Irodalmi Ujság, 1955. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1955-04-30 / 18. szám - Sarkadi Imre: Jég alatt, nád alatt • széppróza (5. oldal) - Egri Lajos: Hajnal • vers (5. oldal) - Nagy Richárd: Újra a Fiatalok Házáról (5. oldal) - Szabó László: A „pogácsa” • széppróza (5. oldal)

6 Egri Lajos HAJNAL Szellő halad, hogy elmesélje milyen, ha erdő illatoz — és mint egy pajkos szoknya széle: a horizont lebeg, kitágul, kék fodrain napfény motoz. Mily szép a város! Éjszakának sötétjét ha levetkezi, — ha lehullnak az éji fátylak: görög szobor, olyan mezítlen, és szép erővel oly teli. Hajnalodik. A diadalmas nap­­elgurul kelet felől. Az éj, a bús, a karcsú szarvas holtan hever, bársonyszívében ezer aranypengéjű tőr. Elfut a csönd. Mögötte lárma zörög, s ébred az utcasor. Akár egy rejtőző dalárda, harsog a város, zeng az ének, a bazaltkocka is dalol. Oh, hogy szeretlek, drága hajnal! Add erős, dolgos éneked! Utcaporral, nehéz olajjal és égre kúszó karcsú füsttel járdd át a lelkem, véremet! ÚJRA A FIATALOK HÁZÁRÓL A Az elmúlt télen jelent meg az­­ Irodalmi Újságban Tardos Ti­bor javaslata a Fiatalok Házáról. Már akkor felfigyeltem, hogy ennek az írásnak milyen mély visszhangja tá­madt a mi üzemünkben is, a Klement Gottwald Villamossági Gyárban, kü­lönösen az ifjúság körében. Azóta sem felejtették el, s most, hogy ta­vasz jöttével megindultak a nagy tervezgetések, ki merre készül utaz­ni, túrázni nyáron, megint el-elemle­­getik: lesz-e már akkor mindenfelé az országban Fiatalok Háza? A múltkorában Kővári József és Vasas Elemér sztahanovista ifjúmun­kások beszélgettek nyári álmaikról a gyár készülék-szereldéjében. őket hallgatva jöttem rá megint a régi igazságra: az ifjúság nem élhet ter­vek, perspektívák, romantika nélkül. Már egy-egy kirándulás terve is bol­dog várakozást jelent, az előre nem látható élmények, izgalmak feszítik ifjaink képzeletét. Ezért olyan nép­szerű köztük az „Ismerd meg hazá­­dat“-mozgalom és a Fiatalok Háza gondolata. A mi gyárunk ifjúmunkásai, dí­szesei már eddig se vártak sültga­lambra. A szerszámgyár DISZ-szer­­vezete például a mesés szépségű Agg­teleki cseppkőbarlangot látogatta meg. Napokig beszédtéma volt aztán az óriás „Anyósnyelv“, a „Kínai pa­goda“, a „Petőfi mellszobra“, a „Po­lip“, a „Krokodil“ és a barlang többi érdekessége. Ez a vállalkozás igen megnövelte a szerszámgyári DISZ-szervezet te­kintélyét. A tagság rákapott a közös kirándulások ízére. Azóta meglátogat­ták a Budapesti Csokoládégyárat és az RM Műveket is. Mindenhol sokat láttak, tanultak és szórakoztak. A többi DISZ-alapszervezet is követte őket, így a gépjavítók a Dohánygyár­ba és a Televízió-állomásra látogat­tak el. A legnagyobb sikere azonban a műszaki DISZ-alapszervezet Bükk hegységi kirándulásának volt. A tú­rán részvevő huszonhat fiatal egész életére szóló felejthetetlen élményt szerzett: járt a „Simon Menyhért szü­letése“ felvételeinek színhelyén, Szil­vásváradon, Bánkúton, Lillafüreden... Sok olyan DISZ-tag, aki évekig visszahúzódott a mozgalomtól, ezek­nek a kirándulásoknak a hatására kapcsolódott be újra az alapszerveze­tek munkájába. Vannak köztük 26— 28 évesek is, akik egy éve még le­­gyintve mondották: „öreg vagyok én már a DISZ-hez“. S most szövődnek megint a nyári tervek, ábrándozik a fiatalság. Kérdem például az egyik fiatal DISZ-vezetőt, Takács Erikát, miben törik a fejüket, hova készülnek. — A Mecsekbe, ha minden jól megy. — S ott hová? — Nem egy helyre. Nagy nyári tú­rát tervezünk. Barangolást a hegyek közt, az erdőben, sátorverést, tábor­tüzeket, vidám közösségi életet. Meg­látogatjuk Komlót, Sikondát, bejár­juk Pécset, a múzeumokat, könyvtá­rakat, iskolákat, a város honfoglalás­kori és török emlékeit, a minaretet és a mecsetet, megnézzük a világhírű Zsolnai porcelángyárat... De szó van egy balatoni—tihanyi és egy börzsö­nyi túráról is.. . Kreutz György kiköti, hogy az ő tervükről ne szóljak egyelőre senki­nek. Megígérem. Nem is szólok, csak írok, mert az ötlet úgyis a Gottwald­­gyári ifjúmunkásoké marad. Arról van szó, hogy június—július­ban jó néhány edzett DISZ-fiatal vé­gigkajakozik a Duna magyar szaka­szán. „Második számú“ terv is van a tarsolyban: lehet, hogy „luxustuta­jon“ mennek. Az útról naplót vezet­nek. Színes tudósításokat, fényképe­ket küldenek a Szabad Ifjúságnak és az üzemi lapnak, a Turbónak. Film­felvevő gépet is visznek magukkal és a nyári út jelentősebb emlékeit dokumentumfilmben örökítik meg. Meglátogatják a part mentén fekvő falvak és városok fiataljait, e vidékek történelmi nevezetességeit: Komáro­mot, Esztergomot, Visegrádot, Sztá­­linvárost... Nagy és szép tervek ezek. Méltóak mai szabad ifjúságunkhoz. S meggyő­ződésem, hogy hazánkban még ezer és ezer fiatal készül hasonló tervek­kel a nyárra. Innen az Irodalmi Újság hasábjai­ról is szeretném ezért felhívni az or­szág DISZ-bizottságainak figyelmét, hogy támogassák és vezessék ezt a mozgalmat, mert ez a fiatalok ezreit hozza közelebb az ifjúsági szövetség­hez. Helyi­­kezdeményezéssel, a párt, a tanácsok segítségével legalább a legfontosabb helyeiken hozzu­k létre már a nyárra a Fiatalo­k Házát. Az ifjúság országjáró kedve hal­latlanul megnőtt, sokan azonban mégse mernek csak úgy nekivágni a vakvilágnak. De ha tudják, hogy kész szállás vár rájuk, amerre mennek , semmi sem tarhatja őket vissza. S akkor élettapasztalatuk gazdago­dása, hazaszeretetük elmélyülése, munkakedvük erősödése ezerszeres hasznot hoz azért a fáradságért, mellyel födelet biztosítunk a fejük fölé, szalmazsákot a derekuk, párnát a fejük alá, s pokrócot rájuk taka­róul, hűvös éjszakákon meg ne fáz­zanak .. . Nagy Richard a Turbo szerkesztője, Klement Gottwald Villamossági Gyár Folytatás az 5. oldalról.) -j- Neki elmondta az ember. Előre is beszéltek már róla, hogy jobb len­ne, ha meghalna. Dehát mondom, az asszony semmit se tett. Csak ép­pen ... csak éppen beleegyezését adta. Hallgattunk, — aztán, visszajött a háziasszony. — Befejezték már? S forró feketekávét hozott. Mi­kor megittuk, akkor kérdezte, neki jutott először eszébe s mi csodál­koztunk, hogy elfelejtkezhettünk róla. — És a fiatal özvegy? Akinek ud­varolt? Az ügyész vonogatta a vállát, az­tán kelletlenül mondta. — Erre nem akartam kitérni. A fiatal özvegy, most a feleségem. Rábámultunk. Szóval akkor a kis­fiú, akit az elébb aludni küldött... — A fogadott fiam. Hallgattunk. — Hiszen talán ízléstelen is, hőgy ezt is elmondtam — kortyolgatta lassan a kávéját az ügyész, de egy kicsit hozzátartozik a történethez. Annyira, amennyire minden hozzá­tartozik, minden apró részlet. — És mondja... a nyomozás előtt? Vagy utána? — A nyomozást aztán már nem én folytattam le.. . Illetéktelenség. Rokonság. De leolvashatta a háziasszony ar­cáról, hogy az olyasmit gondol: jó kis rokonság az ilyen, — hát hozzá­tette. — Végülis, ez is más ügy ... a sze­relem is más ügy. A gyerek nem is tud róla, természetesen. Nem is akarom, hogy tudjon. Tíz éves ... már a békében született. Majd ... majd valamikor persze neki is meg kell tanulni mi minden van még a saját életén kívül. Mentős később. Ez a korosztály szerencsés és boldog, végülis, az ördög vigye el, jobb is az iskolából tudni a társadalmi moz­gatóerőkről. Hallgattunk, nem volt semmi hoz­­zátennivalónk. Irodalmi Újság Szabó László . .:POGÁCSA Ili­ász perc? Forint negyven? Csak vigye innen az elv­társi Nem azért öregedtem meg az öntödében. Vannak itt fiatalok, kín­lódjanak ők a filléres munkákkal... így förmedt rám a kis púpos vas­öntő, amikor mint munkaadagolója a tányérnagyságú, öntő­nyelven „po­gácsának“ nevezett lapos korong­szerű famintát és a munkalapot hozzá vittem. Elképedtem. — De Rigó bátyám! Maga régi, öntudatos kommunista? Pártmun­kás? Többszörös sztahanovista, az ország első minőségi öntője? Hogyan utasíthat vissza ilyen fontos export­gyártmányt azzal, hogy kevés érte a pénz? Magában bízik mindenki. Aki eddig csak hozzáfogott, selejtet ön­tött belőle. Ezt nevezi példamutatás­nak?!­­ Hiábavalónak bizonyult minden. Rigó megmakacsolta magát­. Tanács­talanul fordultam a műhelyvezető­séghez. „Át kell vele vétetni a munkalapot és holnapra tervbe ál­lítani az öntést!“ — hangzott a szen­tencia. Nesze semmi, fogd meg jól. Visszamentem, óvatosan letettem polcára a mintát és a kutyanyelv­nek becézett munkalapot. Rekedt káromkodást hallottam csak. A minta — nagy port felver­ve — lábam elé repült, a levegőben a szétszaggatott kutyanyelv darab­káit táncoltatta a huzat. — Lókötők vagytok mind az irodán! — kiáltotta Rigó és kikö­pött. A­mikor az üzem öntödéjében a ** nyersformázócsarnok munka­adagolója lettem, elődöm így bízta­tott: — A Rigó? Azzal könnyű dolgod lesz. A napi operatív tervbe 300 szá­zalékot állítasz be neki, azután megy minden magától. Játszva, ennél is többet­ termel, ha akar. Érthető kíváncsisággal vártam ta­lálkozásunkat Rigóval, azaz M. Béla vasöntővel. Az aprótermetű, csetló­­botló járású, púpos emberke nem az elképzelt típusa a vasas sztahano­vistának. Bece-, vagy inkább csúf­neve eredetét nem firtattam, leg­alább húsz évre becsültem kor­különbségünket. Talán az, hogy for­mázás közben mindig fütyörésüs­­ ta­lán Michel Simon emlékezetes Rigo­­­­letto-filmalakítása vezette névadóit. Kétségtelen, arcában, testtartásában akad valami ebből a figurából, s mint később láttam, csinos, sudár­­ termetű 18 éves lánya is van. Ahogy az üzemi újságban és már a központi lapokban is olvastam róla, M. Béla a legkevesebb selejt­­­­tel dolgozó öntő az országban, mind­emellett teljesítménye állandóan a­­ „plafon“ körül jár. Az becsülheti ezt igazán, aki tudja, hogy gépgyártási­­ exporttervünk egyik fő kerékkötője , a temérdek öntödet selejt.­­ Elcsodálkoztam tehát, amikor első­­ beszélgetésünkkor így szólt: — Remélem, az elvtárs nem 300­­ százalékra terhel majd. Én nem va­­n gyök igásló. Annyit termelek, amen­-­­ nyi jólesik. Próbáltam neki megmagyaráz­­■ ni, hogy az operatív tervkészítés az én dolgom, és előírás szerint az elő­­­ző három havi átlagot kell alapul­­ venni. De ő makacs maradt. • — Lári-fári! Ha én valamit „el­­­­szúrok“, az könnyen két-három napi , ingyen munka. Ne éljenek vissza az­­­­zal, hogy én merek nekivágni, ezért többet keresek. Jöjjön bármi sürgős, kényes munka: „nincs baj, a Rigó úgyis megeszi!“ Ilyenek maguk az irodán. Azzal nem számolnak,­m van, ha történetesen rosszul érzem­­ magam, vagy valami bánatom van,­­ vagy — teszem azt — nincs kedvem dolgozni. , Rosszallóan néztem rá. „Lehet ez hogy M. Bélának ne legyen kedve­­ dolgozni? Annál sokkal öntudato­­­­sabb!“ — Ezt árulta el a pillantá­­­­som. Rigó rosszkedvűen legyintett­es megmarkolta a döngölőt. Első talál- 3 kozásunk nem valami fényesen sike­rült­ , dg előbb — úgy-ahogy — meg­­barátkoztunk. Sikereinek tit­kát is csakhamar megértettem. Min­t szakmájának valóságos virtuóza, en­­­­gedélyt kapott arra, hogy a techno­lógia által szárított formázásra elő­írt munkadarabokat nyers homok­formába öntse. Nagyobb, vastagfalú ’ vagy tömör öntvényeket általában , szárítva formáznak, így kevesebb ; 5 selejt. De néhány­­ gyártmányfajt, • minden elővigyázat ellenére így is ; selejt lett. ’ — Adjátok ide, leöntöm nyersen ! — mondta ekkor Rigó. — Fejcsó­­­válva néztek rá, egy kísérletet enge­­délyeztek neki. Egyből azután több­­ is lett, mert Rigó valóban szétvágta " a gordiusi csomót. — Úgy kell tudni a formát leve­­­gőzni, olyan ütemben kell a folyt vasat adagolni — magyarázta ne­kem —, hogy a beömléskor ne ke­letkezzék feszültség. Akkor a nyers­­ homokformát sem viszi el a vas, tiszta, hibátlan lesz az öntés. A szá­­­­rítás sok időbe telik, ezért normája is magasabb. Ha én nekiállok, na­gyobb darabot is egy műszakban formázok és öntök, ezért nem kell a formát tartósítani, szárítani. A nor­mám megmaradt, mert ez egyéni, sajátságos munkamódszer, nem be­vezethető újítás. Néhányan ugyan kísérleteznek vele — én mindenki­nek megmutattam, de „biztosra“ egyedül nálam mehetnek. Hát mond­ja, jogtalan pénz az, amit az ügyes­ségemmel keresek meg? Egy figyel­metlen mozdulat — és oda az egész. Nagy kockázattal jár ez — és mégis sokan irigyelnek a keresetemért. Pedig kell a pénz, ajjé! — legyin­tett. — Nem tud véletlenül egy eladó lakást? — csapott át váratla­nul egész más területre. Nem tudtam. Viszont azt meg­figyeltem, hogy bár kérésére 200 százalékig csökkentettem a terhelé­sét, Rigó vidáman továbbra is három normát szárnyalt túl. — Nem baj, ez a bogara — gondoltam. Egy délután Kispesten akadt dol­gom. Rigóval utaztam a villamoson, egy megállónál is szálltunk le. — Hát én erre megyek! — kö­szönt el és ellenkező irányba indult, de még visszafordult. — Mondanám, látogasson meg egyszer minket. De, sajnos, nem vagyunk ilyesmire be­rendezkedve — és szégyenlősen mo­solygott. — Tudja, albérlet. Pocsék hely. Már tizedik éve..? Egy napon meglepődtem. Rigó •*-' nem teljesítette napi operatív tervét, alig 150 százalékot ért el. Hozzámentem. A formaszekrény szélén ült és gondterhelt arccal egy gyufaszálat huzigált ide-oda a fekete homokban. — Mi a baj, M. elvtárs? — Azon csodálkozik, hogy késtem ma? Higgye el, először. Pedig most is fél ötkor keltem, hogy beérjek. Persze néha fáradt az ember, kép­zelje, ha még munka után hivata­lokba is talpal... Amikor megtudta, miért jöttem, keserűen felnevetett: — Már pedig ez így is lesz ez­után. Legfőbb érték az ember! Vi­gyáznak rám az elvtársak, nehogy négykézláb járjak haza. Nos, nem járok ezután, ha negyedannyit kere­sek is! Értetlen pillantásomra azután el­mesélte az előző napi taggyűlés le­folyását. Éppen az önköltségcsökkentésről folyt vita. Szóba került az időelem­zők feladata is ezzel kapcsolatban. Rigó arca megrándult. Szót kért. — Újabban az időelemző elvtársak sokat kerülgetik az én munkahelye­met is. Figyelnek. Hát pedig én azt mondom, az én zsebemen ne csök­kentsék az önköltséget! Más selejtet gyártana belőle, én jó darabot ön­tök. Nem elég megtakarítás ez? De nézzék meg, mennyi homok vész kárba, mert rossz a szalag. Sok a beteg, mert töröttek a műhelyabla­kok. Itt törődjenek az önköltséggel. Engem megillet az a pénz, ezt már egyszer elismerték. És egyébként is úgy megdolgoztam érte, hogy néha négykézláb megyek haza Kispestre, abba az odúba. E. elvtárs, a művezető arcán piros karikák gyúltak ki. Felpattant. — Senki sem kívánja az elvtárs­tól, hogy megszakassza magát a munkában és négykézláb járjon haza. Legfőbb érték az ember! Kí­mélje magát és ne legyen olyan pénzsóvár... A fiatal párttitkárnak szemmel­­láthatóan nem tetszett ez a beszéd. A gyűlés hangulata egyre inkább Rigó ellen fordult. Minden szavába belekapaszkodtak. Csak egy elejtett félmondatáról feledkeztek meg, ar­ról, amit otthonáról mondatott vele a keserűség .,, A légy zümmögését is meghal­­­lani az irodán. Az adminiszt­rátorok nyelvet lógató buzgalommal zójják a megrendelési számokat, szállítási határidőket a papírra, a műszakiak — ha benn tartózkodnak — számolnak. Én is éppen a más­napi operatív tervet állítottam össze. Félénken, sután toppant be a csendbe Rigó. A műhely zajához szokott hangja tompán csengett. — Szabad egy percre a telefont hasz­nálni? — Szótlanul intettünk a ké­szülékre. Tárcsázott. — Halló, lakásügyi osztály? Igen, én vagyok. Látni, már ismerik a hangom. Hát érdeklődném, mi a helyzet. Munkám közben néha lopva az arcára pillantottam. A várakozás pírját felváltotta rajta a megdöbbe­nés okkersárgája, — üli lem ... ^— uauuucuu hangját. — De, hogy lehet ez? Ami­óta lebombáztak, lakunk ott. Fele­ségem asztmával kínlódik, a szoba nedves, kicsi, ósdi. Kislányom is ott nőtt fel. A főbérlő átjár rajtunk, nincs nyugodt pihenés, nincs zavar­talan családi élet... Szünet. — Értem... Várni kell. A gyár lakáskerete nem engedi. Igen, nagy­­családosok kapnak elsősorban... Nagyot csattant, amikor a kagylót a helyére ejtette. Felnéztem mun­kámból. De csak egyik kortárs mél­tatlankodó hangját hallottam: — Itt a gyártási számot nem írták a megfelelő rovatba. Hallatlan!­ikörmünkre égett a határidő, a prémiumelvonás veszélye fe­nyegetett. Ekkor kért egy külső cég tizenöt napon belül ezer darabot abból az öntő­nyelven „pogácsának“ nevezett, lapos korongszerű öntvény­ből. Minőségi követelmény: tükör­tiszta felület. A főnökség a sikerte­len öntési kísérletek után egyhangú­lag határozott: „Ezt csak a Rigó tudja jól megcsinálni.“ Rám várt a feladat, hogy a ké­nyes, nem éppen csábító keresetet ígérő munkát Rigónak kiadjam. Ekkor történt... A felháborodás, a csalódás, a meg­­szégyenítettség keserű ízével szám­ban nyitottam be az irodára. Rész­letesen el kellett mondanom az egész jelenetet, suhant a gyorsírói ceruza a papíron. Készült a jegyzőkönyv. Munkamegtagadás. Sztahanovista párttag részéről különösen súlyos cselekmény. Így került Rigó ügye az üzemi pártbizottság elé. Azaz került volna. Mert félórával a jelenet után Rigó az irodára jött és belső távozási engedélyt kért — a pártbizottságra. Másnap nem beszéltünk egymás­hoz. Dolgozott. A „pogácsából“ a be­ütemezett húsz darabot mind legyár­totta. Reggel már nyolcat szállíthat­tunk, a többi selejt lett. De az arány napról napra javult. És lassan emel­kedett Rigó teljesítménye is. Átlaga már elérte, majd túlhaladta a 200 százalékot, így telt el egy hét. S akkor egy napon magához intett. Szemében jó­kedvű, mondhatnám fiatalos lány ugrált. — Arra kérem — kezdte —, hol­naptól napi negyven pogácsát állít­son be. Merem ígérni, mind jó lesz. És ha tetszik, ha ez az előírás, ter­helhet újra 300 százalékra. Kezd újra menni. Magamra találtam — tette hozzá és nagyot nyert. A csarnok végéből harsány kiál­tás hangzott: „Csapolás!“ Már zúdul a friss vas az üstbe, nemsokára kez­dődik az öntés. Rigó feltette védő­­szemüvegét. — Szeretnék magával valamiről elbeszélgetni. Látogasson meg egy este. Nem, nem kell messzire jön­nie, ma költözünk ide a gyári lakó­telepre. B-épület, harmadik emelet 4. S a kis púpos biztos kézzel ra­gadta meg az üst kerekét. A for­mába — ezernyi csillagot szórva — méltóságteljesen hömpölyögni kez­dett a vas. Szemem elé kaptam a kezem — a folyó fémbe nem szabad belenézni. A­z emberi lélek mélyén for­­­­rongó, hömpölygő, izzó indu­latokba azonban — bármily nehéz is —, meg kell kísérelnünk a be­tekintést. Ez jutott eszembe, amikor másnap este Rigóékhoz becsönget­tem. Kétszobás, összkomfortos lakás. A kevés bútort már úgy-ahogy elren­dezték, meglátszik, hogy mindez évek óta egy kis helyiségben is el­férhetett. — Most majd veszünk bútort — mondta szégyenlősen a kis törékeny asszony. — A pénz megvolt, de az uram először lakásra tartogatta .. Mikor már az asztalnál ültünk, Rigó lassan, megfontoltan tagolta a szavakat: — Megértem az elvtársat, hogy csodálkozott. Sztahanovista, 1945 előt­ti párttag, aki úgy viselkedik? Helyes volt ez? Ne mondja, egyetértek a véleményével. De hol tartunk még attól, hogy mind igazán kommunis­ták legyünk? Maga fiatal, elvtárs, tanulja meg: nemcsak akik ingadoz­nak, de akik velünk együtt halad­nak , azok bizalmáért is meg kell küzdeni. A „jó káder“ nem olajozott gép, hogy magától robogjon a szo­cializmusba ... Megbékél­ten nyújtott kezet. Meg­szorítottam. Kislánya kísért ki az előszobába. Mentegetődzve mondta: — Ne haragudjon. Apa mindig vitatkozik, ő már ilyen ember. Semmivel sincs megelégedve. És keresztülhajszolja, amit akar. — Amiről úgy érzi, hogy jár neki — javítottam ki. Mosolygott és elővillantak vakí­tóan fehér fogai. // 1953. április 30.

Next