Irodalmi Ujság, 1954. július-december (5. évfolyam, 16-41. szám)

1954-12-11 / 39. szám - Kónya Lajos: Andris (2. oldal) - Fazekas Anna: A Pál-utcai fiúk bemutatója a Petőfi Színházban • színház • Molnár Ferenc: A Pál-utcai fiúk. Rendező: Apáthi Imre, Petőfi Színház (2. oldal) - Reményi Béla: Nagyon szeressetek • vers (2. oldal) - Hegedüs Géza: Bíróság előtt - Francia film Anatole France novellájából • film | A hét filmjei • Anatole France: Crainquebille c. novellából a Bíróság előtt c. francia film. Rendező: Ralphe Hapid (2. oldal) - Lestyán Sándor: A kékvércsék erdejében • film | A hét filmjei • Homoki-Nagy István: A kékvércsék erdejében (2. oldal)

2 Irodalmi Újság H­ajdúnánáson nagyon sok derék emberrel talál­koztam. Mikor Apám című versemet felolvas­tam, parasztasszonyok szeméből gördült ki a könny, nagy emberi érzések fájdalmát és erejét érez­tem. Pedagógusokkal vacsoráztam, munkájuk örömét és gondjait osztottam meg néhány órára ismét. Men­­nyi terv, vágy és akarat borult a fehér asztalok fölé, melyekben a nagy hajdúsági község kulturális jövője ringott! Órákon át verseket mondtak és énekeltek a gyermekek s a hatalmas kultúrterem zsúfolt néző­terén áhítatos csendben hallgatták őket az emberek. Legkedvesebb emlékem mégis Fehér András, az álta­lános fiúiskola IV/d. osztályának tanulója. A terem már egészen megtelt, amikor az irodal­mi est kezdete előtt leültünk az első sorban fenntar­tott székekre. A függöny már meg-meglebbent, résein izgatott szemek kandikáltak a közönségre, lehetett kezdeni az előadást. Az oldalajtókat elállták az isko­lások, az énekkar tagjai, akik alkalmasint a szín­padra vonulnak, jó, ha kéznél vannak. Az ajtókat be se lehetett tenni, mert a folyosó is tele volt gyerekek­kel, mindannyian látni és hallani akartak valamit. Egyszercsak egy kisfiú tört át a gyermekek töme­gén s a színpad elé somfordálva, rámvetette sötét, csillogó szemét és leült a mellettem lévő üres székre. Hűvös, ködös, sáros novemberi nap volt odakünn. A kisfiún zsíros ceigruha volt, nyakán kopott sál, lábán ormótlan bakancs. Arca, ahogy a félhomályos meg­világításban is látni lehetett, kissé maszatos volt. Szutykos kezeiben sapkáját szorongatta. Kicsit riadtan ült a széken, a jólöltözött emberek között, mintegy menekülésre is készen. A tanítónő, aki tőlem a máso­dik széken ült, valamit mondott neki, mire a kisfiú felkelt s egyszerűen megállt a színpad előtt, annak peremére könyökölve. Kopaszra nyírt fején grádicso­kat hagyott az olló s ez az apróság egyszerre meleg­séggel öntött el. Apámmal és öcséimmel így nyírtuk meg egymást hosszú éveken át, mint a szegény embe­rek, akiknek borbélyra, vagy borbély híján az annak kinevezett nyíró­legényre sem telik. Az iskolában a jobbmódúak csúfoltak is fejünk grádicsaiért, de egy­két hét alatt benőtte őket a haj, most már jó volt minden. Furcsa volt a mai gyermekek között ez a kis ma­szatos, elhagyatott jelenség. Kicsit sajnálkozva néztük, megkérdt­ük nevét, korát, beszélgetni kezdtünk vele. Fehér Andrásnak hívták, IV/d. osztályos tanuló. A ké­zenfekvő, nagyon indokolt kérdésre, hogy mit dolgo­zik az apja, azt felelte, hogy „semmit, hol ezt — hol azt“. Szóval afféle alkalmi munkás, napszámos, falusi szegényember. Fődetek van-e? — Van egy kevés... függöny szétnyílt, a konferáló a közönség elé lé­pett, elült a teremben a zsongás. Andrist vissza­húztam a mellettem lévő üres székre. Hálásan, ragyogó arccal nézett rám. Egyébként sem kell valami szomorú kisfiúra gondolni, afféle közismert történetek hőseire, akiknek sorsa így kezdődik: „Apját leütötte a hajókötél, a vízbe fulladt. Anyja mosónő volt, korán meghalt...“ Nem, Andris barátunk tele van vidám életkedvvel és érdeklődéssel. Minden szavalatra és énekszámra volt valami tréfás, kedves, okos megjegy­zése. Felém vetette őket, most már leplezetlen biza­lommal villantva rám értelmes arcát, szeme huncutul keskenyült mosolyra. Fönt a színpadon egyik versemet mondta egy kislány. „E jaó vers" — jegyezte meg szak­értelemmel Andris. Ilyen halk tőmondatokkal társa­logtuk végig a hosszú műsort, meghitten, régi ismerő­sökként. Mikor az irodalmi est véget ért, az utcán hozzám­szegődött megint. Szerettem volna valamivel megaján­dékozni, hogy emléke legyen barátkozásunknak, de nem volt nálam semmi. Néhány forintot adtam neki, hogy vegyen magának valamit. Szégyenkezve tette el a pénzt, hálásan nézett rám. Láttam, hogy mondani akar valamit. Adjak egy cigarettát — bökte ki végül. Megvallom, nem ezt vártam tőle. De megértettem. Az ilyen apró ember is valaki, akinek az emberek soka­dalmában kell valami, ami a többi fölé, vagy legalább a többihez növeszti. A jólöltözött gyermekek között Andris szürke kis veréb volna. A cigaretta, a vereke­dés, a csínyek — ilyen eszközökkel próbál versenyre kelni, imponálni, feltűnni. Ezért csak néztem rá mo­solyogva és ezt mondtam neki: Andris komám, ciga­rettát nem adok, neked az még korai lenne ... De Andris meg se várja a mondat végét. — Valami me­séskönyvet nem tudna adni? — Szerettem volna meg­ölelni ott a sáros, ködös utcán. Sajnos, a zsebemben egyetlen meséskönyv sem volt. Megígértem Fehér Andrásnak, hogy otthonról küldök néhányat. Láttam, hiszi is — nem is. Itt a kezem — mondtam — meg­ígérem, hogy küldök neked könyveket. Sugárzó arccal váltunk el, megszorítottam maszatos kis kezét. Vissza­visszanézett még az oszladozó tömeg résein, aztán el­nyelte őt a sötétség. Hazulról elküldtem a könyveket. Néhány nap múlva levelet hozott a posta. „Nagy öröm ért tegnap. Az igazgató bácsi egy csomagot hozott be az osztály­ba és átadta nekem. Kibontottam, négy szép könyv volt benne és a Költő bácsi levele. Örülök, hogy ígé­retét beváltotta. ... Megköszönöm a szép ajándékot, jó egészséget kívánok ...“ Azt hiszem, a levél megírásában segítettek neki az iskolában. A rendesen írt sorok alatt s a levél­papír szegélyén, oldalt végigírva van még két kaszál­­tabb sor — ez az ő stílusa, ezek a zsúfolt, tömör fél­mondatok. „Elolvastam, Fehér András.“ — Ez nyilván a könyvekre vonatkozik. S még valami. „Fehér And­rás Választ vár Kónya Lajos bácsitól.“ Szóval, tartjuk a barátságot, kis Andris? Boldog volnék, ha életed alakulásában jelentene neked valamit a mi találko­zásunk, s az a pár könyv, amit küldtem. Cigarettázni ráérsz még jó tíz év múlva is. De amit a könyvek adhatnak, fogadd el jószívvel, emberséget adnak, értel­met és gazdagságot, hogy ne érezd magad kicsinek, szegénynek és félreszorítottnak ... Azóta még két gyereklevelet kaptam Hajdúnánás­ról. Mindegyikben könyveket kérnek. Örvendek a szomjúság láttán s mit tehetek? — küldök nekik is, hanem aztán kimerülnek az én tartalékaim. Kinek a figyelmébe ajánljam a többieket, a millió­nyi gyereket? Kinek mondjam meg, hogy könyvet, több könyvet kérnek a kicsi és nagy emberek s hogy a papírt ennél jobb helyre nem tehetjük? ... XX)OOOCXXXX>OOOOCXXXX)OOCa./ A Kónya Lajos x>oooc»cxx»oooooocx»oooooocxxxxx»Qcoooooooooexxxxx>ooc A Pál­ utcai fiúk bemutatója a Petőfi Színházban Közel ötven esztendővel ezelőtt jelent meg első ízben a magyar ifjúsági irodalom — s ma már bátran hozzátehetjük­ ,az egész világ ifjúsági irodalmának­­ egyik legmaradandóbb alkotása, az akkor még pályája kez­detén álló, fiatal Molnár Ferenc teív­­hezszóló műve, „A Pál-utcai fiúk”. Fia­tal író írta, aki — minit egyéb írásai is tanúsítják — akkor még az igazat ke­reste. „A Pál-utcai fiúk”-ból rövidesen ha­zai, majd nemzetközi könyvsiker lett. S ma is az. Pedl­g generációk hosszú sora nőtt fel azóta s igen nagyot for­dult a világ. Az első olvasókból, a rö­­vidnadrá­gos kamaszokból ősz nagy­apák lettek s a józsefvárosi grundokon már alaposan megkoptak az akkoriban emelt szürke bérkaszárnyák. De a mai gyerekek épp úgy szeretik, mint egy­kor a kortá­rsak Molnár könyvét: az „édes grund”-ért harcoló, s szívüknek oly igen kedves józsefvárosi kamaszok „honvédő háborújá”-nak meghatóan romantikus regényét, a Pál utcaiak szív­dobogta­tó krónikáját. Túlságosan is közismert e regény ahhoz, hogy tartalmát, alakjait, s mon­danivalójának félreérthetetlen lényegét — a hazaszeretetnek, hősiességnek és barátságnak a gyermeki lélekben le­csapódó, tiszta eszmeiségét — „ismer­tetni” kéne. De érdemes megvizs­gálni, vajon mi tette Molnár könyvét oly vonzóvá felnőtt- s gyermekolvasó előtt egyaránt? Nyilvánvalóan: a való­ságot hűségesen tükröző, egyszerűsé­gében és köznapisálgáiban is hősi tör­ténet; a gyermeki lélek mély ismerete; az események és alakok művészi, reá­lis és humoros ábrázolása; a roman­tika érzelmes, d­e sohasem érzelgős eszközeinek áradó és mégis mérték­tartó alkalmazása; a kamaszkor ideá­lok, eszmék utáni sóvárgásának teljes kielégítése; is anna­k lehetősége is, hogy az eszményt kutató, s a herotikus­­ra törekvő olvasó azonosíthatja magát a vele egyivású hősökkel, a Bokákkal és Nemecsekekkel hogy együtt fütyül­het Csónakossal, együtt játszhatok a miVtesdit Kotaaival, együtt harcolhat a hazát megtestesítő grund védelmé­ben a zöld-vörös zászlót lobogtató Páll utcaiakkal. Nem tudom, leírták-e már valahol, hogy a Pál utcai fiúk az a regény, ahol még az ellenség is főleg „pozi­tív” figurákból állt, ahol mégi a fűvész­­kerti vörös­inigesiek rettenthetetlen Ács Ferije is példamutató a maga lova­gi­ass­ágában,­­ahol még az áruló Geréb is teljes meggyőződéssel tér vissza el­árult csapatához, ® ahol a hibáikat szánva-bánva, csupa nagybetűvel írják díszoklevélre a csata egyetlen kis hősi áldozatának nevét a pityergő gitt­egyletiek? Igen, ötven esztendeje élők és egyre élőbbek Molinót- regényének alakjai, akikben az írónak úgy sikerült megra­gadnia mindazt, ami a gyermekkorban viszonylagosan állandó és tipikus, ahogyan csak a legkiválóbbaknak, a gyermeklélek legjobb mérnökeinek — Móricznak, Mórának Karinthynak — sikerült azóta a magyar ifjúsági iro­dalomban. Boka és Nemecsek épp olyan felejthetetlen­­ alakja irodalmunknak, mint Móricz Nyilas Misije, vagy Ka­rinthy remekbe készült kamaszfiigurái: Steinmann, a grófnő, vagy Polako­­vits, a jó vezető. S a gittegylet ma már oly sajátos tartalommal töltött, csak több más fogalom segítségével megmagyarázható, sűrített kifejezése élső nyelvünknek, mint a „lógok a sze­ren” címszóba tömörített Karinthy-féle kamaszikori lélekábrázolás. Valamely mű népszerűségét és marad­andóságáit pedig semmi sem bizonyítja jobban, mintha alakjai, vagy új fogalmakká sűrűsödött mondanivalója önálló lé­nyekként és szólás-monifálsszerű­en fel­szívódva élnek és terjednek a k­öztu­­d­atban. Mindezek előrebocsátásával­ igen di­cséretes szándék vezethette csak a Pe­tőfi Színházat, amikor Török Sándor feldolgozásában színpadra vitte „A Pál­ utcai­ fiúk”-at. A jószándékú kísérlet — transzponálni egy, nem csupán cse­lekményében hanem elsősorban lelki mélységeiben kiváló regényt — sokat megőrzött a könyv valódi hangulatá­ból, mulatságos, megható ízéből, korá­nak levegőjéből. Figuráit, cselekmé­nyét, párbeszédeit szinte maradékta­lanul igyekezett a színpadra átmen­teni, s ez jórészt sikerült is. De mon­danivalójának lényegét nem mindig képes kellő színpadszerűséggel meg­­­ragadni. Ehhez járul mé­g a darab kettős lezárása: 1. Boka megtudja, hogy a gründen megkezdődik az épít­kezés, 2. Nemecsek halála. A szöveg helyen kiinti, indokolatlan „megfejelé­­se”. Weise figurájának olykor szinte az ízléstelenség határát súroló s a ka­baré letűnt „viccelődéseire” emlékez­tető, rosszul értelmezett humora pe­dig óhatatlanul azt a benyomást kelti a nézőben, mintha ezek az ötletek nem az átdolgozást végző, jó íróként is­mert és becsült Török Sándorban, ha­nem egy előttünk is ismeretlen „gag­­man”-ben születtek volna meg. A darab színrevitelének vitathatatlan jószá­ndékán kívül a rendezői munkát nem nagyon dicsérhetjük. Apáthi Imre elgondolása ezúttal hibás vágányra tévedt. 13—14 esztendős, kamaszos félszegség­ükben is bájos, verekedő, pityergő, érzelmest, gittet­ ráigó gyere­kek szerepével baritonhangú felnőtte­ket megbízni — eleve buktatót állít a darab sikere elé. Bármily emberül küz­denek is a színészek fizikai adottságaik és szerepük művészileg kivédhetetlen ellentétével, nem tudják elhitetni a né­zővel, hogy igazi, egyletesdlit­ játszó, homokbombiákkal hadakozó gyerekek. Az igazi illúziót keltő, kisfiúsan meg­ható Békés Itala, aki annyi szívvel és tehetséggel formálja meg Nemecseket, úgy hat, mint az egyetlen igazi gye­rek a „nagyok" között. De Békés Itala mellett így is említésre méltó alakítás Szabó Gyuláé (Boka), a főhumorú Rozsos Istváné (Weisz), Petrik Jó­zsefé (Geréb) és Palassy Tiboré (Ács Feri). Végül őszinte lelkesedéssel kell megemlékeznünk a sokoldalú, s egyre fejlődő Molnár Tiborról, aki néhány­­szavas szerepében elmélyült, nagy­szerű színészi munkával teszi felejt­hetetlenné Nemecsek szabó alakját. Fazekas Anna 1954 december 11. Reményi Béla Nagyon szeressetek Boldog vagyok, amilyen boldog ember csak lehet. Van is reá, van ám nyomós ok: szeretnek engemet. Először is a feleségem, ő mindenekelőtt. Nem ismerek, mint ő, de régen oly tisztalelkű nőt.­­Ha a rágalom piszkos újjá­­ átjárna, mint a kés­e­lő eltakar. Mellére bújva lédes a szenvedés.­­Panaszkodjak? Hiszen szerencse, hogy vesztemet lesik. |Gyöngéd féltés, szorítsd szívemre !Piroskám ujjait. így szoktatta már a gyerekkor a bajt, mint jóttevőt Anyám szíve becézett akkor s a spejzból a befőtt. Ilyen boldogan még a gond is csak elviselhető. Sok kotnyeles bár odarondít, hol kedvünk virága nő. Nőjj nagyra szerelmünk virága, kis szívedre ne vedd. Látod, a földnek ez a trágya, ettől termékenyebb. Engem nem fog a gáncs, erőszak nem ejt rajtam sebet. Virágok, ti szeressetek csak, nagyon szeressetek. A HÉT FILMJEI BÍRÓSÁG ELŐTT — Francia film Anatole France novellájából — A­natole France novellája Crain­­-*• quebille-ről, a polgári igazság­szolgáltatás kerekei közé hullott kis­emberről, a kritikai realista elbeszélő­irodalom halhatatlan remekei közé tartozik. Egy apró Justizmord“ és következménye: az ártatlanul bör­tönbe kerülő utcai zöldségárus kihul­lása a társadalomból. S e rövid tör­ténet halhatatlan vádirat a lélekte­len polgári és „hivatalból“ szegényellenes törvénykezésről. Maga France is tudta, hogy novellája drá­mát rejt, s idővel fel is dolgozta színpadi játékká. Ez a színdarab azonban — bölcs és szellemes pár­beszédei ellenére — elmarad a no­vella éppen tömörségében rejlő nagy­sága mellett.­­ A francia filmgyár­tás pedig — Ralphe Hapid rendezésé­ben — filmjátékot csinált a „Crain­­quebille“-ből, amelyet „Bíróság előtt“ cím alatt most mutatott be a Szikra filmszínház. A film megvalósítói, híven France szelleméhez, kritikai igénnyel, realis­ta szemlélettel és művészi szándék­kal igyekeztek a másféle műfaj más­féle követelményeinek megfelelni. France novellájában azonban nincs egy egész estét betöltő film számára elegendő motívum. Elgondolásbeli té­vedés volt hosszú filmjátékot csinál­ni a „Crainquebille“-ből. Ugyanez a történet ugyanezzel a rendezői stílus­sal, ugyanezekkel a színészekkel ezer méteren belül remekmű lehetett vol­na, így azonban minden részlet szép­sége ellenére hosszadalmas. Amit pe­dig a néző elnyújtottnak érez, az nem is fejtheti ki a megfelelő hatást. Kár pedig, mert Crainquebille alakítója, Yves Deniaud, emlékezetes művészi teljesítményt nyújtott: a néző való­ban azt a "kicsit bölcs, kicsit ostoba, a polgárság intézményeinek zegzugai közt végképpen eltévedő s végül egé­szen bizonytalanná váló 55 éves fér­fit ismerte meg, akit France elkép­zelhetett. Az azonban már France el­gondolása ellenére történt, hogy a film legeslegvégén az elesett ember mégis reménykedve indul az életbe, minthogy egy kedves kis utcafiúban hűséges barátra talál. A novellából csak úgy árad a reménytelenség a polgári élet minden lehetősége iránt, a novellában az ártatlanul börtön­viselt ember mindenestől és végér­vényesen kihull az emberi kapcsola­tok közül. A film kedves-érzelmes befejezése tehát némiképpen eltor­zítja France mondanivaló­j­át.teljesen egyértelmű A filmjáték a főszereplőn kívül is néhány igen jó színészi alakítással bizonyította, hogy egészen közel jár a nagy művészi alkotáshoz. A bíró­sági jelenet egynéhány mozzanata valóban Anatol France-i, fanyarul szatirikus. De, sajnos, ez a bírósági jelenet is indokolatlanul hosszú, mint ahogy minden hosszabb és lassúbb ebben a filmben, mint lennie kéne. Talán csak Crainquebille börtönbeli álmának kísérteties és nagyon szépen fényképezett perceinél ült el az a fe­szengés, amelyet már a film első ne­gyede után szüntelenül lehetett érez­ni a nézőtéren. Az operatőr —­­ Ger­maine — munkája hangulatos, finom megfigyelésekkel teljes. íme egy példa arra, hogy a leg­jobb művészi szándék sem elegendő, ha elvesztjük a kellő mértéket. Holott a franciák mesterei a mértéktartás­nak. De ezt a filmet legalább két­szer olyan hosszúra csinálták, mint ahogy a téma megengedte volna. Ezért nem lett remekmű, csupán egy­néhány nagyon szép jelenet és hos­­­szú-hosszú fölösleges képsorok egy­velege. Hegedűs Géza A KÉKVÉRCSÉK ERDEJÉBEN HOMOKI-NAGY ISTVÁN szeren­csésen választotta új természeti film­je „főszereplőjét“ és színhelyét. A kékvércse érdekes ragadozómadár. Brehm apó a nagy pusztaságok régi vándorának nevezi. Chernel István úgy jellemzi, hogy természete szerint a sólyom-család parasztja. És az óházi erdő, a Hortobágy nyu­gati szélén, ahol a mi kékvércséink élnek!... Nemcsak tájképileg elra­gadó, rendkívül gazdag itt a madár­világ és a növényzet. Az egykori Ti­­sza-ártéren telepedő tölgyes az Al­föld egyik természeti nevezetessége. Védett terület. Elindult hát a filmexpedíció és egy madártani kutató csoport az óházi er­dőbe — s ezt nemcsak mi írjuk, lát­juk is a filmen. Homoki-Nagy István azzal kívánta változatosabbá, von­zóbbá emelni «A kékvércsék erde­­jé»-t, hogy a természeti képek sorá­ba beleszőtte az ornitológusok tudo­mányos munkáját és ugyanakkor a nézők elé varázsolt egy és más „mű­helytitkot“ a filmexpedíció életéből. A „KÉKVÉNCSÉK ERDEJÉ“-ben tehát két ösvényen vezet a film útja. Az egyiken, ahol az állatok, madarak, rovarok, fák, növények kerülnek a felvevőgép elé, Homoki-Nagy István otthonosan mozog. Egyformán saját­ja a tudományos alaposság, a megfi­gyelés-meglátás és a művészi kifeje­zőkészség. Legnagyobb ereje, hogy ér­zi a táj lelkét, minden fűszállal és apró bogárral, a nagy életközösségben, mely a természetben összefonódik. Amit a Fehértó vadvízországában és a Dunaerdő életének bemutatásában kaptunk, itt is megkapjuk. Kár, hogy az óházi erdő ritka, különleges virá­gainak nevét a kísérőszöveg elhall­gatja. Azt sem tudjuk, mért nem ne­vezik a sárgarigót igazi nevén arany­­málinkónak. (Ezzel azt a tévhitet is eloszlatnák, hogy ez a kedves mada­runk rigó-rokonság.) No de az ilyen apró hiányosságért kárpótolnak a film megkapó részletei, mint például a kicsinyeit a tűző napsugár ellen vé­dő anyamadár, a fiókák etetése, a kékvércsék vadászata, őszi vonulása. Ami a film felépítését, vonalvezeté­sét zavarja, az a másik ösvény: a tu­dományos kutatók és a filmexpedíció munkájának túlságosan terjengős bemutatása. Nem az a baj, hogy a madarak és a növények mellett ott látjuk az embert! Ez helyes és szük­séges. A baj­­ ott kezdődik, hogy sok­szor feleslegesen látjuk őket. És ott csúcsosodik ki, hogy egyáltalán nem látjuk azt az embert, akihez a kék­vércsék életmódját ismertető népsze­rű tudományos filmnek legtöbb mon­danivalója van: a föld szántóvető né­pét! Mennyivel magasabbra ívelt vol­na eszmeileg «A kékvércsék erdeje», ha utolsó harmada helyett — amikor a röpdében, a mesterségesen keltetett fiókák nevelését, szárnyrabocsátását látjuk — a parasztság és a tudatlan puskás megismerkedne a tudományos kutatómunka eredményével, mely be­bizonyítja a kékvércse hasznát a me­zőgazdaságban! A természeti filmen sem elég valamit „elmondani“/A fil­men is elrepülnek a szavak, s amit látunk, megmarad. Homoki-Nagy István elkényeztetett bennünket filmjeivel. Egyre igénye­sebbek vagyunk vele szemben. Min­den új alkotásának örülünk, minden új alkotásában azt vizsgáljuk, vajjon az író-rendező-operatőr egy személy­ben összpontosodott egyéni tehetsége helyt ad-e maga mellett a drama­turgnak?» A kékvércsék erdejé»-nek — dramaturgiai fogyatékossága miatt — sok felesleges részlete és két vége van. Az egyik vége, mikor a filmexpedíció befejezi a munkáját. A másik, a madártani kutatók már em­lített tevékenysége a röpdében. A dramaturgia, nem ismer két be­fejezést, a közönség pedig nem ked­veli — bármennyire elismeri a film sokszínű szépségét és értékét. Lestján Sándor

Next