoportján sem” — ezt tanítja Tampa amerikai város egyetemének rektora. Ez egy vérbeli amerikai „tudós” hitvallása. S annál igazabb, annál amerikaibb prófétája valaki az „új korszaknak”, mennél több pusztulást ígér, mint látjuk, a játék nem kicsibe megy. Az eszüket vesztett nyakkendőügynökök, géhások és bandavezérek már nem is adják milliárdokon, hadosztályokon, világuralmon, a fél emberiség kipusztításán alul. A mi vérünket, életünket akarják csengő arannyá átváltani, a mi sorsunkra spekulálnak, a mi boldogtalanságunk lenne az ő üdvösségük ára, a mi halálunk az ő életük bére, a mi békénk , az ő háborújuk áldozata. Mert ez a spekuláció a háborúra tesz fel mindent. A Trumanok, Plevenek, Attleek, rettegnek a békétől. A New York Times éppen a napokban sóhajtott fel vérlázító cinizmussal a Kínát agresszorrá nyilvánító szégyenletes határozat után, hogy ezúttal ismét „a minimumra sikerül csökkenteni a béke rizikóját“. S nem véletlen, hogy az amerikai atomdiplomácia lakájai immár negyedik hónapja a legkülönbözőbb kiagyalt ürügyekkel húzzák-halasztják a Szovjetunió által javasolt négyhatalmi megbeszélések elfogadását. Egy ismert amerikai közgazdászkannibál, Roger Babson nemrég kifecsegte, hogy ,,ha nem került volna sor a koreai eseményekre, amelyek megélénkítették a halódó üzletet, a gazdasági dülés mesterséges buborékja f ellenmár rég szétpattant volna”. Rettegnek a békétől, a fejlődéstől, a jövőtől, mert minden reménységük ebbe a „mesterséges buborékba” szorult bele. Ebbe menekülnek a valóság elől. Érezve saját gyengeségüket, nem vállalják a két rendszer egymás mellett élését, mert az békét jelentene, az ő életelemük pedig rablás, gyilkolás, mások kifosztása, a a háború. Iszonyodnak a két rendszer békés versengésének gondolatától is, nem bíznak saját erőikben, maguk sem hisznek rendszerük fejlődőképességében, mert jól tudják, hogy míg például a Szovjetunióban az utóbbi 20 esztendő alatt évente 20 százalékos volt az ipari termelés átlagos növekedése, addig az USA- ban alig 2 százalékos minden háborús konjunktúra, erőszakos hódítás és „mesterséges buborék” dacára. Az imperialisták napjainkban még ehhez megtanulhatják, hogy minden agressziónak Sztálingrád a vége. De egy halálra ítélt rendszer utolsó maroknyi haszonélvezőinek züllöttségével, elvetemültségével és kegyetlenségével úgy gondolkoznak utánunk a vízözön. Mit érdekel bennünket a gyermekek mosolya, az asszonyok szíve, az emberek munkája: ha ez a világ már nem hajlandó tovább nyögni a jármunkat, inkább pusztuljon el. Saját gyengeségük elől menekülnek a háború felé, belső problémáik utolsó megoldási kísérleteként hajszolják a „szappanbuborékot”, a világrombolást. Hogy terveiket megvalósíthassák, egyre nyíltabban törnek a békére. A béke nem puszta szó, vágy, harci lobogó, hanem korunk leghatalmasabb valósága. A békét jelenti a Szovjetunió diadalmas ötéves terve és minden eddigit felülmúló építkezései — a béke alkotásai. A népi demokratikus országokban, a béke váraiban az ipar egy esztendő alatt többet fejlődött, mint a múlt kapitalista rendszerben egy évtized alatt. Hogy a 475 milliós Kína mily rendíthetetlen bástyája a békének, azt az imperialisták most a saját bőrükön is megtanulhatják. Egy-i két esztendővel ezelőtt az imperialisták sajtója az egész békemozgalmat kommunista manőverként, üres propagandaszólamként, a stockholmi felhívás aláírását is papírrengetegként próbálta elintézni. És ma? Párizsban néhány nappal ezelőtt a rendőrök válogatás nélkül mindenkit gumibottal vertek, aki a Marseillaise-t, a francia nép himnuszát énekelte Eisenhower gyászos bevonulásakor. Ki harsogta a nemzeti dalt? Csak a kommunisták, vagy a francia Kommunista Párt politikájával rokonszenvezők? Nem. Mindenki, aki francia, aki a Marseillaise-t alkarja énekelni és nem a Yenki Doodled és aki nem tűrte a múlt háborúban sem, hogy idegen tábornokok grasszáljanak hazája fővárosában. A Washingtonban házaló Pleven miniszterelnökről egy francia reakciós lap dicsekedve hangoztatja, hogy valósággal „elhalmozták bókokkal”. De kit képvisel ez a Pleven? Senki többet, mint néhány hozzá hasonló talpnyalót. Hiszen miközben Trumannak kínálta országát és népét, még saját osztálybírósága is cserbenhagyja odahaza. A francia bíróság, Pleven bírósága a tömegek nyomására Párizsban a washingtoni franciaamerikai megegyezés napján helyezte szabadlábra azt a 12 békeharcost, aki tavaly májusban Saint- Brieuc-ban megakadályozta az amerikai hadianyagokkal megrakott szerelvények szállítását. Hét hónapig ültek börtönben a béke rettenthetetlen harcosai, haditörvényszék elé állították őket, menetközben kicserélték az ügyészt, de mindez nem segített. A bírák ismerik a béke erejét. Amikor a washingtoni Pleven és a Saint Brieuc-i franciák között kellett választaniuk, meghajoltak a nép parancsa előtt. Az imperialisták fenyegetőzései, gyalázatos távolkeleti agressziójuk, terrorjuk, atomhisztériájuk nem törheti meg a népek ellenállását. Olaszországban az egész országot átszövő békeviták folynak, kereszténydemokrata képviselők, papok, művészek, parasztok, kommunista munkások, a legkülönbözőbb irányzatok közé tartozó újságok között. Franciaországban olyan községekben is, ahol a legutóbbi választások alkalmával a haladó erők a szavazatoknak csak 20—S0 százalékát kapták, most a lakosság 90—95 százaléka tiltakozik Nyugat-Németország, az amerikaiak európai fő haditámaszpontjának felfegyverzése ellen. Angliában napról-napra terjed a volt katonák tiltakozó tömegmozgalma, a kormány háborús előkészületei ellen. Az USA-ban reakció dul ful a vasutasok sztrájkja miatt, mert az, mint egy szenátor legutóbb bevallotta, „súlyosan veszélyezteti Amerika háborús erőfeszítéseit”. Nincs a földnek olyan zuga, ahová el ne jutott volna a békemozgalom, nincs oly nép, melynek tömegei ne harcolnának az új világháború előkészítői ellen. z a hatalmas, világot átfogó erő akadályozta meg eddig is az imperialistákat a harmadik világháború kirobbantásában. Mert az ágyúgyárosok, az amerikai halálspekulánsok nem 1950 júniusa óta folytatnak agresszív politikát. Alig hallgatott el az ágyú hangja, máris nyíltan hangoztatták, legjobb volna azonnal kirobbantani az új háborút és leszámolni a Szovjetunióval, mert később ez „egyre nehezebb lesz”. Churchill már több mint öt esztendeje meghirdette a keresztes háborút a Szovjetunió ellen. Miért nem indították meg ezt a háborút? Miért nem töltötték ki bosszújukat? Miért nem tiporták sárba az általuk annyira megvetett békét? És miért nem eresztették már korábban régnek azt az annyira megcsodált, bálványozott „mesterséges szappanbuborékot”, a háborús boomot? Miért nem uszították még ránk kitenyésztett vérebeiket, a háborús provokációra idomított, határainkon leselkedő Tito-kutyákat? Mert van valami, amitől még a békénél is jobban félnek és ez: a béketábor ereje, a mi erőnk. A mi békénk nem valami kölcsönös megegyezés, kétoldalú megállapodás gyümölcse. A mi békénk minden perce kemény harc, erőnk győzelmének, az imperialisták térdrekényszerítésének eredménye. A harc egyre elkeseredettebb. Az imperialisták egyik fő fegyvere a fenyegetődzés, a zsarolás, a békébe, az erőnkbe vetett hit megingatására irányuló törekvések. De a nyugatnémetországi halálgyárak feltámasztása, a távolkeleti agresszió és annak kiterjesztésére irányuló manőverek, az USA költségvetése 70 százalékának háborús célokra való fordítása, a Tito-klikkhez rendelt amerikai katonai inspektorok, az amerikai repülőterek és flottabázisok Olaszországban meg Franciaországban — több mint fenyegetés. Ezek tények, gyilkos merényletek a béke ellen. A tényekkel szemben csak még erősebb tényeknek van bizonyító erejük. Nem elég a békét szeretni, kívánni, a béke hívének lenni, a háborús gyújtogatókat leleplezni, ettől még nem bénul meg a tűzcsóvával hadonászó véres kéz. A béketábor feladata, ereje szüntelen növelése a hatalmas erőművek építésével, Volga—Don csatornánál, Koreában, a Saint-Brieuc-ben, Róma utcáin és nálunk is. A győzelmes békeharc vezetői szerte a világon a kommunista pártok. A kommunisták kezdeményezték, szervezik és irányítják korunk legnagyobb mozgalmát. Mi, magyar békeharcosok most munkánkkal, termelési eredményeinkkel, művészi alkotásainkkal erőnk megsokszorozásával vigyük győzelemre békeharcunk vezetője. Pártunk második Kongresszusának nagy nemzeti ügyét, emeljük még magasabbra legyőzhetetlen lobogónkat, rendíthetetlen hittel és törhetetlen erővel hirdessük, szilárdítsuk meg Sztálin hatalmas művét, mindannyiunk legdrágább kincsét: a békét. Vásárhelyi Miklós A E KÓNYA LAJOS: SZÁMADÁS Én, aki azelőtt habkönnyű szavaknak — örültem fellegnek, futó sugaraknak, mint serdülő lányok magukat szemlélik, meglepve tekintek önmagamon végig. Rajtakapom magam, immár évek óta nézek a gyárakra, kissé meghatódva, gyermekeket nézek — harmat ül szememre, elszorul a szívem — örömtől repesve. Faggatom magamat, sírnék örömömben? Talán apám helyett csordulna a könnyem, ki nem kezdheti az életet élőről? Bár jutna neki is ebből az örömből! Kongresszus előtti láz, ünnepélyesség! Ahogy a szerelmes a találka estjét várja mosolyogva, telve lombos tervvel, konok elszántságát úgy óvja az ember. Sosem érdekeltek gyűlések, beszédek, szerettem a magányt, vonzott a természet — kinek termeltek, ha termeltek a gyárak? Kit érdekelt akkor hengermű, kohászat? Engem már a szépség, ha öncélú — untat. S úgy figyelem immár nehéziparunkat és úgy nézek minden termelőcsoportra, mint rég egy virágba boruló bokorra. Pártom, te nyitottul olthatatlan vágyat bennem, hogy birtokba vegyem a hazámat, hogy úgy tekintsek egy textilkombinátra, miként a költészet legfelső fokára! Megvallom, tenyerem vörösre tapsoltam s éppoly lelkesülten, éppoly meghatottan — amikor megláttam Picker Ignácot. Úgy állt a magasban, mint az óriások! Halkan és kimérten beszélt, végtelen csend ölelte alakját, hangját — szék se reccsent. Ő elvégzi, úgymond — s kifeszíti mellét — két és fél év alatt az ötéves tervét! És úgy gondolok, hogy lázba jövök tőle — Lengyel Józsefre, a mozdonyvezetőre: táltos mozdonnyal vág neki az időnek — s majdnem száznégy tonna szenet takarít meg! Egyszerű emberek, nem varázslók. Látod, olyanok mint te. De hősök, óriások! Nem a szavaikban, keveset is szólnak. Harcolnak. Megfogják végét a dolognak. Fogadkozhat bárki, szavait cifrázván, zörögve-zizegve, mint a papírsárkány, szavai fonalán felkúszva — lepottyan! Azt mondd meg, mit tettél s ki vagy a dologban! Ha én gyalus volnék, szívem beleadnám, paraszt volnék, állnék terményeim halmán — költő vagyok: állok dalaimnak élén, rohamcsapatommal őrködöm a békén! A béke: a Párt! A Párt: élet, szabadság — győzhetelen erő, verhetetlen nagyság, szív, értelem, boldog jövendő, egészség — a Párt: az eleven lendület, a szépség! Kinyújtom kezemet, mintha a jövőbe — hallom a dobpergést, kiáltok: előre! A hegyek Rákosi nevét visszhangozzák — köréje seregük egész Magyarország!