Irodalmi Ujság, 1956. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1956-02-25 / 8. szám - Földeák János: Józanabb szóval • vers (3. oldal) - Pándi Pál: Petőfi és Heine (Jegyzetek) • Petőfi, Heine (3. oldal)

1956. február 25. Persze távolról sem minden író­nak kell falura utaznia. Azok költöz­zenek oda, akikhez közeláll a kolhoz­­élet. Azok meg, akik a munkásosz­tályról, vagy a városi értelmiségről akarnak írni, mindenütt boldogulnak, hazánk bármelyik ipari központjában, bármelyik városában. A kommunista kő, ha falura költö­zik, beolvad a helyi pártszervezetbe és feltétlenül megtalálja ott a he­lyét és tevékenységét, ami nem gá­tolja alapvető munkájában. A pár­­tonkívüli író sem vonakodik az ere­jét meg nem haladó társadalmi mun­kától. Az eleven anyag pedig ott van kéznél. Csak tudja megragadni azt, ami szeme előtt folyik. Élje a nép életét, szenvedjen és örüljön együtt az emberekkel, olvadjon fel teljesen gondjaikban és szükségle­teikben — így írhat majd olyan könyvet, ami igazán megragadja az olvasók szívét. Miért ne lakna például a Volga­­vidéki Panfjorov néhány évig a Vol­ga partján és írna olyan regényt, ami igazi „Volga-anyácska" lenne az ol­vasó számára, nem pedig afféle Vol­­ga-másodunokanővér. (Nevetés.) Pausztovszkij, ez a finom megfi­gyelőképességű és az orosz nyelvvel nagyszerűen bánó író minden évben meglátogatja a mescsarai alföld vidé­két, amit Larionov elvtárs olyan fes­tőién írt itt le nekünk. Miért ne se­gítenénk neki is, hogy megteleped­jék valahol az Oka partján? Nem hiszem, hogy Pausztovszkij, a szen­vedélyes horgász, mikor nem harap a hal, körül ne nézne a kolhozéletben a művész mohó szemével. (Nevetés.) Ha pedig körülnéz, abból biztosan jó könyv születik. Pervencev is elhagy­hatná már egy időre Moszkvát, hogy újra hosszabb időt töltsön szülőföld­jén, Kubánban. Szergej Vasziljev, a tehetséges költő rövid ideig vendé­geskedett hazájában, a kurgáni terü­leten és igen jó verseket írt. Ha hosz­­szabb ideig ott élne, egész versciklust­­ írhatna, vagy elbeszélő költeményt. Permityin­nek, az Altáj-vidéken született írónak sem ártana egy kicsit hazatérnie. Meglátnák, egypár év múlva gazdagabbak lennénk egy jó könyvvel. Babájevszkij nagyon he­lyesen jutott arra a véleményre, hogy „Az aranycsillag lovagjáéért negyedik Sztálin-díjat már nem kap (Nevetés.) és Kínába utazott, úgy hal­lom, három évre. Biztosan jó regényt ír majd barátainkról, a kínai parasztokról és ennek­ mindnyájan nagyon fogunk örülni. Minden írót, aki tágas hazánk új, számunkra ismeretlen vidékein akar letelepedni, hatékonyan segíteni kell anyagilag, mert az az elképzelés, hogy az íróknak a bőrük alatt is pénz van, nem egyéb, mint kispolgári mítosz. Amikor erről beszélek, önöknek, elvtársaim, magamnak is fáj a szívem: messzi távlatokba mutató terveimet most Zverjev elvtárs, a mi kőszívű pénzügyminiszterünk is hallgatja (Derültség.) és valószínűleg úgy te­kint rám, mintha az ő osztályellen­sége volnék. (Derültség.) Mivel vigasztalhatom meg? Először is: e tervtől megvalósításáig — óriási a távolság. Másodszor: ha há­rom újonnan letelepült író kö­zül csak egy ír jó könyvet, — ami kell, mint a falat kenyér —, akkor a kiadások máris megtérülnek. De hogy végleg megbékítsem drága Zverjev elv­társunkat, esküvel ígérhetem neki, hogy soha többé az életben nem írok a Pravdába cikket a kolhozparasztok háztáji gazdaságá­nak gyümölcsfáiról. Valóban, mi kö­zöm van e gyümölcsösökhöz? Zver­jev elvtárs ebben a kérdésben jobban kiismeri magát, mint én. Ő tudja, hogy a kolhozparasztoknak mikor kell kivágniuk gyümölcsösüket, s mi­kor kell e gyümölcsösöket újra ül­tetni. Hiszen az erre vonatkozó köny­vek is rendelkezésére, állnak. (Neve­tés, hosszantartó taps.) Különösen utánpótlásunkra, a fia­tal írókra szeretném felhívni figyel­müket. Mindaz, amit az idősebb nem­zedékhez tartozó írókról, s arról be­széltem, hogy egy részüknek környe­zetet kell változtatni, teljes mérték­ben vonatkozik a legtehetségesebb fiatalokra is, azzal a különbséggel, hogy a fiataloknak jelentősebb anya­gi segítséget kell nyújtani, nagyobb figyelemmel, gondosabban kell ve­lük foglalkozni. Szinte egyikük sem él abból, amit irodalmi munkásságá­val keres és miután feladta eredeti foglalkozását, azért, hogy megírja első nagy könyvét, vagy elbeszé­lés-sorozatát, nincs biztosítva anyagi helyzete. Sőt egyesek feltétlenül kénytelenek búcsút mondani ko­rábbi foglalkozásuknak, mivel az ember nem lehet egyszerre tanító is, meg író is. Ez min­denki előtt világos, aki csak vala­melyest is tájékozott arról, milyen mérhetetlenül zsúfolt a tanítók mun­kanapja. A szovjet írók első kongresszusa után Gorkij a következőket mondta: „A kiváló írók egész hadseregét kell kialakítanunk, — kell!“ Küldött elv­­társak, nem szabad megfeledkeznünk Gorkij e szavairól. Emlékezzenek vissza: Gorkij halála után olyan íróink maradtak, mint Szergejev- Denszkij, Prisvin, Szerafimovics, Jakub Kolasz, Gladkov, Olga Fors, Marietta Saginyan, Ve­­reszajev, Alekszej Tolsztoj, No­­vikov-Priboj, Siskov és mások. Ezek az idősebbek. Később az írók más, ma már közismert nevek­kel szaporodtak, de közülük a leg­fiatalabb is túl van az ötvenen. Ám az utánpótlás igen lassú. Az írók kö­zött most kevesebb a fiatal, mint 1936-ban, abban az évben, amikor Alekszej Makszimovics elhunyt. An­nál nagyobb felelősség hárul reánk a fiatalok képzéséért és fejlődéséért. Az írók lassan fejlődnek és már most komolyan kell gondolkozni afölött, kikből fog­ állni majd a szovjet iro­dalom nemcsak a hatodik ötéves tervben, hanem húsz-huszonöt év múlva, amikor a mai élenjáró írók közül szinte senki sem marad. Mi mindannyian nagy kommunis­ta pártunk fiai vagyunk. Mindnyájan, valahányszor a pártra gondolunk, a mély belső megindultság érzésétől eltelve, ezt mondjuk magunkban: „Pártunk — szülőanyánk — te ne­veltél fel minket, te edzettél minket, te vezetsz bennünket az életben az egyedül helyes úton”. És ime most, önökre tekintve, befejezésül azt mon­dom: — Drága pártunk! Hatalmas és világos a te kollektív bölcsességed. Anyai kezed kemény és gyengéd is tud lenni. Te megtalálod a módját, hogyan segítsd íróidat, és ha ők a te figyelmed és gyengédséged lelkesítő hatására hozzád, pártunkhoz és ha­zánkhoz méltó új műveket alkotnak. H a hálás szovjet és külföldi olvasó elsősorban neked mond majd őszinte köszönetet! (Viharos, hosszantartó taps.) Földeák János JÓZANABB SZÓVAL Barátaim! Nem az indulat, nem a káromkodás méltó hozzátok. Értsetek józanabb szót! Rossz tanácsadó s vakít a szenvedély. Ma buktatók a végletek!... Már felnőttek vagyunk, egy ország sajgó gondjaival szívből törődő férfiak , milliókhoz láncol bennünket a közös hit heve s népünk az ily szót érti csak. Nem egy ember, de még ezer se bírhat olyan joggal, hogy büntetlenül dúlja szét ma jövőnket; szilárd abroncsunk, foglalatunk a párt: álmni viharok végzetét, védni örök eszményeinket, a népet és hazát, s törni, ki törne ellenünk... Mi lehetünk csak hatalom. De fegyelmezetlenül, mint laza kéve, szétesünk. Mi lehetünk csak diktátorok, a szent forradalom egylobogású lángjai; mi tudunk csak e roppant világ gyötört népeinek új értelmet kiáltani, s ha ellentét feszeget köztünk, magunknál távolabb is tekintsünk, mert mentheti ki-ki magát, de: civódásunk ártalmát s szégyenét nemcsak egy nemzet szenvedi... Irodalmi Újság. PETŐFI ÉS HEINE (Jegyzetek) Pestőfi kisdiák még, amikor az 1832— 36-os országgyűlés politikai viharai dúlnak, de már eszmélő kamasz, ami­kor a bécsi önkény börtönbe veti az országgyűlési ifjúság vezetőit, s ta­pasztalt „öregdiák”, amikor Kossuth megindítja a Pesti Hírlapot. Életkö­rülményeinek gyakori változásai siet­tetik szellemi érlelődését. Korán megismerkedik a klasszikusokkal s élénken érdeklődik az újabbkori ma­gyar költészet iránt. Az erős, eredeti költő-egyéniség hamarosan kivonja magát a megelőző írónemzedékek nyomasztó hatása alól, s tanulva tő­lük, halad tovább a magavágta csa­páson. Petőfi lírája már 1842-ben jól látható, éles szögben kanyarodik el a korabeli köz-lírától, a harmincas évek elkoptatott témáitól és sémáitól. Új költői magatartás körvonalai bonta­koznak ki verseiből. Nyíltság és ter­mészetesség, közvetlenség és egysze­rűség, erős szubjektivitás és a szó tá­­gabb értelmében vett közérdekűség párosulnak benne, s fonódnak össze a népélet s a népdal szemléleti, tárgyi és esztétikai ihletésével. Mint em­beri testben a vér kering, úgy áram­lik ebben a költészetben a lázadás, az elégedetlenség mindennel szem­ben, ami ostobán szokványos, ami ós­di, ami mesterkélt, ami igaztalan, ami konvencionális. Lírai fejlődésének ezt az irányát fogékony és sajátos egyénisége szabta meg, melyet a józanító élettapaszta­latok oly tökéletesen hangoltak ösz­­sze a kor követelményeivel. Ez az „összehangolódás” a költő egyénisé­ge, tehetsége, kifejező készségének mikéntje s a kor igénye között — nemcsak ösztönös folyamat. Petőfi ol­vasmányainak, költői és emberi pél­daképeinek nem kis szerepe van ab­ban, hogy a költő megértette kora sürgetését, hogy forradalmárként tu­dott beleilleszkedni az 1840-es évek magyar életébe. Petőfi a líra, az irodalom forradal­masításával kezdte, ezzel véve léleg­zetet az eszmék, a politika, a törté­nelem forradalmasításához. Ehhez a költői „felszabaduláshoz", a konven­cióktól való energikus elforduláshoz nyújtott segítséget a nála huszonhat esztendővel idősebb Heine. Mikor is­merkedett meg Petőfi Heine írásaival — nem tudjuk pontosan. De 1842-ben a pápai diák már magyarra fordítja Heine egyik dalát (Te szép halász­­leányka), érzékeny füllel hallva meg a dal sajátos heines zenéjét, meg­értve a szűkszavú szépség, a szinte jelzőt­len, már-már „aszketikus” stí­lus lírai varázsát, gazdag egyszerű­ségét. A hegeldánus pápai profesz­­szor, Tarczy Lajos által szerkesz­tett iskolai olvasókönyvben találta ezt a verset Petőfi, melynek lefordítására talán az is sarkallta, hogy esztendeje az Athenaeum­ban jelentek meg Heine-dalok gyengén sikerült magyarításai. Később — 1847-ben — a Koronázást fordítja le Heinétől, a Nordsee-ciklus első darab­ját.★ Heine neve már ismert volt Magyar­­országon, amikor Petőfi Pápán diá­­koskodott. A harmincas évek elejétől kezdve egyre sűrűbben találkozunk nevével a folyóiratokban, főleg úti­képeit ismerik, követik és fordítják a magyar írók. Útleírások jelennek meg heines modorban írva, különösen Frankenburg Adolfot, a modern ma­gyar újságírásnak ezt a mozgékony szellemű úttörőjét ihleti meg a gú­­nyoros-irónikus, nyílt és éles heines modor. (Olyannyira, hogy egy földes­úr támadást intéz ellene a somogyi állapotokat kritizáló leírásáért.) Az útiképeket követik a dalok, s a negy­venes években a cenzurális viszonyok miatt nehezebben terjedő politikai írásokat is kezdik megismerni — el­sősorban fiatal írók, értelmiségiek, a fiatal Magyarország tagjai. A fran­ciákért rajong ez a lelkes tábor — „ha egy angol vagy német költő ke­gyelmet nyert előttünk, úgy az Shel­ley volt és Heine, maguk is nemze­teik kitagadottjai, s csak nyelvökre nézve angol és német, de szellemek­­ben franciák" — emlékezik vissza a nagyszerű időkre Jókai Mór. Heine neve és műve nálunk is, mint szerte Európában, a forradalmi mozgalmakkal nőtt össze. A reakció a romantikával szembeforduló, a feudá­lis-porosz korlátoltságot ostorozó, a filiszterszellemet gúny tárgyává tévő Heine hatott Petőfire, aki — mint nagy német költőtársa — bátran szakított a konvenciókkal, merész­új szemlélettel emelt költészetté ad­dig szokatlan tárgyakat és témákat, s újszerű hangon, a felszabadult egyéniség fesztelen biztonságával be­szélt a szabadságról és annak ellenségeiről. A pozitivista tudo­mány nem haszontalanul szedte jegyzékbe Heine és Petőfi művei­nek a szövegezésig hasonló vagy szin­te már egyező helyeit. Ezekből a jegyzékekből az derül ki, hogy Heine utóképei nagy hatást gyakoroltak Pe­tőfi útijegyzeteire, hogy a Dalok könyve, a Nordsee-ciklus, s más ver­ses és prózai írások gondolatai, sőt képei, hasonlatai is megtermékenyí­tették Petőfi képzeletét. A hasonlósá­goknál és egyezéseknél fontosabb azonban annak a szemléleti rokon­ságnak felismerése, amely a XIX. század két legnagyobb forradalmi költőjét összekapcsolja. Heine hatása, a dalszerkezet sajátos vonásaitól, a verszárás epigrammatikus fordula­taitól a teljes érzelmi feloldódás költői képességén keresztül egészen a korszerű forradalmi eszmék jelent­kezéséig nyomon követhető Petőfi pályáján. Jön Petőfi fejlődésének még egy olyan mozzanata, amelyet Heine pél­dájának figyelembe vétele nélkül aligha érthetünk meg. A polgári fej­lődésben megkésett, makacsul feudá­lis Magyarország költészetét már kö­zel évszázada fenyegette-kerülgette­­megkötözte a provincializmus. Leg­jobbjaink is csak nagy erőfeszítések árán tudtak kitörni a szűk vidékies­ség korlátai közül, s csak kevesen, nagyon kevesen jutottak el addig, hogy alkotásaikkal az európai szellem áramkörébe kapcsolódjanak. A pro­vincializmussal Petőfi szakít végképp a korszerű, európai költészet az övé, plebejus magyarság és európaiság remek ötvözete. Fenyegette Petőfit is a provincializmus veszélye, ártó ba­rátok, kaján tanácsok már-már „be­öltöztették” az első sikerektől még mámoros költőt a kucsmás, fokosos „népköltő” hamis és szűk jelmezébe. S hogy Petőfi elfordult a vahotimrék­­től, abban nem kis szerepe volt ol­vasmányainak, költő-példaképeinek, köztük Bérangernek és különösen Heinének. Igen, a nagy német inspi­rációja is segítette Petőfit, ennek a hatásnak is része, nagy része van abban, hogy Petőfi biztonsággal rót­ta a városok utcáit, s nem ragadt be­le egy távlatokat nem ismerő, szűk, vidékies szemléletbe, mint oly sokan kortársai közül. A heinei világ, a heinei modorn, a heinei látókör is se­gítette Petőfit abban, hogy biztonsá­gosan mozogjon vidéken és városon, múltban és jelenben — sőt a jövő­ben is. Heine egyike volt azok­nak, akik Petőfit bevezették az újabb, modernebb szabadságesz­mék világába, akitől úgy tanul­hatott európaiságot, hogy megerősö­dött magyarságában és népiségében, aki a saint-simonizmus ihletését erő­sítette Petőfiben. Heinénél olvassa ezt a szépen csengő szót, hogy „Welt­revolution“, s az ő verseiben ismer­kedik meg olyan korszakos gondo­lattal, hogy ..mi már a földön, idelenn — építjük föl a mennyet”. S mégis: a­kadtak szellemi törpék, akik ezt e két szellemóriást egymással szembe­állították. Nem véletlen, hogy Zerffi, a negyvenes éveknek ez az irodalmi reakciója, Petőfit ócsárolva magasz­talja Heinét, mintha Heine vállára kapaszkodva Petőfi fölébe nőhetne a kornak ez a karcsa. „Míg Heinét minden hibái mellett egy új élet elővarázslásáért dicsőíte­nünk kell, kénytelenek vagyunk Pe­tőfit azon tespedés miatt, mellynek ő egyik fő oka, egyenesen kárhoztat­ni.” — írta Zerffi a Honderű hasáb­jain. Milyen rokonságos ez az ostoba­ság azzal a kortársi korlátoltsággal, melynek bizonyos Fekete Soma nevű megtestesítője — kárhoztatva Heine népszerűségét a negyvenes évek magyar szellemi életében — azon so­pánkodik, hogy „a zsidó kereskedő és uzsorás szellem az irodalomban is ter­jeszkedik”. ■k Heine a pályáján elinduló, majd kibon­­takozó Petőfinek jelentett bíztatást, serkentést, vonzó és szabadító példát. Petőfi akkor jelenik meg Heine éle­tében, amikor az élethez oly görcsö­sen ragaszkodó költőt tragikus béna­ságba béklyózza betegsége, s nyolc esztendeig vívja fogva energiával döbbenetes élet-halál harcát. Heine Kertbeny Károly révén ismerkedett meg Petőfi verseivel. Kertbeny 1847- ben Párizsban látogatja me° Heinét s felolvassa előtte Petőfi néhány köl­teményét Dux fordításában. Kertbeny beszámolója szerint Heine elragadta­tással hallgatja a verseket, s kijelenti, hogy Petőfi „ezerszerte kedvesebb nekem, mint túláradó műveltségünk valamennyi illempapja”. Kertbeny ezután kötetben adja ki Petőfi ver­seinek német fordítását, s munkáját Heinének ajánlja. ..Heinrich Heine, Németország nagy, örökifjú költője fogadja a magyar nemzet nevében mély és meleg hódolata jeléül egy idegen géniusz fordítását. Heine le­vélben köszöni meg Kertbeny köte­tét, lelkesen nyilatkozik a Petőfiben felfedezett új értékekről s gáttalan őszinteséggel bírálja Kertbeny fordí­tásait. Álljon itt Heine levelének leg­jelentősebb része: „ön nagy örömöt okozott nékem könyvével... Petőfi olyan költő, aki csak Burns-höz és Béranger-hoz ha­sonlítható ... olyan megdöbbentően egészséges és primitív egy betegesen és agyafúrtan modoros társadalom köze­pette, hogy Németországban nem ta­lálom párját; ilyen természetes han­got én magam is csak ritkán tudok megütni; ezzel szemben úgy látom, hogy szelleme nem éppen a legmé­lyebb és hogy teljesen hiányzik belőle az a bizonyos hamleti vonás, az ő és nemzete szerencséjére ...” Van ebben a levélben igaztalan megállapítás, de még a Petőfi szelle­mére vonatkozó téves ítélet is jelleg­zetes, tartalmas tévedés. (Bár mint­ha csökkentené a megállapítás sú­lyát valami halvány, szavak közt bujkáló irónia.) Igaz, Petőfi költé­szetének s általában a XVIII. és XIX. század magyar lírájának jelle­ge nem hasonlítható a kortársi né­met költészet erősen filozofikus, gondolati költészetéhez. A németeknél a filozófia volt egy időben a legfőbb támadási terület és eszköz a német mizéria, a kisállami­ság szűkös világa, „copfos” szellemi­sége ellen. A filozófia klasszikus ha­zájában az irodalom is tükrözte az osztályharcnak ezt a sajátosságát. S ha ehhez még hozzávesszük a német fejlődés ellentmondásosságát, a fej­lődés sajátságaiban gyökerező írói és költői vívódások, gondolati őrlődé­­sek hosszú sorát (benne Heine­r vívó­dásait is) , akkor világossá válik előttünk, hogy Heine ítélete Petőfi szellemiségéről nem annyira elíté­lő, mint inkább nosztalgikus, nem elmarasztaló, hanem jellemző a ket­tőjük közti különbségre. Heine nagy dilemmái romantika és romantika-ellenesség, arisztokratiz­mus és demokratizmus, a kommuniz­mus győzelmes jövőjébe vetett hit és a kultúra megsemmisülésétől való félelem — távol állottak Petőfitől. Heine a polgári fejlődés fejlettebb vi­szonyai között már látta a történelem színpadára lépő proletariátust (nem utolsósorban barátjának, Marx Ká­­rolynak a hatására), de még nem tud­ta leküzdeni minden tekintetben pol­gári kétségeit. Petőfi a polgári fejlő­désben elmaradt magyar viszonyok között még nem láthatta a modern proletariátus társadalmat formáló erejét, de már elég éles volt nálunk az alapvető osztályok — nemesek és jobbágyok — ellentéte ahhoz, hogy Petőfi egységes nézőpontról, elté­­veszthetetlenül foglaljon állást hala­dás és reakció, forradalom és forra­­dalomellenesség — egyszóval: 1848 kérdéseiben. Petőfi pályáján is voltak zökkenők, volt idő, hogy rajta is eluralkodtak kétségek, gondok, vívódott ő is, de nem „hamleti” értelemben. ...aki áldozatnak odaadja életét, Ezt nem díjért teszi, De hogy használjon társainak, S használ-e vagy sam? A kérdések kérdése ez, És nem a „lenni vagy nem lenni?” — írta Petőfi Világosságot! című köl­teményében. Ezt a vonást, ezt az egy­értelműséget, ezt a sokak szemében naivul ható tisztaságot, a végső kérdések megválaszolásának termé­szetességét csodálta Heine Petőfiben. A dolgok sajátos dialektikája ez: hogy Petőfi ilyen csúcsokig jutott, ab­ban nagy szerepe van Heine ösztönző hatásának. Hogy Heine gyötrelmes utolsó éveiben oly közel került a történelem nagy igazságainak felis­meréséhez, abban része van a magyar forradalomnak is közvetve — de ver­seivel közvetlenül is — Petőfi Sán­dornak. Pándi Pál GERGELY SÁNDOR 60. születés­napja alkalmából szerzői estet ren­dez a Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó, valamint az Állami Könyvterjesztő Vállalat az írók Könyvesboltja klubtermében feb­ruár 28-án, kedden délután fél 6 óra­kor. Gergely Sándor munkásságát méltatja Illés Béla. Közreműködik Pécsi Sándor és Szabó Sándor ★ heine-emlékünnepségeket rendeztek Kína nagyobb városaiban. A pekingi rendezőbizottság a német Heine-bizottsághoz intézett sürgönyé­­ben egyebek között ezt írja: „A kí­nai nép szíve egész melegével szereti a nagy költőt és boldogan ünnepli őt.”

Next