Irodalmi Ujság, 1955. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1955-04-30 / 18. szám - Sarkadi Imre: Jég alatt, nád alatt • széppróza (5. oldal) - Egri Lajos: Hajnal • vers (5. oldal) - Nagy Richárd: Újra a Fiatalok Házáról (5. oldal) - Szabó László: A „pogácsa” • széppróza (5. oldal)
6 Egri Lajos HAJNAL Szellő halad, hogy elmesélje milyen, ha erdő illatoz — és mint egy pajkos szoknya széle: a horizont lebeg, kitágul, kék fodrain napfény motoz. Mily szép a város! Éjszakának sötétjét ha levetkezi, — ha lehullnak az éji fátylak: görög szobor, olyan mezítlen, és szép erővel oly teli. Hajnalodik. A diadalmas napelgurul kelet felől. Az éj, a bús, a karcsú szarvas holtan hever, bársonyszívében ezer aranypengéjű tőr. Elfut a csönd. Mögötte lárma zörög, s ébred az utcasor. Akár egy rejtőző dalárda, harsog a város, zeng az ének, a bazaltkocka is dalol. Oh, hogy szeretlek, drága hajnal! Add erős, dolgos éneked! Utcaporral, nehéz olajjal és égre kúszó karcsú füsttel járdd át a lelkem, véremet! ÚJRA A FIATALOK HÁZÁRÓL A Az elmúlt télen jelent meg az Irodalmi Újságban Tardos Tibor javaslata a Fiatalok Házáról. Már akkor felfigyeltem, hogy ennek az írásnak milyen mély visszhangja támadt a mi üzemünkben is, a Klement Gottwald Villamossági Gyárban, különösen az ifjúság körében. Azóta sem felejtették el, s most, hogy tavasz jöttével megindultak a nagy tervezgetések, ki merre készül utazni, túrázni nyáron, megint el-elemlegetik: lesz-e már akkor mindenfelé az országban Fiatalok Háza? A múltkorában Kővári József és Vasas Elemér sztahanovista ifjúmunkások beszélgettek nyári álmaikról a gyár készülék-szereldéjében. őket hallgatva jöttem rá megint a régi igazságra: az ifjúság nem élhet tervek, perspektívák, romantika nélkül. Már egy-egy kirándulás terve is boldog várakozást jelent, az előre nem látható élmények, izgalmak feszítik ifjaink képzeletét. Ezért olyan népszerű köztük az „Ismerd meg hazádat“-mozgalom és a Fiatalok Háza gondolata. A mi gyárunk ifjúmunkásai, díszesei már eddig se vártak sültgalambra. A szerszámgyár DISZ-szervezete például a mesés szépségű Aggteleki cseppkőbarlangot látogatta meg. Napokig beszédtéma volt aztán az óriás „Anyósnyelv“, a „Kínai pagoda“, a „Petőfi mellszobra“, a „Polip“, a „Krokodil“ és a barlang többi érdekessége. Ez a vállalkozás igen megnövelte a szerszámgyári DISZ-szervezet tekintélyét. A tagság rákapott a közös kirándulások ízére. Azóta meglátogatták a Budapesti Csokoládégyárat és az RM Műveket is. Mindenhol sokat láttak, tanultak és szórakoztak. A többi DISZ-alapszervezet is követte őket, így a gépjavítók a Dohánygyárba és a Televízió-állomásra látogattak el. A legnagyobb sikere azonban a műszaki DISZ-alapszervezet Bükk hegységi kirándulásának volt. A túrán részvevő huszonhat fiatal egész életére szóló felejthetetlen élményt szerzett: járt a „Simon Menyhért születése“ felvételeinek színhelyén, Szilvásváradon, Bánkúton, Lillafüreden... Sok olyan DISZ-tag, aki évekig visszahúzódott a mozgalomtól, ezeknek a kirándulásoknak a hatására kapcsolódott be újra az alapszervezetek munkájába. Vannak köztük 26— 28 évesek is, akik egy éve még legyintve mondották: „öreg vagyok én már a DISZ-hez“. S most szövődnek megint a nyári tervek, ábrándozik a fiatalság. Kérdem például az egyik fiatal DISZ-vezetőt, Takács Erikát, miben törik a fejüket, hova készülnek. — A Mecsekbe, ha minden jól megy. — S ott hová? — Nem egy helyre. Nagy nyári túrát tervezünk. Barangolást a hegyek közt, az erdőben, sátorverést, tábortüzeket, vidám közösségi életet. Meglátogatjuk Komlót, Sikondát, bejárjuk Pécset, a múzeumokat, könyvtárakat, iskolákat, a város honfoglaláskori és török emlékeit, a minaretet és a mecsetet, megnézzük a világhírű Zsolnai porcelángyárat... De szó van egy balatoni—tihanyi és egy börzsönyi túráról is.. . Kreutz György kiköti, hogy az ő tervükről ne szóljak egyelőre senkinek. Megígérem. Nem is szólok, csak írok, mert az ötlet úgyis a Gottwaldgyári ifjúmunkásoké marad. Arról van szó, hogy június—júliusban jó néhány edzett DISZ-fiatal végigkajakozik a Duna magyar szakaszán. „Második számú“ terv is van a tarsolyban: lehet, hogy „luxustutajon“ mennek. Az útról naplót vezetnek. Színes tudósításokat, fényképeket küldenek a Szabad Ifjúságnak és az üzemi lapnak, a Turbónak. Filmfelvevő gépet is visznek magukkal és a nyári út jelentősebb emlékeit dokumentumfilmben örökítik meg. Meglátogatják a part mentén fekvő falvak és városok fiataljait, e vidékek történelmi nevezetességeit: Komáromot, Esztergomot, Visegrádot, Sztálinvárost... Nagy és szép tervek ezek. Méltóak mai szabad ifjúságunkhoz. S meggyőződésem, hogy hazánkban még ezer és ezer fiatal készül hasonló tervekkel a nyárra. Innen az Irodalmi Újság hasábjairól is szeretném ezért felhívni az ország DISZ-bizottságainak figyelmét, hogy támogassák és vezessék ezt a mozgalmat, mert ez a fiatalok ezreit hozza közelebb az ifjúsági szövetséghez. Helyikezdeményezéssel, a párt, a tanácsok segítségével legalább a legfontosabb helyeiken hozzuk létre már a nyárra a Fiatalok Házát. Az ifjúság országjáró kedve hallatlanul megnőtt, sokan azonban mégse mernek csak úgy nekivágni a vakvilágnak. De ha tudják, hogy kész szállás vár rájuk, amerre mennek , semmi sem tarhatja őket vissza. S akkor élettapasztalatuk gazdagodása, hazaszeretetük elmélyülése, munkakedvük erősödése ezerszeres hasznot hoz azért a fáradságért, mellyel födelet biztosítunk a fejük fölé, szalmazsákot a derekuk, párnát a fejük alá, s pokrócot rájuk takaróul, hűvös éjszakákon meg ne fázzanak .. . Nagy Richard a Turbo szerkesztője, Klement Gottwald Villamossági Gyár Folytatás az 5. oldalról.) -j- Neki elmondta az ember. Előre is beszéltek már róla, hogy jobb lenne, ha meghalna. Dehát mondom, az asszony semmit se tett. Csak éppen ... csak éppen beleegyezését adta. Hallgattunk, — aztán, visszajött a háziasszony. — Befejezték már? S forró feketekávét hozott. Mikor megittuk, akkor kérdezte, neki jutott először eszébe s mi csodálkoztunk, hogy elfelejtkezhettünk róla. — És a fiatal özvegy? Akinek udvarolt? Az ügyész vonogatta a vállát, aztán kelletlenül mondta. — Erre nem akartam kitérni. A fiatal özvegy, most a feleségem. Rábámultunk. Szóval akkor a kisfiú, akit az elébb aludni küldött... — A fogadott fiam. Hallgattunk. — Hiszen talán ízléstelen is, hőgy ezt is elmondtam — kortyolgatta lassan a kávéját az ügyész, de egy kicsit hozzátartozik a történethez. Annyira, amennyire minden hozzátartozik, minden apró részlet. — És mondja... a nyomozás előtt? Vagy utána? — A nyomozást aztán már nem én folytattam le.. . Illetéktelenség. Rokonság. De leolvashatta a háziasszony arcáról, hogy az olyasmit gondol: jó kis rokonság az ilyen, — hát hozzátette. — Végülis, ez is más ügy ... a szerelem is más ügy. A gyerek nem is tud róla, természetesen. Nem is akarom, hogy tudjon. Tíz éves ... már a békében született. Majd ... majd valamikor persze neki is meg kell tanulni mi minden van még a saját életén kívül. Mentős később. Ez a korosztály szerencsés és boldog, végülis, az ördög vigye el, jobb is az iskolából tudni a társadalmi mozgatóerőkről. Hallgattunk, nem volt semmi hozzátennivalónk. Irodalmi Újság Szabó László . .:POGÁCSA Iliász perc? Forint negyven? Csak vigye innen az elvtársi Nem azért öregedtem meg az öntödében. Vannak itt fiatalok, kínlódjanak ők a filléres munkákkal... így förmedt rám a kis púpos vasöntő, amikor mint munkaadagolója a tányérnagyságú, öntőnyelven „pogácsának“ nevezett lapos korongszerű famintát és a munkalapot hozzá vittem. Elképedtem. — De Rigó bátyám! Maga régi, öntudatos kommunista? Pártmunkás? Többszörös sztahanovista, az ország első minőségi öntője? Hogyan utasíthat vissza ilyen fontos exportgyártmányt azzal, hogy kevés érte a pénz? Magában bízik mindenki. Aki eddig csak hozzáfogott, selejtet öntött belőle. Ezt nevezi példamutatásnak?! Hiábavalónak bizonyult minden. Rigó megmakacsolta magát. Tanácstalanul fordultam a műhelyvezetőséghez. „Át kell vele vétetni a munkalapot és holnapra tervbe állítani az öntést!“ — hangzott a szentencia. Nesze semmi, fogd meg jól. Visszamentem, óvatosan letettem polcára a mintát és a kutyanyelvnek becézett munkalapot. Rekedt káromkodást hallottam csak. A minta — nagy port felverve — lábam elé repült, a levegőben a szétszaggatott kutyanyelv darabkáit táncoltatta a huzat. — Lókötők vagytok mind az irodán! — kiáltotta Rigó és kiköpött. Amikor az üzem öntödéjében a ** nyersformázócsarnok munkaadagolója lettem, elődöm így bíztatott: — A Rigó? Azzal könnyű dolgod lesz. A napi operatív tervbe 300 százalékot állítasz be neki, azután megy minden magától. Játszva, ennél is többet termel, ha akar. Érthető kíváncsisággal vártam találkozásunkat Rigóval, azaz M. Béla vasöntővel. Az aprótermetű, csetlóbotló járású, púpos emberke nem az elképzelt típusa a vasas sztahanovistának. Bece-, vagy inkább csúfneve eredetét nem firtattam, legalább húsz évre becsültem korkülönbségünket. Talán az, hogy formázás közben mindig fütyörésüs talán Michel Simon emlékezetes Rigoletto-filmalakítása vezette névadóit. Kétségtelen, arcában, testtartásában akad valami ebből a figurából, s mint később láttam, csinos, sudár termetű 18 éves lánya is van. Ahogy az üzemi újságban és már a központi lapokban is olvastam róla, M. Béla a legkevesebb selejttel dolgozó öntő az országban, mindemellett teljesítménye állandóan a „plafon“ körül jár. Az becsülheti ezt igazán, aki tudja, hogy gépgyártási exporttervünk egyik fő kerékkötője , a temérdek öntödet selejt. Elcsodálkoztam tehát, amikor első beszélgetésünkkor így szólt: — Remélem, az elvtárs nem 300 százalékra terhel majd. Én nem van gyök igásló. Annyit termelek, amen- nyi jólesik. Próbáltam neki megmagyaráz■ ni, hogy az operatív tervkészítés az én dolgom, és előírás szerint az előző három havi átlagot kell alapul venni. De ő makacs maradt. • — Lári-fári! Ha én valamit „elszúrok“, az könnyen két-három napi , ingyen munka. Ne éljenek vissza azzal, hogy én merek nekivágni, ezért többet keresek. Jöjjön bármi sürgős, kényes munka: „nincs baj, a Rigó úgyis megeszi!“ Ilyenek maguk az irodán. Azzal nem számolnak,m van, ha történetesen rosszul érzem magam, vagy valami bánatom van, vagy — teszem azt — nincs kedvem dolgozni. , Rosszallóan néztem rá. „Lehet ez hogy M. Bélának ne legyen kedve dolgozni? Annál sokkal öntudatosabb!“ — Ezt árulta el a pillantásom. Rigó rosszkedvűen legyintettes megmarkolta a döngölőt. Első talál- 3 kozásunk nem valami fényesen sikerült , dg előbb — úgy-ahogy — megbarátkoztunk. Sikereinek titkát is csakhamar megértettem. Mint szakmájának valóságos virtuóza, engedélyt kapott arra, hogy a technológia által szárított formázásra előírt munkadarabokat nyers homokformába öntse. Nagyobb, vastagfalú ’ vagy tömör öntvényeket általában , szárítva formáznak, így kevesebb ; 5 selejt. De néhány gyártmányfajt, • minden elővigyázat ellenére így is ; selejt lett. ’ — Adjátok ide, leöntöm nyersen ! — mondta ekkor Rigó. — Fejcsóválva néztek rá, egy kísérletet engedélyeztek neki. Egyből azután több is lett, mert Rigó valóban szétvágta " a gordiusi csomót. — Úgy kell tudni a formát levegőzni, olyan ütemben kell a folyt vasat adagolni — magyarázta nekem —, hogy a beömléskor ne keletkezzék feszültség. Akkor a nyers homokformát sem viszi el a vas, tiszta, hibátlan lesz az öntés. A szárítás sok időbe telik, ezért normája is magasabb. Ha én nekiállok, nagyobb darabot is egy műszakban formázok és öntök, ezért nem kell a formát tartósítani, szárítani. A normám megmaradt, mert ez egyéni, sajátságos munkamódszer, nem bevezethető újítás. Néhányan ugyan kísérleteznek vele — én mindenkinek megmutattam, de „biztosra“ egyedül nálam mehetnek. Hát mondja, jogtalan pénz az, amit az ügyességemmel keresek meg? Egy figyelmetlen mozdulat — és oda az egész. Nagy kockázattal jár ez — és mégis sokan irigyelnek a keresetemért. Pedig kell a pénz, ajjé! — legyintett. — Nem tud véletlenül egy eladó lakást? — csapott át váratlanul egész más területre. Nem tudtam. Viszont azt megfigyeltem, hogy bár kérésére 200 százalékig csökkentettem a terhelését, Rigó vidáman továbbra is három normát szárnyalt túl. — Nem baj, ez a bogara — gondoltam. Egy délután Kispesten akadt dolgom. Rigóval utaztam a villamoson, egy megállónál is szálltunk le. — Hát én erre megyek! — köszönt el és ellenkező irányba indult, de még visszafordult. — Mondanám, látogasson meg egyszer minket. De, sajnos, nem vagyunk ilyesmire berendezkedve — és szégyenlősen mosolygott. — Tudja, albérlet. Pocsék hely. Már tizedik éve..? Egy napon meglepődtem. Rigó •*-' nem teljesítette napi operatív tervét, alig 150 százalékot ért el. Hozzámentem. A formaszekrény szélén ült és gondterhelt arccal egy gyufaszálat huzigált ide-oda a fekete homokban. — Mi a baj, M. elvtárs? — Azon csodálkozik, hogy késtem ma? Higgye el, először. Pedig most is fél ötkor keltem, hogy beérjek. Persze néha fáradt az ember, képzelje, ha még munka után hivatalokba is talpal... Amikor megtudta, miért jöttem, keserűen felnevetett: — Már pedig ez így is lesz ezután. Legfőbb érték az ember! Vigyáznak rám az elvtársak, nehogy négykézláb járjak haza. Nos, nem járok ezután, ha negyedannyit keresek is! Értetlen pillantásomra azután elmesélte az előző napi taggyűlés lefolyását. Éppen az önköltségcsökkentésről folyt vita. Szóba került az időelemzők feladata is ezzel kapcsolatban. Rigó arca megrándult. Szót kért. — Újabban az időelemző elvtársak sokat kerülgetik az én munkahelyemet is. Figyelnek. Hát pedig én azt mondom, az én zsebemen ne csökkentsék az önköltséget! Más selejtet gyártana belőle, én jó darabot öntök. Nem elég megtakarítás ez? De nézzék meg, mennyi homok vész kárba, mert rossz a szalag. Sok a beteg, mert töröttek a műhelyablakok. Itt törődjenek az önköltséggel. Engem megillet az a pénz, ezt már egyszer elismerték. És egyébként is úgy megdolgoztam érte, hogy néha négykézláb megyek haza Kispestre, abba az odúba. E. elvtárs, a művezető arcán piros karikák gyúltak ki. Felpattant. — Senki sem kívánja az elvtárstól, hogy megszakassza magát a munkában és négykézláb járjon haza. Legfőbb érték az ember! Kímélje magát és ne legyen olyan pénzsóvár... A fiatal párttitkárnak szemmelláthatóan nem tetszett ez a beszéd. A gyűlés hangulata egyre inkább Rigó ellen fordult. Minden szavába belekapaszkodtak. Csak egy elejtett félmondatáról feledkeztek meg, arról, amit otthonáról mondatott vele a keserűség .,, A légy zümmögését is meghallani az irodán. Az adminisztrátorok nyelvet lógató buzgalommal zójják a megrendelési számokat, szállítási határidőket a papírra, a műszakiak — ha benn tartózkodnak — számolnak. Én is éppen a másnapi operatív tervet állítottam össze. Félénken, sután toppant be a csendbe Rigó. A műhely zajához szokott hangja tompán csengett. — Szabad egy percre a telefont használni? — Szótlanul intettünk a készülékre. Tárcsázott. — Halló, lakásügyi osztály? Igen, én vagyok. Látni, már ismerik a hangom. Hát érdeklődném, mi a helyzet. Munkám közben néha lopva az arcára pillantottam. A várakozás pírját felváltotta rajta a megdöbbenés okkersárgája, — üli lem ... ^— uauuucuu hangját. — De, hogy lehet ez? Amióta lebombáztak, lakunk ott. Feleségem asztmával kínlódik, a szoba nedves, kicsi, ósdi. Kislányom is ott nőtt fel. A főbérlő átjár rajtunk, nincs nyugodt pihenés, nincs zavartalan családi élet... Szünet. — Értem... Várni kell. A gyár lakáskerete nem engedi. Igen, nagycsaládosok kapnak elsősorban... Nagyot csattant, amikor a kagylót a helyére ejtette. Felnéztem munkámból. De csak egyik kortárs méltatlankodó hangját hallottam: — Itt a gyártási számot nem írták a megfelelő rovatba. Hallatlan!ikörmünkre égett a határidő, a prémiumelvonás veszélye fenyegetett. Ekkor kért egy külső cég tizenöt napon belül ezer darabot abból az öntőnyelven „pogácsának“ nevezett, lapos korongszerű öntvényből. Minőségi követelmény: tükörtiszta felület. A főnökség a sikertelen öntési kísérletek után egyhangúlag határozott: „Ezt csak a Rigó tudja jól megcsinálni.“ Rám várt a feladat, hogy a kényes, nem éppen csábító keresetet ígérő munkát Rigónak kiadjam. Ekkor történt... A felháborodás, a csalódás, a megszégyenítettség keserű ízével számban nyitottam be az irodára. Részletesen el kellett mondanom az egész jelenetet, suhant a gyorsírói ceruza a papíron. Készült a jegyzőkönyv. Munkamegtagadás. Sztahanovista párttag részéről különösen súlyos cselekmény. Így került Rigó ügye az üzemi pártbizottság elé. Azaz került volna. Mert félórával a jelenet után Rigó az irodára jött és belső távozási engedélyt kért — a pártbizottságra. Másnap nem beszéltünk egymáshoz. Dolgozott. A „pogácsából“ a beütemezett húsz darabot mind legyártotta. Reggel már nyolcat szállíthattunk, a többi selejt lett. De az arány napról napra javult. És lassan emelkedett Rigó teljesítménye is. Átlaga már elérte, majd túlhaladta a 200 százalékot, így telt el egy hét. S akkor egy napon magához intett. Szemében jókedvű, mondhatnám fiatalos lány ugrált. — Arra kérem — kezdte —, holnaptól napi negyven pogácsát állítson be. Merem ígérni, mind jó lesz. És ha tetszik, ha ez az előírás, terhelhet újra 300 százalékra. Kezd újra menni. Magamra találtam — tette hozzá és nagyot nyert. A csarnok végéből harsány kiáltás hangzott: „Csapolás!“ Már zúdul a friss vas az üstbe, nemsokára kezdődik az öntés. Rigó feltette védőszemüvegét. — Szeretnék magával valamiről elbeszélgetni. Látogasson meg egy este. Nem, nem kell messzire jönnie, ma költözünk ide a gyári lakótelepre. B-épület, harmadik emelet 4. S a kis púpos biztos kézzel ragadta meg az üst kerekét. A formába — ezernyi csillagot szórva — méltóságteljesen hömpölyögni kezdett a vas. Szemem elé kaptam a kezem — a folyó fémbe nem szabad belenézni. Az emberi lélek mélyén forrongó, hömpölygő, izzó indulatokba azonban — bármily nehéz is —, meg kell kísérelnünk a betekintést. Ez jutott eszembe, amikor másnap este Rigóékhoz becsöngettem. Kétszobás, összkomfortos lakás. A kevés bútort már úgy-ahogy elrendezték, meglátszik, hogy mindez évek óta egy kis helyiségben is elférhetett. — Most majd veszünk bútort — mondta szégyenlősen a kis törékeny asszony. — A pénz megvolt, de az uram először lakásra tartogatta .. Mikor már az asztalnál ültünk, Rigó lassan, megfontoltan tagolta a szavakat: — Megértem az elvtársat, hogy csodálkozott. Sztahanovista, 1945 előtti párttag, aki úgy viselkedik? Helyes volt ez? Ne mondja, egyetértek a véleményével. De hol tartunk még attól, hogy mind igazán kommunisták legyünk? Maga fiatal, elvtárs, tanulja meg: nemcsak akik ingadoznak, de akik velünk együtt haladnak , azok bizalmáért is meg kell küzdeni. A „jó káder“ nem olajozott gép, hogy magától robogjon a szocializmusba ... Megbékélten nyújtott kezet. Megszorítottam. Kislánya kísért ki az előszobába. Mentegetődzve mondta: — Ne haragudjon. Apa mindig vitatkozik, ő már ilyen ember. Semmivel sincs megelégedve. És keresztülhajszolja, amit akar. — Amiről úgy érzi, hogy jár neki — javítottam ki. Mosolygott és elővillantak vakítóan fehér fogai. // 1953. április 30.