Irodalmi Ujság, 1956. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1956-02-25 / 8. szám - Földeák János: Józanabb szóval • vers (3. oldal) - Pándi Pál: Petőfi és Heine (Jegyzetek) • Petőfi, Heine (3. oldal)
1956. február 25. Persze távolról sem minden írónak kell falura utaznia. Azok költözzenek oda, akikhez közeláll a kolhozélet. Azok meg, akik a munkásosztályról, vagy a városi értelmiségről akarnak írni, mindenütt boldogulnak, hazánk bármelyik ipari központjában, bármelyik városában. A kommunista kő, ha falura költözik, beolvad a helyi pártszervezetbe és feltétlenül megtalálja ott a helyét és tevékenységét, ami nem gátolja alapvető munkájában. A pártonkívüli író sem vonakodik az erejét meg nem haladó társadalmi munkától. Az eleven anyag pedig ott van kéznél. Csak tudja megragadni azt, ami szeme előtt folyik. Élje a nép életét, szenvedjen és örüljön együtt az emberekkel, olvadjon fel teljesen gondjaikban és szükségleteikben — így írhat majd olyan könyvet, ami igazán megragadja az olvasók szívét. Miért ne lakna például a Volgavidéki Panfjorov néhány évig a Volga partján és írna olyan regényt, ami igazi „Volga-anyácska" lenne az olvasó számára, nem pedig afféle Volga-másodunokanővér. (Nevetés.) Pausztovszkij, ez a finom megfigyelőképességű és az orosz nyelvvel nagyszerűen bánó író minden évben meglátogatja a mescsarai alföld vidékét, amit Larionov elvtárs olyan festőién írt itt le nekünk. Miért ne segítenénk neki is, hogy megtelepedjék valahol az Oka partján? Nem hiszem, hogy Pausztovszkij, a szenvedélyes horgász, mikor nem harap a hal, körül ne nézne a kolhozéletben a művész mohó szemével. (Nevetés.) Ha pedig körülnéz, abból biztosan jó könyv születik. Pervencev is elhagyhatná már egy időre Moszkvát, hogy újra hosszabb időt töltsön szülőföldjén, Kubánban. Szergej Vasziljev, a tehetséges költő rövid ideig vendégeskedett hazájában, a kurgáni területen és igen jó verseket írt. Ha hoszszabb ideig ott élne, egész versciklust írhatna, vagy elbeszélő költeményt. Permityinnek, az Altáj-vidéken született írónak sem ártana egy kicsit hazatérnie. Meglátnák, egypár év múlva gazdagabbak lennénk egy jó könyvvel. Babájevszkij nagyon helyesen jutott arra a véleményre, hogy „Az aranycsillag lovagjáéért negyedik Sztálin-díjat már nem kap (Nevetés.) és Kínába utazott, úgy hallom, három évre. Biztosan jó regényt ír majd barátainkról, a kínai parasztokról és ennek mindnyájan nagyon fogunk örülni. Minden írót, aki tágas hazánk új, számunkra ismeretlen vidékein akar letelepedni, hatékonyan segíteni kell anyagilag, mert az az elképzelés, hogy az íróknak a bőrük alatt is pénz van, nem egyéb, mint kispolgári mítosz. Amikor erről beszélek, önöknek, elvtársaim, magamnak is fáj a szívem: messzi távlatokba mutató terveimet most Zverjev elvtárs, a mi kőszívű pénzügyminiszterünk is hallgatja (Derültség.) és valószínűleg úgy tekint rám, mintha az ő osztályellensége volnék. (Derültség.) Mivel vigasztalhatom meg? Először is: e tervtől megvalósításáig — óriási a távolság. Másodszor: ha három újonnan letelepült író közül csak egy ír jó könyvet, — ami kell, mint a falat kenyér —, akkor a kiadások máris megtérülnek. De hogy végleg megbékítsem drága Zverjev elvtársunkat, esküvel ígérhetem neki, hogy soha többé az életben nem írok a Pravdába cikket a kolhozparasztok háztáji gazdaságának gyümölcsfáiról. Valóban, mi közöm van e gyümölcsösökhöz? Zverjev elvtárs ebben a kérdésben jobban kiismeri magát, mint én. Ő tudja, hogy a kolhozparasztoknak mikor kell kivágniuk gyümölcsösüket, s mikor kell e gyümölcsösöket újra ültetni. Hiszen az erre vonatkozó könyvek is rendelkezésére, állnak. (Nevetés, hosszantartó taps.) Különösen utánpótlásunkra, a fiatal írókra szeretném felhívni figyelmüket. Mindaz, amit az idősebb nemzedékhez tartozó írókról, s arról beszéltem, hogy egy részüknek környezetet kell változtatni, teljes mértékben vonatkozik a legtehetségesebb fiatalokra is, azzal a különbséggel, hogy a fiataloknak jelentősebb anyagi segítséget kell nyújtani, nagyobb figyelemmel, gondosabban kell velük foglalkozni. Szinte egyikük sem él abból, amit irodalmi munkásságával keres és miután feladta eredeti foglalkozását, azért, hogy megírja első nagy könyvét, vagy elbeszélés-sorozatát, nincs biztosítva anyagi helyzete. Sőt egyesek feltétlenül kénytelenek búcsút mondani korábbi foglalkozásuknak, mivel az ember nem lehet egyszerre tanító is, meg író is. Ez mindenki előtt világos, aki csak valamelyest is tájékozott arról, milyen mérhetetlenül zsúfolt a tanítók munkanapja. A szovjet írók első kongresszusa után Gorkij a következőket mondta: „A kiváló írók egész hadseregét kell kialakítanunk, — kell!“ Küldött elvtársak, nem szabad megfeledkeznünk Gorkij e szavairól. Emlékezzenek vissza: Gorkij halála után olyan íróink maradtak, mint Szergejev- Denszkij, Prisvin, Szerafimovics, Jakub Kolasz, Gladkov, Olga Fors, Marietta Saginyan, Vereszajev, Alekszej Tolsztoj, Novikov-Priboj, Siskov és mások. Ezek az idősebbek. Később az írók más, ma már közismert nevekkel szaporodtak, de közülük a legfiatalabb is túl van az ötvenen. Ám az utánpótlás igen lassú. Az írók között most kevesebb a fiatal, mint 1936-ban, abban az évben, amikor Alekszej Makszimovics elhunyt. Annál nagyobb felelősség hárul reánk a fiatalok képzéséért és fejlődéséért. Az írók lassan fejlődnek és már most komolyan kell gondolkozni afölött, kikből fog állni majd a szovjet irodalom nemcsak a hatodik ötéves tervben, hanem húsz-huszonöt év múlva, amikor a mai élenjáró írók közül szinte senki sem marad. Mi mindannyian nagy kommunista pártunk fiai vagyunk. Mindnyájan, valahányszor a pártra gondolunk, a mély belső megindultság érzésétől eltelve, ezt mondjuk magunkban: „Pártunk — szülőanyánk — te neveltél fel minket, te edzettél minket, te vezetsz bennünket az életben az egyedül helyes úton”. És ime most, önökre tekintve, befejezésül azt mondom: — Drága pártunk! Hatalmas és világos a te kollektív bölcsességed. Anyai kezed kemény és gyengéd is tud lenni. Te megtalálod a módját, hogyan segítsd íróidat, és ha ők a te figyelmed és gyengédséged lelkesítő hatására hozzád, pártunkhoz és hazánkhoz méltó új műveket alkotnak. H a hálás szovjet és külföldi olvasó elsősorban neked mond majd őszinte köszönetet! (Viharos, hosszantartó taps.) Földeák János JÓZANABB SZÓVAL Barátaim! Nem az indulat, nem a káromkodás méltó hozzátok. Értsetek józanabb szót! Rossz tanácsadó s vakít a szenvedély. Ma buktatók a végletek!... Már felnőttek vagyunk, egy ország sajgó gondjaival szívből törődő férfiak , milliókhoz láncol bennünket a közös hit heve s népünk az ily szót érti csak. Nem egy ember, de még ezer se bírhat olyan joggal, hogy büntetlenül dúlja szét ma jövőnket; szilárd abroncsunk, foglalatunk a párt: álmni viharok végzetét, védni örök eszményeinket, a népet és hazát, s törni, ki törne ellenünk... Mi lehetünk csak hatalom. De fegyelmezetlenül, mint laza kéve, szétesünk. Mi lehetünk csak diktátorok, a szent forradalom egylobogású lángjai; mi tudunk csak e roppant világ gyötört népeinek új értelmet kiáltani, s ha ellentét feszeget köztünk, magunknál távolabb is tekintsünk, mert mentheti ki-ki magát, de: civódásunk ártalmát s szégyenét nemcsak egy nemzet szenvedi... Irodalmi Újság. PETŐFI ÉS HEINE (Jegyzetek) Pestőfi kisdiák még, amikor az 1832— 36-os országgyűlés politikai viharai dúlnak, de már eszmélő kamasz, amikor a bécsi önkény börtönbe veti az országgyűlési ifjúság vezetőit, s tapasztalt „öregdiák”, amikor Kossuth megindítja a Pesti Hírlapot. Életkörülményeinek gyakori változásai siettetik szellemi érlelődését. Korán megismerkedik a klasszikusokkal s élénken érdeklődik az újabbkori magyar költészet iránt. Az erős, eredeti költő-egyéniség hamarosan kivonja magát a megelőző írónemzedékek nyomasztó hatása alól, s tanulva tőlük, halad tovább a magavágta csapáson. Petőfi lírája már 1842-ben jól látható, éles szögben kanyarodik el a korabeli köz-lírától, a harmincas évek elkoptatott témáitól és sémáitól. Új költői magatartás körvonalai bontakoznak ki verseiből. Nyíltság és természetesség, közvetlenség és egyszerűség, erős szubjektivitás és a szó tágabb értelmében vett közérdekűség párosulnak benne, s fonódnak össze a népélet s a népdal szemléleti, tárgyi és esztétikai ihletésével. Mint emberi testben a vér kering, úgy áramlik ebben a költészetben a lázadás, az elégedetlenség mindennel szemben, ami ostobán szokványos, ami ósdi, ami mesterkélt, ami igaztalan, ami konvencionális. Lírai fejlődésének ezt az irányát fogékony és sajátos egyénisége szabta meg, melyet a józanító élettapasztalatok oly tökéletesen hangoltak öszsze a kor követelményeivel. Ez az „összehangolódás” a költő egyénisége, tehetsége, kifejező készségének mikéntje s a kor igénye között — nemcsak ösztönös folyamat. Petőfi olvasmányainak, költői és emberi példaképeinek nem kis szerepe van abban, hogy a költő megértette kora sürgetését, hogy forradalmárként tudott beleilleszkedni az 1840-es évek magyar életébe. Petőfi a líra, az irodalom forradalmasításával kezdte, ezzel véve lélegzetet az eszmék, a politika, a történelem forradalmasításához. Ehhez a költői „felszabaduláshoz", a konvencióktól való energikus elforduláshoz nyújtott segítséget a nála huszonhat esztendővel idősebb Heine. Mikor ismerkedett meg Petőfi Heine írásaival — nem tudjuk pontosan. De 1842-ben a pápai diák már magyarra fordítja Heine egyik dalát (Te szép halászleányka), érzékeny füllel hallva meg a dal sajátos heines zenéjét, megértve a szűkszavú szépség, a szinte jelzőtlen, már-már „aszketikus” stílus lírai varázsát, gazdag egyszerűségét. A hegeldánus pápai profeszszor, Tarczy Lajos által szerkesztett iskolai olvasókönyvben találta ezt a verset Petőfi, melynek lefordítására talán az is sarkallta, hogy esztendeje az Athenaeumban jelentek meg Heine-dalok gyengén sikerült magyarításai. Később — 1847-ben — a Koronázást fordítja le Heinétől, a Nordsee-ciklus első darabját.★ Heine neve már ismert volt Magyarországon, amikor Petőfi Pápán diákoskodott. A harmincas évek elejétől kezdve egyre sűrűbben találkozunk nevével a folyóiratokban, főleg útiképeit ismerik, követik és fordítják a magyar írók. Útleírások jelennek meg heines modorban írva, különösen Frankenburg Adolfot, a modern magyar újságírásnak ezt a mozgékony szellemű úttörőjét ihleti meg a gúnyoros-irónikus, nyílt és éles heines modor. (Olyannyira, hogy egy földesúr támadást intéz ellene a somogyi állapotokat kritizáló leírásáért.) Az útiképeket követik a dalok, s a negyvenes években a cenzurális viszonyok miatt nehezebben terjedő politikai írásokat is kezdik megismerni — elsősorban fiatal írók, értelmiségiek, a fiatal Magyarország tagjai. A franciákért rajong ez a lelkes tábor — „ha egy angol vagy német költő kegyelmet nyert előttünk, úgy az Shelley volt és Heine, maguk is nemzeteik kitagadottjai, s csak nyelvökre nézve angol és német, de szellemekben franciák" — emlékezik vissza a nagyszerű időkre Jókai Mór. Heine neve és műve nálunk is, mint szerte Európában, a forradalmi mozgalmakkal nőtt össze. A reakció a romantikával szembeforduló, a feudális-porosz korlátoltságot ostorozó, a filiszterszellemet gúny tárgyává tévő Heine hatott Petőfire, aki — mint nagy német költőtársa — bátran szakított a konvenciókkal, merészúj szemlélettel emelt költészetté addig szokatlan tárgyakat és témákat, s újszerű hangon, a felszabadult egyéniség fesztelen biztonságával beszélt a szabadságról és annak ellenségeiről. A pozitivista tudomány nem haszontalanul szedte jegyzékbe Heine és Petőfi műveinek a szövegezésig hasonló vagy szinte már egyező helyeit. Ezekből a jegyzékekből az derül ki, hogy Heine utóképei nagy hatást gyakoroltak Petőfi útijegyzeteire, hogy a Dalok könyve, a Nordsee-ciklus, s más verses és prózai írások gondolatai, sőt képei, hasonlatai is megtermékenyítették Petőfi képzeletét. A hasonlóságoknál és egyezéseknél fontosabb azonban annak a szemléleti rokonságnak felismerése, amely a XIX. század két legnagyobb forradalmi költőjét összekapcsolja. Heine hatása, a dalszerkezet sajátos vonásaitól, a verszárás epigrammatikus fordulataitól a teljes érzelmi feloldódás költői képességén keresztül egészen a korszerű forradalmi eszmék jelentkezéséig nyomon követhető Petőfi pályáján. Jön Petőfi fejlődésének még egy olyan mozzanata, amelyet Heine példájának figyelembe vétele nélkül aligha érthetünk meg. A polgári fejlődésben megkésett, makacsul feudális Magyarország költészetét már közel évszázada fenyegette-kerülgettemegkötözte a provincializmus. Legjobbjaink is csak nagy erőfeszítések árán tudtak kitörni a szűk vidékiesség korlátai közül, s csak kevesen, nagyon kevesen jutottak el addig, hogy alkotásaikkal az európai szellem áramkörébe kapcsolódjanak. A provincializmussal Petőfi szakít végképp a korszerű, európai költészet az övé, plebejus magyarság és európaiság remek ötvözete. Fenyegette Petőfit is a provincializmus veszélye, ártó barátok, kaján tanácsok már-már „beöltöztették” az első sikerektől még mámoros költőt a kucsmás, fokosos „népköltő” hamis és szűk jelmezébe. S hogy Petőfi elfordult a vahotimréktől, abban nem kis szerepe volt olvasmányainak, költő-példaképeinek, köztük Bérangernek és különösen Heinének. Igen, a nagy német inspirációja is segítette Petőfit, ennek a hatásnak is része, nagy része van abban, hogy Petőfi biztonsággal rótta a városok utcáit, s nem ragadt bele egy távlatokat nem ismerő, szűk, vidékies szemléletbe, mint oly sokan kortársai közül. A heinei világ, a heinei modorn, a heinei látókör is segítette Petőfit abban, hogy biztonságosan mozogjon vidéken és városon, múltban és jelenben — sőt a jövőben is. Heine egyike volt azoknak, akik Petőfit bevezették az újabb, modernebb szabadságeszmék világába, akitől úgy tanulhatott európaiságot, hogy megerősödött magyarságában és népiségében, aki a saint-simonizmus ihletését erősítette Petőfiben. Heinénél olvassa ezt a szépen csengő szót, hogy „Weltrevolution“, s az ő verseiben ismerkedik meg olyan korszakos gondolattal, hogy ..mi már a földön, idelenn — építjük föl a mennyet”. S mégis: akadtak szellemi törpék, akik ezt e két szellemóriást egymással szembeállították. Nem véletlen, hogy Zerffi, a negyvenes éveknek ez az irodalmi reakciója, Petőfit ócsárolva magasztalja Heinét, mintha Heine vállára kapaszkodva Petőfi fölébe nőhetne a kornak ez a karcsa. „Míg Heinét minden hibái mellett egy új élet elővarázslásáért dicsőítenünk kell, kénytelenek vagyunk Petőfit azon tespedés miatt, mellynek ő egyik fő oka, egyenesen kárhoztatni.” — írta Zerffi a Honderű hasábjain. Milyen rokonságos ez az ostobaság azzal a kortársi korlátoltsággal, melynek bizonyos Fekete Soma nevű megtestesítője — kárhoztatva Heine népszerűségét a negyvenes évek magyar szellemi életében — azon sopánkodik, hogy „a zsidó kereskedő és uzsorás szellem az irodalomban is terjeszkedik”. ■k Heine a pályáján elinduló, majd kibontakozó Petőfinek jelentett bíztatást, serkentést, vonzó és szabadító példát. Petőfi akkor jelenik meg Heine életében, amikor az élethez oly görcsösen ragaszkodó költőt tragikus bénaságba béklyózza betegsége, s nyolc esztendeig vívja fogva energiával döbbenetes élet-halál harcát. Heine Kertbeny Károly révén ismerkedett meg Petőfi verseivel. Kertbeny 1847- ben Párizsban látogatja me° Heinét s felolvassa előtte Petőfi néhány költeményét Dux fordításában. Kertbeny beszámolója szerint Heine elragadtatással hallgatja a verseket, s kijelenti, hogy Petőfi „ezerszerte kedvesebb nekem, mint túláradó műveltségünk valamennyi illempapja”. Kertbeny ezután kötetben adja ki Petőfi verseinek német fordítását, s munkáját Heinének ajánlja. ..Heinrich Heine, Németország nagy, örökifjú költője fogadja a magyar nemzet nevében mély és meleg hódolata jeléül egy idegen géniusz fordítását. Heine levélben köszöni meg Kertbeny kötetét, lelkesen nyilatkozik a Petőfiben felfedezett új értékekről s gáttalan őszinteséggel bírálja Kertbeny fordításait. Álljon itt Heine levelének legjelentősebb része: „ön nagy örömöt okozott nékem könyvével... Petőfi olyan költő, aki csak Burns-höz és Béranger-hoz hasonlítható ... olyan megdöbbentően egészséges és primitív egy betegesen és agyafúrtan modoros társadalom közepette, hogy Németországban nem találom párját; ilyen természetes hangot én magam is csak ritkán tudok megütni; ezzel szemben úgy látom, hogy szelleme nem éppen a legmélyebb és hogy teljesen hiányzik belőle az a bizonyos hamleti vonás, az ő és nemzete szerencséjére ...” Van ebben a levélben igaztalan megállapítás, de még a Petőfi szellemére vonatkozó téves ítélet is jellegzetes, tartalmas tévedés. (Bár mintha csökkentené a megállapítás súlyát valami halvány, szavak közt bujkáló irónia.) Igaz, Petőfi költészetének s általában a XVIII. és XIX. század magyar lírájának jellege nem hasonlítható a kortársi német költészet erősen filozofikus, gondolati költészetéhez. A németeknél a filozófia volt egy időben a legfőbb támadási terület és eszköz a német mizéria, a kisállamiság szűkös világa, „copfos” szellemisége ellen. A filozófia klasszikus hazájában az irodalom is tükrözte az osztályharcnak ezt a sajátosságát. S ha ehhez még hozzávesszük a német fejlődés ellentmondásosságát, a fejlődés sajátságaiban gyökerező írói és költői vívódások, gondolati őrlődések hosszú sorát (benne Heiner vívódásait is) , akkor világossá válik előttünk, hogy Heine ítélete Petőfi szellemiségéről nem annyira elítélő, mint inkább nosztalgikus, nem elmarasztaló, hanem jellemző a kettőjük közti különbségre. Heine nagy dilemmái romantika és romantika-ellenesség, arisztokratizmus és demokratizmus, a kommunizmus győzelmes jövőjébe vetett hit és a kultúra megsemmisülésétől való félelem — távol állottak Petőfitől. Heine a polgári fejlődés fejlettebb viszonyai között már látta a történelem színpadára lépő proletariátust (nem utolsósorban barátjának, Marx Károlynak a hatására), de még nem tudta leküzdeni minden tekintetben polgári kétségeit. Petőfi a polgári fejlődésben elmaradt magyar viszonyok között még nem láthatta a modern proletariátus társadalmat formáló erejét, de már elég éles volt nálunk az alapvető osztályok — nemesek és jobbágyok — ellentéte ahhoz, hogy Petőfi egységes nézőpontról, eltéveszthetetlenül foglaljon állást haladás és reakció, forradalom és forradalomellenesség — egyszóval: 1848 kérdéseiben. Petőfi pályáján is voltak zökkenők, volt idő, hogy rajta is eluralkodtak kétségek, gondok, vívódott ő is, de nem „hamleti” értelemben. ...aki áldozatnak odaadja életét, Ezt nem díjért teszi, De hogy használjon társainak, S használ-e vagy sam? A kérdések kérdése ez, És nem a „lenni vagy nem lenni?” — írta Petőfi Világosságot! című költeményében. Ezt a vonást, ezt az egyértelműséget, ezt a sokak szemében naivul ható tisztaságot, a végső kérdések megválaszolásának természetességét csodálta Heine Petőfiben. A dolgok sajátos dialektikája ez: hogy Petőfi ilyen csúcsokig jutott, abban nagy szerepe van Heine ösztönző hatásának. Hogy Heine gyötrelmes utolsó éveiben oly közel került a történelem nagy igazságainak felismeréséhez, abban része van a magyar forradalomnak is közvetve — de verseivel közvetlenül is — Petőfi Sándornak. Pándi Pál GERGELY SÁNDOR 60. születésnapja alkalmából szerzői estet rendez a Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó, valamint az Állami Könyvterjesztő Vállalat az írók Könyvesboltja klubtermében február 28-án, kedden délután fél 6 órakor. Gergely Sándor munkásságát méltatja Illés Béla. Közreműködik Pécsi Sándor és Szabó Sándor ★ heine-emlékünnepségeket rendeztek Kína nagyobb városaiban. A pekingi rendezőbizottság a német Heine-bizottsághoz intézett sürgönyében egyebek között ezt írja: „A kínai nép szíve egész melegével szereti a nagy költőt és boldogan ünnepli őt.”