Irodalmi Ujság, 1955. július-december (6. évfolyam, 27-53. szám)
1955-12-03 / 49. szám - Vaszilij Szmirnov: A kolhozfalu életének irodalma (1. oldal) - Vészi Endre: A válasz • vers (1. oldal)
ÁRA: 1 FORINT Irodalmi Ujság VI. ÉVFOLYAM, 49. SZÁM. A MAGYAR ÍRÓK LAPJA 1955. DECEMBER 3. A kolhozfalu életének irodalma írta: Vaszilij Szmirnov A gazdag hagyományokkal rendelkező soknemzetiségű szovjet irodalom a falusi élet ábrázolásában is nagy tapasztalatokra tett szert. Vannak nálunk olyan alkotások, amelyek valóban halhatatlanok, újat adtak és nekünk, íróknak komoly iskolát jelentenek. Példái a társadalmi és politikai bírálatnak, annak,hogyan kell feldolgozni az életből vett anyagot, hogyan kell híven és gazdagon ábrázolni az emberi jellemeket. A szépirodalomban a falusi téma a Szovjet társadalom életének minden új időszakában új időszerű problémákkal gazdagodott A művek megrajzolták az adott társadalomtörténeti helyzet legtipikusabb összeütközéseit, emberi jellemeit. Ennek az igen fontos témának összes fordulatain és elágazásain azonban végighúzódik egy vezérfonal: a falusi ember kiszabadulása a múlt bilincseiből, a falusi élet építése az éles osztályharc közepette az új, szocialista elvek alapján és az ember szellemi arculatának erkölcsének, szokásainak átalakítása. A huszas éveknek, valamint a harmincas évek elejének legjobb irodalmi alkotásai híven bemutatták a falun folyó osztályharcot az Októberi Forradalom utáni időszakban és a kolhozrendszer felé tett hatalmas fordulat idején. Solohov Új barázdát szánt az eke című műve irodalmunk ércalapjához tartozik, az élet nagy igazságának ábrázolásában a szocialista realizmus példaképének számít. A harmincas évek második felének Irodalmában megtaláljuk, hogyan jöttek létre és hogyan fejlődtek a szovjet faluban a szocialista viszonyok. A Nagy Honvédő Háború alatt sok nagyszerű alkotás jött létre. Ezen időszak könyvei feltárták a városi és falusi szovjet ember sajátos szellemi gazdagságát, a hazafiság, nemzetközi barátság és általános emberi humanista morál erejét, amely a szovjet embereket hőstettekre lelkesítette. A háború utáni első esztendők kolhozéletéről írt legismertebb prózai, költői és színpadi művekben, az egész soknemzetiségű irodalomban visszatükröződött a népgazdaság helyreállításának pátosza, a szovjet emberek állhatatos jövőbe törekvése a háború után. ■J7zt a pátoszt éreztette számos regény és novella, így Babajevszkijtől Az aranycsillag lovagja, Nyikolajeva Aratás, Laptyev Hajnal című regénye s még sok más jó könyv. Közülük egyes regényekben és novellákban azonban az a törekvés érvényesült, hogy az óhajtott helyzetet valóságnak, realitásnak tüntessék fel. Az élet hű ábrázolását, bonyolult összefüggéseinek a feltárását felületes leírásokkal kezdték helyettesíteni, elkenve a konfliktusokat és megszépítve a valóságot. Ugyanez időtájt a kolhozfaluval foglalkozó irodalomban egy másik nagy hiba is megmutatkozott, s ezt még mindig nem küszöbölték ki. A kolhoztéma szűk tolmácsolásáról van szó, amely ellenkezik az élet igazságával, a szovjet irodalom hagyományaival. Nem egy regény, novella és elbeszélés írója „megfeledkezett“ a városról, a munkásosztályról. Éppen mikor a város és a falvak között még elevenebbé, még szorosabbra vált a kapcsolat, egyes írók egyszerre csak szem elől tévesztették, milyen elsőrendű fontosságú a munkásosztály és a kolhozparasztság szövetsége a szocializmusból a kommunizmusba való átmenet viszonyai között, s a kolhoztémákat az egész szovjet társadalom életétől elszigetelve, a munkásosztály, a város.életétől teljesen, vagy csaknem teljesen elszakítva kezdték feldolgozni. Maga az ilyen eljárás már ellenkezik az életigazsággal, mivel a kolhozfalut, annak embereit, a kolhozparasztok munkáját és harcát, egész életét ezer meg ezer látható és láthatatlan szál fűzi társadalmunk különböző dolgozó rétegeihez, elsősorban pedig a munkásosztályhoz, összefonódik a szovjet társadalom minden életmegnyilvánulásával. A szépirodalomnak ezt kell feltárnia. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nálunk nem lehetnek olyan regények, novellák, verses elbeszélések, színművek, amelyekben a kolhoz-téma ne uralkodnék minden többi anyag felett, mint ahogy azt sem jelenti, hogy nálunk nem lehetnek olyan regények, amelyekben a munkástéma uralkodik. Az író mindig arról írt, s a jövőben is arról ír, ami a legközelebb áll hozzá, amit legjobban ismer, ami legjobban izgatja. A mezőgazdaság helyzetének mélyreható elemzése, amit a Központi Bizottság legutóbbi plénumainak határozatai tartalmaznak, fordulatot hozott a kolhoz-téma irodalmi feldolgozásába is. A párthatározatok megmutatják, hogy az eleven valóság sokkal gazdagabb és szövevényesebb, mint sok író könyve, hogy a mezőgazdaság fejlődésének mai szakaszában a nehézségeket még nem győzték le véglegesen, hogy e nehézségek okai és e nehézségek leküzdésének feltételei az emberekben, a szervezési hibákban és a szervezetek vezetésében gyökereznek. Ezért íróink figyelmét most annak a harcnak igen fontos kérdései kötik le, amelyet a párt és a szovjet nép a mezőgazdaság gyorsütemű fellendítéséért vív. Moszkvában nemrég országos év-irtekezletre jöttek össze a falusi élet témáival foglalkozó írók. Az értekezleten körülbelül 300 író vett részt. Az írók azoktól az útmutatásoktól vezettetve, amelyeket a párt Központi Bizottságának a szovjet írók II. országos kongresszusához intézett ismeretes üdvözlete tartalmaz, igényesen, bíráló szemmel nézték irodalmunkat, az élet szemszögéből vizsgálták, mennyire a művészi, milyen híven tükrözi a falu valódi életét, a szovjet falu jelenlegi életében végbemenő folyamatokat , hogyan mutatják be az írók könyveikben az újnak a régi ellen vívott harcát, s mindannak győzelmét, ami az ember munkájában és tudatában új, szocialista, élenjáró; hogyan oldja meg a falusi életet ábrázoló irodalom fő feladatát, hogyan teremti meg a mi dicső kortársunk alakját, aki feltörte s műveli a sok millió hektár szűzföldet és harcol az egész mezőgazdaság fellendítéséért. Éppen ezért állt az értekezlet központjában a következő témájú alkotói vita: Új jelenségek a kothozfalu életében és a szépirodalom feladatai. V. Ovecskin nagy, tartalmas előadást tartott erről a témáról. A vita, amelyben nemcsak az írók, hanem kolhozfalvak dolgozói is résztvettek, hasznos és érdekes volt. Nagy elvi eszmecsere folyt az életről, szoros kapcsolatban a nép munkájával, a mai kolhozfalu koránét jelenségeivel. A vita megmutatta a kolhozfalu életének irodalmi ábrázolásában az erősés gyenge oldalakat. Az utóbbi évek szovjet irodalmában megfigyelhető, hogy az írók bátrabban nyúlnak bele a szovjet emberek mindennapi életébe. Fokozódott a figyelem az egyszerű dolgozó iránt, növekedett az érdeklődés a közerkölcs, a mindennapi élet, a családi viszonyok iránt. 1955 prózájában a legjelentősebb művészi alkotás Mihail Solohov Új barázdát szánt az eke című regénye második könyvének fejezetei. Cselekményük az első kötethez kapcsolódik. E fejezetek az első könyvhöz hasonlóan pátoszukkal, eszmei tartalmukkal életünkhöz tartoznak ahhoz a jelenhez, amely a népből feltörő alkotó kezdeményezéseket szül. Az Új barázdát szánt az eke folytatása minden tekintetben fontos számunkra — úgyis, mint nagyszerű művészi próbakő, úgyis, mint a kolhoztéma széles átfogásának példaképe. Mihail Solohov új munkája jó példaként szolgálhat és kell is, hogy szolgáljon nekünk, íróknak, ahhoz, ami a legfőbb: hogy megértsük, miben rejlik az író művészete, milyen művészi igényességről kell nálunk beszélni. Az utóbbi évek irodalmában a ** legnagyobb fejlődés mind a problémák felvetése, mind azok megoldása terén az irodalmi riport (tárca) műfajban mutatkozik. S ez természetes, törvényszerű, mivel ez a műfaj a legmozgékonyabb, a legharcosabb, nem hiába nevezzük „felderítésnek”. A kolhozélet fontos problémáit vetik fel például Ovecskin, Kalinyin, Tyendrjakov, Trojeposzkij és mások irodalmi riportjai. Az irodalmi riportok tartalma sokféle. Közös vonásuk az a vágy, hogy „a gyökérig” hatoljanak, hogy híven értelmezzék azt a gazdag anyagot, amelyet a gyors fellendülésben levő mai kolhozélet nyújt, hogy ezt az anyagot az ellentétek és nehézségek minden szövevényességében, s ugyanekkor a nagy jövő széles távlatában megértessék. Úgy tűnik, hogy az életkép-írók dicső csapata az élen haladva utat tör az irodalmi „nehéztüzérség” , a regények, novellák, hősköltemények, színdarabok számára. A művészeti vita megmutatta, hogy egyelőre még kevés a nagy, érdekes, mesterien megírt regény és novella, verses elbeszélés és színmű, amely a mai kolhozéletből meríti témáját. S ez a témafeldolgozásban a szegényesség első ismertetőjele. Még az utóbbi idők legjobb műveiben is komoly fogyatékosságok akadnak. Nem véletlen, hogy a vita több részvevője bírálta Galina Nyikolajeva Elbeszélés a gépállomás igazgatóról és a főmérnökről (magyarul: A kis jámbor) című művét. Mint ahogy a felszólalásokból kitűnt, e gyakorlott írói kézzel megírt mű alapgondolatának minden nagyszerűsége és vitathatatlan érdemei mellett a szerző mégis csak a legkisebb ellenállás vonalán haladt, s sok mindenben leegyszerűsítve oldotta meg az új és a régi harcának problémáját. Sőt magának a ragyogó tulajdonságokkal felruházott Nasztya Kovsovának, a regény hősnőjének harca is valójában a közösségtől elszakadva ment végbe. A vita részvevőit, az írókat az élet igazsága, a művészi ábrázolás képessége, s az a szenvedélyes vágy foglalkoztatta, hogy tevékenyen segítsenek a pártnak az emberek kommunista nevelésében. Egész alkotó erőfeszítésünket arra kell irányítanunk, hogy szovjet társadalmunak teljes életét ábrázoló képekben mutassuk be a való élet leglényegesebb oldalait, a munkást is, a kolhozparasztot is, a szovjet értelmiségit is, mégpedig életbevágóan fontos,és tipikus kapcsolataiban, s nempedig csupán mesterségesen elzárva egyik vagy másik termelési folyamat keretei közé. Tág tere nyílik itt a kritikának: a művek konkrét elemzésében, művészi sikereink és kudarcaink mélyenszántó értelmezésében, irodalmi fejlődésünk további útjainak meghatározásában. A kolhoztémák történelmi értelemben mélyrehatóbb feldolgozására kell irányítanunk az írók figyelmét. A múltat még távolról sem merítettük ki. Mint ahogy a szépirodalom élenjáró mestereinek tapasztalata mutatja, a falu „tegnapja” igen időszerű, nagyon is mai lehet, a jelen témái pedig sokat nyernek, ha feldolgozásuk három dimenzióra terjed ki: múltra, jelenre, jövőre. Erre buzdította a szovjet írókat Gorkij. A harmincas évek irodalma a kolhozfalvak egyszerű dolgozóinak alakjait szélesen és sokrétűen mutatta be. Olyan alakokat formált, akiket a hazai és a nemzetközi élet kérdései egyaránt foglalkoztattak. Úgy tetszik, hogy e hagyomány ma kiveszőfélben van. Ideje lenne felélesztésére gondolni. Egész sor műben a hősök lelkivilága elkülönül a mi nagy életünktől. Az a feladatunk, hogy kortársunkat a maga teljes nagyságában ábrázoljuk. Íróinknak ezt az igen fontos dolgot nem szabad elfelejteni, amikor a falvaink életében végbemenő új folyamatokat vizsgálva tűznek maguk elé művészi feladatokat. Meg kell látnunk például a mai szovjet falu legfontosabb új jelenségét: a munkások, a technikai szakmák megjelenéséta kolhozparasztok, különösen az ifjúság között. A munkásosztály új csapatai alakulnak most a falvakban. A szovjet írók, az egész soknemzetiségű szovjet irodalom hazafias kötelessége ezt az új jelenséget a maga teljességében bemutatni, e jelenség elvi lényegét feltárni, támogatni és hirdetni. Vészi Endre A válasz Azt mondja ön, hogy más, mit írtam és megint más, ki én vagyok. Tehát hazudtam és az ok — ezt ugyan nem mondta ki nyíltan — nyilván valami számítás. Így lopództam a mozgalomba, miként valami éden-honba, én, álruhás. Kommunistákról írtam. Önnek, gondolom, ez már rég gyanús, s gyanúja szilárd, alapos, s reméli hogy majd idők jönnek, olyan napok, mikor hát mindent megköszönnek világos agyú harcosok. De azért, engedje meg mégis, hogy válaszoljak önnek én is, , bár engem akkor elkerült, mikor e gondolatfüzérrel lelepleznie sikerült. Én negyvenéves leszek lassan, nincs sok időm, hogy elmulassam, ez így igaz. Nem kell a flastrom, híg vigasz. Az ipar, apám, nagyapám volt, a szappangyári kazán lángolt, hullt disznókat főzött apám egy sertésvésznek tavaszán. Rőt bajuszkáján cigaretta, tüskéin csorbult a beretva, hajnal se volt, már kelt, köhögve, dünnyögve, átkozódva, nyögve. A gyár, mely lúggal járta át, Szent István fényes jogarát mutatta fel a füsthabos, kéménytüzektől csillagos, de pézsmaszagtól illatos kőbányai egekbe. Járt nekünk onnan sör, maláta, s ha apám ügyesen csinálta, hát csokoládé is cserébte. (Tószegi úrét, azt cserélte.) Én magam csak vésnek válók, inas négy éven át, segéd egészen rövid ideig. S most inas vagyok újra, míg a Költészetnek mestere segéddé föl nem szabadít De félre tréfa! Nincs már erre módom! A szó feszít, növök, vagy elkallódom. A felelősség anyaggá lett bennem, egy lett velem, akár a test s a szellem. Azt mondom én, bizony sokat tanultam, s a bőrömön nem múló forradások, korbácsütések, vesszősuhogások: egész történelemkönyv már a múltam. Tudom már a fasizmust és az önkényt, hát nem adom meg soha magam önként így lettem lassan-lassan kommunista, e szó nekem már sokkal több, mint puszta egyenletesség, létezés, vagy bármi. Szeretnék mindig magasabbra szállni. Hogy,kommunista? Azt beszéli nekem, elindultam egy kaptató ösvényen, víz-mosra-várta, villámérte hegyre, őz-járta, szarvas-látta rengetegbe, s ha inam reszket — szívem egyre bátrabb, s ha lankad lábam, érzem én a vágyat, csak föl, csak egyre föl, csak magasabbra, s egy nép tapos utat kemény anyagba. Együtt velem, s velünk sok milliónyi láb kezdte ezt a nehéz utat róni! S ha látom én, hogy ritka madár rebben, hát felkiáltok tiszta örömömben, s ha látom én, a tájék egyre tágul, hát felkiáltok én a boldogságtól. De szólok, hogyha kő botlasztra léptünk, mert messzi még, amíg a bércre érünk. S nem vagyok hitvány fiad, én hazám, mert nem mondom: már itt a Kánaán. De segítek, ha megmondom a rosszat és bűn, csalás szabadon nem távozhat. A hősöm, kiről írtam s megismertem, bár holta után, de csak biztat engem. Találkozunk, arcára mosoly lebben: „úgy látom én, elvtársam, napról-napra , gondolkodóbb, s úgy vélem, igazabb tán ...“ Elindul. Nézem még egy pillanatra. Egy falevél rezg csendesen kalapján.