Irodalmi Ujság, 1955. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1955-03-19 / 12. szám - Illés Endre: Csehov és Gorkij levelei - Egy olvasó tűnődése • könyvkritika • N. J. Gitovics (8. oldal) - Major Ottó: Ködűző fény, vérszínű virradat… • vers (8. oldal) - H. P.: Útrakelt az „Aranyember” • színház • Jókai: Aranyember, Jászai Mari Színház (8. oldal)
8 Irodalmi Újság Illés Endre CSEHOV ÉS GORKIJ LEVELEI EGY OLVASÓ TŰNŐDÉSE — A LEGKÍVÁNATOSABB, rögtön jutalmazó türelmetlenség: elindulni könyvet venni. Nagyon régen, még a két világháború között, ezzel az enyhe borzongással és boldogsággal indultam az ismert, Múzeum körúti antikvárium egyik aukciójára: két szép Vörösmarty-kötetet kívántam megszerezni. A Zalán futásának első Trattner-kiadását, remek rézmetszetű címlappal, megejtő, bordás félbőrkötésben és a Csongor és Tünde ritkán felbukkanó, nyolcadrét alakú, székesfehérvári példányát. Máig is fáj értük a szívem. Mert nem kerültek a polcaimra, magam mondtam le róluk. Lemondtam egy Jókai-levélért. Úgy történt,, hogy a Vörösmarty-kötetekre várakozva egy kézirat-mappában lapozgattam és így bukkantam rá Kossuth és Petőfi írásai között a Jókai-levélre. Tóth Kálmánnak írta, a honfibú divatos költőjének, a sikeres, rivális élclap-szerkesztőnek. Apróbetűs levél volt, az indulat sokhelyt görcsbe rántotta a finom, szépen rajzolt Jókai-betűket. A mikroszkóp leplezi le ilyen váratlanul egy vízcsepp vagy vércsepp titokzatos, belső világát, ahogyan ebből a Jókai-levélből pillanatok alatt előnyüzsögtek a pletykák, mérgezett tőrszúrások, színházi intrikák, féltékenységek, fröcskölő hírlapi polémiák — olyan vastag szaga volt, mint kiskocsmákban a sűrű, erős ételgőznek. Ami a levélben annyira megkapott: éppen az idegensége volt. Egy ismeretlen Jókai szólalt itt meg. Megnéztem a keltezést: 1856-ban írta. Tehát a Kárpáthy Zoltán után, körülbelül a Régi jó táblabírák évében. De milyen szakadék választotta el azokat a regényeket s ezt a levelet — a hang, a hősök, a románc és a zsáner nemessége, s még az intrikusok magasabbrendűsége amott, s az egyezkedés, a kakaskodás, a nőügyek, a fenyegetőzés, az óvatosság kicsinyessége emitt, a félbevágott, levélpapírnak használt fehér kéziratpapíron. Már ismerős is volt a levél, Mikszáth Kálmán is említi Jókai-életrajzában. De más a könyv érdekes adata, s megint más egy kézzel írt magánlevél, meg-megremegő betűivel, belefagyva egy régen kihűlt indulat kocsonyájába. Jókai furcsa, időnként jelentkező, pillanatokra fel-feltűnő kétszólamúsága volt ez megint. Ó, nem, persze hogy nem azt kívántam: az író legyen azonos hőseivel. De olyasféle csodálkozás igenis élt bennem: hát a lehelet, a szellem, amivel életrekeltik a nyersanyagot, különbözhetik az író, a művész magánéleti lélegzetvételétől? A csodálkozás és a meglepetés olyan erős volt, hogy ott, a könyvvásár izgalmaiban, a kiszemelt és vágyott Vörösmarty-kötetek helyett hirtelen ezt a Jókai-levelet vettem meg. Jó csere volt? Akkor sem tudtam, eldönteni, ma sem tudom. Egy nagy író művei helyett egy másik író titkát loptam meg. És könyvespolc helyett csak íróasztalomban őrzöm, CSEHOV ÉS GORKIJ leveleiről szeretnék írni — miért kezdem mégis Jókaival? Mert önkéntelenül feltárult bennem a régi emlék. S mert legelőször, sietve, a legvilágosabban azt az elragadtatást kívánom elmondani: ezek a Csehovlevelek és Gorkij-levelek ugyanolyanok, egyazon anyagból valók, mint maguk a Csehov-novellák vagy a Gorkij-regények. És éppen ez az alkati egyezés a nemességjegyük. Ami annyira megragad bennük: a szellem, a lélegzetvétel azonossága. Nem magánleveleket olvasok, nem apró titkok szellőzködnek itt kelletlenül: az igazi olvasás gyönyörűsége jár át, csupa ismeretlen Csehov-vázlat, sebtiben, erővel, indulattal papírra vetett Gorkij-karcolatok. Már a hangütés! Első leveleiben Gorkij úgy lép elénk, mint valamelyik fiatalkori novellájának hőse. Milyen fulladt és szenvedélyes a szeretete, ahogyan Csehovnál jelentkezik. Tíz éve olvassa és szereti az ő kedves Anton Pavlovicsot, és csak tíz hosszú év múlva, harmincéves korában, barátai biztatására meri megszólítani levélben, amikor maga is híres, ismert író már: „Voltaképpen legőszintébb, forró szeretetemet, szeretném megvallani, melyet viszonzatlanul táplálok ön iránt serdülőkorom óta ... Hány csodálatos percet töltöttem könyvei mellett, hányszor sírtam rajtuk és acsarkodtam, mint a csapdába ejtett farkas ...” Mintha folytatni sem lehetne már ezt a hangot. De Gorkij őszinte rajongása levélről-levélre új fordulatot talál. És Csehov? Ekkor harminckilenc éves. De mintha nem kilenc, hanem tizenkilenc, vagy huszonkilenc évvel volna idősebb, csendesebb, bölcsebb Gorkijnál. „Jelenlétében minden ember önkénytelenül arra vágyott, hogy egyszerűbb és igazabb legyen a hívebb önmagához.” így jellemezte őt jóval később fiatal barátja. A Krímben betegeskedő, lassan dolgozó, az emberek hiányosságától többnyire szomorú Csehov ezekben az első hónapokban szelíd iróniával, meleg szeretettel mértéktartásra, a mozdulatok ökonómiájára, a féktelenség visszaszorítására inti Gorkijt. — „Szörnyen tetszik nekem, hogy ön intelmekkel lát el, mint valami prépost. Már mondtam, hogy ez nagyon helyes. Valamennyi írótársam közül ön a legkedvesebb hozzám” — nyugtázza a gondoskodást Gorkij, aki valóban olyan, amilyennek Csehov jellemzi: írásaiban és életében szenvedélyes, magával ragadó, mértéket nem ismerő. Milyen kedves az ujjongása például akkor, amikor barátságuk jeléül — jóformán már az első hetekben — órát kér Csehovtól. „Nem szép, hogy emlékeztetem rá, de nem baj! Csak vésésse rá a nevét a fedélre. Hogy miért? Csak. Mert szeretném!” És amikor megkapja, valósággal kiáltva köszöni meg Nyizsgij-Novgorodból Moszkvába: „Megkaptam az órát és pokolian örülök. Köszönöm Anton Pavlovics, nagyon nagyon köszönöm! Legszívesebben végigjárnám az utcákat és így kiáltoznék: tudjátok-e, ördögfajzatjai, hogy Csehovtól órát kaptam ajándékba? ... Örülök és büszke vagyok, hogy így tudok örülni, frissen és gyerek módjára.” A kis történet csattanója, hogy az óramotívum ezután Csehov leveleiben is felbukkan, igazi megértéssel és szófukar egyszerűséggel hamarosan arról értesíti Gorkijt: „Vettem egy zsebórát, arany, de silány.” Életüket ugyanolyan elvek szerint szerkesztik, mint írásaikat. Levélről levélre és eseményről eseményre ugyanaz a meglepetés: milyen jellemzően csehovi és menynyire gorkiji! A langyos, kellemes Jaltában, a fagypont fölötti télben, a „semmittevésben” Csehov egyszer felveti: Indiába kellene menni, vagy még két fakultást elvégezni az egyetemen, általában valamit tenni, mert ez a tél mintha már tíz éve tartana. Gorkij igen hamar és gyanútlanul más útiprogramot ajánl: utazzanak mind a ketten Kínába! Ó, nem azért, mert a tél hosszú, mert Kína messzi és titokzatos tartomány — Kínába kell utazni, mert ott kitört a boxer-lázadás, tudósításokat kell írni erről a nagy eseményről, óriási jelentőségű ez a háború, — „eh, miért nem vagyok kínai?” Mit felelhet erre a kínai tervre Csehov? „Már negyvenéves vagyok!” „Még csak negyvenéves! — felesel Gorkij. — És már mennyi mindent írt, és milyen jót!” Novellákban is van olyan apró remeklés, mint egy négysoros kínai vagy japán vers. Ilyen felejthetetlen apróságok rebbennek fel minduntalan ezekből a levelekből. — Gorkij meglátogatja Tolsztojt Jasznaja Poljanában. Felejthetetlen, kétoldalas vázlat a „nagy öreg” vendégeiről. „Uram Isten! Micsoda szemét népség tolong Lev Nyikolajevics körül! Reggeltől estig figyeltem ezeket a hitvány, hazug embereket!“ És rögtön leleplez egy bankárt, aki a társadalom szörnyű züllöttségén kesereg, közben kiderül róla, hogy divatos mulatókból fiatal lányokat vesz magához, így „menti” meg őket. És a válasz, a Csehov-novella? Gorkij néhány hétre nála hagyja a kisfiát, Maximkát, Jaltában, a tengerparton. És mennek a tudósítások: „Az ön Maximkája észrevett egy öreg, titkos tanácsost, aki éppen átment az udvaron, s rászólt: te nemsokára meg fogsz halni! — A titkos tanácsos valamikor kormányzó volt. Különben semmi újság, meleg kézszorításomat küldöm.” MAJDNEM HAT ÉVIG tart ez a levelezés, 1898 végétől 1904 nyaráig. Csehov halála vet neki véget. Ebben a hat évben írja Csehov utolsó színdarabját, a Cseresznyéskertet, Gorkij meg regényét, a Foma Gorgyejevet, s két színdarabot: a Kispolgárokat és az Éjjeli menedékhelyet. Miről ír két író egymásnak? Néha Kínáról, máskor zsebórákról, azután látogatásokról, gyerekekről, utazásról, betegségről, de természetesen elsősorban és legtöbbször irodalomról, az írásról. • Nagyon becsülték egymást. Csehov felhívta Tolsztoj figyelmét Gorkijra. Később megsürgette és segítette színdarabjainak bemutatását a moszkvai Művész Színházban. Gorkij meg azt tette, hogy parasztoknak olvasta fel Csehov novelláit. Nagyon szerették egymást és bőven volt harcolni valójuk egymásért. Gorkij elsősorban a polgári kritikusokkal hadakozott, akik fanyalgó bírálataik „penészével” meghamisították az igazi Csehovot. „Csehovnál minden egyremegy, akár emberről ír, akár az árnyékáról, akár egy csengetyűről, akár egy öngyilkosról — írták ezek a kritikusok —, Csehov egymagában sétálgat az életen kívül és séta közben felkap egyet-mást.” Gorkij izgatott levelekben, kemény vitákban, kitűnő cikkekben szállt szembe ezzel a hidegvérű hamisítással. Levelezésük hat éve alatt először önmagának rajzolta meg pontosan, tisztán Csehovot, majd még érzékletesebben, még pontosabban az olvasóknak és az irodalmi világnak fogalmazta meg Csehov-értékelését. Talán legszebb tanulmányát róla írta. S milyen jellemző, hogy ezt a nagy tanulmányt tizennyolc évig javította, bővítette, újra és újra hangolta, közben többször megjelentette: Csehov halálától 1923-ig egyre dolgozott rajta. Ilyen mondatokat olvashatunk benne: „És a gyengék szürke, unalmas tömege mellett elhalad egy nagy, okos, mindent megfigyelő ember. Végignéz csüggeteg honfitársain és szomorú mosollyal, reménytelen bánattal arcán és szívében, szelíd, de mélységes szemrehányással mondja szép őszinte hangján: — Hitványul élnek, uraim! — ... Senki sem érezte meg olyan világosan és finoman az élet apróságainak tragikumát, mint Csehov, előtte senki sem tudott olyan könyörtelen, igaz képet festeni a kispolgárság kátyúba fúló, zűrzavarban megrekedt, szégyenletes és szomorú életéről.” EZ A SZÉP TISZTÁZÓDÁS, ez az egymásért folytatott elvi és baráti harc húzódik végig levelezésük megragadó kötetén. Ez az egyik motívum. És a másik? ... Egészen meglepő, s az első pillanatokban szinte érthetetlen. A másik motívum: az ellenkezője. Megjelenik a Foma Gorgyejev — és Csehovnak nem tetszik. Elolvassa a Kispolgárokat — és ez sem tetszik. („Nincsen benne új” — írja Moszkvába.) És majdnem ugyanezek a szavak és ugyanez a nem-tetszés Gorkijnál. Végre elkészül a Cseresznyéskert. Gorkij szívósan harcol érte, hogy az ő antológiája közölhesse. Csehov maga olvassa fel neki — és Gorkij másnap egyik barátjának őszintén megírja: „Meghallgattam Csehov darabját... nem kelti nagy mű benyomását. Semmi új nincs benne. A benne szereplő nézetek, személyek, eszmék — ha ugyan eszmékről egyáltalában beszélni lehet —, mind megtalálhatók régebbi darabjaiban . És mindezt a Cseresznyéskertől, Csehov legszorongatóbb színdarabjáról. illetve a Kispolgárokról, melyben azután igazán akad „új”.A két nagy író, a két jóbarát gyöngéden titkolja s mégis elárulja egymás előtt igazi véleményét (s a kötet sajtó alá rendezőjének, N. J Gitovicsnak komoly érdeme, hogy a Csehov—Gorkij-levélváltást még izgalmasabbá és tanulságosabbá tette a kiegészítő levelek közlésével, melyeket ugyanebben az időben s ugyanezekről a témákról másoknak írtak). Két ellenkező irányú áramlás, a Gorkij és Csehov-levelezés: egyr közelebb jutnak egymás életművéhez s elragadtatásuk, barátságuk egyre erősebb, s ugyanekkor eltitkolhatatlanul csalódnak egymás legifjabb műveiben. Mi ez? A magyarázatot a minduntalan visszatérő „új” szócska adja meg. (Nincsen benne „új”.) A valóban .,új”-at, úgy látszik, még a legnagyobbaknak is nehéz rögtön megérteni s elfogadni. Az igazán „új” erjesztő, gyújtó, forradalmasító elem. ,«x<ioocoooaeooooc»<»oaooooeeooixioeocx»>»ooooooooooooa Major Ottó KÖDÖZŐ FÉNY, VÉRSZÍNŰ VIRRADAT... Hunyó hittel, mint mécs, ha végét járja, sercegtünk, fogytunk immár négy hete, hitvány kanócként az, ki hittel várta sorsát, de volt, kit már a kételye is elhagyott, s csak száraz borsót zúzván odvas fogával mérte az időt: fulladt terének fogyhatatlan foglyát, az elmúlót, az egyre születőt. Ostrom volt. Lestük mind, de mindhiába, erjedt ruhák közt, üszkös éjeken, nem szűnik-e az akna zuhanása, garatunkon dobolt a félelem. Így ébredtünk egy dermedt téli reggel, kik átaludták még az éjszakát, az éggel és az ukrán hadsereggel, közöttünk csend, romok és némaság. Ó, azt a hajnalt nem lehet feledni, az udvaron a kucsmás katonát, az ólmos ég látta csak közeledni, sugárzón állt, kínálta kulacsát. Hiába, mert kik várták elgyötörten, nem nyúltak érte, karjuk reszketett, gúzsából mint kit éppen szétkötöztek, csontunkba vágtak még a kötelek. Ó, azt a hajnalt nem fogom feledni: jegét, tűzét, szabadságillatát, mohón kortyoltam, nem bírván betelni, Létke helyett tíz élet italát, jövőmmel együtt adta vissza múltam suhanc hevét, a gyermekéveket; emberként járni én, ha megtanultam, dicső hajnal, neked köszönhetem. Tavaszhozó, földet teherbe ejtő, ködűző fény, vérszínű virradat, te adtál látnom tiszta, messzenéző emberarcot, utat és hidakat; erőt is adj, igaznak megmaradjak, ne tévelygőn járjam az utakat, milliók között, ki szóltam egymagamnak, népmilliók figyeljék szavamat. 1955 március 11 ÚTRAKELT AZ „ARANYEMBER”/ A z Állami Faluszínház egyik társulata több héten át játszotta szép sikerrel a főváros új színháztermében, a Jászai Mari Színháziban, a Jókai-regényből újra dramatizált „Aranyember”-t. A siker valóban figyelemre méltó volt, mert estéről-estére zsúfolt nézőtér kísérte feszült figyelemmel Tímár Mihály kalandos-romantikus történetének alakulását és a közönség nem fukarkodott a tapsokkal. A Faluszínház társulatainak fővárosi szereplései új színt jelentenek Budapest színházi életében s a kezdeményezés föltétlenül helyes és indokolt. A fővárosi közönség sok lelkes beszámolót és tudósítást olvashatott már a Faluszínház művészeinek áldozatos munkájáról és arról a lelkességről, fáradhatatlanságról, amellyel a hajdani ekhós-szekeres színi úttörők e kései, motorizált utódai járják az ország legtávolabbi vidékeit, kicsiny falvakat, községeket — hallott felőlük tehát eleget, de a fővárosi közönség játszani még ritkán látta őket. A mostani, „személyes’* találkozás eredménye igen kedvező. Magát a dramatizált művet, az „Aranyember’’-t nem szükséges bővebben ismertetni, nagyjából követi a Hevesiféle átdolgozást. Helyenként azonban nem ártana rövidíteni kissé. Néhány helyen a hosszas monologizálás is kihagyható volna, a műértaz első pillanatban mindig ellenállásba ütközik. Csehovnál is a lelkesedés, a kigyúlás az idő valódi térfogatában történik. Először nem talál semmi újat Gorkij darabjában. Azután elkezdi ezt a darabot félszavakkal magyarázni színésznő-feleségének. Majd beleszól a szereposztásba. És valami egyre jobban nyugtalanítja. A nemlétező „új” mintha testet öltene, valami egyre jobban formálódik. Míg végre ki tudja mondani: „Úgy vettem észre, hogy Nyíl a darab központi alakja. Nem paraszt, nem iparos, hanem új ember, művelt munkás.” Egy tucat levél s körülbelül három hónap kellett a telitalálathoz. És Gorkij? Pontosan ugyanezt az utat járja. Amikor olvassa, eszmét is alig talál a Cseresznyéskertben. De majd a Csehov-tanulmányban ehetősége így sem szenvedne csorbát, viszont más tempót, menetsebességet nyerhetne általa az előadás. Az aranyembert játszó Sághy István jóképességű színész és kiváltképpen elhihető azokban a jelenetekben, ahol a dráma Tímár Mihálynak valóban cselekvésre, tettre nyújt lehetőséget, színtelenné ott válik, hol terjengős monológok, dilemmájának afféle „konferálása“ külsőleges ábrázolásra kényszeríti. Feleky Sári emlékezetes Tímeát formál — alakítása szépen és biztosan ível az első jelenetektől, Tímea kiszolgáltatottságának és elesettségének tragikumától — a szerelmesére talált nő önfeledt boldogságáig. Feleky Sári jelentékeny színészi feladatok betöltésére hivatott. Vérbő alakítás Hoykó Ferencé, Brazovits szerepében és kitűnő Árvay Ágnes kívül jéghideg, belül bosszúvágytól égő Atháliája. Az „Aranyember”-t játszó faluszínházi társulat a napokban útrakelt, s mire e sorok megjelennek, az ország tájait járják már. Jókai varázslatos romantikájú s mégis annyi hiteles és emberi motívummal átszőtt történetét viszik városok, falvak kulturális élményre szomjas népének. Az út hónapokon át tart majd, s bizonyos, hogy bárhol lépnek föl, sikerük nem lesz kisebb a budapestinél. H. P. írja meg a legszebb elemzést erről a csodálatos darabról. HELYEM FOGYTÁN, mondanivalómat be kell fejeznem — mindezt éppen csak ízelítőül ragadtam ki. Pedig „tűnődni valóm” ezután következnék. Legalább négy hónapja már, hogy ez az izgalmas, gazdag kötet megjelent. Legnagyobb irodalmi folyóirataink azonban eddig egyetlen rövid ismertetéssel sem emlékeztek meg róla. Miért? Helyes-e ennyire tájékozatlanul hagyni az olvasót? És szabad-e így elhallgatni Csehov és Gorkij magyarul megjelent leveleit? Bizonyára készülnek az átfogó, nagy, elvi tanulmányok. De addig is hadd hívjam fel ezzel a „tűnődéssel“, gyönyörködő, rögtönzött mondatokkal az olvasó figyelmét erre a jelentős, s mindenképpen szép és fontos műre.