Irodalmi Ujság, 1951. január-június (2. évfolyam, 1-13. szám)

1951-02-15 / 4. szám - Vásárhelyi Miklós: A béke - a mi erőnk (1. oldal) - Kónya Lajos: Számadás • vers (1. oldal)

II. ÉVFOLYAM, 4. SZÁM. y^Rost *Aí»OSVIt“ ARA 1 FORINT 1951 FEBRUAR 15. A BÉKE — A MI ERŐNK ■E­gyre hazárdabban kalkulál­­*■ ^ nak a kufárok... Összeadnak, kivonnak, szoroz­­nak, osztanak, mintha csak régi mes­terségüket folytatnák, mintha rőíre mérnék az angint abban a Missouri állambeli kis kócerájban, részvén­­nyel seftelnének a párizsi tőzsdén, gyapjúval, gombbal, ócskavassal há­zalnának. Mindegyik régi mestersé­gét próbálja folytatni...: világmére­tekben. Papírra vetik eszeveszett ter­veiket, a papír meg oly türelmes... Kiszámítják, hogy egy atombomba mennyi pusztulást képes előidézni. Pontosan kicantizik a részvényszel­vény, a dinamit, a föld és a vér ará­nyát. Tábornokok, bankárok bevo­násával éppen a napokban alkud­tak meg, hogy Nyugat-Európa „védelméhez” 60—70 hadosztályra lenne szükségük, az európai csatlós országok haditermelését átlagban meg kellene kétszerezni és így tovább. Hogy ez a „számtan“ vérre megy, hogy az atombomba kalkulá­ció milliók életét veszélyezteti, hogy a hadosztályokhoz százezrek kelle­nek, hogy a jó export üzletekhez né­pek függetlenségét és szabadságát kell sárbatiporni­? Hát aztán! Ennyit se­m­ érne meg a „szent amerikai élet­forma” megvédelmezése, hogy to­vábbra is szabadon gyilkolhassanak négereket csak azért, mert négerek? Hogy tetszésükre vethessenek bör­tönbe bárkit, aki útjukba áll? Hogy koka-­kolát sózhassanak annak a nyakába, kinek asztaláról elrabolták a kenyeret, a zsírt, krumplit? Hogy megőrizhessék és érvényesíthessék dicső elődeik tanítását: ha benszü­­löttet látsz lőjj bele, amíg nem késő? Hát akkor mit is értenek idealizmus alatt azok az elkorcsosult európai alsóbbrendű népek, ha az olyan nagyszerű eszmék megvalósítására, mint például az „amerikai évszá­zad”, még ennyi áldozatot sem haj­landók hozni. „Mindannyiunknak meg kell tanulnunk a gyilkolás mű­vészetét. Én helyeslem a baktérium­háborút, a gázok, az atom és hydro­­génbombák és a világrészek közötti rakéta használatát. Én nem könyö­rülnék meg a betegeken, a templomo­kon, az iskolákon, a lakosság se­­milyen csoportján sem” — ezt tanítja Tampa amerikai város egye­temének rektora. Ez egy vérbeli amerikai „tudós” hitvallása. S annál igazabb, annál amerikaibb prófétája valaki az „új korszaknak”, mennél több pusztulást ígér, mint látjuk, a játék nem kicsi­be megy. Az eszüket vesztett nyakkendőügynökök, géhá­­sok és bandavezérek már nem is adják milliárdokon, hadosztályokon, világuralmon, a fél emberiség ki­pusztításán alul. A mi vérün­ket, életünket akarják csengő aran­­­nyá átváltani, a mi sorsunkra speku­lálnak, a mi boldogtalanságunk lenne az ő üdvösségük ára, a mi halálunk az ő életük bére, a mi bé­kénk , az ő háborújuk áldozata. Mert ez a spekuláció a háborúra tesz fel mindent. A Trumanok, Ple­­venek, Attleek, rettegnek a békétől. A New­ York Times éppen a napok­ban sóhajtott fel vérlázító cinizmus­sal a Kínát agresszorrá nyilvánító szégyenletes határozat után, hogy ezúttal ismét „a minimumra sikerül csökkenteni a béke rizikóját“. S nem véletlen, hogy­­ az amerikai atom­diplomácia lakájai immár negyedik hónapja a legkülönbözőbb kiagyalt ürügyekkel húzzák-halasztják a Szovjetunió által javasolt négyha­talmi megbeszélések elfogadását. Egy ismert amerikai közgazdász­­kannibál, Roger Babson nemrég kifecsegte, hogy ,,ha nem került volna sor a koreai eseményekre, amelyek megélénkítették a haló­dó üzletet, a gazdasági dülés mesterséges buborékja f ellen­már rég szétpattant volna”. Rettegnek a békétől, a fejlődéstől, a jövőtől, mert minden reménységük ebbe a „mes­terséges buborékba” szorult bele. Ebbe menekülnek a valóság elől. Érezve saját gyengeségüket, nem vállalják a két rendszer egy­más mellett élését, mert az békét jelentene, az ő életelemük pedig rablás, gyilkolás, mások kifosztása, a a háború.­ Iszonyodnak a két rend­szer békés versengésének gondolatá­tól is, nem bíznak saját erőikben, maguk sem hisznek rendszerük fej­lődőképességében, mert jól tudják, hogy míg például a Szovjetunióban az utóbbi 20 esztendő alatt évente 20 százalékos volt az ipari termelés átlagos növekedése, addig az USA- ban alig 2 százalékos minden hábo­rús konjunktúra, erőszakos hódítás és „mesterséges buborék” dacára. Az imperialisták napjainkban még ehhez megtanulhatják, hogy minden agressziónak­­ Sztálin­grád a vége. De egy halálra ítélt rendszer utolsó maroknyi haszon­­élvezőinek züllöttségével, elvete­mültségével és kegyetlenségével úgy gondolkoznak­ utánunk a vízözön. Mit érdekel bennünket a gyermekek mosolya, az asszo­nyok szíve, az emberek mun­kája: ha ez a világ már nem hajlan­dó tovább nyögni a jármunkat, inkább pusztuljon el. Saját gyenge­ségük elől menekülnek a háború felé, belső problémáik utolsó megoldási kísérleteként hajszolják a „szappan­­buborékot”, a világrombolást. Hogy terveiket megvalósíthassák, egyre nyíltabban törnek a békére. A béke nem puszta szó, vágy, harci lobogó, hanem korunk leg­hatalmasabb valósága. A békét jelenti a Szovjetunió diadalmas ötéves terve és minden eddigit felül­múló építkezései — a béke alko­tásai. A népi demokratikus orszá­gokban, a béke váraiban az ipar egy esztendő alatt többet fejlődött, mint a múlt kapitalista rendszer­ben egy évtized alatt. Hogy a 475 milliós Kína mily rendíthetetlen bástyája a békének, azt az imperia­listák most a saját bőrükön is meg­tanulhatják. E­gy-i két esztendővel ezelőtt az imperialisták sajtója az egész békemozgalmat kom­munista manőverként, üres propa­gandaszólamként, a stockholmi felhívás aláírását is papírrengeteg­ként próbálta elintézni. És ma? Pá­rizsban néhány nappal ezelőtt a rendőrök válogatás nélkül minden­kit gumibottal vertek, aki a Marseil­­laise-t, a francia nép himnuszát éne­kelte Eisenhower gyászos bevonulá­sakor. Ki harsogta a nemzeti dalt? Csak a kommunisták, vagy a francia Kommunista Párt politikájával rokonszenvezők? Nem. Mindenki, aki francia, aki a Marseillaise-t alkarja énekelni és nem a Yenki Do­odled és aki nem tűrte a múlt hábo­rúban sem, hogy idegen tábornokok grasszáljanak hazája fővárosában. A Washingtonban házaló Pleven miniszterelnökről egy francia reak­ciós lap dicsekedve hangoztatja, hogy valósággal „elhalmozták bó­kokkal”. De kit képvisel ez a Ple­ven? Senki többet, mint­­ néhány hoz­zá hasonló talpnyalót. Hiszen mi­közben Trumannak kínálta országát és népét, még saját osztálybírósága is cserbenhagyja odahaza. A fran­cia bíróság, Pleven bírósága a tömegek nyomására Párizs­ban a washingtoni francia­amerikai megegyezés napján he­lyezte szabadlábra azt a 12 béke­harcost, aki tavaly májusban Saint- Brieuc-ban megakadályozta az ame­rikai hadianyagokkal megrakott szerelvények szállítását. Hét hó­napig ültek börtönben a béke ret­tenthetetlen harcosai, haditörvény­szék elé állították őket, menetközben kicserélték az ügyészt, de mindez nem segített. A bírák ismerik a béke erejét. Amikor a washingtoni Pleven és a Saint Brieuc-i franciák között kellett választaniuk, meghajoltak a nép parancsa előtt. Az imperialisták fenyegetőzé­­­sei, gyalázatos távolkeleti agres­­­sziójuk, terrorjuk, atomhisztériájuk nem törheti meg a népek ellenállását. Olaszországban az egész országot átszövő béke­viták folynak, keresz­tény­demokrata képviselők, papok, művészek, parasztok, kommunista munkások, a legkülönbözőbb irány­zatok közé tartozó újságok között. Franciaországban olyan községekben is, ahol a legutóbbi választások al­kalmával a haladó erők a szavaza­toknak csak 20—S0 százalékát kap­ták, most a lakosság 90—95 száza­léka tiltakozik Nyugat-Németország, az amerikaiak európai fő hadi­támaszpontjának felfegyverzése el­len. Angliában napról-napra ter­jed a volt katonák tiltakozó tömegmozgalma, a kormány hábo­­­rús előkészületei ellen. Az USA-ban reakció dul­ ful a vasutasok sztrájkja miatt, mert az, mint egy szenátor legutóbb bevallotta, „súlyo­san veszélyezteti Amerika háborús erőfeszítéseit”. Nincs a földnek olyan zuga, ahová el ne jutott volna a békemozgalom, nincs oly nép, melynek tömegei ne harcolnának az új világháború előkészítői ellen. z a hatalmas, világot átfogó erő akadályozta meg eddig is az imperialistákat a har­madik világháború kirobbantásában. Mert az ágyúgyárosok, az amerikai halál­spekulánsok nem 1950 júniusa óta folytatnak agresszív politikát. Alig hallgatott el az ágyú hangja, máris nyíltan hangoztatták, legjobb volna azonnal kirobbantani az­­ új háborút és leszámolni a Szovjet­unióval, mert később ez „egyre nehezebb lesz”. Churchill már több mint öt esztendeje meghirdette a keresztes háborút a Szovjetunió ellen. Miért nem indították meg ezt a háborút? Miért nem töltötték ki bosszújukat? Miért nem tiporták sár­ba az általuk annyira megvetett békét? És miért nem eresztették már korábban régnek azt az annyira megcsodált, bálványozott „mester­séges szappanbuborékot”, a háborús boomot? Miért nem uszították még ránk kitenyésztett vérebeiket, a há­borús provokációra idomított, hatá­rainkon leselkedő Tito-kutyákat? Mert van valami, amitől még a béké­nél is jobban félnek és ez: a béke­tábor ereje, a mi erőnk. A mi békénk nem valami kölcsö­nös megegyezés, kétoldalú megálla­podás gyümölcse. A mi békénk min­den perce kemény harc, erőnk győ­zelmének, az imperialisták térdre­­kényszerítésének eredménye. A harc egyre elkeseredettebb. Az imperia­listák egyik fő fegyvere a fenyege­­tődzés, a zsarolás, a békébe, az erőnkbe vetett hit megingatására irányuló törekvések. De a nyugat­németországi halálgyárak feltámasz­tása, a távolkeleti agresszió és annak kiterjesztésére irányuló manőverek, az USA költségvetése 70 százaléká­nak háborús célokra való fordítása, a Tito-klikkhez rendelt amerikai kato­nai inspektorok, az amerikai repülő­terek és flottabázisok Olaszország­ban meg Franciaországban — több mint fenyegetés. Ezek tények, gyil­kos merényletek a béke ellen. A té­nyekkel szemben csak még erősebb tényeknek van bizonyító erejük. Nem elég a békét szeretni, kívánni, a béke hívének lenni, a háborús gyúj­­togatókat leleplezni, ettől még nem bénul meg a tűzcsóvával hadonászó véres kéz. A béketábor feladata, ereje szüntelen növelése a hatal­mas erőművek építésével, Volga—Don csatornánál, Koreában, a Saint-Brieuc-ben, Róma utcáin és nálunk is. A győzelmes békeharc­­ ve­zetői szerte a világon a kommunista pártok. A kommunisták kezdemé­nyezték, szervezik és irányítják ko­runk legnagyobb mozgalmát. Mi, magyar békeharcosok most mun­kánkkal, termelési eredményeink­kel, művészi alkotásainkkal erőnk megsokszorozásával vigyük győze­lemre békeharcunk vezetője. Pár­tunk második Kongresszusának nagy nemzeti ügyét, emeljük még magasabbra legyőzhetet­len lobogónkat, rendíthetetlen hit­tel és törhetetlen erővel hirdessük, szilárdítsuk meg Sztálin hatalmas művét, mindannyiunk legdrágább kincsét: a békét. Vásárhelyi Miklós A E KÓNYA LAJOS: SZÁMADÁS Én, aki azelőtt habkönnyű szavaknak — örültem fellegnek, futó sugaraknak, mint serdülő lányok magukat szemlélik, meglepve tekintek önmagamon végig. Rajtakapom magam, immár évek óta­ nézek a gyárakra, kissé meghatódva, gyermekeket nézek — harmat ül szememre, elszorul a szívem — örömtől repesve. Faggatom magamat, sírnék örömömben? Talán apám helyett csordulna a könnyem, ki nem kezdheti az életet élőről? Bár jutna neki is ebből az örömből! Kongresszus előtti láz, ünnepélyesség! Ahogy a szerelmes a találka estjét várja mosolyogva, telve lombos tervvel, konok elszántságát úgy óvja az ember. Sosem érdekeltek gyűlések, beszédek, szerettem a magányt, vonzott a természet — kinek termeltek, ha termeltek a gyárak? Kit érdekelt akkor hengermű, kohászat? Engem már a szépség, ha öncélú — untat. S úgy figyelem immár nehéziparunkat és úgy nézek minden termelőcsoportra, mint rég egy virágba boruló bokorra. Pártom, te nyitottul olthatatlan vágyat bennem, hogy birtokba vegyem a hazámat, hogy úgy tekintsek egy textilkombinátra, miként a költészet legfelső fokára! Megvallom, tenyerem vörösre tapsoltam s éppoly lelkesülten, éppoly meghatottan — amikor megláttam Picker Ignácot. Úgy állt a magasban, mint az óriások! Halkan és kimérten beszélt, végtelen csend ölelte alakját, hangját — szék se reccsent. Ő elvégzi, úgymond — s kifeszíti mellét — két és fél év alatt az ötéves tervét! És úgy gondolok, hogy lázba jövök tőle — Lengyel Józsefre, a mozdonyvezetőre: táltos mozdonnyal vág neki az időnek — s majdnem száznégy tonna szenet takarít meg! Egyszerű emberek, nem varázslók. Látod, olyanok mint te. De hősök, óriások! Nem a szavaikban, keveset is szólnak. Harcolnak. Megfogják végét a dolognak. Fogadkozhat bárki, szavait cifrázván, zörögve-zizegve, mint a papírsárkány, szavai fonalán felkúszva — lepottyan! Azt mondd meg, mit tettél s ki vagy a dologban! Ha én gyalus volnék, szívem beleadnám, paraszt volnék, állnék terményeim halmán — költő vagyok: állok dalaimnak élén, rohamcsapatommal őrködöm a békén! A béke: a Párt! A Párt: élet, szabadság — győzhetelen erő, verhetetlen nagyság, szív, értelem, boldog jövendő, egészség — a Párt: az eleven lendület, a szépség! Kinyújtom kezemet, mintha a jövőbe — hallom a dobpergést, kiáltok: előre! A hegyek Rákosi nevét visszhangozzák — köréje seregük egész Magyarország!

Next