Irodalmi Ujság, 1953. július-december (4. évfolyam, 14-26. szám)

1953-11-21 / 24. szám - Hatvany Lajos: Így élt Petőfi (9. oldal) - Csoóri Sándor: Reggel a baromfitelepen • vers (9. oldal)

1953 november 21. Irodalmi Újság­ ­ Mt egyszer, a mul­t szá­­­zad végén volt a ma­gyar újságoknak egy málabús ro­vata, melyben a hírlapírók „Nagy idők tanúi” címen sirat­ták el a 48—49-es forradalomnak napról másra sírbahulló tanúit és szereplőit. E megemlékezéseik­nek, nem igen akadt nálam há­­­lá­sabb olvasója. Mert még csak „A kőszipü ember fiai’’-ből is­mertem a szabadságharcnak in­kább legendáját, mint történetét, s ezért gyerekfővel úgy rém­­lett, hogy nem is három rövid évtized, hanem az idők végte­lensége választotta el az én nemzedékemet a forradalmitól. S hogy az e'aggalt honvédeket az emlékeik őrizetére rendelték ki a Honvéd menházból a pesti Géta‘ereik elé. Egyre kerülgetett a kísértés, hogy megszól­itok hadastyánok hól eevet, de vala­a­hányszor a közelükbe vetődtem a sipkájuk vöröse alól kandikáló fürtjeik fehérje, de még a pipá­juk füstjé és a rezes orruk is, olyan áhítattal töltöttéik el, hogy torkomra forrt a szó. Mire kis­sé megemberesedtem és an­­­nyira nekibátorodhattam volna, hogy kifaggathassam egyikét vagy másikát, addigra a legen­dás vénéknek egyre ritkuló so­ra úgy halt ki, mintha sértet­ték volna őket a a civilek, akik a Múzeum-kert padjain sültetiől magukat a nappal, mialatt ne­kik a bejáratnál kel­l ácsorog­­niok. Ezért költöztek ki Nagy idők duzzogó tanúi a h­­l­lottak Kerepesi kertjébe, ahol ott, úgy és addig pihenhetnek, akár ítéletnapig, ahogy kedvük tartja. Az első elszalasztott alka­­­lom után következett a második: színhelye a Sashegy tövében, egykor volt tabáni te­mető, melynek ösvényeit járva egy besüppedt sírkő lapjáról ol­vastam le, hogy annak halottja honvéd, aki Buda ostromakor esett el. Mire gégémet szorító meghatottsággal kezdtem a ne­vének kopott betűit sillabizá­lni, de a családi nevéből csak egy „R"-et sikerült kibetűznöm — meg azt, hogy a honvéd tesztneve: András. Ez volt -ő­hosszú béke idején, első talál­a­kozásom­ egy hősi halottal. Az iskola arra tanított,­­h­ogy az öröknek vélt bé­két, annak a polgárságnak köszönhetjük, mely 1848-ban az úri rend igáját le­rázva, egyszer s minden­korra véget vetett a há­borúskodásnak. Ezért bőszített fel a kortársak hálátlansága, hajdanvaló volt R. András iránt, aki az ő életük legfőbb ja­vaiért feláldozta magát s lám mégis az emlékezetével hagy­ták vissza a nevét is. Ekkor határoztam el, hogy mint nagy­apáink hálás unokája, teszem jóvá, amit a­z apáink vétkeztek, keresni és gyűjteni fogom a 48-asok áldott nyomait ezen a földön. A gyűjteményt a turini­­ száműzetésből holtan ha­zatért s a Nemzeti Múzeumban felravatal­ozott Kossuthnak ko­szorúiból suttyomban tépett babérlevelekkel nyitottam meg. Aztán az évfordulós ünnepeken ollóztam ki Petőfi szüleinek, Batthyányinak, Eötvösnek, Vas Gerebennek, Czuczornak és tu­dom is én kinek, arcképeit, a legkülönbözőbb folyóiratokból. S e képek alá, a nagy halottak sírjáról szedett virágokat pré­seltem. Mígnem végül Jókai arcképének kivágása közben döbbentem rá, hogy hiszen ő írta: Hatvany Lajos meg sem halt, él — mégpedig annak az Andrássy­ út 116-os villának első emeletén, ahol földszinten egy osztálytársam a lakik. Ezért­ kéredzkedtem be Gyuriékhoz, akik azt mondták, hogy „Móric bácsi” minden este 5 óra felé frakkerba veti magát, mert a kártyapartnerei várják a Szabadelvű Pártban. Pajtásom mindjárt meg is hívott az elő­szobájuk üvegajtaja előtt tar­tandó Jókai-les­ re, mire sze­­membeverdeső izgalommal me­redtem­ ki a lépcsőre, melynek babonszőnyeggel bevont fokain az írófejedelemnek meg kellett volna jelennie. Hiába vártam. Nem jelent meg. Mígnem végül egy szerencsés estémen az egy­kori­ Lloyd épület udvarán, pártkör kapuja előtt betelt a vá­­­gyam, s végre színről színre láthattam március öreg ifjút. De hiába tettem fel magam­ba, hogy alázatosan járulok e­b­­be­ és megkérem szépen, mondja el nekem 1848-ról ... mit? mit is mondjon?... jóformán ma­gam sem tudtam. Mert én Kossuthról, Petőfiről, Vasváriról és Damj­aradiról. — én a sze­gény R. Andrásról, ... én min­denkiről és mindent tudni akar­tam. Mégis, amint Jókai elha­ladt előttem, a nyelvem megpé­­nult, szédület fogott el... s így jártam mindannyiszor, ha egy­­egy ünnepi alkalommá , ahol tudtam, hogy meg­­ kell’­ jelen­­nie, a közelébe furakodtam. Vé­gül, mint az öreg honvédek, Jó­kai is eltemetkezett az én tolak­­vóan szenvedélyes kegyeletem elől.Azóta múltak­­ az évek, s ve­lük múltak a polgári bé­kéről va­ló ilúzióim. Megéltem egy világháborút, egy forradal­mat, s egy olyan ellenforradal­mat, mely azért volt nehezeb­ben tűrhető, mint az osztrák Haynaué, mert a magyar urak­kal, papokkal szövetkezett pol­gárság terrorja volt a­ magyar nép ellen. Előlük menekültem a jelenből a­ múltba, a Horthy­­korsza­k h­írjeleitől, a Kossuth­­k­orszak költőihez, elsősorban Petőfihez. Mire élő tanult tál­­ján, régi em­lékiratokat és Újsá­gokat bújva, mondattam el ma­gamnak a költő történetét, me­lyet a­ kortársaik vallomásaiból időrendben rovogattam össze. Afon­da nem nem kell, hogy mun­kám közben számos elkallódott, félremagyarázott, vagy fel nem használt, sőt mi több, kiadatlan „emberi o­kmány”-ra bukkan­tam. így jöttem, rá arra az igaz­ságra, hogy kortázs, aki azt mondhatja magáról: „Így lát­tam, ezt hallottam!” — a maga közvetlen értesüléseiből mege­­e­­ved­t tőbben támasztja fel a ha­lott életet, mint az a jó író, akit a közvetve kapott adatokat, bár­mily tökéletesen dolgozza át. Engedjék meg, hogy sok ezer közül egyetlen találomra kisze­melt példán bizonyítsam be a magam igazát. Amikor Petőfi 1843 szep­­tem­berében, a Külföldi Regénytár szerkesztőjének meg­rendelésére, silány angol regé­nyek fordításának lélekölő bér­munkáját befejezve, kis pénzhez jutott, ismét színészi ambícióik fogták el. Előbb Erdélyben akart játszani, — írja az „Üstökös” 1872-i évfolyamában egykori osztálytársa: Kemény M­ihály tisz­teletes úr. ...... hogy aztán majd Pestre csak akkor térjen vissza, ha már érett színésszé lett. E szándékáról­ őt lebeszélni nem lehetett, megtettük tehát a nagy bevásárlást, vettünk két trikót, egyet feketére festve, egy attilát, egy frakkot és egy fe­kete nadrágot, hogy mint szí­nész ne szoruljon mindenért másra. Aztán meghatároztuk az indulásit mégpedig Mezőberény felé, hol néhány napot Orlaynál kivárd, tölteni. Búcsúzóul né­hány pajtással a ment csónakázni és Városligetbe mulatni. Mulattak vala reggelig és más­nap szomorúan vallotta be Pe­tőfi, hogy csehül áll az erszé­nye. A Búzapiacon minden heti­vásáron lehetett akkoriban bé­késmegyei, haza üresen­­ menő fuvarokat találni. Ez volt ak­koriban a fiatalság mint legolcsóbb utazási rendsze­módja. Így indult és ment Petőfi néhány váltóforintjával Mezőberénybe, a szüretet ott töltötte." Mire 1879-ben, Petőfi atyafia, s az előbb említett Orlay Soma, immár neves festő, így veszi át a szót a „Budapesti Szemlé”­­ben: „Én már három hete lehet­tem Mezőberényben, midőn Pe­tőfi, most az egyszer fogadott kocsin, egy nagy újdonatúj lá­dával nálam megjelent. A láda tele volt trikó és más színpadi öltönnyel, könyvek és írott sze­repekkel. Pénzét jobbára szí­nészi felszerelésre használta. Egy hétig időzött nálam." Sh Orlay azt mondja, hogy 1­1 Petőfi most az egyszer fogadott kocsin jött, abból ki­hajlik, amit nem mond el, hogy t. i. másszor gyalogszerrel szo­kott volt jönni. S ahogy Pesten, Kemény Mihály előtt a ládába gyömöszöl; holmi, Mezőb­erény­­ben Orlay Soma szemdáttára a vadonatúj, tehát frissen volt ládából újra előkerült, vásá­rz Petőfit a két ,szemtanúnak egy­másba vágó leírásában hoz­za, szinte már teszi kőzetünkbe. S ha a barát, arról a tisztesség­ről is megemlékezik, ami Petőfit akkor érte, amikor „neve a lapo­kat olvasó vidéki közönség előtt ismeretes lévén, s így a mező­­berényi, lelkes jegyző is­ a köl­tészete iránti megbecsülésből megvendégelte,” — akkor, aki a szób­ól ért, ennyiből is megérti, hogy ez nemcsak afféle’ min­dennapi vendéglátás volt, mert a mezőberényi le­kes jegyző Há­zában, Petőfit a kelő hírének, mintegy pirkadaton érjük tet­ten. Szaporítani kezdtem az ada­tokat, amihez nem kellett egyéb, mint az egyes megemlékezések elején és végén, kihagyni mind­azt, amit a di­letánsok előbb ,a hazának egén feltűnt mete­­or”-ról, aztán Antheusról meg Tirteusról írtak, hogy végül menthetetlenül „az arasznyi fénypályát befutó üstökös”-t si­rassák. Így bukkant elő száz közül kilencven esetben a szó­lamok száraz és élettelen bur­kából azoknak friss és éltető magva. Azaz, hogy a költő éle­tét, a kortársak adják elő. Szeretném, hinni, hogy 20 esz­tendős gyűjtői munkámnak mindannak, amit Petőfi költői, s politikai, szociális fejlődésmene­téről, forradalmi szerepéről, ko­ráról, kortársairól, s megbízhatóságáról, vagy azoknak meg­bízhatatlanságáról a­ gyűjtésem anyagához fűztem, nemcsak a Petőfi-kutatók vehetik hasznát, hanem talán a Petőfi olvasókat is érdekelheti, akik e minden költő közt egyedül kiválasztott­nak szeretetére, ez újabb ada­tokban, újabb okokat és lehető­ségeket találnak. E­zek után engedjék meg, *■ hogy a könyvem sok­ezer emberi okmánya közül, az alábbiakban adjak néhány mu­tatványt: sérti Vető­s­ zént, figyelmeztetvén, óvó intézkedésekre hívja fel. April utófelében tudomására jött, hogy Petőfi Sándornak: „A királyokhoz” czím­ű köl­teménye Háromszéken kéziratilag nagy szám­ban van forgalomban, melyet a könyvkereske­dők terjesztenek. Minthogy e költeménynek, — melyet egy példányban mellékelt is — tartalma mutatja — így szól ápril 26.-iki átiratában — mily messze mennek a mostani viszonyok között némely magukról megfeledkezett emberek s sze­rencsétlenséget és a társadalmi rend fölbomlá­sát előidéző irányuk mily veszedelmessé kezd lenni: a főhadvezér kötelességének ismerte e kö­rülményt a kormányzónak tudomására adni azért, hogy magas belátásához képesít a szerző kitudására s e gyalázó versezet elnyomására, a könyvárusoknál a szükséges intézkedéseket meg­tehesse. A kormányzó rendeletet küldött Brassó, Szeben és A Maros-Vásárhely kir. városok főtisz­teihez, meghagyva nekik, hogy a könyvárusokat a jelzett költemény árulásától és eladásától ko­molyan tiltsák el. Később is­mét előfordulván egy ily eset, a kormányzó tilalmát ismételte, de egyszersmind tett intézkedéseit az erdélyi ud­vari kanczelláriához föl­terjesztette. A kanczellá­­ria ideiglenes vezetője, b. Apor Lázár az ügyet a fejedelemnek előterjesztvén, ő felsége az elő­adást kegyesen végig hallgatta, s a kormányzó­nak tudtára adata, parancsold, hogy intézkedé­sét jóvá hagyja, a betiltott költemény fölter­jesztett példányát pedig ő felsége maga szá­mára megtartotta...........) .) Gróf Teleky József, a „Hunyadiak Kora­’ tudós szerzője, ki e művének termetes köte­teiben azért vesztette el a Hunyadiak korát, mert ne­m látta az anyagtól... a multat, — mint főúr, ki az osztályának vesztét érzi, an­nál jobban látott a jövőbe. Ezért tiltakozott a „Honder­ű”-ben, már jóval a forradalom előtt, éppúgy Petőfi, — mint majdan Tisza István a „Magyar Figyelő"-ben: Ady ellen. Ez a tudós pecsovics tehát, csak magához volt kö­vetkezetes, amikor a forradalom idején elko­­boztatta Petőfi versét. A kiegyezés utáni korra szomorúan jel­lemző, hogy Jakab Eleknek, aki honvéd volt s irodalmi munkásságának jórészét a szabad­ságharc egyes epizódjainak feldolgozására szentelte, nincs egyetlen zokszava gróf Teleki József ellen, aki Petőfi-ellenes áskálódásai­­ban, annak az erdélyi arisztokráciának típusa volt, melyről még Horváth Mihály is azt írja, hogy­ elvesztette Erdélyt. Jakab oly mélyre­ süpped a lojalitásban, hogy a „Királyokhoz” elfektetésére vonatko­zólag, jónak látja megjegyezni: „Ferdinánd ilyen és hasonló cselekedeteiért, ma is, mint jó,elkű­ és szeretett király él a magyarok szí­vében.” Ami az alattvalói érzületnek, akkor is bete­ges túltengése volna, ha az a tény, hogy a király magánál tartotta a letiltott költeményt, valóban azt je­lnt­ené, hogy evvel beszüntette , az eljárást annak költője ellen. Erről azonban szó sem lehet, mert a­ verset, csak akkor tar­totta, illetve felejtette magánál, amikor már előzőleg tudtára adta az erdélyi kormányzó­nak, hogy a vers kö­tője ellen hozott intéz­kedéseit jóváhagyja. Sőt, mi több, mint Jakab Elek cikkének megírása után tizenkilenc esz­tendővel kiderült, hogy az Erdélyben megin­dított eljárást, csupa jóle­gűségből, Magyar­­országon is megindíttassa Petőfi ellen. Lásd alább. SZEMERE BERTALAN Emlékirat az 1848—49-i magyar kormányok nemzetiségi politikájáról Midőn Pestmegye azon választmányában, mely a diétára az utasításokat készítette 1848- ban ápril elején, a választási törvény felett ta­nácskozás tartalék s a később törvénybe ment törvényjavaslat helyett ez egyszerű indítvány tétetek. Választó legyen minden, aki tizennyol­cadik évét be­­ölté, atyai hatalom alatt nincs és a községben hat hó óra lakást tart, ama­ észre­vételt terem, miképen ha a választási törvény kidolgozásánál óvatosan nem járunk el, állásá­ban a magyar nemzetiség meg fog ingattatni és ez észrevételt tapogatólag csak azért tevém, vájjon a tanácskozók, kik közt sok ifjú ember vala, öntudatosan szól­nak-e, s a javaslat mó­dosítás egész hatását (portée) ismerik-e? Észre­vételeimre fölkele egy szép, szőke ifjú ember és tűzzel fejtegeté, hogy­­ a szabadság élvezését nemzetiségi tekintettel föltételezni nem lehet s nem szabad. Ez volt Vasváry, ritka jeles szó­nok, kedvence az új nemzedéknek — később, mint őrnagy az oláhok által kínosan öletett meg. Utána egy más ifjú kelt föl, barna, mo­gorva, s haragos képpen monda: Miképen a nemzetiség szent, de a szabadság még szen­­tebb s Magyarországban a polgári jogok min­dig a nemzetiségre való tekintet nélkül adat­tak meg. Ez volt Petőfi, az ifjú költő, Magyar­­ország legnagyobb népköltője. » JAKAB ELEK. Petőfi „A királyokhoz“ irt verse és V. Ferdiná­nd („Ország-Világ” 1880. X. füzet.) Az erdélyi főhadvezérség 1848-ban a magy.­ miniszterium kinevez­tetése után éber figyelem­mel kísérte a politikai eseményeket, s gróf Teleki József erdélyi főkormányzóva­l sűrű leve­lezésben volt, őt minden nevezetesebb mozza­natról, ami benn, s az ország határain túl tör­les irodalomtörténetírója meg azon, hogy fél­­benmaradt színész volt, aki az életben osz­totta ki magának azt a jakobinus szerepet, mely a színpadon megtagadtatott neki.) MÉSZÁROS LAZAR Emlékiratai­ból „ ... az ősz főhadi­parancsnok, Léderer sok kí­mélettel és barátsággal viseltetett az ország irányában, mégis mivel az újabb eseményekhez simulni oly hamar nem tudott és némely lő­fegyverek és szerek megtagadása s később talán kisebb mennyiségbeni kiadása által az akkori falseuröket ú. m. Petőfit, a költőt, Vasvárit a szónokot megbántotta, ezért az úgynevezett for­radalmi csarnok vendégei, kik diákokból, banquerotírozott tisztekből, néhány héber iro­dalmi kapacitásból s több oly heves nyelvű egyénekből állottak, szintén hamar fölingerek­­­edtek,­­ a­z öreg Léderert (lovas tábornokot) macska­zenével tisztelték meg, — csoportjuk azonban véres fővel kényszerült szétoszlani.” (Május 10-én volt az ú. n. Lederer-puccs, melyre okot, tudvalevőleg a Je­lasich-csal pak­­táló ősz főhadiparancsnoknak lőpor- és fegy­ver-csempészetet adtak. Mire Mészáros, aki Radetzky generálisából lett az első magyar független felelős minisztérium hadügyminisz­tere, ép úgy, mint a magyar tisztikarnak a császári hadseregből kikerült legtöbb tisztje is, az árulóval érez, s a márciusi ifjakról oly becsmérlően nyilat­kozik­, mint Horthy „nem­zeti hadseregének" tisztei az 1918/19-es for­radalom ifjú értelmiségéről. — Petőfi és Mé­száros elhírhedt konfliktusára, majd annak helyén és idején rátérek. Egyelőre annyit, hogy annak a költő, nyitott és nyakkendőtan inggallérja, csupán külsőleges oka volt, mert az igazi belső, csak a forradalom kö­tőjének és a forradalom hadügyészi minőségében is, csá­szári generálisnak maradt Mészáros emberi lényében, szinte eleve elrendeltetésszerűen rej­lett.) SZÉCHÉNYI ISTVÁN Naplójából ...Május 12-én Kossuthoz, ahol is Zichyvel és Duschekkel tárgyalás a Központi Vasútról (Zentralbahn Konferenz), — Deák is jelen. Egyszerre tudtunkul adják, hogy menjünk Batthyányhoz, ott a népgyűlési küldöttség. Pe­tőfi, mint szónok. Stancsics, Vidos, Glembay. Batthyány a lenézését éreztetve beszél — én lágyan, engesztel­őleg — Deák erélyesen (m­it Nachdruck) — Kossuth a kabátjába burkolód­zik, azt mondja, hogy lázas (?) .) .) (Ebben a kérdőjelben fejezi ki Széchényi a gyanúját Kossuth iránt, akiről azt hiszi, hogy lázas állapotának ürügyén akar kitérni a kényes kérdésben való, határozott állás­­foglalás elől.) (Ezt a jelenetet így látta az arisztokrata —s a szocialista pedig így:) LAMPERTH GÉZA: Petőfi sajtópere („Vasárnapi Újság” 1899. aug. 13.) ... Petőfi ellen a sajtóügyi eljárást V. Ferdi­nánd királynak Bécsből, május 5-én István ná­dorhoz intézett következő sajátkezű leiratával indították meg: „Kedves unokaöcsém, Főherceg Nádor! Ide csatolva, átküldők kedvességednek egy Petőfi Sándortól szerzett „A királyokhoz” című költe­ményt, mely a fönnálló alkotmány fölforgatá­sára és a királyi tekintély megsemmisítésére irányul, a végből, hogy erre vonatkozólag az új magyar sajtótörvény szerint az eljárást meg­indítsa. Bécs, 1848. máj. 5. Ferdinánd s. k.” A királyi leirat május 8-án érkezett le a nádori hivatalba, ahol a következőkep iktat­ták be: „1084. sz. Ugyan Fölséges Urunk kéziratánál fogva, Petőfi Sándornak, a „Királyokhoz” című költeményét, mint az alkotmány és királyi te­kintély megsemmisítésére irányozottat, a leg­újabb magyar sajtótörvények szerint leendő el­ítélés végett átteszi.” Az elintézés rovataiban ez áll: „Deák Ferenc igazságügyminiszter úrnak a­ költemény a legfelső kézirat másolatával szük­séges intézkedés végett áttétetik.” Deák Ferenc igazságügyminiszternek a követ­kező átirat kapcsán lett volna a királyi kézirat és a másolata átküldendő: Kedves Miniszter Úr! Petőfi Sándornak ide mellékelt költeménye, a „Királyokhoz”, legfelsőbb kézirat mellett, az e miatt a legújabb sajtótörvény szerint leendő el­járás okáért kü.­de­tvén le, — ugyanazt, a mon­dott kézirat másolatával a részbeni szükséges intézkedés végett teszem át Miniszter Úrnak. Budán, Pünkösd hó 8-án, 1848. István Ná­dor s. k. k. helytartó, Deák Ferenc igazságügyminiszter úrnak. Valószínű, hogy Deák Ferencnek tudomására sem jutott az egész dolog, mert a további el­járás megakadt, amiből arra lehet következtetni, hogy az iratok a „Levéltárba" jelzéssel ellátva a nádori hivatalban maradtak. (Horthy korszakát kellett megérnünk, hogy a magyar spiritualista történet- és irodalom­történet-írás tudorai, az osztrák császár és a magyar költő összeütközésének dolgában, az utóbbi e­len s az előbbi mellett foglaljanak állást. Ennek az áldatlan kornak hivatalos historografusa, azon a c­élon, hogy Petőfi a politikai helyzet mérlegelésére képtelen, mert éretlen, ábrándos fiatalember, — s a hivata­ TÁNCSICS MIHÁLY: „Életpályám** ...Óhajtottuk vol­na tudni, mit szándékozik a kormány a lázadás terjedésének... elfojtása céljából tenni... a Múzeum előtti térre nép­­gyűlést hívtunk össze. Itt két küldöttség válasz­tatott, egyik... Batthyány Lajoshoz, a másik István nádor helytartóhoz. Én az elsőnek valék tagja. A népgyűlés határozata abból állott, hogy a küldöttség szólítsa fel a minisztériumot or­szággyűlés tartása végett... Petőfi Sándor... minket arra kért, hogy engedjük meg neki, bár ő köztünk legfiatalabb, miszerint _ a. _ népgyűlés határozatát ő adhassa, elő. ügy történt. A mi­niszterek valamennyien Batthyány elnökhöz voltak híva. Kossuth szenvedő, beteges állapot­ban jelent meg. A miniszterelnök a népgyűlés­­nek küldöttsége által kifejezett óhaját teljesí­teni ígérte. Szándékozott-e ezt felhívás nélkül is megtenni, nem jutott­ tudomásomra. Csoóri Sándor: Régge! a baromfitelepen Harmatot ejt még az akác, de a tyúkfarm már éled; kölyök kakasok rikogása ébresztőt fúj az égnek. Föl­kel az égi kakas is — s az el­őfutó jércék szárnyuk rebbentve meglesik nagyfényű repülését. Csak meglesik, mert más öröm vár újra már reájuk: Dániel bácsi kosarából pereg alá búzájuk. — Pityi, pityi, kedveseim, tiszta magocskát kaptok. Egyetek, hisz máskép tojást hogy az ördögbe adtok! Egyetek sokat, pityi, pity, és tojjatok is bőven: hadd legyen csibe s több tojás a jövő esztendőben. — így beszélget a jó öreg s míg hintve­ szét magot szór, egy kis kakas vállára száll s harsányat kukorékol. (Fegyvernek, Vörös Csillag tsz.)

Next