Irodalmi Ujság, 1953. július-december (4. évfolyam, 14-26. szám)
1953-11-21 / 24. szám - Hatvany Lajos: Így élt Petőfi (9. oldal) - Csoóri Sándor: Reggel a baromfitelepen • vers (9. oldal)
1953 november 21. Irodalmi Újság Mt egyszer, a mult század végén volt a magyar újságoknak egy málabús rovata, melyben a hírlapírók „Nagy idők tanúi” címen siratták el a 48—49-es forradalomnak napról másra sírbahulló tanúit és szereplőit. E megemlékezéseiknek, nem igen akadt nálam hálásabb olvasója. Mert még csak „A kőszipü ember fiai’’-ből ismertem a szabadságharcnak inkább legendáját, mint történetét, s ezért gyerekfővel úgy rémlett, hogy nem is három rövid évtized, hanem az idők végtelensége választotta el az én nemzedékemet a forradalmitól. S hogy az e'aggalt honvédeket az emlékeik őrizetére rendelték ki a Honvéd menházból a pesti Géta‘ereik elé. Egyre kerülgetett a kísértés, hogy megszólitok hadastyánok hól eevet, de valaahányszor a közelükbe vetődtem a sipkájuk vöröse alól kandikáló fürtjeik fehérje, de még a pipájuk füstjé és a rezes orruk is, olyan áhítattal töltöttéik el, hogy torkomra forrt a szó. Mire kissé megemberesedtem és annyira nekibátorodhattam volna, hogy kifaggathassam egyikét vagy másikát, addigra a legendás vénéknek egyre ritkuló sora úgy halt ki, mintha sértették volna őket a a civilek, akik a Múzeum-kert padjain sültetiől magukat a nappal, mialatt nekik a bejáratnál kell ácsorogniok. Ezért költöztek ki Nagy idők duzzogó tanúi a hllottak Kerepesi kertjébe, ahol ott, úgy és addig pihenhetnek, akár ítéletnapig, ahogy kedvük tartja. Az első elszalasztott alkalom után következett a második: színhelye a Sashegy tövében, egykor volt tabáni temető, melynek ösvényeit járva egy besüppedt sírkő lapjáról olvastam le, hogy annak halottja honvéd, aki Buda ostromakor esett el. Mire gégémet szorító meghatottsággal kezdtem a nevének kopott betűit sillabizálni, de a családi nevéből csak egy „R"-et sikerült kibetűznöm — meg azt, hogy a honvéd tesztneve: András. Ez volt -őhosszú béke idején, első találakozásom egy hősi halottal. Az iskola arra tanított,hogy az öröknek vélt békét, annak a polgárságnak köszönhetjük, mely 1848-ban az úri rend igáját lerázva, egyszer s mindenkorra véget vetett a háborúskodásnak. Ezért bőszített fel a kortársak hálátlansága, hajdanvaló volt R. András iránt, aki az ő életük legfőbb javaiért feláldozta magát s lám mégis az emlékezetével hagyták vissza a nevét is. Ekkor határoztam el, hogy mint nagyapáink hálás unokája, teszem jóvá, amit az apáink vétkeztek, keresni és gyűjteni fogom a 48-asok áldott nyomait ezen a földön. A gyűjteményt a turini száműzetésből holtan hazatért s a Nemzeti Múzeumban felravatalozott Kossuthnak koszorúiból suttyomban tépett babérlevelekkel nyitottam meg. Aztán az évfordulós ünnepeken ollóztam ki Petőfi szüleinek, Batthyányinak, Eötvösnek, Vas Gerebennek, Czuczornak és tudom is én kinek, arcképeit, a legkülönbözőbb folyóiratokból. S e képek alá, a nagy halottak sírjáról szedett virágokat préseltem. Mígnem végül Jókai arcképének kivágása közben döbbentem rá, hogy hiszen ő írta: Hatvany Lajos meg sem halt, él — mégpedig annak az Andrássy út 116-os villának első emeletén, ahol földszinten egy osztálytársam a lakik. Ezért kéredzkedtem be Gyuriékhoz, akik azt mondták, hogy „Móric bácsi” minden este 5 óra felé frakkerba veti magát, mert a kártyapartnerei várják a Szabadelvű Pártban. Pajtásom mindjárt meg is hívott az előszobájuk üvegajtaja előtt tartandó Jókai-les re, mire szemembeverdeső izgalommal meredtem ki a lépcsőre, melynek babonszőnyeggel bevont fokain az írófejedelemnek meg kellett volna jelennie. Hiába vártam. Nem jelent meg. Mígnem végül egy szerencsés estémen az egykori Lloyd épület udvarán, pártkör kapuja előtt betelt a vágyam, s végre színről színre láthattam március öreg ifjút. De hiába tettem fel magamba, hogy alázatosan járulok ebbe és megkérem szépen, mondja el nekem 1848-ról ... mit? mit is mondjon?... jóformán magam sem tudtam. Mert én Kossuthról, Petőfiről, Vasváriról és Damjaradiról. — én a szegény R. Andrásról, ... én mindenkiről és mindent tudni akartam. Mégis, amint Jókai elhaladt előttem, a nyelvem megpénult, szédület fogott el... s így jártam mindannyiszor, ha egyegy ünnepi alkalommá , ahol tudtam, hogy meg kell’ jelennie, a közelébe furakodtam. Végül, mint az öreg honvédek, Jókai is eltemetkezett az én tolakvóan szenvedélyes kegyeletem elől.Azóta múltak az évek, s velük múltak a polgári békéről való ilúzióim. Megéltem egy világháborút, egy forradalmat, s egy olyan ellenforradalmat, mely azért volt nehezebben tűrhető, mint az osztrák Haynaué, mert a magyar urakkal, papokkal szövetkezett polgárság terrorja volt a magyar nép ellen. Előlük menekültem a jelenből a múltba, a Horthykorszak hírjeleitől, a Kossuthkorszak költőihez, elsősorban Petőfihez. Mire élő tanult tálján, régi emlékiratokat és Újságokat bújva, mondattam el magamnak a költő történetét, melyet a kortársaik vallomásaiból időrendben rovogattam össze. Afonda nem nem kell, hogy munkám közben számos elkallódott, félremagyarázott, vagy fel nem használt, sőt mi több, kiadatlan „emberi okmány”-ra bukkantam. így jöttem, rá arra az igazságra, hogy kortázs, aki azt mondhatja magáról: „Így láttam, ezt hallottam!” — a maga közvetlen értesüléseiből megeevedt tőbben támasztja fel a halott életet, mint az a jó író, akit a közvetve kapott adatokat, bármily tökéletesen dolgozza át. Engedjék meg, hogy sok ezer közül egyetlen találomra kiszemelt példán bizonyítsam be a magam igazát. Amikor Petőfi 1843 szeptemberében, a Külföldi Regénytár szerkesztőjének megrendelésére, silány angol regények fordításának lélekölő bérmunkáját befejezve, kis pénzhez jutott, ismét színészi ambícióik fogták el. Előbb Erdélyben akart játszani, — írja az „Üstökös” 1872-i évfolyamában egykori osztálytársa: Kemény Mihály tiszteletes úr. ...... hogy aztán majd Pestre csak akkor térjen vissza, ha már érett színésszé lett. E szándékáról őt lebeszélni nem lehetett, megtettük tehát a nagy bevásárlást, vettünk két trikót, egyet feketére festve, egy attilát, egy frakkot és egy fekete nadrágot, hogy mint színész ne szoruljon mindenért másra. Aztán meghatároztuk az indulásit mégpedig Mezőberény felé, hol néhány napot Orlaynál kivárd, tölteni. Búcsúzóul néhány pajtással a ment csónakázni és Városligetbe mulatni. Mulattak vala reggelig és másnap szomorúan vallotta be Petőfi, hogy csehül áll az erszénye. A Búzapiacon minden hetivásáron lehetett akkoriban békésmegyei, haza üresen menő fuvarokat találni. Ez volt akkoriban a fiatalság mint legolcsóbb utazási rendszemódja. Így indult és ment Petőfi néhány váltóforintjával Mezőberénybe, a szüretet ott töltötte." Mire 1879-ben, Petőfi atyafia, s az előbb említett Orlay Soma, immár neves festő, így veszi át a szót a „Budapesti Szemlé”ben: „Én már három hete lehettem Mezőberényben, midőn Petőfi, most az egyszer fogadott kocsin, egy nagy újdonatúj ládával nálam megjelent. A láda tele volt trikó és más színpadi öltönnyel, könyvek és írott szerepekkel. Pénzét jobbára színészi felszerelésre használta. Egy hétig időzött nálam." Sh Orlay azt mondja, hogy 11 Petőfi most az egyszer fogadott kocsin jött, abból kihajlik, amit nem mond el, hogy t. i. másszor gyalogszerrel szokott volt jönni. S ahogy Pesten, Kemény Mihály előtt a ládába gyömöszöl; holmi, Mezőberényben Orlay Soma szemdáttára a vadonatúj, tehát frissen volt ládából újra előkerült, vásárz Petőfit a két ,szemtanúnak egymásba vágó leírásában hozza, szinte már teszi kőzetünkbe. S ha a barát, arról a tisztességről is megemlékezik, ami Petőfit akkor érte, amikor „neve a lapokat olvasó vidéki közönség előtt ismeretes lévén, s így a mezőberényi, lelkes jegyző is a költészete iránti megbecsülésből megvendégelte,” — akkor, aki a szóból ért, ennyiből is megérti, hogy ez nemcsak afféle’ mindennapi vendéglátás volt, mert a mezőberényi lekes jegyző Házában, Petőfit a kelő hírének, mintegy pirkadaton érjük tetten. Szaporítani kezdtem az adatokat, amihez nem kellett egyéb, mint az egyes megemlékezések elején és végén, kihagyni mindazt, amit a diletánsok előbb ,a hazának egén feltűnt meteor”-ról, aztán Antheusról meg Tirteusról írtak, hogy végül menthetetlenül „az arasznyi fénypályát befutó üstökös”-t sirassák. Így bukkant elő száz közül kilencven esetben a szólamok száraz és élettelen burkából azoknak friss és éltető magva. Azaz, hogy a költő életét, a kortársak adják elő. Szeretném, hinni, hogy 20 esztendős gyűjtői munkámnak mindannak, amit Petőfi költői, s politikai, szociális fejlődésmenetéről, forradalmi szerepéről, koráról, kortársairól, s megbízhatóságáról, vagy azoknak megbízhatatlanságáról a gyűjtésem anyagához fűztem, nemcsak a Petőfi-kutatók vehetik hasznát, hanem talán a Petőfi olvasókat is érdekelheti, akik e minden költő közt egyedül kiválasztottnak szeretetére, ez újabb adatokban, újabb okokat és lehetőségeket találnak. Ezek után engedjék meg, *■ hogy a könyvem sokezer emberi okmánya közül, az alábbiakban adjak néhány mutatványt: sérti Vetős zént, figyelmeztetvén, óvó intézkedésekre hívja fel. April utófelében tudomására jött, hogy Petőfi Sándornak: „A királyokhoz” czímű költeménye Háromszéken kéziratilag nagy számban van forgalomban, melyet a könyvkereskedők terjesztenek. Minthogy e költeménynek, — melyet egy példányban mellékelt is — tartalma mutatja — így szól ápril 26.-iki átiratában — mily messze mennek a mostani viszonyok között némely magukról megfeledkezett emberek s szerencsétlenséget és a társadalmi rend fölbomlását előidéző irányuk mily veszedelmessé kezd lenni: a főhadvezér kötelességének ismerte e körülményt a kormányzónak tudomására adni azért, hogy magas belátásához képesít a szerző kitudására s e gyalázó versezet elnyomására, a könyvárusoknál a szükséges intézkedéseket megtehesse. A kormányzó rendeletet küldött Brassó, Szeben és A Maros-Vásárhely kir. városok főtiszteihez, meghagyva nekik, hogy a könyvárusokat a jelzett költemény árulásától és eladásától komolyan tiltsák el. Később ismét előfordulván egy ily eset, a kormányzó tilalmát ismételte, de egyszersmind tett intézkedéseit az erdélyi udvari kanczelláriához fölterjesztette. A kanczellária ideiglenes vezetője, b. Apor Lázár az ügyet a fejedelemnek előterjesztvén, ő felsége az előadást kegyesen végig hallgatta, s a kormányzónak tudtára adata, parancsold, hogy intézkedését jóvá hagyja, a betiltott költemény fölterjesztett példányát pedig ő felsége maga számára megtartotta...........) .) Gróf Teleky József, a „Hunyadiak Kora’ tudós szerzője, ki e művének termetes köteteiben azért vesztette el a Hunyadiak korát, mert nem látta az anyagtól... a multat, — mint főúr, ki az osztályának vesztét érzi, annál jobban látott a jövőbe. Ezért tiltakozott a „Honderű”-ben, már jóval a forradalom előtt, éppúgy Petőfi, — mint majdan Tisza István a „Magyar Figyelő"-ben: Ady ellen. Ez a tudós pecsovics tehát, csak magához volt következetes, amikor a forradalom idején elkoboztatta Petőfi versét. A kiegyezés utáni korra szomorúan jellemző, hogy Jakab Eleknek, aki honvéd volt s irodalmi munkásságának jórészét a szabadságharc egyes epizódjainak feldolgozására szentelte, nincs egyetlen zokszava gróf Teleki József ellen, aki Petőfi-ellenes áskálódásaiban, annak az erdélyi arisztokráciának típusa volt, melyről még Horváth Mihály is azt írja, hogy elvesztette Erdélyt. Jakab oly mélyre süpped a lojalitásban, hogy a „Királyokhoz” elfektetésére vonatkozólag, jónak látja megjegyezni: „Ferdinánd ilyen és hasonló cselekedeteiért, ma is, mint jó,elkű és szeretett király él a magyarok szívében.” Ami az alattvalói érzületnek, akkor is beteges túltengése volna, ha az a tény, hogy a király magánál tartotta a letiltott költeményt, valóban azt jelntené, hogy evvel beszüntette , az eljárást annak költője ellen. Erről azonban szó sem lehet, mert a verset, csak akkor tartotta, illetve felejtette magánál, amikor már előzőleg tudtára adta az erdélyi kormányzónak, hogy a vers kötője ellen hozott intézkedéseit jóváhagyja. Sőt, mi több, mint Jakab Elek cikkének megírása után tizenkilenc esztendővel kiderült, hogy az Erdélyben megindított eljárást, csupa jólegűségből, Magyarországon is megindíttassa Petőfi ellen. Lásd alább. SZEMERE BERTALAN Emlékirat az 1848—49-i magyar kormányok nemzetiségi politikájáról Midőn Pestmegye azon választmányában, mely a diétára az utasításokat készítette 1848- ban ápril elején, a választási törvény felett tanácskozás tartalék s a később törvénybe ment törvényjavaslat helyett ez egyszerű indítvány tétetek. Választó legyen minden, aki tizennyolcadik évét beölté, atyai hatalom alatt nincs és a községben hat hó óra lakást tart, ama észrevételt terem, miképen ha a választási törvény kidolgozásánál óvatosan nem járunk el, állásában a magyar nemzetiség meg fog ingattatni és ez észrevételt tapogatólag csak azért tevém, vájjon a tanácskozók, kik közt sok ifjú ember vala, öntudatosan szólnak-e, s a javaslat módosítás egész hatását (portée) ismerik-e? Észrevételeimre fölkele egy szép, szőke ifjú ember és tűzzel fejtegeté, hogy a szabadság élvezését nemzetiségi tekintettel föltételezni nem lehet s nem szabad. Ez volt Vasváry, ritka jeles szónok, kedvence az új nemzedéknek — később, mint őrnagy az oláhok által kínosan öletett meg. Utána egy más ifjú kelt föl, barna, mogorva, s haragos képpen monda: Miképen a nemzetiség szent, de a szabadság még szentebb s Magyarországban a polgári jogok mindig a nemzetiségre való tekintet nélkül adattak meg. Ez volt Petőfi, az ifjú költő, Magyarország legnagyobb népköltője. » JAKAB ELEK. Petőfi „A királyokhoz“ irt verse és V. Ferdinánd („Ország-Világ” 1880. X. füzet.) Az erdélyi főhadvezérség 1848-ban a magy. miniszterium kineveztetése után éber figyelemmel kísérte a politikai eseményeket, s gróf Teleki József erdélyi főkormányzóval sűrű levelezésben volt, őt minden nevezetesebb mozzanatról, ami benn, s az ország határain túl törles irodalomtörténetírója meg azon, hogy félbenmaradt színész volt, aki az életben osztotta ki magának azt a jakobinus szerepet, mely a színpadon megtagadtatott neki.) MÉSZÁROS LAZAR Emlékirataiból „ ... az ősz főhadiparancsnok, Léderer sok kímélettel és barátsággal viseltetett az ország irányában, mégis mivel az újabb eseményekhez simulni oly hamar nem tudott és némely lőfegyverek és szerek megtagadása s később talán kisebb mennyiségbeni kiadása által az akkori falseuröket ú. m. Petőfit, a költőt, Vasvárit a szónokot megbántotta, ezért az úgynevezett forradalmi csarnok vendégei, kik diákokból, banquerotírozott tisztekből, néhány héber irodalmi kapacitásból s több oly heves nyelvű egyénekből állottak, szintén hamar fölingerekedtek, az öreg Léderert (lovas tábornokot) macskazenével tisztelték meg, — csoportjuk azonban véres fővel kényszerült szétoszlani.” (Május 10-én volt az ú. n. Lederer-puccs, melyre okot, tudvalevőleg a Jelasich-csal paktáló ősz főhadiparancsnoknak lőpor- és fegyver-csempészetet adtak. Mire Mészáros, aki Radetzky generálisából lett az első magyar független felelős minisztérium hadügyminisztere, ép úgy, mint a magyar tisztikarnak a császári hadseregből kikerült legtöbb tisztje is, az árulóval érez, s a márciusi ifjakról oly becsmérlően nyilatkozik, mint Horthy „nemzeti hadseregének" tisztei az 1918/19-es forradalom ifjú értelmiségéről. — Petőfi és Mészáros elhírhedt konfliktusára, majd annak helyén és idején rátérek. Egyelőre annyit, hogy annak a költő, nyitott és nyakkendőtan inggallérja, csupán külsőleges oka volt, mert az igazi belső, csak a forradalom kötőjének és a forradalom hadügyészi minőségében is, császári generálisnak maradt Mészáros emberi lényében, szinte eleve elrendeltetésszerűen rejlett.) SZÉCHÉNYI ISTVÁN Naplójából ...Május 12-én Kossuthoz, ahol is Zichyvel és Duschekkel tárgyalás a Központi Vasútról (Zentralbahn Konferenz), — Deák is jelen. Egyszerre tudtunkul adják, hogy menjünk Batthyányhoz, ott a népgyűlési küldöttség. Petőfi, mint szónok. Stancsics, Vidos, Glembay. Batthyány a lenézését éreztetve beszél — én lágyan, engesztelőleg — Deák erélyesen (mit Nachdruck) — Kossuth a kabátjába burkolódzik, azt mondja, hogy lázas (?) .) .) (Ebben a kérdőjelben fejezi ki Széchényi a gyanúját Kossuth iránt, akiről azt hiszi, hogy lázas állapotának ürügyén akar kitérni a kényes kérdésben való, határozott állásfoglalás elől.) (Ezt a jelenetet így látta az arisztokrata —s a szocialista pedig így:) LAMPERTH GÉZA: Petőfi sajtópere („Vasárnapi Újság” 1899. aug. 13.) ... Petőfi ellen a sajtóügyi eljárást V. Ferdinánd királynak Bécsből, május 5-én István nádorhoz intézett következő sajátkezű leiratával indították meg: „Kedves unokaöcsém, Főherceg Nádor! Ide csatolva, átküldők kedvességednek egy Petőfi Sándortól szerzett „A királyokhoz” című költeményt, mely a fönnálló alkotmány fölforgatására és a királyi tekintély megsemmisítésére irányul, a végből, hogy erre vonatkozólag az új magyar sajtótörvény szerint az eljárást megindítsa. Bécs, 1848. máj. 5. Ferdinánd s. k.” A királyi leirat május 8-án érkezett le a nádori hivatalba, ahol a következőkep iktatták be: „1084. sz. Ugyan Fölséges Urunk kéziratánál fogva, Petőfi Sándornak, a „Királyokhoz” című költeményét, mint az alkotmány és királyi tekintély megsemmisítésére irányozottat, a legújabb magyar sajtótörvények szerint leendő elítélés végett átteszi.” Az elintézés rovataiban ez áll: „Deák Ferenc igazságügyminiszter úrnak a költemény a legfelső kézirat másolatával szükséges intézkedés végett áttétetik.” Deák Ferenc igazságügyminiszternek a következő átirat kapcsán lett volna a királyi kézirat és a másolata átküldendő: Kedves Miniszter Úr! Petőfi Sándornak ide mellékelt költeménye, a „Királyokhoz”, legfelsőbb kézirat mellett, az e miatt a legújabb sajtótörvény szerint leendő eljárás okáért kü.detvén le, — ugyanazt, a mondott kézirat másolatával a részbeni szükséges intézkedés végett teszem át Miniszter Úrnak. Budán, Pünkösd hó 8-án, 1848. István Nádor s. k. k. helytartó, Deák Ferenc igazságügyminiszter úrnak. Valószínű, hogy Deák Ferencnek tudomására sem jutott az egész dolog, mert a további eljárás megakadt, amiből arra lehet következtetni, hogy az iratok a „Levéltárba" jelzéssel ellátva a nádori hivatalban maradtak. (Horthy korszakát kellett megérnünk, hogy a magyar spiritualista történet- és irodalomtörténet-írás tudorai, az osztrák császár és a magyar költő összeütközésének dolgában, az utóbbi elen s az előbbi mellett foglaljanak állást. Ennek az áldatlan kornak hivatalos historografusa, azon a célon, hogy Petőfi a politikai helyzet mérlegelésére képtelen, mert éretlen, ábrándos fiatalember, — s a hivata TÁNCSICS MIHÁLY: „Életpályám** ...Óhajtottuk volna tudni, mit szándékozik a kormány a lázadás terjedésének... elfojtása céljából tenni... a Múzeum előtti térre népgyűlést hívtunk össze. Itt két küldöttség választatott, egyik... Batthyány Lajoshoz, a másik István nádor helytartóhoz. Én az elsőnek valék tagja. A népgyűlés határozata abból állott, hogy a küldöttség szólítsa fel a minisztériumot országgyűlés tartása végett... Petőfi Sándor... minket arra kért, hogy engedjük meg neki, bár ő köztünk legfiatalabb, miszerint _ a. _ népgyűlés határozatát ő adhassa, elő. ügy történt. A miniszterek valamennyien Batthyány elnökhöz voltak híva. Kossuth szenvedő, beteges állapotban jelent meg. A miniszterelnök a népgyűlésnek küldöttsége által kifejezett óhaját teljesíteni ígérte. Szándékozott-e ezt felhívás nélkül is megtenni, nem jutott tudomásomra. Csoóri Sándor: Régge! a baromfitelepen Harmatot ejt még az akác, de a tyúkfarm már éled; kölyök kakasok rikogása ébresztőt fúj az égnek. Fölkel az égi kakas is — s az előfutó jércék szárnyuk rebbentve meglesik nagyfényű repülését. Csak meglesik, mert más öröm vár újra már reájuk: Dániel bácsi kosarából pereg alá búzájuk. — Pityi, pityi, kedveseim, tiszta magocskát kaptok. Egyetek, hisz máskép tojást hogy az ördögbe adtok! Egyetek sokat, pityi, pity, és tojjatok is bőven: hadd legyen csibe s több tojás a jövő esztendőben. — így beszélget a jó öreg s míg hintve szét magot szór, egy kis kakas vállára száll s harsányat kukorékol. (Fegyvernek, Vörös Csillag tsz.)