Irodalmi Ujság, 1955. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1955-03-19 / 12. szám - Illés Endre: Csehov és Gorkij levelei - Egy olvasó tűnődése • könyvkritika • N. J. Gitovics (8. oldal) - Major Ottó: Ködűző fény, vérszínű virradat… • vers (8. oldal) - H. P.: Útrakelt az „Aranyember” • színház • Jókai: Aranyember, Jászai Mari Színház (8. oldal)

8 Irodalmi Újság Illés Endre CSEHOV ÉS GORKIJ LEVELEI EGY OLVASÓ TŰNŐDÉSE — A LEGKÍVÁNATOSABB, rögtön jutalmazó türelmetlenség: elindulni könyvet venni. Nagyon régen, még a két világ­háború között, ezzel az enyhe bor­zongással és boldogsággal indultam az ismert, Múzeum körúti antikvá­rium egyik aukciójára: két szép Vö­­rösmarty-kötetet kívántam­­ megsze­rezni. A Zalán futásának első Tratt­­ner-kiadását, remek rézmetszetű címlappal, megejtő, bordás félbőr­kötésben és a Csongor és Tünde rit­kán felbukkanó, nyolcadrét alakú, székesfehérvári példányát. Máig is fáj értük a szívem. Mert nem kerül­tek a polcaimra, magam mondtam le róluk. Lemondtam egy Jókai-le­­vélért. Úgy történt,, hogy a Vörös­­marty-kötetekre várakozva egy kéz­irat-mappában lapozgattam és így bukkantam rá Kossuth és Petőfi írá­sai között a Jókai-levélre. Tóth Kálmánnak írta, a honfibú divatos költőjének, a sikeres, rivális élclap-szerkesztőnek. Apróbetűs le­vél volt, az indulat sokhelyt görcs­­be rántotta a finom, szépen rajzolt Jókai-betűket. A mikroszkóp leplezi le ilyen váratlanul egy vízcsepp vagy vércsepp titokzatos, belső vilá­gát, ahogyan ebből a Jókai-levélből pillanatok alatt előnyüzsögtek a pletykák, mérgezett tőrszúrások, színházi intrikák, féltékenységek, fröcskölő hírlapi polémiák — olyan vastag szaga volt, mint kiskocsmák­ban a sűrű, erős ételgőznek. Ami a levélben annyira megkapott: éppen az idegensége volt. Egy ismeretlen Jókai szólalt itt meg. Megnéztem a keltezést: 1856-ban írta. Tehát a Kárpáthy Zoltán után, körülbelül a Régi jó táblabírák évében. De mi­lyen szakadék választotta el azokat a regényeket s ezt a levelet — a hang, a hősök, a románc és a zsáner nemessége, s még az intrikusok ma­­gasabbrendűsége amott, s az egyez­kedés, a kakaskodás, a nő­ügyek, a fenyegetőzés, az óvatosság kicsinyes­sége emitt, a félbevágott, levélpapír­nak használt fehér kéziratpapíron. Már ismerős is volt a levél, Mikszáth Kálmán is említi Jókai-életrajzában. De más a könyv érdekes adata, s megint más egy kézzel írt magán­levél, meg-megremegő betűivel, be­lefagyva egy régen kihűlt indulat kocsonyájába. Jókai furcsa, időnként jelentkező, pillanatokra fel-feltűnő kétszólamú­­sága volt ez megint. Ó, nem, persze hogy nem azt kívántam: az író le­gyen azonos hőseivel. De olyasféle csodálkozás igenis élt bennem: hát a lehelet, a szellem, amivel életrekel­­tik a nyersanyagot, különbözhetik az író, a művész magánéleti léleg­zetvételétől? A csodálkozás és a meglepetés olyan erős volt, hogy ott, a könyv­vásár izgalmaiban, a kiszemelt és vágyott Vörösmarty-kötetek helyett hirtelen ezt a Jókai-levelet vettem meg. Jó csere volt? Akkor sem tud­tam, eldönteni, ma sem tudom. Egy nagy író művei helyett egy másik író titkát loptam meg. És könyves­polc helyett csak íróasztalomban őrzöm, CSEHOV ÉS GORKIJ leveleiről szeretnék írni — miért kezdem mégis Jókaival? Mert önkéntelenül feltárult ben­nem a régi emlék. S mert legelőször, sietve, a legvi­lágosabban azt az elragadtatást kí­vánom elmondani: ezek a Csehov­­levelek és Gorkij-levelek ugyan­olyanok, egyazon anyagból valók, mint maguk a Csehov-novellák vagy a Gorkij-regények. És éppen ez az alkati egyezés a nemességjegyük. Ami annyira megragad bennük: a szellem, a lélegzetvétel azonossága. Nem magánleveleket olvasok, nem apró titkok szellőzködnek itt kellet­lenül: az igazi olvasás gyönyörűsége jár át, csupa ismeretlen Csehov-váz­­lat, sebtiben, erővel, indulattal pa­pírra vetett Gorkij-karcolatok. Már a hangütés! Első leveleiben Gorkij úgy lép elénk, mint valame­lyik fiatalkori novellájának hőse. Milyen fulladt és szenvedélyes a szeretete, ahogyan Csehovnál jelent­kezik. Tíz éve olvassa és szereti az ő kedves Anton Pavlovicsot, és csak tíz hosszú év múlva, harmincéves korában, barátai biztatására meri megszólítani levélben, amikor maga is híres, ismert író már: „Voltakép­pen legőszintébb, forró szeretetemet, szeretném megvallani, melyet vi­­szonzatlanul táplálok ön iránt ser­dülőkorom óta ... Hány csodálatos percet töltöttem könyvei mellett, hányszor sírtam rajtuk és acsarkod­­tam, mint a csapdába ejtett far­kas ...” Mintha folytatni sem lehetne már ezt a hangot. De Gorkij őszinte ra­jongása levélről-levélre új fordula­tot talál. És Csehov? Ekkor harminckilenc éves. De mintha nem kilenc, hanem tizenkilenc, vagy huszonkilenc év­vel volna idősebb, csendesebb, böl­­csebb Gorkijnál. „Jelenlétében min­den ember önkénytelenül arra vá­gyott, hogy egyszerűbb és igazabb legyen a hívebb önmagához.” így jellemezte őt jóval később fiatal ba­rátja. A Krímben betegeskedő, las­san dolgozó, az emberek hiányossá­gától többnyire szomorú Csehov ezekben az első hónapokban szelíd iróniával, meleg szeretettel mérték­­tartásra, a mozdulatok ökonómiájá­ra, a féktelenség visszaszorítására inti Gorkijt. — „Szörnyen tetszik ne­kem, hogy ön intelmekkel lát el, mint valami prépost. Már mondtam, hogy ez nagyon helyes. Valamennyi írótársam közül ön a legkedvesebb hozzám” — nyugtázza a gondosko­dást Gorkij, aki valóban olyan, ami­lyennek Csehov jellemzi: írásaiban és életében szenvedélyes, magával ragadó, mértéket nem ismerő. Milyen kedves az ujjongása pél­dául akkor, amikor barátságuk je­léül — jóformán már az első hetek­ben — órát kér Csehovtól. „Nem szép, hogy emlékeztetem rá, de nem baj! Csak vésésse rá a nevét a fe­délre. Hogy miért? Csak. Mert sze­retném!” És amikor megkapja, va­lósággal kiáltva köszöni meg Nyizs­­gij-Novgorodból Moszkvába: „Meg­kaptam az órát és pokolian örülök. Köszönöm Anton Pavlovics, nagyon nagyon köszönöm! Legszívesebben végigjárnám az utcákat és így kiál­toznék: tudjátok-e, ördögfaj­zatjai, hogy Csehovtól órát kaptam aján­dékba? ... Örülök és büszke vagyok, hogy így tudok örülni, frissen és gyerek módjára.” A kis történet csattanója, hogy az óramotívum ez­után Csehov leveleiben is felbukkan, igazi megértéssel és szófukar egy­szerűséggel hamarosan arról értesíti Gorkijt: „Vettem egy zsebórát, arany, de silány.” Életüket ugyanolyan elvek sze­rint szerkesztik, mint írásaikat. Le­vélről levélre és eseményről ese­ményre ugyanaz a meglepetés: mi­lyen jellemzően csehovi és meny­nyire gorkiji! A langyos, kellemes Jaltában, a fagypont fölötti télben, a „semmitte­vésben” Csehov egyszer felveti: In­diába kellene menni, vagy még két fakultást elvégezni az egyetemen, általában valamit tenni, mert ez a tél mintha már tíz éve tartana. Gor­kij igen hamar és gyanútlanul más útiprogramot ajánl: utazzanak mind a ketten Kínába! Ó, nem azért, mert a tél hosszú, mert Kína messzi és titokzatos tartomány — Kínába kell utazni, mert ott kitört a boxer-láza­­dás, tudósításokat kell írni erről a nagy eseményről, óriási jelentőségű ez a háború, — „eh, miért nem va­gyok kínai?” Mit felelhet erre a kí­nai tervre Csehov? „Már negyven­éves vagyok!” „Még csak negyven­éves! — felesel Gorkij. — És már mennyi mindent írt, és milyen jót!” Novellákban is van olyan apró remeklés, mint egy négysoros kínai vagy japán vers. Ilyen felejthetetlen apróságok rebbennek fel mindunta­lan ezekből a levelekből. — Gorkij meglátogatja Tolsztojt Jasznaja Pol­­janában. Felejthetetlen, kétoldalas vázlat a „nagy öreg” vendégeiről. „Uram Isten! Micsoda szemét nép­ség tolong Lev Nyikolajevics körül! Reggeltől estig figyeltem ezeket a hit­vány, hazug embereket!“ És rög­tön leleplez egy bankárt, aki a tár­sadalom szörnyű züllöttségén kese­reg, közben kiderül róla, hogy diva­tos mulatókból fiatal lányokat vesz magához, így „menti” meg őket. És a válasz, a Csehov-novella? Gorkij néhány hétre nála hagyja a kisfiát, Maximkát, Jaltában, a ten­gerparton. És mennek a tudósítások: „Az ön Maximkája észrevett egy öreg, titkos tanácsost, aki éppen át­ment az udvaron, s rászólt: te nem­sokára meg fogsz halni! — A titkos tanácsos valamikor kormányzó volt. Különben semmi újság, meleg kéz­­szorításomat küldöm.” MAJDNEM HAT ÉVIG tart ez a levelezés, 1898 végétől 1904 nyaráig. Csehov halála vet neki véget. Ebben a hat évben írja Csehov utolsó szín­darabját, a Cseresznyéskertet, Gorkij meg regényét, a Foma Gorgyejevet, s két színdarabot: a Kispolgárokat és az Éjjeli menedékhelyet. Miről ír két író egymásnak? Néha Kínáról, máskor zsebórákról, azután látogatásokról, gyerekekről, utazás­ról, betegségről, de természetesen elsősorban és legtöbbször irodalom­ról, az írásról. • Nagyon becsülték egymást. Csehov felhívta Tolsztoj figyelmét Gorkijra. Később meg­sürgette és segítette színdarabjainak bemutatását a moszkvai Művész Színházban. Gor­kij meg azt tette, hogy parasztok­nak olvasta fel Csehov novelláit. Na­gyon szerették egymást és bőven volt harcolni valójuk egymásért. Gorkij elsősorban a polgári kri­tikusokkal hadakozott, akik fanyal­­gó bírálataik „penészével” megha­misították az igazi Csehovot. „Cse­hovnál minden egyremegy, akár em­berről ír, akár az árnyékáról, akár egy csengetyűről, akár egy öngyil­kosról — írták ezek a kritikusok —, Csehov egymagában sétálgat az éle­ten kívül és séta közben felkap egyet-mást.” Gorkij izgatott levelek­ben, kemény vitákban, kitűnő cik­kekben szállt szembe ezzel a hideg­vérű hamisítással. Levelezésük hat éve alatt először önmagának rajzol­ta meg pontosan, tisztán Csehovot, majd még érzékletesebben, még pon­tosabban az olvasóknak és az iro­dalmi világnak fogalmazta meg Cse­­hov-értékelését. Talán legszebb ta­nulmányát róla írta. S milyen jel­lemző, hogy ezt a nagy tanulmányt tizennyolc évig javította, bővítette, újra és újra hangolta, közben több­ször megjelentette: Csehov halálától 1923-ig egyre dolgozott rajta. Ilyen mondatokat olvashatunk benne: „És a gyengék szürke, unalmas tömege mellett elhalad egy nagy, okos, min­dent megfigyelő ember. Végignéz csüggeteg honfitársain és szomorú mosollyal, reménytelen bánattal ar­cán és szívében, szelíd, de mélységes szemrehányással mondja szép őszin­te hangján: — Hitványul élnek, uraim! — ... Senki sem érezte meg olyan világosan és finoman az élet apróságainak tragikumát, mint Cse­hov, előtte senki sem tudott olyan könyörtelen, igaz képet festeni a kispolgárság kátyúba fúló, zűrzavar­ban megrekedt, szégyenletes és szo­morú életéről.” EZ A SZÉP TISZTÁZÓDÁS, ez az egymásért folytatott elvi és ba­ráti harc húzódik végig levelezésük megragadó kötetén. Ez az egyik mo­tívum. És a másik? ... Egészen meglepő, s az első pillanatokban szinte érthetetlen. A másik motí­vum: az ellenkezője. Megjelenik a Foma Gorgyejev — és Csehovnak nem tetszik. Elolvassa a Kispolgá­rokat — és ez sem tetszik. („Nincsen benne új” — írja Moszkvába.) És majdnem ugyanezek a szavak és ugyanez a nem-tetszés Gorkijnál. Végre elkészül a Cseresznyéskert. Gorkij szívósan harcol érte, hogy az ő antológiája közölhesse. Csehov maga olvassa fel neki — és Gorkij másnap egyik barátjának őszintén megírja: „Meghallgattam Csehov darabját... nem kelti nagy mű be­nyomását. Semmi új nincs benne. A benne szereplő nézetek, személyek, eszmék — ha ugyan eszmékről egy­általában beszélni lehet —, mind megtalálhatók régebbi darabjaiban . És mindezt a Cseresznyéskertől, Csehov legszorongatóbb színdarabjá­ról. illetve a Kispolgárokról, mely­ben azután igazán akad „új”.­A két nagy író, a két jóbarát gyöngéden titkolja s mégis elárulja egymás előtt igazi véleményét (s a kötet sajtó alá rendezőjének, N. J Gitovicsnak komoly érdeme, hogy a Csehov—Gorkij-levélváltást még iz­galmasabbá és tanulságosabbá tette a kiegészítő levelek közlésével, me­lyeket ugyanebben az időben s ugyanezekről a témákról másoknak írtak). Két ellenkező irányú áramlás, a Gorkij és Csehov-levelezés: egyr­­ közelebb jutnak egymás életművé­hez s elragadtatásuk, barátságuk egyre erősebb, s ugyanekkor eltit­­kolhatatlanul csalódnak egymás leg­if­jabb műveiben. Mi ez? A magyarázatot a minduntalan visszatérő „új” szócska adja meg. (Nincsen benne „új”.) A valóban .,új”-at, úgy látszik, még a legna­gyobbaknak is nehéz rögtön megér­teni s elfogadni. Az igazán „új” er­jesztő, gyújtó, forradalmasító elem. ,«x<ioocoooaeooooc»<»oaooooeeooixioeocx»>»ooooooooooooa Major Ottó KÖDÖZŐ FÉNY, VÉRSZÍNŰ VIRRADAT... Hunyó hittel, mint mécs, ha végét járja, sercegtünk, fogytunk immár négy hete, hitvány kanócként az, ki hittel várta sorsát, de volt, kit már a kételye is elhagyott, s csak száraz borsót zúzván odvas fogával mérte az időt: fulladt terének fogyhatatlan foglyát, az elmúlót, az egyre születőt. Ostrom volt. Lestük mind, de mindhiába, erjedt ruhák közt, üszkös éjeken, nem szűnik-e az akna zuhanása, garatunkon dobolt a félelem. Így ébredtünk egy dermedt téli reggel, kik átaludták még az éjszakát, az éggel és az ukrán hadsereggel, közöttünk csend, romok és némaság. Ó, azt a hajnalt nem lehet feledni, az udvaron a kucsmás katonát, az ólmos ég látta csak közeledni, sugárzón állt, kínálta kulacsát. Hiába, mert kik várták elgyötörten, nem nyúltak érte, karjuk reszketett, gúzsából mint kit éppen szétkötöztek, csontunkba vágtak még a kötelek. Ó, azt a hajnalt nem fogom feledni: jegét, tűzét, szabadságillatát, mohón kortyoltam, nem bírván betelni, Létke helyett tíz élet italát, jövőmmel együtt adta vissza múltam suhanc­ hevét, a gyermekéveket; emberként járni én, ha megtanultam, dicső hajnal, neked köszönhetem. Tavaszhozó, földet teherbe ejtő, ködűző fény, vérszínű virradat, te adtál látnom tiszta, messzenéző emberarcot, utat és hidakat; erőt is adj, igaznak megmaradjak, ne tévelygőn járjam az utakat, milliók között, ki szóltam egymagamnak, nép­milliók figyeljék szavamat. 1955 március 11 ÚTRAKELT AZ „ARANYEMBER”/ A z Állami Faluszínház egyik tár­sulata több héten át játszotta szép sikerrel a főváros új szín­háztermében, a Jászai Mari Színházi­ban, a Jókai-regényből újra dra­matizált „Aranyember”-t. A siker valóban figyelemre méltó volt, mert estéről-estére zsúfolt nézőtér kísérte feszült figyelemmel Tímár Mihály kalandos-romantikus történetének alakulását és a közönség nem fukar­kodott a tapsokkal. A Faluszínház társulatainak fővárosi szereplései új színt jelentenek Budapest színházi életében s a kezdeményezés föltétle­nül helyes és indokolt. A fővárosi közönség sok lelkes beszámolót és tudósítást olvashatott már a Falu­­színház művészeinek áldozatos mun­kájáról és arról a lelkességről, fá­radhatatlanságról, amellyel a haj­dani ekhós-szekeres színi­ úttörők e kései, motorizált utódai járják az or­szág legtávolabbi vidékeit, kicsiny falvakat, községeket — hallott felőlük tehát eleget, de a fővárosi közönség játszani még ritkán látta őket. A mostani, „személyes’* találkozás eredménye igen kedvező. Magát a dramatizált művet, az „Aranyem­­ber’’-t nem szükséges bővebben is­mertetni, nagyjából követi a Hevesi­­féle átdolgozást. Helyenként azon­ban nem ártana rövidíteni kissé. Néhány helyen a hosszas monologi­­zálás is kihagyható volna, a mű­ért­az első pillanatban mindig ellenál­lásba ütközik. Csehovnál is a lelkesedés, a kigyú­­lás az idő valódi térfogatában tör­ténik. Először nem talál semmi újat Gorkij darabjában. Azután elkezdi ezt a darabot félszavakkal magya­rázni színésznő-feleségének. Majd beleszól a szereposztásba. És valami egyre jobban nyugtalanítja. A nem­létező „új” mintha testet öltene, va­lami egyre jobban formálódik. Míg végre ki tudja mondani: „Úgy vet­tem észre, hogy Nyíl a darab köz­ponti alakja. Nem paraszt, nem ipa­ros, hanem új ember, művelt mun­kás.” Egy tucat levél s körülbelül három hónap kellett a telitalálat­hoz. És Gorkij? Pontosan ugyanezt az utat járja. Amikor olvassa, eszmét is alig talál a Cseresznyéskertben. De majd a Csehov-tanulmányban e­hetősége így sem szenvedne csorbát, viszont más tempót, menetsebessé­get nyerhetne általa az előadás. Az aranyembert játszó Sághy István jó­­képességű színész és kiváltképpen elhihető azokban a jelenetekben, ahol a dráma Tímár Mihálynak valóban cselekvésre, tettre nyújt le­hetőséget, színtelenné ott válik, hol terjengős monológok, dilemmájának afféle „konferálása“ külsőleges áb­rázolásra kényszeríti. Feleky Sári em­lékezetes Tímeát formál — alakítása szépen és biztosan ível az első jele­netektől, Tímea kiszolgáltatottságá­nak és elesettségének tragikumától — a szerelmesére talált nő önfeledt boldogságáig. Feleky Sári jelenté­keny színészi feladatok betöltésére hivatott. Vérbő alakítás Hoykó Fe­rencé, Brazovits szerepében és ki­tűnő Árvay Ágnes kívül jéghideg, belül bosszúvágytól égő Atháliája. Az „Aranyember”-t játszó falu­színházi társulat a napokban útra­kelt, s mire e sorok megjelennek, az ország tájait járják már. Jókai va­rázslatos romantikájú s mégis annyi hiteles és emberi motívummal át­szőtt történetét viszik városok, fal­vak kulturális élményre szomjas né­pének. Az út hónapokon át tart majd, s bizonyos, hogy bárhol lép­nek föl, sikerük nem lesz kisebb a budapestinél. H. P. írja meg a legszebb elemzést erről a csodálatos darabról. HELYEM FOGYTÁN, mondani­valómat be kell fejeznem — mindezt éppen csak ízelítőül ragadtam ki. Pedig „tűnődni valóm” ezután kö­vetkeznék. Legalább négy hónapja már, hogy ez az izgalmas, gazdag kötet megje­lent. Legnagyobb irodalmi folyóira­taink azonban eddig egyetlen rövid ismertetéssel sem emlékeztek meg róla. Miért? Helyes-e ennyire tájé­kozatlanul hagyni az olvasót? És szabad-e így elhallgatni Csehov és Gorkij magyarul megjelent leveleit? Bizonyára készülnek az átfogó, nagy, elvi tanulmányok. De addig is hadd hívjam fel ezzel a „tűnődés­sel“, gyönyörködő, rögtönzött mon­datokkal az olvasó figyelmét erre a jelentős, s mindenképpen szép és fontos műre.

Next