Élet és Irodalom, 1957. március-december (1. évfolyam, 1-26. szám)
1957-04-12 / 3. szám - Lengyel József • kép (3. oldal) - Goda Gábor • kép (3. oldal) - Tatay Sándor • kép (3. oldal) - Szőnyi Sándor • kép (3. oldal) - Thury Zsuzsa • kép (3. oldal) - Szécsi Margit • kép (3. oldal) - Csorba Győző • kép (3. oldal) - Szőllősi Klára • kép (3. oldal) - Szabó István • kép (3. oldal) - Bulla Elma és Deák Sándor • kép (3. oldal) - Ladányi Ferenc, Kemény László, Tompa Sándor • kép (3. oldal) - Nádass József: Kísértetek. Ibsen-dráma a Néphadsereg Színházban • színikritika • Ibsen: Kísértetek. Néphadsereg Színház (3. oldal) - Hermann István: Jó embert keresünk. Brecht-bemutató a Katona József Színházban • színikritika • Brecht: Jó embert keresünk. Katona József Színház (3. oldal) - Fodor József: A vándor éneke versciklusból • vers (3. oldal) - Györe Imre: Én érzem… • vers (3. oldal)
LENGYEL JÓZSEF „Visegrádi utca” c. regényéért és ,,Kulcs” c. novellási kötetéért, TATAY SÁNDOR „Ének a szőlőhegyről”, „Simeon-ház” és „Második lány” c. köteteiért 1957. ÉVI JÓZSEF ATTILA DÍJASOK I. FOKOZAT Ii FOKOZAT III. FOKOZAT GODA GÁBOR „Panoptikum” c. kötetéért, SZÖNYI SÁNDOR „Megújhodás” c. regényéért, THURY ZSUZSA ifjúsági regényeiért, SZÉCSI MARGIT „Angyalok strandja” és „Március” c. verseskötetéért, CSORBA GYŐZŐ műfordításaiért és verseiért, SZŐLLŐSI KLÁRA műfordítói munkásságáért SZABÓ ISTVÁN „Lázadók” c. kötetéért Amikor — 1871-ben, immár több mint háromnegyed évszázada — a „Kísértetek“ először megjelent (nem a színpadon, csak könyvalakban, mivel akkoriban nem akadt színház Európában, amely elő merészelte adni), felháborodott tiltakozás fogadta. Nemcsak Norvégia és a többi skandináv ország, de a nagy nyugati országok közvéleménye is botrányosnak, erkölcstelennek bélyegezte meg az akkor már világhírű drámaíró új művét. Évekig tartott, amíg valamennyire oszlott az értetlenség. Koppenhágában és Stockholmban színre került a dráma. Németországban és Angliában pedig meghívott közönség előtti zártkörű előadást engedélyeztek. De még 1890- ben is az egyik londoni lap vezércikkben tiltakozik a mű bemnmutatása ellen. Ha a ,,Kísértetek"-et ma elolvlassuk (most jelent meg az Európa Kiadónál a Magyar Ibsenben, Hajdú Henrik hű, gondos, mesteri fordításában) vagy megnézzük a Néphadsereg Színház előadásában, megértjük-e ezt a régesrégi felháborodást, tiltakozást, filiszteri dühösködést? Igen, megértjük, ha nem is értünk vele egyet, ha el is utasítjuk. Ma még inkább, mint a múlt század utolsó évtizedeiben világos, micsoda kemény támadás, a polgári, hazug erkölcsnek milyen leleplezése a „Kísértetek"! Meghökkentő és felszabadító hatása nemcsak abban volt és van, amit mond a társadalom rothadtságáról, hanem — és elsősorban ez a maradandó benne — ahogyan, milyen művészi erővel jeleníti meg ítéletét az Alving-ház pusztulásában. Miként egy sor más nagy Ibsen-dráma — például a Nóra, a Vadkacsa — a „Kísértetek“ is idillel kezdődik. Ünnepi és ünnep előtti hangulat van Alvingné otthonában. Az évekig külföldön tévelygő egyetlen fiú, az immár sikeres művész megtért otthonába, az elhunyt családfő, a kiváló közéleti férfiú emlékére alapított gyermekmenhelyt holnap szentelik fel. Az Iszákos asztalos most fogadott józanságot és magához véve leányát — otthont alapítani készül, az Alving-házat oly soká kerülő tiszteletes is beállít, hogy épületes, jámbor szónoklatot tartson az erényes özvegynek. De elég egy fél felvonás, elég néhány jelenet, néhány mondat — nem az író, de a darab alakjainak szavai és méghozzá az, ahogyan mondják — és az idill drámába fordul, majd egyre fokozódva, magasodva, sűrűsödve tragédiában végződik. Kiderül, hogy minden ingoványra épült, az elleplezett örvény feltárul és a mélybe ragadja a „békés családi otthont". Kiderül, hoy féregrágta az ifjú, a reményteljes festő, akit nem a gyermeki szeretet, hanem a szörnyű végtől való rettegés hajtott haza. Hazug a holt apát megdicsőítő glória, hiszen Alving kapitány züllött, becstelen élet után pusztult el. Az iszákos asztalos szenteskedő zsaroló, aki „leányával" „leányos házat“ akart nyitni, Manders tiszteletes pátoszos buzgólkodása, a tisztes polgári erény nevében aratott győzelme csúfos vereség, embertelen vétek volt, eredménye a hazugság, a pokol fenntartása. Regina, akit Alvingné felnevelt, hogy férje bűnét jóvátegye, csak számításból illedelmeskedik, a legtöbbet ígérőre vár. Amikor megtudja, hogy Alvingné otthonában már níncs mód jó vásárra, hogy a kiszemelt vevő, Oszvald beteg, meg a féltestvére is, egyik percről a másikra elhajítja szűzi tartózkodását és lesütött szemű leányhangját a ringyó rikácsolása váltja fel. Végül a dráma legrokonszenvesebb, legnemesebb alakjáról, Alvingnéről is kiderül, hogy tűrésének, önfeláldozásának alapja a gyávaság, és akiért odadobta életét, szerelmét, boldogságát, aki miatt gyötrelmet és hazugságot vállalt. fia, Oszvald: roncs, a hazug élet menthetetlen áldozata. Ahogy a lassú kezdés után a dráma irama egyre gyorsul és csapás sújt le csapás után, mi is mindinkább természetesebbnek, kikerülhetetlenebbnek látjuk, hogy a hazugságra és képmutatásra épült világ ugyanúgy elhamvad, semmivé lesz, ahogyan az Alving kapitány emlékére épült menhely. A kísértetek emberei nem bírnak kiszabadulni a korhadt társadalom hazugságszövevényéből. Ezért teljesedik be végzetük oly kérlelhetetlen következetességgel, miként a görög tragédiákban. Mindezek ellenére a kísértetek nem pesszimista mű. Igaz, a pusztulásra érett elpusztul benne. A rothadt, poshadt illúziók halálra vannak ítélve; a költő kíméletlenül bánik velük és mindazokkal, akik nem bírnak megszabadulni tőlük. De Alvingné, a dráma legemelkedettebb alakja, aki legvilágosabban ismeri fel az összefüggéseket, kimondja, hogy más társadalomban, ha megvan az erkölcsi bátorság, ember módjára élhetnének. Az elavult és halott gondolatok, az ócska vakhitek, a kísértetek, amelyek megszállták az egyes embert és az egész országot, gúzsba kötik az igazi életet. Aki megvizsgálja a polgári álerkölcsöt, gondolkodást, aki végére jár, milyen is ez a társadalom, az hamarosan kideríti, hogy „fércmunka" Amint Alvingné mondja: „az első szál kioldásakor az egész felfeslett“. Alvingné hiszi, hogy más életviszonyok között boldog lehetett volna. Ibsen szerint a világ rossz, mert nem olyan, amilyen lehetne, amilyennek lennie kellene. Kétségtelen, hogy a költő ebben a drámájában is inkább csak felveti a kérdéseket, a hatásos, sokszor izgalmas cselekménnyel, alakjainak életével inkább csak megjeleníti a problémákat, de sem feleletet, sem megoldást nem ad. De hiszen ő maga mondta: „én csak kérdezek, felelni nem az én tisztem“. Ibsen kérdései azonban olyan megrázóak, oly mélyre ásnak, hogy már felvetésük is leleplező., Kérdéseivel felzaklatni akar és nem akar megnyugtatni bennünket. A tépelődő, de nem rajongó költő ebben a nagy művében is ujjaival megkopogtatott mindent, ami korában tömött ércnek látszott és keserű diadallal figyelmeztet: üreges kongás, hamis csengés bizonyítja: silány az anyag. A Néphadsereg Színháza előadása méltó a nagy realista drámaíró klasszikus alkotásához. Ibsen árnyalt, hibátlan színpadi beszéddel jellemezett alakjai emberközelségbe kerülnek a nézőkhöz, szuggesztív hatásúak. Elsősorban Bulla Elma Alvingnéjáról kell megemlékeznünk. Ez marad meg mindézig emlékezetünkben. Ha a színpadon van, ő az első a színpadon, akkor is, ha a többiek beszélnek és csak hallgat. Mi mindent fejez ki például fékmosolyaival a második felvonásban, amikor Manders lelkész és Engstrand asztal beszélgetését hallgatja. Mi mindent árul el, ahogy kötés közben lassabban, majd gyorsabban peregnek ujjai! Nagy erénye és ereje az is, hogy a minden megpróbáltatásokban, szenvedésekben megfürdött bölcs embert mutatja. Sokkal többet tud, mint Manders, vagy Oszvald, többet, mint Rebeka, vagy a rongy lelkű asztalos, de fölényes, kissé kesérnyés derűvel, méltósággal viseli sorsát, vívja a harcot. Már lemondott mindenről, de egyet még meg akar menteni: fia igaz, örömteli, emberi életét. És csak amikor rádöbben, hogy Oszvald menthetetlen, veszti el egy percre önuralmát, tör ki zokogásban. És még ezután is, az utolsó jelenetben, újból fellángol, hogy ha kell, végső szolgálatot tegyen, fiának, megkönnyítse szenvedését. Nagy alakítás, felejthetetlen élmény. Bizonyos, hogy eleven, többet mozog a színpadon, mint ahogy a múltban Alvingné megszemélyesítőinél láttuk. Valaki azt hánytorgatta fel, hogy ez hiba, nem ilyen a norvég asszony. Nos, láttam Alvingnét Oslóban, a Natiorralteatretben. Valóban lassú mozgású volt De Bulla Elma felfogása, alakítása az igazabb. Meg azután a Kísértetek már régen nem norvég dráma, alakjai nem norvégok, hanem valamennyiünké. Benkő Gyula nehéz feladatát igyekszik a teatralitás kerülésével megoldani. A főpróbán még ez nem mindenben sikerült, a későbbi előadásokon már sokkaltartózkodóbb, készebb alakítást mutat. Bánhidi László Engstrand figuráját nagyszerűen formálta meg. Két nagy jelenetében Manders tiszteletessel akkor is kitűnő, amikor alattomos, meghunyászkodó és akkor is az, amikor felülkerekedik és pimasz, bizalmaskodó. Deák Sándor Manders tiszteletese egy kevéssé a szükségesnél is együgyűbb. A szerep felfogása alapjában jó, de a korlátoltság, a darabosság — különösen a darab vége felé — valamennyire túladagolt. Komlós Juci jól játssza Regina szerepét. Elhihető, amikor álszenten, jólnevelten szerény és akkor is, amikor közönséges, durva, követelőző aljaleány. A magas színvonalú, nemes művészi élményt nyújtó előadás a színészeken és Hajdú Henrik kitűnő fordításán kívül a rendező, Both Béla érdemes, elmélyült munkáját dicséri. De talán fokozhatná a hatást, még tovább magasíthatná e nagyszerű művészi produkciót, ha az expozíció — Manders és Alvingné beszélgetése — tempóját valamivel gyorsítaná. Nádasa József KÍSÉRTETEK Ibsen-dráma a Néphadsereg Színházában Alvingné — Bulla Elma és Manders tiszteletes — Deák Sándor FODOR JÓZSEF: A VÁNDOR ÉNEKE versciklusból h 6. Még itt vagy, itt, születtem föld vidéke, Mint fel-feltörsz, zengőn, vagy fojtva-halkan, Míg visz az út, amelynek köd a vége. És itt kísérsz, még hűn követve sarkam, Oh, szellős csönd, kristály-varázs béke, Árnyként, vagy hívó vágytól visszacsaltan, Tikkadt-mohón, mint vándor drága enyhet, élelem hűs, magábazáró mennyed. Ott fönn a sík, kerek domb enyhe kúpja. Megkönnyebbült melledre dús szag árad, Táncát a szem a lankán messze futja. Mely száz fát borzaszt, mint száz tüskeszálat — S hol csillámlón lejt a Szamosnak útja. Míg a látás ereje s kénye járhat, S szürkébe folyva, hegy köd-rajza illeg: Szürkébe folyó hegy, vagy szürke felleg. 3. Hol az a föld már és hol az a gyermek?! Lankák, mik lejtőit friss lépte rója, Völgyek, csurgók, odvas szirtközi vermek — S ő, új s új titkok szomjú faggatója! Táj!őre dús, rejtek száz mese-szemek, Mint távlatait, dombról dombra tárja! — Nézd, az orom, amott ni! Arra lesz szebb! De nem, mégsem! Amott még — arra messzebb! 4. Oh, távolok tündér, titkos hívása! Világ: büv-rózsa, még burka-nyilatlan! Magas torony, mosott-szin tárba vásva, Falut rejtő, ködülte messzi katlan! S túl dolgok, arcok nyüzsgő látomása. Száz menny, mi ottan, a határ alatt van, —* Hol a föld hajlik, hol az ég bemélyed. Ott vár a nagy, csudás! a szép — az élet. Derengő kor te! Álom, sejtelem, hit, Érzések bokra, még friss, illetetlen. Harmatgőzös nap, jég, mely fojtva zsendít, Szív, mely enteljétől ujjongva retten f öleltem, nem bírván magam, a semmit, Minek nevét se tudtam, azt szerettem — Szelíd táj közt révülve, ébren-alván. Zsongó világnak boldog sokadalmán, Domb mellett domb. Hol homorús, a mélyben,§ Kékeske színük hosszú füve zöldje, g S őrzi, mi hullt a halk ködlésű éjben, A nedvet, s húst fuvall rád kicsi völgye §§ Játszi kaland-úton: S ha szárhoz érsz benn, _ Hallod, mint koppan, csöppenve, a gyöngy le: Mint kincsét dús, — kit orvnak lep csapatja, —* ff Hogy alsóbb népe rejtse, dobja, hagyja. 7. Zöld lomb és zöld köd mélyén, mint a tejben A sűrű rész, levél vastagja alvad. Az álló és színig gyűlt pára teljben. Melyben látásod erőt veszt s hatalmat, S hol minden úgy csügg, nem moccanva, helyben, Csöndben, mely int és főd bénítva altat — S erjesztő vágy tök tompán, lágy csudák közt, Rögök közt rögö s fának lenni a fák közt. 1.E8. Ott fürödni a cseppben, mely telin csüng A bokron, kis bogárként! — s lenn, a fűben, S mint gyors madár, mely zengve szítja könnyünk, S férgecske, a föld keblén bújva hűen — Honnan egy kény vert, futni, nyögni jönnünk, Nem a lét gondján, boldog ős derűben Élvén, jö rög-közelben, büszke nyárban. S hűs télbe hunyva, nem tudott halálban! A mélybe bújtan, hol az ősi zsongás Méze altat s csitit, egyként a földdel, S hol, dús csöndedbe dúlva, nem zsibong más, Csak ha a nagy Természet lángja tör fel, Rovarka zöng, szárnyas s kúszó csapong, ás, Lélekző száz bokor, boldog fa zöldei — S mint túltölt szív, nem bírva annyi terhet. Lágy zajgón az erdő mozgalma erjed, 10. Hol az a kor már és hol az a gyermek? Ám Hornról e völgy már kaland-lzó távol. Húzó barmok nyomot ott nyomra vernek. Mély, zárt légtájt kondák illata sávol, És, mint lágy zsémle szava, s nincs vége-pernek. Csengve, s rá mély hanggal — ki mondaná, hol? — Kolomp zenél: vagy, csönd-oldotta-tágan. Vén erdők lelke zeng, mereng magában. Jó embert keresünk Brecht-bemutató a Katona József Színházban Homo homini lupus — — az ember az ember farkasa, ez jellemzi a kapitalizmust. Ez tárul fel Brecht darabjában is. Három isten keres egy jó embert, három isten a maga világtól elvonatkoztatott világképével száll le a földre. Keresik az elvont jóság megvalósulását. Ezt sehol sem találják. Nem lehet jó az istenek ajándéka ellenére sem Sen Te, a kis utcalány, hiszen akkor mindenéből kifosztanák. Ezért kénytelen saját ridegszívű nagybátyjává változni. A könyörtelen ember az anyagi romlás szélén álló kislányt megmenti és dohánykirállyá lesz. Brecht zsenialitása abban áll, hogy nemcsak Wang, a vízárus utószavában érezteti, hogy kell megoldásnak lennie. A megoldás kulcsa szinte leheletszerűen, de benne van a darabban. A saját létükért harcoló szegények, akárcsak a gazdagok, farkassá válnak. Lelki elnyomorodottságuk elrettentő. Mégis nagy a különbség Mi Csü háztulajdonosnő, Su Fu, a gazdag, kéjvágyó borbély és a szerencsétlenül tengődő asztalos között. A különbség oka az, amiről Marx beszélt a kapitalizmus embereit jellemezve. Elnyomottak és elnyomók is eltorzult emberek, de míg az elnyomók jól érzik magukat ebben a helyzetben, a szegényeket minduntalan elönti a felháborodás. Ezért tűnik ki az utolsó felvonásban: a nyomorgók, akik a dohánygyár munkásai lettek, sóvárogva várják viszsza Sen Te-t, az eltűnt angyalt. Az ő helyzetük szinte parancsolóan előírja, hogy érzékük legyen a jóság iránt. Viszont ugyanilyen kényszertörvények határozzák meg azt, hogy a rendőr, a háztulajdonosnő, a gazdag ember szíve egyszer sem hajolhasson meg. Hol vannak tehát a jó emberek? Az isteni parancsok, az elvont erkölcsi normák értelmében természetesen sehol sem. Egy más értelemben, nem egyénileg, hanem kollektíve, ott vannak az életben, ott vannak a színpadon. Élnek azok az emberek, akiket saját érdekeik, saját vágyaik, legbelső érzéseik végső fokon az emberiességhez kötnek, akik a humánum világát sóvárogják. Jó embereket nem találtak az istenek, mert képtelenek megérteni, hogy az új világ nem az egyes emberek jóságából, hanem a humánus magatartás közérdekké válásából bontakozik ki. Egy világ omlik össze Itt, akárcsak a shakespeare-i drámában. Világomlások, régi tendenciák végső csődje, szükségszerű pusztulása általános érvénnyel fejeződik ki ebben a témában. Itt a valóságos ellentétek, nem mint a modern európai társadalmakban a legkülönbözőbb közvetítéseken keresztül, hanem a maguk viszonylagos tiszta kíméletlenségében jelennek meg. Az aktualitás nem témakör kérdése. Shakespeare számára az ősi balladai anyagok, olasz novellák, balkán legendák adták az aktuális feldolgozás lehetőségét. Brechtnek művészi anyagot egy éveszázados monda, egy kaukázusi mese vagy egy kínai történet szolgáltat, hogy korának hús-vér valóságát ábrázolja. Shakespeare drámákat írt, bár művei egy részét chronicled historiesnek nevezte, Brecht is drámát írt, bár epikai drámáról beszél. Igazi drámák ezek a darabok. Konfliktusuk a letűnő társadalom alapvető belső ellentmondásosságára, osztályellentéteire épül. Csakhogy Brecht eltér az újabb polgári dráma szokott eszközeitől. Felforgatja azt a drámatípust, mely Lillától Lessingen át Ibsenig és Galsworthyig uralkodik a modern színpadokon. Krónikásabb. Az ábrázolt konfliktus szélessége tekintetében visszakanyarodik Shakespeare-hez. Ezért scenirozása sokrétűbb. A szélesebb alapokra fektetett konfliktus az összeütközést nagyobb általánosság fokára emeli. Itt a polgárság bomlása már nem a kis világ zárt falai között mélyül mélyesre. A kapuk nyitva állnak, a nagyvilág miazmás levegője keresztül-kasul hatja a színpadot s mégis van kiemelkedés. A legenda arra is alkalmat ad a szerzőnek, hogy úgy teremtse meg a színpadi nyilvánosságot, mint nagy példaképe. Az Istenek megjelenése ugyanazt a funkciót tölti be a darab elején, mint a Macbethben a boszorkányok. Van azonban a brechti drámának még egy vonása, mely nemcsak az utolsó évszázad polgári drámájától, hanem minden eddigi drámától elválasztja. A színpad a XX. sz.-ig azt a célt tűzte ki, hogy az élet egy darabját, tehát magát a valódi életet nyújtsa. Csak Pirandellotól kezdve merül fel az a szándék, hogy a színpadi életet, mint játékot mutassák be. Az olasz szerző ezt keretjátékkal hangsúlyozza. Brecht átveszi ezt a játék-jelleget, de új, más funkciót ad neki. Nála is játék a darab. A keret legendává magasodik, a dráma funkciója közvetlen példázat. Kimondott célja az író mondanivalóját nevelő szándékkal megjeleníteni. A színpad szerepe az, hogy modern formában, drámailag rekonstruálja a tanítómese egykori nyilvánosságát. A hatás hasonló is és nem is a régebbi drámákéhoz. A lényeg, mint az élet lényege tárul fel itt is, de nem közvetlenül életként, hanem a néző tudatvilágával szoros összefüggésben. A színpad világát itt azért fogadjuk el életnek, mert ennek mozgása egybeesik saját tapasztalatainkkal, gondolatainkkal. A sajátos esztétikai élvezet abból adódik, hogy egy hangsúlyozottan játékkeretben a valóságos életet ismerjük fel. Ezért újíthatja fel Brecht a legmodernebb formában a monológot. Ezért teremthet új kapcsolatot nézők és szereplők között, ezért fordulhatnak a szereplők minduntalan a legkülönbözőbb kérdéseikkel a közönséghez. S ezért lehetséges, hogy bár Brecht ironikusan kezeli a legendaalakokat, az isteneket- és ezek is iróniával szemlélik önmagukat, mégis hat a darab mondanivalója. Hat belső intellektualitásával és érzelmileg is. Nem esik a modern dráma oly sokszor előbukkanó hibájába, hogy az értelmi és érzelmi hatások különválnak vagy éppen semlegesítik egymást. Nemes Nagy Ágnes fordításának az a főérdeme, hogy megőrizte a brechti dráma sokrétűségét, stíluskeveredésekből előálló egységes stílusát. A fordító a lírai és drámai tónusú hangfordulatok kitűnő értője és Corneille Cidjének fordítása mellett ismét méltán elismerést érdemlő munkát végzett. A rendezés problémája az előbb elmondottakból fakad. A Berliner Ensemble kamaraszínpad ugyan, de jelekkel dolgozván, a színpadot nagy színpaddá tágítja. A Nemzeti eddigi stílusa azonban nehézzé teszi a brechti példa precíz követését. Gellért Endre ezért közvetítő megoldással próbálkozott és ez jórészt sikerrel is járt. Helyesen az istenek alakjainak karikírozására, az elvont prédikációk szatirizálására törekedett. (Ezt még fokozni is lehetne.) Ugyanakkor magának a játéknak, a tulajdonképpeni cselekménynek a komikus deklarációkkal szembeni kontrasztját, tragikus jellegét domborítja ki. A brechti szimbólumokhoz viszonyítva inkább alkalmaz díszletmegoldásokat s ez helyenként akasztja a dráma sodrását és széttöredezi a darabot. Mészáros Ági Lence alakítására sokáig emlékezni fogunk. A kettős szerepben —z egy pillanatban érzelmes, gyengéd utcalány, majd később rideg nagybácsi, egyszer még meg sem született gyermekét vezetgető anya, majd gyűlöletes dohánygyáros, élete egyik olyan alakítását nyújtja, mely csak a legnagyobbakhoz mérhető. Kitűnő Ungvári László a kislányt kifosztó pilóta szerepében. Alakításából megérthető, hogy ez a züllött ember a városka szegényei közül az egyetlen,, aki „feltörhet”. Nemcsak önző, hanem cinikus is, ezért lesz belőle munkavezető a dohánygyárban. Az életét apró ravaszságok árán tengető Wang vízárus alakját Gőzön Gyula eleveníti meg. Azért emelkedik szellemileg a többiek fölé, mert ő az egyetlen, aki tudja, hogy nem érti az életet. Kitűnő a három isten szerepében Ladányi Ferenc, Tompa Sándor és Kemény László. Fenségük állandóan iróniával telítődik. Ez az irónia egyaránt vonatkozik helyzetükre és eszméikre. Fónay Márta Mi Csü és Apáthy Imre Su Fu szerepében azt érzékelteti, hogy a gazdagság milyen emberi kiüresedést hoz létre. Orbán Viola, Barsi Béla, Rajz János, Tassy András, valamint a többiek játéka is jól segíti az eleven színpadi feszültség megteremtését. A Nemzeti Színházat nem csak a jól sikerült előadás dicséri. Dicséri az is, hogy az elmúlt évek kultúrpolitikájának valódi hiányosságait akarja helyrehozni. Ezért jelennek meg most színpadán a nagy klasszikus francia író, Racine, a kitűnő modern német író, Brecht is. A hibákat jó helyen keresi, útmutatóvá válik első színházunk egész műsorpolitikánkban azáltal, hogy nem a polgári giccsek, hanem a nagy realista alkotások egy részének mellőzésében látja eddigi fő hiányosságunkat. Hermann István A három Isten — Ladányi Ferenc, Kemény László, Tompa Sándor ÉN ÉRZEM... Én érzem, új nap, kínjait a szürke, dermedt reggeleknek. Sündisznó orrú csend szuszog, hegyes tüskéi felmerednek. Megsimítom. A tenyeremből ragyogó vércsepp gyöngyözik. Reménytelen, ki jobbra vágyott s mocsárba lépett be, évig. Györe Imre Külföldi PIANINÓK ZONGORÁK nagy választékban KAPHATÓK A ZONGORATEREMBEN, Lenin körút 101. Telefon: 123—398 Használt zongorát és pianinót magas áron vásárolunk