Élet és Irodalom, 1958. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)

1958-04-18 / 16. szám - Charles Moisse: Introitus • vers • Gereblyés László fordítása. (6. oldal) - K. T.: Tanácsok szépséghibával (6. oldal)

(Folytass a f. oldalról.) ben, mi lesz nagyságoddal és mi lesz a jezsuita renddel? — Jaj! Ne is folytassa, páter — dermedezett az úrnő, ahogy egyre mélyebben belegondolt egy esetleges lehanyatlás lehetőségeibe. — Mert ha ilyenekről beszélünk, még öszeesküvésbe keveredünk mink is... Hát igaz lehet ez? Amit egy élet keserves gondjával teremt az ember magának: jön egy politikai fordulat és egy pillanat alatt vége? Vitnyédi a gonosz szellemük! Az a sugalmazójuk! Az viszi vesztükbe ezeket a jó urakat mind. Mondja csak, ki ez, mi ez a Vitnyédi tulajdonképpen? Szerencsére csak távolról ismerem. — Vitnyédi? Zríni uram jószágkormányzója, ügyvédje. Képviselő. Egy olyan vízikék szemű, papucsorrú, tótforma ember, hosszú, hajlott háttal és örökkön uszító, hadonászó karokkal, mozdulatokkal. Amikor föláll és beszél az országgyűlésen, előre tartva begörbített karját, mint egy fenyegető reformátor: ösztövér derekával nyugtalanul ide-oda hajladozva olyan, mint a tűz meg a fölfelé kanyargó füst. Aki látja, hallja, vagy elborzad vagy elkábul tőle... A nyelvétől sokan félnek. Mert akire valamit mond, azt úgy kiélezi, hogy menten agyon döföl bárkit egy szóval is: gúny és nevetség tárgyává teszi a nyilvánosság előtt. Akit gyűlöl, annak nincs irgalom: szüntelen és fáradhatatlanul támadja szóval, írásban, szembe, hátba mindenütt és akkor árt neki, mikor nem is álmodik róla. És ennél a politikai prédikátornál, uramasszony, az a legrettenetesebb, hogy — ha támad — nem is nagyon lehet ellene rögtön védekezni, mert az alkotmányt és a törvényeket a legapróbb részletekig pontosan, fejből citálja, és úgy forog az esze, mint a láng. Föláll, mond egy beszédet Zríni mellett, fölgyújtja az egész országgyűlést. De van egy férfiú, akit minden körülmények közt, leborulva, föltétlenül tisztel — Zríni... — Köszönöm, szentatyám, a szíves felvilágosítást — didergett az úrnő —, de most már mennem kell. Csak ezt akartam tudni... És reggel, nemde, Confiteor a kápolnában?... Laudétur... — In aeternam — emelte föl Kálló atya áldólag kezét. A gyenge lelkű úrnő feldúlva és félelemtől és kétségbeeséstől már Szinte zavarodottan térült lakosztályába s csaknem öntudatlanul jött-ment, járkált ott, a megszokott tárgyak közt, egy darabig. Nem lelte nyugtát, míg minden léptét aggódva követő komornástól tintát és papirost nem kért. Lelkének ködös homályában váratlanul ura anyjának képe jelent meg, azé az élettől régesrég visszavonult, szegény, szerencsétlen öregasszonyé, aki ellen ő fiatalasszony korában sokat vétett. Hirtelenül ráérezett, ha van rajta kívül valaki, aki befolyással lehet férje urára, az csak ez a szerencsétlen és megértő lelkű öregaszony lehet, akitől ő mindig csak szelíd szeretetet, gyengédséget kapott és sok-sok megértést — és ő az urát mégis teljesen ellene fordította, ellenségévé tette saját édesanyjának a kálvinistaság ürügyén, egyetlen szóért, melyet udvarhölgy korában a nagyravágyásért kapott tőle és az ura csakazértis fele vagyonát költötte rá a nászajándékokra, kelengyére és esküvőre, majd a papok hatalma alatt mindenéből kiforgatta, megtagadta anyját, s a szó szoros értelmében valósággal ínségre, nyomorúságra, papnői koldus szegénységre kárhoztatta az idős matrónát ezalónak a magányában és csak ő és Kálló atya a számontartói annak, hogy oda küldött lator szolgáival még mi mindenféle elképzelhetetlen módon zaklatta, háborgatta őt, így a felkapaszkodott és Dunántúlra telepedett újasszony hamar elérte, hogy az országszerte tündöklő öreg csillag, a híres úrnő fényességéből lehanyatlott, s oly jelentéktelen árnyalakká vált a hajdani dúsgazdag öreg dáma, az egyetlen rivális, a fia házasságával koldusszegényen fölkerült udvarhölgy szemében, hogy szinte már nyomtalanul eltűnt életéből, mintha nem is volna. Soha eszébe nem jut, vala, ha most nem volna szüksége rá. De most, hogy a fejedelemnői jólét, az uradalmak és ura biztonságának veszélyeztetésével nem tud hová fordulni: azt súgja az asszonyi ösztön, hogy írjon ura anyjának, kérlelje őt, hogy hasson a fiára — és a váratlanul jövő anyai szó bizonnyal meg fogja tenni hatását. Megmártotta az alul aranyfoglalatú, egyébként rózsaszínűre festett lúdtollat a barna gubacstintában és leereszkedve az asztalka elé, így írt: Körmend, anno 1663. 2. június. özv. Batthiány Ferencnének született groff. Poppel Éva nagyasszonynak Szalónakra Én szeretett jó Kedvesanyám! Kérem kegyelmedet, ne vegye rokon tollem, ami különbséget oly hosszú időn által tett köztünk a vallás, élet és szerencse; hidje el nékem, nem én tehetek arról, hogy Istentől áldott és boldog házasságom megkötése óta sem nem igen láthattam, sem levélül nem tisztelhettem kegyelmedet. De most, hogy a kegyelmed országló vitéz és minden erényekben jeles nagy fiáról, az én hű szerelmes uram dolgáról volna szó (bár az ő tudta nélkül) mint lány az anyját, kérem én jó Anyámasszonyomat, ne hadja el, mikor veszedelem fenyegeti, forduljon hozzá levélben, intse, biztassa kegyelmes és jó anyai szóval Adamunkat, hogy a most való nagy országfelfordulásban ne vedjen részt a világon semmi szövetkezésben, hanem érdekei, gyermekei, szépen gyarapított birtokai, a család és saját tekintéle megóvása végett is vonja ki magát mindenből, amint lehet! Kerülje Zrínit, Vitnyédit és Wesselényi uramat; mutatkozzék gyakrabban az udvarnál, s tisztelegjen a legfőbbek előtt, s mutasson még több érdeklődést kivál urunk és a kamara dolgai iránt. Fő érdekünk, hogy legyen minél többet ott, a bécsiek közt, ezekben az időkben, inkább, mint saját váraiban, hogy, ha úgy fordul, semmi vád, bajötét majdan ne érhesse, mert én ahogy asszony-ésszel tudom, érzem és látom, uram személye mindezt hibáján kívül nagy catastrophába sodródhat a barátai révén és vele egyetemben mi is, mindannyian. Azért kérem jó Anyámasszont, hogy lépjen némed is közbe okosul és igen jó volna, ha nevelt fiánál is közre hatna, Zríni Miklósnál, hogy ön érdekében és mind az egész kereszténség érdekében tegyen féket indulatjaira. Kérem, hogy minél nagyobb hamarsággal teljesítse kemed ezt a kérést és bízom abban, hogy mérlegelve a mostani nehéz állapotokat, kérésemet magáévá teszi és anyai kötelességét tudni fogja. Minekutána maradok tisztelettel, jó egészséget kívánva továbbra is Anyámasszonynak tisztelő lánya Groff. Bottyán Ádámné született Formentini Auróra. Borítékba tette, gondosan megcímezte, s lila pecséttel látta el a levelet, majd behivatta az öreg udvarbírót, s kezébe adta azzal, hogy minél hamarább küldjék el. Nézi az öreg madár a levelet, hogy jól látja-e, forgatja, ropogtatja, nézi, s egyszercsak furcsa hangon megszólal: — Hogyan gondolja nagyságod, hogy elküldjem ezt a levelet? Hiszen a szegfű nagyasszony már több, mint tíz év óta nem él. Az úrnő ajkait ijedt sikkantás hagyta el a nem várt szavakra. Néhány pillanatig úgy meredt maga elé, mint aki hirtelenül elveszítette és nem leli magát az időben, csak néz és emlékezetében fürkész lázasan, s úgy érzi, ha most nem jól emlékszik, akkor valami őrület állapotába került. — Pedig elküldtem volna néki szívesen, — folytatja jóindulatúan az öreg udvarbíró, letéve a levélkét az asztalra — Csak valamivel korábban kellett volna megírni. — Uram Jézus, hogy lehet hogy én erre nem emlékszem? — sziszegi, s fogja homlokát az úrnő, s hangja oly messziről és idegenül jön, hogy az udvarbíró alig ismer rá. — Én bizony aztat meg nem tudnám mondani, — feleli úgy, mintha rejtve korholná — de annyi biztos, hogy a jó nagyasszony szegín, rég el van temetve a szalónaki temetőben. Meghalt bizon. Még arra is emlékszem, hogy egy szép napsugaras októberi napon volt a temetése. Várjunk csak — töri a fejét — Akkor volt, amikor nagyságod fél esztendeig Bécsbe volt... Dehát sohse búsuljunk rajta! Mer’ ami nyugszik a színt alatt, hadd pihenjen, feledve, szépen. FODOR JÓZSEF 60. SZÜLETÉSNAPJA TISZTELETÉRE az Irodalmi Tanács és , az Irodalmi Színpad 1958. április 24-én este 8 órakor megrendezi a költő szerzői estjét. Az esten bevezetőt mond Bölöni György, az Irodalmi Tanács elnöke, az Élet és Irodalom főszerkesztője. Fodor József költői útját Jankovich Ferenc Kossuth-díjas költő ismerteti. Fodor József verseit és prózai műveit Ascher Oszkár, Demján Éva, Fodor Klára, Horváth Ferenc, Kőmíves Sándor, Lelkes Ágnes, Mádi-Szabó Gábor, Pápai Erzsi és Pásztor János tolmácsolja. Az esten szerepel még Zempléni Kornél zongoraművész is, aki mai szerzők műveiből zongorázik. MAGYAROK - LENINRŐL yolcvannyolc esztendeje született — élhetne még. De talán jobb is nem gondolni rá, mitől fosztotta meg az emberiséget Benin korai halála. Politikai tevékenységének három évtizede alatt megvívta a társadalomtudomány forradalmát és szellemi vezetésével megvalósult a történelem leghumánusabb politikai és tudományos programja: nemcsak magyarázni, de meg is változtatni a világot. A munkásmozgalom sokféle áramlata, egymással sokszor ellentétes politikai programok iskerestek nála igazolást és alátámasztást, kerestek — és találtak idézeteket ilyen, vagy olyan elképzelésekhez. Nevével éltek és visszaéltek. Ám Lenin hagyatéka nem idézetek és részigazságok halmaza, hanem az osztályharc vezetésének, a kommunista magatartásnak művészete, válasza minden órában feltett kérdésre: „Mit tegyünk?” Tanítása nem páncélszekrények titka, nem kiválasztott államférfiak és vezérek zsargonja politikai fondorlatokhoz, hanem mindenki által elérhető és megérthető szellemi kincsestár. Ebben van a magyarázata annak, hogy Lenin a legnépszerűbb író, akinek könyvei a legmagasabb példányszámot érték el a könyvnyomtatás felfedezése óta. S az érdeklődés iránta szakadatlanul nő. Történelmi nagyságáról műve tanúskodik: győzelemre vitt szocialista forradalmak és szüntelenül növekvő szimpátia a szocializmus ügye iránt az egész világon. Aki Moszkvában járt és látta lakását, igénytelen dolgozószobáját, egyszerű kis íróasztalát, a foltozott cipőket és kopott ruhákat, amiket viselt, aki a múzeumban látta a kérdőívekre írt szerény válaszokat, aki olvasta leveleit, az látja, érzi csak igazán, milyen ember volt Vlagyimir Iljics Lenin. Emberi nagyságáról, szuggesztív egyéniségéről köteteket írtak kiváló elmék, politikusok, írók, művészek, katonák munkások — a kortársak és harcostársaik. Szép számmal vannak köztük magyarok is. Többnyire egyszer embereik, akik fegyveresen vettek részt az orosz preletariátus harcában és a történelmi emlék érzésén gondolnak vissza a harcokra és a találkozások Leninnel. A KREML FOLYOSÓJÁN... ... A bolsevikok nehéz harcok közepette készültek fel a párt VIII. kongresszusára. Egy győzelmes ütközet után összegyűltek a magyar divízió kommunistái, hogy megválasszák küldöttüket. Egyhangú határozat alapján Kis Lajos dandárkomiszárt érte a megtiszteltetés. Rajta kívül még hatan mentek küldöttként a kongresszusra más magyar egységektől. Kis Lajos komiszár, Ványa Siskin matróz kíséretében, elindult Moszkvába. A kongresszusi ülésterembe vezető folyosó végén megálltak a többiek mellett. Hamar megindult a beszélgetés. Ekkor lépett ki a folyosóra Lenin. A küldöttek egy beszélgető csoportjához lépett és megkérdezte: — Honnan jöttek, elvtársak? A küldöttek körülvették Lenint. Kis Lajos komiszár is ott volt a körben, de távolabb Lenintől. Ványa Siskin hangját hallotta: — A kongresszusi küldöttek között magyar katonák is vannak, Lenin elvtárs... — Hol vannak? — kérdezte Lenin. — Szeretnék megismerkedni velük. És Kis Lajos ott állt szemtől szembe Vlagyimir Iljiccsel. Lenin kezet nyújtott. A magyar divízió állapotáról, harcairól kérdezősködött. Minden érdekelte: az ellátás, a ruházat, a fegyverzet, a katonák hangulata. Majd így szólt Kis komiszárhoz: — Jól figyeljen a kongresszuson, Kis elvtárs. Amit itt tanul, azt jól hasznosítsa, ha visszatér hazájába. S ott is olyan szívvel, olyan bátran harcoljon a forradalom győzelméért, mint most itt, Szovjet-Oroszországban. Itt Kis Lajos dandárkomiszár jól figyelt a tanácskozáson. S a kongresszus végén azt is látta, hogy amikor a küldöttek előtt a moszkvai helyőrség katonái díszmenetben elvonultak , Lenin lelkes tapssal köszöntötte a díszmenet százhúsz főnyi fegyelmezett magyar katonacsoportját. „Lenin almát őrizted, elvtárs!“ Tárcsas Mihályt, az egykori kőműveslegényt egyszer a Kreml páncélszobájának őrzésével bízták meg. Felvezetője szigorú parancsba adta, hogy senkit sem szabad beeresztenie , s ha kell, használja fegyverét. Éjfél után a felvezető egy elvtárssal jött és bementek a szobába. Az ismeretlen bent maradt egyedül. A magyar internacionalistát nyugtalanság gyötörte, hogy ki lehet az illető és mit csinálhat odabenn. — Semmi neszt nem hallottam — meséli Tárcsás Mihály. — Egy idő után kinyitottam az ajtót és láttam, hogy az idegen az asztalra borulva alszik. Betettem az ajtót és fegyveremet készenlétben tartva tovább őrködtem. Jó idő múlva kijött az ismeretlen, kezet fogott velem és eltávozott. Tűnődtem rajta: ki lehetett ez az ember? Amikor felváltottak, a rejtély megoldódott: felvezetőm megkérdezte tőlem, tudom-e, kinek adtam őrséget? Nem tudtam. Mire ő mosolyogva, halk szóval közölte: — Lenin álmát őrizted ... A moszkvai pártiskolán ... Jászapátiból vitték el katonának Ádám Istvánt, akinek apja egyszerű, más tanyáján lakó parasztember volt. Alig múlt húsz éves, amikor orosz fogságba került. Hadifogsága idején megismerte az orosz munkásmozgalmat. S a ruhával együtt lekoptak róla azok a gondolatok is, amelyek addig kisérték. Vörösgárdista lett. .. 1918-ban Kolcsakék jöttek, angol páncélvonattal, amerikai és japán katonákkal, rettenetes túlerővel. Fogságba estünk. Hadbíróság elé kerültünk, de nem vártuk meg a halált, megszöktünk előle." A szökevények a tomszki erdő sűrűjét választották. Egy cél lebegett előttük: megsemmisíteni a forradalom ellenségeit. Így lett partizán Ádám István. Nemes hangszer az emlékezés. Lehet, hogy nem csendül pontosan, de tiszta, ha nagy érzéseket idéz. — 1920-ban találkoztam Leninnel. Nem a fronton, Moszkvában, ő tanított bennünket, s arról beszélt, hogyan kell élnie a forradalom katonájának. Azt mondta: ezután még nagyobb csaták jönnek. Arra vigyázzatok, hogy a forradalom tiszta maradjon. Züllött, idegen embereket ne engedjetek magatok közé. Az eszmét ne aggassátok senki falára. A forradalomnak ti vagytok a hősei, az örökösei. A ti jussatok minden. Vigyázzatok ... — ősz már a fejem — mondja Ádám István —, de mindenre emlékszem. Az elesett hősökre, azokra, akik velem harcoltak. Olyan volt a forradalom, mint egy óriás folyó: életet adott a szegény emberenek az egész világon. — S Lenin? — Lenin lelke volt a forradalomnak ... CHARLES MOISSE: INTROITUS Az éjbe, hol virágok szunnyadoznak, A házba, hol a lámpa virrasztó csak, Szemedbe, hol vár rám a szerelem, Legszebb időmbe lépek, kedvesem. Lépj sorba, küzdő, helyed immár készen, Lépj, az idő zord, ám miénk a lét! Dalodnak jártam ablakom merészen, Veled vagyok, jöjj nem késő ma még. Charles Moisse haladó belga költő, a közelmúltban járt hazánkban. GEREBLYÉS LÁSZLÓ fordítása. r „Milyen legyen a könyvtárunk?’' — erre a kérdésre óhajt válaszolni bizonyos S. I. betűkkel jelzett szerző a Könyvbarát című folyóirat márciusi számában. Cikkében többek között közli, hogy tanácsait mindenekelőtt „a kevésbé elmélyülők, de a mélységtől mégsem megriadó művelt emberek” (sic!) okulására szánta. Szinte imponáló az a magabiztos rendszertelenség és felületes önkényesség, amellyel a szerző az irodalomra és más könyvgyűjtési területekre vonatkozó tanácsait osztogatja Még a fent említett „kevésbé elmélyülő, de a mélységtől mégse megriadó művelt emberek” is bízvást zavarba jöhetnek tőle. Aligha lehet irigyelni azt a könyvtárgyűjtő embertársunkat, aki S. I. szakavatott tanácsai alapján óhajtaná könyvtárát összeállítani. Meg kell azonban adni, hogy egy vonatkozásban meglepő következetességgel találkozunk ebben a szénakazalban, a munkásosztály ügye mellett magukat elkötelezett magyar írók nevének elhallgatását illetően. A szerző cikke elején véletlenül egy olyan könyvtárat sorol fel, amelyben egyetlen ilyen író könyve nem található. A továbbiakban előadja: „Mi az, amit a művelt ember nem nélkülözhet” — és ebben a felsorolásban az előbbi diszkriminációt véletlenül ismét következő Tanácsok szépséghibával tesen érvényesíti. Persze, maga is érzi, hogy itt valami nincs rendben s védőpajzsul a következő mondatot biggyeszti oda: „Találomra összeválogatott nevek, melyek minden kényszerítő szándék nélkül, pusztán a beszélgetésben részt vettek ízlését tükrözik”. Feltétlenül megnyugtató, hogy S. I. nem tiltja meg az általa felsoroltakon kívül más írók könyveinek olvasását, illetve beszerzését — de hiszen az előbb még arról volt szó, hogy arról tudósulunk: „mi az, amit a művelt ember nem nélkülözhet”. S most egyszerre itt van, hogy „találomra összeválogatott ...” Egyébként is, hiába keresem ebben a felsorolásban is, egyetlen mai magyar kommunista, vagy akár a népi demokratikus rendszert tevékenyen támogató író nevét — nem találom... A buzgó szerző végezetül még egy könyvkereskedés kirakata elé is elcipel bennünket, ahol csalhatatlan sas tekintetével ismét olyan szerzők könyveit fedezi fel, akiket az előbbiekben ugyan kétszer-háromszor már megemlített, a fenti kizáró szempontokra továbbra is gondosan vigyázva. De ugyan ki tehet arról, hogy ennek a könyvkereskedésnek a kirakatában véletlenül éppen ezek a könyvek voltak láthatók, mások viszont nem! A következetesen elhallgatott írók vigasztalására szolgálhat mindenesetre, hogy nem rossz társaságban mellőztetnek. A cikk ismeretterjesztő és tudományos irodalomról szóló részében ugyanis Marx, Engels, és Lenin nevét természetesen véletlenül szintén nem sikerült felfedeznünk. Micsoda furcsaság! A véletlenek milyen találkozása! — kiáltanánk fel ezek után — ha nem tudnánk a filozófiából, hogy a véletlen a törvényszerűségek megjelenési formája. Ezúttal azé a cseppet sem rokonszenves törvényszerűségé, amely a cikk szerzőjének gondolkodásában, irodalom — még nemcsak irodalom) szemléletében felfedezhetünk.★ A cikk közlésekor a szerkesztőség megjegyezte: „Ezt a cikket vitaindítónak szántuk. Hozzászólásokat szívesen fogad a szerkesztőség.” Azóta megjelent a Könyvbarát áprilisi száma Hozzászólást, vitacikket sajnos hiába kerestünk benne. Pedig szívesen olvastuk volna legalább a szerkesztőség véleményét az efféle ,,irodalomszemlélet” propagálásáról K. T.