Élet és Irodalom, 1957. március-december (1. évfolyam, 1-26. szám)

1957-04-12 / 3. szám - Lengyel József • kép (3. oldal) - Goda Gábor • kép (3. oldal) - Tatay Sándor • kép (3. oldal) - Szőnyi Sándor • kép (3. oldal) - Thury Zsuzsa • kép (3. oldal) - Szécsi Margit • kép (3. oldal) - Csorba Győző • kép (3. oldal) - Szőllősi Klára • kép (3. oldal) - Szabó István • kép (3. oldal) - Bulla Elma és Deák Sándor • kép (3. oldal) - Ladányi Ferenc, Kemény László, Tompa Sándor • kép (3. oldal) - Nádass József: Kísértetek. Ibsen-dráma a Néphadsereg Színházban • színikritika • Ibsen: Kísértetek. Néphadsereg Színház (3. oldal) - Hermann István: Jó embert keresünk. Brecht-bemutató a Katona József Színházban • színikritika • Brecht: Jó embert keresünk. Katona József Színház (3. oldal) - Fodor József: A vándor éneke versciklusból • vers (3. oldal) - Györe Imre: Én érzem… • vers (3. oldal)

LENGYEL JÓZSEF „Visegrádi utca” c. re­gényéért és ,,Kulcs” c. novellási kötetéért, TATAY SÁNDOR „Ének a szőlőhegyről”, „Simeon-ház” és „Máso­dik lány” c. köteteiért 1957. ÉVI JÓZSEF ATTILA DÍJASOK I. FOKOZAT Ii FOKOZAT III. FOKOZAT GODA GÁBOR „Panoptikum”­ c. kö­tetéért, SZÖNYI SÁNDOR „Megújhodás” c. regé­nyéért, THURY ZSUZSA ifjúsági regényeiért, SZÉCSI MARGIT „Angyalok strandja” és „Március” c. verses­­kötetéért, CSORBA GYŐZŐ műfordításaiért és ver­seiért, SZŐLLŐSI KLÁRA műfordítói munkássá­gáért SZABÓ ISTVÁN „Lázadók” c. kötetéért A­­mikor — 1871-ben, immár több mint há­romnegyed évszáza­da — a „Kísértetek“ először megjelent (nem a szín­­padon, csak könyvalakban, mi­vel ak­koriban nem akadt szín­ház Európában, amely elő me­részelte adni), felháborodott tiltakozás fogadta. Nemcsak Norvégia és a többi skandi­náv ország, de a nagy nyugati országok közvéleménye is bot­rányosnak, erkölcstelennek bélyegezte meg az akkor már világhírű drámaíró új művét. Évekig tartott, amíg vala­mennyire oszlott az értetlen­ség. Koppenhágában és Stock­holmban színre került a drá­ma. Németországban és Ang­liában pedig meghívott közön­ség előtti zártkörű előadást engedélyeztek. De még 1890- ben is az egyik londoni lap ve­zércikkben tiltakozik a mű bem­nmutatása ellen. Ha a ,,Kísértetek"-et ma el­­olvlass­uk (most jelent meg az Európa Kiadónál a Magyar Ib­senben, Hajdú Henrik hű, gondos, mesteri fordításában) vagy megnézzük a Néphadse­reg Színház előadásában, meg­értjük-e ezt a régesrégi felhá­borodást, tiltakozást, filiszteri dühösködést? Igen, megértjük, ha nem is értünk vele egyet, ha el is utasítjuk. Ma még in­kább, mint a múlt század utol­só évtizedeiben világos, micso­da kemény támadás, a polgá­ri, hazug erkölcsnek milyen leleplezése a „Kísértetek"! Meghökkentő és felszabadító hatása nemcsak abban volt és van, amit mond a társadalom rothadtságáról, hanem — és elsősorban ez a maradandó benne — ahogyan, milyen művészi erővel jeleníti meg ítéletét az Alving-ház pusztu­lásában. Miként egy sor más nagy Ib­sen-dráma — például a Nóra, a Vadkacsa — a „Kísértetek“ is idillel kezdődik. Ünnepi és ünnep előtti hangulat van Alvingné otthonában. Az éve­kig külföldön tévelygő egyet­len fiú, az immár sikeres mű­vész megtért otthonába, az el­­hunyt családfő, a kiváló köz­életi férfiú emlékére alapított gyermekmenhelyt holnap szen­telik fel. Az Iszákos asztalos most fogadott józanságot és magához véve leányát — ott­hont alapítani készül, az Al­­ving-házat oly soká kerülő tiszteletes is beállít, hogy épületes, jámbor szónoklatot tartson az erényes özvegynek. De elég egy fél felvonás, elég néhány jelenet, néhány mon­dat — nem az író, de a darab alakjainak szavai és méghoz­zá az, ahogyan mondják — és az idill drámába fordul, majd egyre fokozódva, magasodva, sűrűsödve tragédiában vég­ződik.­­ Kiderül, hogy minden ingoványra épült, az elleple­zett örvény feltárul és a mély­be ragadja a „békés családi otthont". Kiderül, ho­­y féregrágta az ifjú, a reményteljes festő, akit nem a gyermeki szeretet, ha­nem a szörnyű végtől való ret­tegés hajtott haza. Hazug a holt apát megdicsőítő glória, hiszen Alving kapitány züllött, becstelen élet után pusztult el. Az iszákos asztalos szenteske­dő zsaroló, aki „leányával" „leányos házat“ akart nyitni, Manders tiszteletes pátoszos buzgólkodása, a tisztes polgá­ri erény nevében aratott győ­zelme csúfos vereség, ember­telen vétek volt, eredménye a hazugság, a pokol fenntartása. Regina, akit Alvingné fel­nevelt, hogy férje bűnét jóvá­­tegye, csak számításból illedel­­meskedik, a legtöbbet ígérőre vár. Amikor megtudja, hogy Alvingné otthonában már níncs mód jó vásárra, hogy a kiszemelt vevő, Oszvald be­teg, meg a fél­testvére is, egyik percről a másikra elha­jítja szűzi tartózkodását és lesütött szemű leányhangját a ringyó rikácsolása váltja fel. Végül a dráma legrokonszen­­vesebb, legnemesebb alakjá­ról, Alvingnéről is kiderül, hogy tűrésének, önfeláldozásá­nak alapja a gyávaság, és akiért odadobta életét, szerel­mét, boldogságát, aki miatt gyötrelmet és hazugságot vál­lalt. fia, Oszvald: roncs, a hazug élet menthetetlen ál­dozata. Ahogy a lassú kezdés után a dráma irama egyre gyorsul és csapás sújt le csapás után, mi is mindinkább természete­sebbnek, kikerülhetetlenebb­­nek látjuk, hogy a hazugságra és képmutatásra épült világ ugyanúgy elhamvad, semmivé lesz, ahogyan az Alving kapi­tány emlékére épült menhely. A kísértetek emberei nem bír­nak kiszabadulni a korhadt társadalom hazugságszövevé­nyéből. Ezért teljesedik be végzetük oly kérlelhetetlen következetességgel, miként a görög tragédiákban. Mindezek ellenére a kísérte­tek nem pesszimista mű. Igaz, a pusztulásra érett elpusz­tul benne. A rothadt, pos­­hadt illúziók halálra vannak ítélve; a költő kíméletlenül bá­nik velük és mindazokkal, akik nem bírnak megszaba­dulni tőlük. De Alvingné, a dráma legemelkedettebb alak­ja, aki legvilágosabban ismeri fel az összefüggéseket, ki­mondja, hogy más társadalom­ban, ha megvan az erkölcsi bátorság, ember módjára él­hetnének. Az elavult és ha­lott gondolatok, az ócska vak­hitek, a kísértetek, amelyek megszállták az egyes embert és az egész országot, gúzs­ba kötik az igazi életet. Aki megvizsgálja a polgári álerköl­csöt, gondolkodást, aki végére jár, milyen is ez a társadalom, az hamarosan kideríti, hogy „fércmunka" Amint Alving­né mondja: „az első szál ki­oldásakor az egész felfeslett“. Alvingné hiszi, hogy más élet­viszonyok között boldog lehe­tett volna. Ibsen szerint a vi­lág rossz, mert nem olyan, amilyen lehetne, amilyennek lennie kellene. Kétségtelen, hogy a költő ebben a drámájában is in­kább csak felveti a kérdése­ket, a hatásos, sokszor izgal­mas cselekménnyel, alakjai­nak életével inkább csak meg­jeleníti a problémákat, de sem feleletet, sem megoldást nem ad. De hiszen ő maga mondta: „én­ csak kérdezek, felelni nem az én tisztem“. Ibsen kér­dései azonban olyan megrá­­zóak, oly mélyre ásnak, hogy már felvetésük is leleplező.­, Kérdéseivel felzaklatni akar és nem akar megnyugtatni bennünket. A tépelődő, de nem rajongó költő ebben a nagy művében is ujjaival meg­kopogtatott mindent, ami ko­rában tömött ércnek látszott és keserű diadallal figyel­meztet: üreges kon­gás, ha­mis csengés bizonyítja: silány az anyag. A Néphadsereg Színháza előadása méltó a nagy realis­ta drámaíró klasszikus alko­tásához. Ibsen árnyalt, hibát­lan­ színpadi beszéddel jelle­mezett alakjai emberközel­ségbe kerülnek a nézőkhöz, szuggesztív hatásúak. Első­sorban Bulla Elma Alvingné­­járól kell megemlékeznünk. Ez marad meg mindézig em­lékezetünkben. Ha a színpa­don van, ő az első a színpa­don, akkor is, ha a többiek beszélnek és­­ csak hallgat. Mi mindent fejez ki például fék­mosolyaival a második fel­vonásban, amikor Manders lelkész és Engstrand asztal beszélgetését hallgatja. Mi mindent árul el, ahogy kötés közben lassabban, majd gyor­sabban peregnek ujjai! Nagy erénye és ereje az is, hogy a minden megpróbáltatásokban, szenvedésekben megfürdött bölcs embert mutatja. Sokkal többet tud, mint Manders, vagy Oszvald, többet, mint Rebeka, vagy a rongy lelkű asztalos, de fölényes, kissé ke­sérn­yés derűvel, méltósággal viseli sorsát, vívja a harcot. Már lemondott mindenről, d­e egyet még meg akar menteni: fia igaz, örömteli, emberi éle­tét. És csak amikor rádöbben, hogy Oszvald menthetetlen, veszti el egy percre önural­mát, tör ki zokogásban. És még ezután is, az utolsó jelenet­ben, újból fellángol, hogy ha kell, végső szolgálatot tegyen, fiának, megkönnyítse szenve­dését. Nagy alakítás, felejthe­tetlen élmény. Bizonyos, hogy eleven, többet mozog a színpa­don, mint ahogy a múltban Alvingné megszemélyesítőinél láttuk. Valaki azt hánytorgat­­ta fel, hogy ez hiba, nem ilyen a norvég asszony. Nos, lát­tam Alvingnét Oslóban, a Na­­tiorralteatretben. Valóban las­sú mozgású volt De Bulla El­ma felfogása, alakítása az iga­­zabb. Meg azután a Kísértetek már régen nem norvég dráma, alakjai nem norvégok, hanem valamennyiünké. Benkő Gyula nehéz feladatát igyekszik a teatralitás kerülé­­s­ével megoldani. A főpróbán még ez nem mindenben sike­rült, a későbbi előadásokon már sokkal­­tartózkodóbb, ké­szebb alakítást mutat. Bánhi­­di László Engstrand figuráját nagyszerűen formálta meg. Két nagy jelenetében Manders tiszteletessel akkor is kitűnő, amikor alattomos, meghu­nyászkodó és akkor is az, amikor felülkerekedik és pi­masz, bizalmaskodó. Deák Sándor Manders tiszteletese egy kevéssé a szükségesnél is együgyűbb. A szerep felfogá­sa alapjában jó, de a korlá­toltság, a darabosság — külö­nösen a darab vége felé — valamennyire túladagolt. Komlós Juci jól játssza Re­gina szerepét. Elhihető, ami­kor álszenten, jólnevelten sze­rény és akkor is, amikor kö­zönséges, durva, követelőző aljaleány. A magas színvonalú, nemes művészi élményt nyújtó elő­adás a színészeken és Hajdú Henrik kitűnő fordításán kí­vül a rendező, Both Béla ér­demes, elmélyült munkáját di­cséri. De talán fokozhatná a hatást, még tovább magasít­hatná e nagyszerű művészi produkciót, ha az expozíció — Manders és Alvingné be­szélgetése — tempóját vala­mivel gyorsítaná. Nádasa József KÍSÉRTETEK Ibsen-dráma a Néphadsereg Színházában Alvingné — Bulla Elma és Manders tiszteletes — Deák Sándor FODOR JÓZSEF: A VÁNDOR ÉNEKE versciklusból h 6. Még itt vagy, itt, születtem­ föld vidéke, Mint fel-feltörsz, zengőn, vagy fojtva-h­alkan, Míg visz az út, amelynek köd a vége. És itt kísérsz, még hűn követve sarkam, Oh, szellős csönd, kristály-varázs béke, Árnyként, vagy hívó vágytól visszacsaltan, Tikkadt-mohón, mint vándor drága enyhet, élelem hűs, magábazáró mennyed. Ott fönn a sík, kerek domb enyhe kúpja. Megkönnyebbült melledre dús szag árad, Táncát a szem a lankán messze futja. Mely száz fát borzaszt, mint száz tüskeszálat — S hol csillámlón lejt a Szamosnak útja. Míg a látás ereje s kénye járhat, S szürkébe folyva, hegy köd-rajza illeg: Szürkébe folyó hegy, vagy szürke felleg. 3. Hol az a föld már és hol az a gyermek?! Lankák, mik lejtőit friss lépte rója, Völgyek, csurgók, odvas szirt­közi vermek — S ő, új s új titkok szomjú faggatója! Táj!­őre dús, rejtek száz mese-szemek, Mint távlatait, dombról dombra tárja! — Nézd, az orom, amott ni! Arra lesz szebb! De nem, mégsem! Amott még — arra messzebb! 4. Oh, távolok tündér, titkos hívása! Világ: büv-rózsa, még burka-nyilatlan! Magas torony, mosott-szin tárba vásva, Falut rejtő, köd­ülte messzi katlan! S túl­ dolgok, arcok nyüzsgő látomása. Száz menny, mi ottan, a határ alatt van, —* Hol a föld hajlik, hol az ég bemélyed. Ott vár a nagy, csudás! a szép — az élet. Derengő kor te! Álom, sejtelem, hit, Érzések bokra, még friss, illetetlen. Harmatgőzös nap, jég, mely fojtva zsendít, Szív, mely enteljétől ujjongva retten f öleltem, nem bírván magam, a semmit, Minek nevét se tudtam, azt szerettem — Szelíd táj közt révülve, ébren-alván. Zsongó világnak boldog sokadalmán, Domb mellett domb. Hol homorús, a mélyben,­­§ Kékeske színük hosszú füve zöldje, g S őrzi, mi hullt a halk­ ködlésű éjben, A nedvet, s húst fuvall rád kicsi völgye §§ Játszi kaland-úton: S ha szárhoz érsz benn, _ Hallod, mint koppan, csöppenve, a gyöngy le: Mint kincsét dús, — kit orvnak lep csapatja, —* ff Hogy alsóbb népe rejtse, dobja, hagyja. 7. Zöld lomb és zöld köd­ mélyén, mint a tejben A sűrű rész, levél vastagja alvad. Az álló és színig gyűlt pára­ teljben. Melyben látásod erőt veszt s hatalmat, S hol minden úgy csügg, nem moccanva, helyben,­­ Csöndben, mely int és főd bénítva altat — S erjesztő vágy tök­ tompán, lágy csudák közt, Rögök közt rögö s fának lenni a fák közt. 1.E8.­­ Ott fürödni a cseppben, mely telin csüng A bokron, kis bogárként! — s lenn, a fűben, S mint gyors madár, mely zengve szítja könnyünk,­­ S férgecske, a föld keblén bújva hűen — Honnan egy kény vert, futni, nyögni jönnünk, Nem a lét gondján, boldog ős­ derűben Élvén, jö­ rög-közelben, büszke nyárban. S hűs télbe hunyva, nem­ tudott halálban! A mélybe bújtan, hol az ősi zsongás Méze altat s csitit, egyként a földdel, S hol, dús csöndedbe dúlva, nem zsibong más, Csak ha a nagy Természet lángja tör fel, Rovarka zöng, szárnyas s kúszó csapong, ás, Lélekző száz bokor, boldog fa zöldei — S mint túltölt szív, nem bírva annyi terhet. Lágy zajgón az erdő mozgalma erjed, 10. Hol az a kor már és hol az a gyermek? Á­m Hornról e völgy már kaland-lzó távol. Húzó barmok nyomot ott nyomra vernek. Mély, zárt lég­tájt kondák illata sávol, És, mint lágy zsémle szava, s nincs­ vége-pernek. Csengve, s rá mély hanggal — ki mondaná, hol? — Kolomp zenél: vagy, csönd-oldotta-tágan. Vén erdők lelke zeng, mereng magában. Jó embert keresünk Brecht-bemutató a Katona József Színházban H­omo homini lupus —­ — az ember az ember farkasa, ez jellemzi a kapitalizmust. Ez tá­rul fel Brecht darabjában is. Három isten keres egy jó em­bert, három isten a maga vi­lágtól elvonatkoztatott világ­képével száll le a földre. Ke­resik az elvont jóság megvaló­sulását. Ezt sehol sem talál­ják. Nem lehet jó az istenek ajándéka ellenére sem Sen Te, a kis utcalány, hiszen akkor mindenéből kifosztanák. Ezért kénytelen saját ridegszívű nagybátyjává változni. A kö­nyörtelen ember az anyagi romlás szélén álló kislányt megmenti és dohánykirállyá lesz. Brecht zsenialitása abban áll, hogy nemcsak Wang, a vízárus utószavában érezteti, hogy kell megoldásnak len­nie. A megoldás kulcsa szinte leheletszerűen, de benne van a darabban. A saját létükért harcoló szegények, akárcsak a gazdagok, farkassá válnak. Lelki elnyomorodottságuk el­rettentő. Mégis nagy a kü­lönbség Mi Csü háztulajdonos­nő, Su Fu, a gazdag, kéjvágyó borbély és a szerencsétlenül tengődő asztalos között. A kü­lönbség oka az, amiről Marx beszélt a kapitalizmus embe­reit jellemezve. Elnyomottak és elnyomók is eltorzult em­berek, de míg az elnyomók jól érzik magukat ebben a helyzetben, a szegényeket minduntalan elönti a felhábo­rodás. Ezért tűnik ki az utol­só felvonásban: a nyomorgók, akik a dohánygyár munkásai lettek, sóvárogva várják visz­­sza Sen Te-t, az eltűnt an­gyalt. Az ő helyzetük szinte parancsolóan előírja, hogy ér­zékük legyen a jóság iránt. Viszont ugyanilyen kényszer­törvények határozzák meg azt, hogy a rendőr, a háztulajdo­­nosnő, a gazdag ember szíve egyszer sem hajolhasson meg. Hol vannak tehát a jó em­berek? Az isteni parancsok, az elvont erkölcsi normák ér­telmében természetesen sehol sem. Egy más értelemben, nem egyénileg, hanem kollektíve, ott vannak az életben, ott van­nak a színpadon. Élnek azok az emberek, akiket saját ér­dekeik, saját vágyaik, leg­belső érzéseik végső fokon az emberiességhez kötnek, akik a humánum világát sóvárog­ják. Jó embereket nem talál­tak az istenek, mert képtele­nek megérteni, hogy az új vi­lág nem az egyes emberek jó­ságából, hanem a humánus magatartás közérdekké válá­sából bontakozik ki. Egy világ omlik össze Itt, akárcsak a shakespeare-i drá­mában. Világomlások, régi tendenciák végső csődje, szük­ségszerű pusztulása általános érvénnyel fejeződik ki ebben a témában. Itt a valóságos ellentétek, nem mint a mo­dern európai társadalmakban a legkülönbözőbb közvetítése­ken keresztül, hanem a maguk viszonylagos tiszta­ kíméletlen­­ségében jelennek meg. Az ak­tualitás nem témakör kérdé­se. Shakespeare számára az ősi balladai anyagok, olasz novellák, balkán legendák ad­ták az aktuális feldolgozás lehetőségét. Brechtnek művé­szi anyagot egy éveszázados monda, egy kaukázusi mese vagy egy kínai történet szol­gáltat, hogy korának hús-vér valóságát ábrázolja. Shakes­peare drámákat írt, bár művei egy részét chronicled histories­­nek nevezte, Brecht is drámát írt, bár epikai drámáról be­szél. Igazi drámák ezek a dara­bok. Konfliktusuk a letűnő társadalom alapvető belső el­lentmondásosságára, osztály­ellentéteire épül. Csakhogy Brecht eltér az újabb polgári dráma szokott eszközeitől. Fel­forgatja azt a drámatípust, mely Lillától Lessingen át Ib­senig és Galsworthyig uralko­dik a modern színpadokon. Krónikásabb. Az ábrázolt kon­fliktus szélessége tekintetében visszakanyarodik Shakes­­peare-hez. Ezért scenirozása sokrétűbb. A szélesebb ala­pokra fektetett konfliktus az összeütközést nagyobb általá­nosság fokára emeli. Itt a pol­gárság bomlása már nem a kis világ zárt falai között mélyül mélyesre. A kapuk nyitva áll­nak, a nagyvilág miazmás le­vegője keresztül-kasul hatja a színpadot s mégis van kiemel­kedés. A legenda arra is al­kalmat ad a szerzőnek, hogy úgy teremtse meg a színpadi nyilvánosságot, mint nagy pél­daképe. Az Istenek megjele­nése ugyanazt a funkciót tölti be a darab elején, mint a Macbethben a boszorkányok. Van azonban a brechti drá­mának még egy vonása, mely nemcsak az utolsó évszázad polgári drámájától, hanem minden eddigi drámától elvá­lasztja. A színpad a XX. sz.-ig azt a célt tűzte ki, hogy az élet egy darabját, tehát ma­gát a valódi életet nyújtsa. Csak Pirandellotól kezdve merül fel az a szándék, hogy a színpadi életet, mint játé­kot mutassák be. Az olasz szerző ezt keretjátékkal hang­súlyozza. Brecht átveszi ezt a játék-jelleget, de új, más funk­ciót ad neki. Nála is játék a darab. A keret legendává ma­gasodik, a dráma funkciója közvetlen példázat. Kimondott célja az író mondanivalóját nevelő szándékkal megjelení­teni. A színpad szerepe az, hogy modern formában, drá­­mailag rekonstruálja a tanító­mese egykori nyilvánosságát. A hatás hasonló is és nem is a régebbi drámákéhoz. A lényeg, mint az élet lényege tárul fel itt is, de nem közvet­lenül életként, hanem a néző tudatvilágával szoros össze­függésben. A színpad világát itt azért fogadjuk el életnek, mert ennek mozgása egybe­esik saját tapasztalatainkkal, gondolatainkkal. A sajátos esztétikai élvezet abból adó­dik, hogy egy hangsúlyozottan játék­keretben a valóságos életet ismerjük fel. Ezért újít­hatja fel Brecht a legmoder­nebb formában a monológot. Ezért teremthet új kapcsolatot nézők és szereplők között, ezért fordulhatnak a szerep­lők minduntalan a legkülön­bözőbb kérdéseikkel a közön­séghez. S ezért lehetséges, hogy bár Brecht ironikusan kezeli a legendaalakokat, az isteneket- és ezek is iróniával szemlélik önmagukat, mégis hat a darab mondanivalója. Hat belső intellektualitásával és érzelmileg is. Nem esik a modern dráma oly sokszor előbukkanó hibájába, hogy az értelmi és érzelmi hatások kü­lönválnak vagy éppen semle­gesítik egymást. Nemes Nagy Ágnes fordítá­sának az a főérdeme, hogy megőrizte a brechti dráma sokrétűségét, stíluskeveredé­­sekből előálló egységes stílu­sát. A fordító a lírai és drá­mai tónusú hangfordulatok ki­tűnő értője és Corneille Cid­­jének fordítása mellett ismét méltán elismerést érdemlő munkát végzett. A rende­zés problémája az előbb el­mondottakból fakad. A Berli­ner Ensemble kamaraszínpad ugyan, de jelekkel dolgozván, a színpadot nagy színpaddá tágítja. A Nemzeti eddigi stí­lusa azonban nehézzé teszi a brechti példa precíz követését. Gellért Endre ezért közvetítő megoldással próbálkozott és ez jórészt sikerrel is járt. Helye­sen az istenek alakjainak ka­­rikírozására, az elvont prédi­kációk szatirizálására töreke­dett. (Ezt még fokozni is le­hetne.) Ugyanakkor magának a játéknak, a tulajdonképpeni cselekménynek a komikus dek­larációkkal szembeni kon­trasztját, tragikus jellegét domborítja ki. A brechti szim­bólumokhoz viszonyítva in­kább alkalmaz díszletmegoldá­sokat s ez helyenként akaszt­ja a dráma sodrását és szét­töredezi a darabot. Mészáros Ági Len­ce alakí­tására sokáig emlékezni fo­gunk.­ A kettős szerepben —z egy pillanatban érzelmes, gyengéd utcalány, majd ké­sőbb rideg nagybácsi, egyszer még meg sem született gyer­­­mekét vezetgető anya, majd gyűlöletes dohánygyáros,­­ élete egyik olyan alakítását nyújtja, mely csak a legna­gyobbakhoz mérhető. Kitűnő Ungvári László a kislányt ki­fosztó pilóta szerepében. Ala­kításából megérthető, hogy ez a züllött ember a városka szegényei közül az egyetlen,, aki „feltörhet”. Nemcsak ön­ző, hanem cinikus is, ezért lesz belőle munkavezető a dohány­gyárban. Az életét apró ra­vaszságok árán tengető Wang vízárus alakját Gőzön Gyula eleveníti meg. Azért emelke­dik szellemileg a többiek fölé, mert ő az egyetlen, aki tudja, hogy nem érti az életet. Ki­tűnő a három isten szerepében Ladányi Ferenc, Tompa Sán­dor és Kemény László. Fensé­gük állandóan iróniával telí­tődik. Ez az irónia egyaránt vonatkozik helyzetükre és esz­méikre. Fónay Márta Mi Csü és Apáthy Imre Su Fu szere­pében azt érzékelteti, hogy a gazdagság milyen emberi ki­üresedést hoz létre. Orbán Viola, Barsi Béla, Rajz János, Tassy András, valamint a töb­biek játéka is jól segíti az eleven színpadi feszültség megteremtését. A Nemzeti Színházat nem csak a jól sikerült előadás di­cséri. Dicséri az is, hogy az elmúlt évek kultúrpolitikáján­­ak valódi hiányosságait akarja helyrehozni. Ezért je­lennek meg most színpadán a nagy klasszikus francia író, Racine, a kitűnő modern né­met író, Brecht is. A hibákat jó helyen keresi, útmutatóvá válik első színházunk egész műsorpolitikánkban azáltal, hogy nem a polgári­­ giccsek, hanem a nagy realista alkotá­sok egy részének mellőzésé­ben látja eddigi fő hiányossá­gunkat. Hermann István A három Isten — Ladányi Ferenc, Kemény László, Tompa Sándor ÉN ÉRZEM... Én érzem, új nap, kínjait a szürke, dermedt reggeleknek. Sündisznó orrú csend szuszog, hegyes tüskéi felmerednek. Megsimítom. A tenyeremből ragyogó vércsepp gyöngyözik. Reménytelen, ki jobbra vágyott s mocsárba lépett be, évig. Gy­öre Imre Külföldi PIANINÓK ZONGORÁK nagy választékban KAPHATÓK A ZONGORATEREMBEN, Lenin körút 101. Telefon: 123—398 Használt zongorát és pianinót magas áron vásárolunk

Next