Irodalmi Ujság, 1954. július-december (5. évfolyam, 16-41. szám)

1954-11-27 / 37. szám - Bacsó Péter: Párisi vendég vagy műsorpolitikai aggodalmak • színház | Művészeti jegyzetek (6. oldal) - L. A.: A Vidám Szinpad előadásáról • színház | Művészeti jegyzetek • Hol szorít a cipő? c. kabaré (6. oldal) - Takács Tibor: Babona • vers (6. oldal) - Tardos Tibor: „Fiatalok háza” - Szerény javaslat a DISZ körüli vitához (6. oldal)

6 IhŰVÉSlETtjFG VIETEK Párisi vendég vagy műsorpolitikai aggodalmak HIÁBA nálunk semmi nem megy érzetük, néhány bővérű típusukra sokampány nélkül; a készétel, a karnevál, az esztrád és egyéb kampányok után most szembe kell néznünk a legújabb kampánnyal: a régi magyar vígjátékok ránkzúduló bőségével. Kisfaludy Károly „Kérők“ és „Csalódások“ c. darabja, Szigligeti „Bajusz“-a, illetve „Francia vendégbe és nemsokára a „Kérők“ az opera színpadán: bizony ez fölöttébb elgondolkoztató jelenség. Csakugyan olyan jók ezek a régi magyar vígjátékok, hogy egyszerre három igen kell őket adni Budapestem?deazt hiszem, inkább arról van szó, hogy színházi vezetőink inkább megkerülik, vagy pótlékokkal próbálják elaltatni azt az elevenen ágaskodó igényt, amely ott él az író, a színészek és a nemzeti játékszínt kedvelő közönség szívében: az új magyar dráma igényét Kisfaludy Károly is magyar, igaz, hogy egy kicsit öreg, kicsit avatag, de ha nincs más, jó lesz ez is, valahogy így okoskodnak egyesek. Kipipáljuk egy jóidőre a „haladó hagyományaink“ c. szempontot, lehetőleg olyan darabot adunk elő, amely ártatlan, mint ma született bárány, eszmei, művészi a probléma nincs vele, a néző szórakozik is és nem sokat töpreng utána. Pedig gondoljuk csak el, milyen szomorú is: egy-egy színházunk négy-öt bemutatót akar tartani az idén, ezek között alig akad magyar darab. Micsoda szellemi tunyaságra, a lehető legkényelmesebb „útkeresésre” vall nemzeti hagyományaink ilyenfajta leszűkítése két-három kipróbált íróra, mikor olyan érdekes és jelentős darabok várnak bemutatásra, mint Madách „Csak tréfá“-ja, Czakó, Toldy, Tóth Ede, Dobsa Lajos darabjai, vagy a mi századunk drámaírói közül Barta Lajos „Szerelem“-je, „Zsuzsi“-ja, Thury Zoltán „Katonák“-ja, Háy Gyula „Tiszazug“-ja, Szép Ernő „Aranyórá“-ja, hogy csak kapásból említsek néhányat. Mellesleg megjegyezve, Molnár Ferenc drámai oeuvre-jével is érdemes volna végre szembenézni. A FŐFELADAT persze most és mindenkor az volt és az is marad, hogy a színházban saját korunknak tartsunk tükröt! Félreértés ne essék, én nem azt mondom, hogy egyáltalán ne adjunk Kisfaludyt, vagy Szigligetit, csak módjával és lehetőleg a legjobb darabjaikat. Van ezeknek a daraboknak primitív bájuk, nemzeti önkoig emlékezünk, és ha hozzájuk képzeljük játékszínünk hőskorát, valóban melegséggel telik meg az ember szíve. De el tudják képzelni azok a szervek, amelyek összehangolják a színházak műsorterveit, hogy az a néző, aki megnézte a ,,Kérők“-et, ellenállhatatlan kényszert érez magában, hogy jegyet váltson a „Csalódásokéhoz, vagy a „Párizsi vendégéhez? Én őszintén kételkedem ebben, hiszen ezeknek a vígjátékoknak témavilága, hangulati tartalma, cselekményvezetése nagyon hasonló. EZEK A GONDOLATOK akkor jutottak eszembe, mikor a „Csalódások“ és a „Kérők“ után a Blaha Lujza Színházban megnéztem a „Párizsi vendég“-et. És mivel egyik előadás sem tehet a másikról, nem lenne igazságos, ha a „Párizsi vendégben vernénk el a port. Ez az előadás kedves mulatság, jó szórakozás. Tabi László dolgozta át az eredetit, elsősorban a jellemeken változtatva. Pedig ráfért volna a soványka cselekmény logikájára is, különösen az intrikás szálra, amely kiagyalt és sokszor indokolatlan. Versényi Ida rendezése sikerrel szállt szembe az operett-színpadjainkon olyannyira ismert egyéni produkciókra építő stílussal és harmonikus összjátékú, szellemes előadást teremtett. A versíró, Erdődi János és a zeneszerző, Vincze Ottó melletti agy segítségére volt ebben Nagyajtay Teréz, aki a nagyszerűen karakterizáló jelmezeket és Roboz Ágnes, aki a táncokat csinálta. A jó együttesből a szikrázó intellektusú, pompás iróniájú Mezey Mária tűnt ki elsősorban, akit érthetetlen okokból éveken keresztül kellett nélkülöznünk. Kedves, dinamikus alakítás a Miskolcról felidézott Besztercei Pál hajdúja. Nagyon tehetséges fiatal színész, a színházon múlik most, mit farag belőle. Kellemes meglepetés volt Petress Zsuzsa, aki szép hangján és megnyerő egyéniségén túl, most karaktert is formált és Zentai Anna, aki sokat csiszolt le eddigi édeskés modorosságaiból. Summa summarum: nem az a baj, hogy Kisfaludyt vagy Szigligetit játszunk, hanem az fáj, ha velük akarjuk pótolni az igazi magyar és külföldi klasszikusokat, de mindenekelőtt a mai nemzeti drámát. Bacsó Péter A Vidám Színpad előadásáról „HOL SZORÍT A CIPŐ?” — teszi fel a kérdést a Vidám Színpad új műsora — és a maga sajátos formanyelvén, a szellemes gondolat és a szatirikus játék eszközével igyekszik megadni a választ. Az előadás két okból is figyelemreméltó: egyrészt a konferálás művészetében, másrészt a társulat fiataljainak nevelésében elért eredményei miatt. Ne vegyék zokon a műsor írói és sok sikert látott, kitűnő „idősebb“ művészei, ha most csak a fenti két kérdésről esik szó. KELLÉR DEZSŐ konferanszának hatalmas sikere van. Mi ennek az oka? Mindenekelőtt az a mód, ahogyan az úgynevezett „kényes kérdésekéhez nyúl. Nem fél a hibák éles felvetésétől — de ugyanakkor: minden szavából árad az optimizmus. Azokról a problémákról beszél, amelyek a nézőt is izgatják — sőt gyakran aggasztják — de úgy beszél róluk, olyan derűvel és nyugalommal, hogy a nevető közönséget is biztonságérzés tölti el: azt a hibát, fonákságot, bajt, amit így kinevettünk, meg is fogjuk szüntetni! Kellér minden mondata után felharsan a kacagás. Humora sohasem öncélú. Véleménye van az eseményeikről és szellemessége csak ennek a véleménynek, állásfoglalásnak megjelenítő formája — ha úgy tetszik: csomagolása, díszruhája. Elvi alapja: az építő, javító szándékú szókimondás. Ezt tükrözi az előadás címe és a konferansz eszmei mondanivalója is — azt, hogy a kabaré feladata ebben a szakaszban: megmutatni, hol szorít a cipő. A FIATAL SZÍNÉSZEK nevelésének, az utánpótlásnak kérdése a kabaréban legalább olyan fontos — csak talán még nehezebb — mint a többi színházi műfajokban. Éppen ezért különösen örvendetes a Vidám Színpad fiataljainak előretörése. Horváth Tivadar magánszáma a kritikáról és amerikai ezredes alakítása egyaránt igényes munka: nem elégszik meg felületes ábrázolással, hanem a karrierista és a farizeus lelkének mélyére igyekszik hatolni. Benedek Tibor egy inas néhány szavas szerepében nyújt kiemelkedő alakítást: tekintetével, mozdulataival többet mond el a körülötte élőkről, mintha hosszú percekig beszélne. Dékány László az előadás leglíraibb — — legkiemelkedőbb —• jelenetében (Vajko „Pacsirta“ című szatírájában) Szinyei Merse Pált játssza, nagyon egyszerűen, szépen — sőt néha: meghatóan. Mikes Lilla előadásmódja is sokat fejlődött: két verset mond el, kedvesen, humorral, jó tempóérzékkel. Nem tartozik szigorúan a színház „fiataljai“ közé, mégis szeretnénk megemlíteni Alfonso nevét: az elmúlt két-három év alatt legjobb komikusaink sorába lépett. Humora gazdagabb lett, stílusa egyszerűbb. Az egész műsorban alig van „értelmes“ szava (előbb oroszlánt játszik, aztán süketnémát) — és mégis: mulatságos, kitűnő, valóban művészi alakítást nyújt. A SZÍNHÁZ ÚJ MŰSORA megérdemelten nyerte el a közönség tetszését Első fele — a legjobb előadás, melyet az új utakat kereső kabaré eddig megalkotott. Második fele, ehhez képest sajnos bosszantóan gyenge. Helyes lenne belőle néhány számot kihagyni, vagy kicserélni. L. A. Irodalmi Újság , 1934 november 27. Ruhátlan tested vakított halálra, fülemben ólom lett legszebb szavad, nem emlékszem virágok illatára, mert megölted mind az illatokat. A csókod ize lett most már enyém is, és bőröd selyme egyetlen selyem, megbabonázva hullott le a kéz is, Takács Tibor BABONA lám mit tett velem ez a szerelem? Az öt érzék, öt hűs szelíd kutyád lett, nem hagynak téged soha, sohse el, te nálad nincs már, nem lehet virág szebb, az ölelésed gyógyít, felemel. Hozzád kötöznek, kulcsolnak a vágyak, az életem magadhoz babonáztad! u rxDoaoocooc^Hkx „FIATALOK HAZA" szerény — de gyakorlati.— Szerény javaslat a DISZ körüli vitához — Azt látom, nem most, de már jónéhány éve, hogy a magyar fiatal — nem utazik. Nem mondom, hogy egyáltalában nem, mert hiszen az üzem a felnőttek közt küld fiatalokat is üdülni, eljutnak az üzemi üdülőkbe, elkerülnek a SZOT-üdülőkbe, találkoztam már ilyen helyen jónéhány üzemi fiatallal. Hanem ez természetesen nagyon-nagyon kis hányaduk, nem is merném utánaszámolni, hogy milyen kicsi. S azután... a fiatal lélek, az mindennél többre becsüli, ha szabadon kóborolhat. A világ minden tájának húsz év körüli ifjúsága egyszercsak — mi mozgatja a darvakat, mi készteti a fecskét óceánrepülésre? — útnak ered, nyakába veszi az országot, rója a poros utakat, meghal, újra kél, ámul-bámul, nagyokat nevet, szenved, örök barátságokat köt, kackiás próbatételeket ad fel egymásnak, elámul egy vén malom előtt, viháncol s kiköp a hivatalos tekintélyt élvező látnivalók láttán, megdézsmálja a kertek alját batyut vinni segít a vénasszonynak, s vízbe esik, halálos szerelemre gyűl, verset ír a sajtpapírra, beáll a körmenetbe , elcsügged, felvidul, szilajodik és megszelídül, arca lefogy, szíve megtelik, szeme új, furcsa fényben csillog ... megismeri hazáját. Kovács Péter debreceni kefegyári ifjúmunkásnak a leghőbb vágya az, hogy végigjárja a Esztergomtól Mohácsig.Duna-mentét, a Nagy Pál borsodi bányászgyereket legmagyarabb folyó, a Tisza vonzza, kanyargó felső folyására kiváncsi, Szolnok városát is megnézné s elmenne még a nyáron — igazán tarthatatlan, hogy eddig csak könyvekben olvasott róla — a híresneves, bicskás, paprikás, halas, 5-ző Szögedébe. Bálint Terka minden barátnőjét összegyüjtené, úgy mennének, akár gyalog is, a varázslatos badacsonyi vulkán-vidékre ... " Kiss Margitékat pedig éppen Debrecen vonzza, a nagy „civis-város" s mellette a végeláthatatlan Hortobágy ... Ezek itt az esztergomi Dunakanyarba mennének, hisz sose látták, amazok százszorszép Pécsnek vennék útjukat — kóborolnának Keletnek és Nyugatnak, Északnak és Délnek, ha ... Ha volna hol megszállaniok. Nodehát nincs hol. Rokona nem lehet mindenkinek minden vidéken. Szállodáról, ugye, nem lehet szó vakációs fiatalok esetében. Turistaház, az van egynéhány az országban, bizonyosan fejlődni is fog a hálózatuk — nodehát a turistaház, az felnőttintézmény, jól tudjuk, mit jelent ez: felnőtt-környezettel, felnőtt-zsúfoltsággal, felnőtt-szórakozásokkal, felnőtt-szabályzattal. És hát — egynémely szép pontja a hazának, az még nem a haza, egyáltalában nem a haza. A turistaház — nem esik bele a kaland útvonalába.. . 17n megmondom, hogy mire gondolok. Több országról biztosan tudom, hogy megismertette és megszerettette magát a saját fiatalságával. Ezek az országok megteremtették az „ifjúsági szállodák“ hatalmas, sűrű hálózatát; Jugendherbergnek hívták németül és Auberge de la Jeunesse-nek franciául. Ezeknek az „Ifjúsági Szállodáknak“ semmi közük nem volt a valódi szállodákhoz, annál több az ifjúsághoz. Én a franciaországiakat ismerem, mivel a harmincas évek végén ,jónéhányban megszálltam, így részletesen beszámolhatok róluk. 1939 húsvétján Martin nevű diáktársammal — mindketten térképrajzolást tanultunk — elhatároztuk, hogy párnapos biciklitúrára, megyünk Közép-Franciaországba. Igen ám, de honnan vesszük hozzá a pénzt? A szünidő tartamára nem kellett befizetni a menzára. — Elég lesz nekünk az a pénz — mondotta Martin. — Hát a szálloda? — Az nem kell. Én tagja vagyok az „Auberge de la Jeunesse“-nek, te is beiratkozol. Elvitt egy városi irodába. Előszobából meg egy belső szobából állt. Azonnal bejutottunk a belső szobába. Felvették személyi adataimat, rávezették egy kartonra, ötven frankot kellett fizetni, ami most ötven forintnak felelne meg s már készen is volt az az évre szóló „AJ“ igazolványom. Térkép volt az igazolvány hátára rajzolva, a térképen kis fehér házak, ezek jelképezték az ifjúság szállodáit. Töméntelen sok ház volt odarajzolva, nem tudom, száz-e vagy többszáz, de az bizonyos, hogy majd minden nagy- és kisvárosra legalább egy, a turistahelyekre pedig több is. JTikarikáztunk Párizsból. Pedáloztunk alkonyatig, akkor egy kisvárosban megálltunk. Elővettük a könyvecskénket — egy könyvet is kaptunk az irodában — s megnéztük, hogy ebben a városkában melyik utca, milyen szám alatt található az „AJ“. Meg is találtuk hamarosan. Egy jókora udvar végén három nagy szobából álló lakás volt. A „pere aubergiste“, azaz a „szállóatya“ ott lakott az udvaron egy másik lakásban. Középkorú, mogorva férfi, akit „pére“-nek, atyának kellett nevezni, vagy pedig a keresztnevén szólítani, de mindenképpen tegezni kellett... Elkérte igazolványunkat s a fiúk szobájában mindjárt kijelölte szalmazsákunkat s takarónkat. Két frank, azaz két forint volt a szállás egy éjszakára, ha pedig igénybe akartuk venni a lepedőkből összevarrott szép tiszta hálózsákot, akkor négyforint fejenként.. . Megmutatta a közös nagy szobában a tűzhelyt, ahol főzhetünk, a sarokban a baltát, amellyel fát vághatunk a főzéshez, az udvaron pedig a fahasábokat, amelyekből használhatunk... Nagy fáradtan fát kezdtünk hasogatni és betüzeltünk. Alighogy itt tartottunk, érkeztek az újabb vendégek: fiúk, lányok vegyesen, munkások, diákok, legtöbben gyalogszerrel voltak. No, a lányok kivették a kezünkből a főzés irányítását, összeadtuk minden megehető holminkat, vászoltunk is hozzá a közeli boltból. Csak italt nem lehetett behozni, szeszes italt tilos fogyasztani az „Auberge“-ekben... Megvacsoráztunk, vacsora után nagy éneklésbe kezdtünk, kiki elmesélte úti élményeit, elmondták a vándorok, hogy hol jó és hol rossz az „AJ“, hová érdemes megszállni, melyiket kell, raplis „atya“ vagy kényelmetlen alvóhely miatt, elkerülni ... aztán a fiúk a fiú szobában, a lányok a kisebb lányszobában egészséges államba merültek. Másnap reggel érzékeny búcsút vettünk egymástól; volt, aki néhány napot itt akart tölteni a festői városkában, a többiek útnak eredtek, ki erre, ki arra, amerre terve, vágya vitte.Ugyanennek az évnek a nyarán már én is gyalogszerrel vágtam neki az országnak, mégpedig a csodálatos, hírneves francia Riviérának, ami úgy ezer kilométer távolságban lehet Párizstól... Ha nem is tettem meg gyalog mind az egész utat — hiszen a francia autósok meg teherautóvezetők nagyon barátságosak a bakancsos, hátizsákos, az út szélén kezét szelíden, kérlelve feltartó fiatallal — de azért jó pár napig tartott az út. És közben árokparton sose háltam, „AJ“-t végig mindenütt találtam, napi két forintért mindenütt meghalhattam. Az ifjúság — és az automobilisták — szeszélyéből elkerültem olyan vidékekre is közben, ahová menni nem is volt szándékom, útba se estek, de mivel volt „AJ“ ott is, hát nyugodtan arra mentem, így Nimes-be, a spanyolos délfrancia városba, és Toulouse-ba és Pau-ba, a csodálatos hegyi városba, és Marseillebe, a kékséges kéken megpillantott hajnali tengerpartjára... És a helybeli fiatalok, alighogy meghallották, hogy idegen van az „AJ“-ban, odagyültek s kalauzoltak bennünket, Nimes-ben megmutatták a Magne-tornyot, a római kori vízvezetéket s a bikaviadalt az eredeti római kori arénában ... és Pau-ban a királyi kastélyt, Marseille-ben a régi negyedeket ... És Golfe-Juanban, az azúrtenger öblében, ahol Napóleon egykor Elbáról jövet partraszállt, két kerek hétig ottragadtam egy tündéri tengerparti „AJ“-ban, mintegy ötvenedmagammal, egy ócska parti villában, amelynek az udvarán is állott legalább húsz sátor s ahol a primitív, de nekünk tündökletes röplapdaháló fölött észvesztően nagyszerű „nemzetközi“ mérkőzéseket vívtunk... a riviérai napban ... Így volt bizony. S még ezen a nyáron, sok más munkás- és diákpajtásommal elgyalogoltunk, az „AJ“-k vendégszerető hálózatán keresztül a hósapkás Mont-Blanc aljáig, megszálltunk az ottani Ifjúsági Házban s napi két forintért — igaz persze, hogy sorrendben vizet hordva, fát vágva és sepregetve — élveztük az Alpok mámorító lehelletét, amelyet a szomszédos luxusszállodákban a gazdag nép napi száz meg kétszáz forintnyi pénzért élvezett..) És közben, dalolva, tréfálkozva, ismerkedve kritizálva és kritizáltatva tanultuk meg, hogy mi is az igazi szolidaritás, mi is a munkás- és diákfiatalok közös célja, és megtanultuk azt is, milyen is hát az a hatalmas Franciaország, milyenek benne az emberek, megtanulták a fiatal franciák, hogy milyen is hát az ő hazájuk, mivé lehetne, kié-mié kell lennie ... ... Nem lehetne-e ilyen „Ifjúság Házát“ alapítanunk nekünk is Miskolcon, Szegeden, Debrecenben, Pécsett, és Kiskunfélegyházán és Mezőtúron és Gyöngyösön és Tokajban és Zircen és Sopronban... És sok helyütt még, a Balaton partján és a Hortobágyon, Sárközben és Mezőkövesden ... ahová a magyar ifjút húzza a szíve s amely helyekről eddig még csak hallomásból tudhat... Mi kell hozzá? Egy-egy csúf, ócska ház, amelyet a helység diszistái szívesen egy-kettőre rendbehoznak... egy-egy rosszul felhasznált iroda, amelynek másutt is megvolna a helye ... egy-egy túl nagyra méretezett DISZ járási bizottság, amely meghúzná magát kisebb helyen, a nagy cél érdekében... És hát persze mindegyik helyre egy-egy okos és rendes és erkölcsös és becsületes „atya“, aki igazán szereti a fiatalokat, igazán szereti a hazáját... és aki az év nagy részében ezer más munkát elvégezhetne még az Ifjúsági Ház felügyelete mellett. S mi az egész berendezés? Egy pár szalmazsák. Ki nem tudja azt megszerezni? Talán egy pár deszkából összerótt fekvőhely... Ki ne tudná azt összeütni? ... Cserébe egy ország fiataljainak végtelen, szabad boldogsága, tízezrek romantikus barangolása, egész nemzedékek felejthetetlen magyar nyarai... Elvtársak... megcsináljuk?... Tardos Tibor „LEGYEN IGAZI DEMOKRÁCIA AZ ÍRÓSZÖVETSÉGBEN“’ — ezzel a címmel jelent meg a „Lityeraturnaja Gazetá“-ban Bezimenszkij és Korolykov szovjet írók cikke, amelyben — ugyanúgy, mint Azsajev (akinek véleményét az „Irodalmi Újság" múlt számában ismertettük) — határozottan elveti a hét író „nyit levelében“ foglalt javaslatokat a Szovjet írószövetség átszervezését illetően. Bezimenszkijék is elismerik az írószövetség egyes hibáit, de azok okát főként abban látják, hogy a köztársaságok irodalmi fellendülésével az írószövetség jelenlegi szervezeti felépítésénél fogva nem tarthat lépést és hovatovább antidemokratikussá válik, mert a Moszkvában székelő vezetőség teljes erejét kénytelen a moszkvai írókat illető ügyekre fordítani. Javítani fog ezen az állapoton — a cikkírók szerint — ha létesül egy külön moszkvai vezetőség a Szovjet Írószövetség égisze alatt, amely a moszkvai írókat vezeti teljes felelősséggel, továbbá, ha a szövetségnek az írói alkotásra vonatkozó funkcióit elválasztják a gazdasági és ellátási teendőktől.