Élet és Irodalom, 1958. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)

1958-06-06 / 23. szám - Lengyel Balázs: (8. oldal) • könyvkritika • Weöres Sándor műfordításai: A lélek idézése (Európa) - Kajetán Endre: (8. oldal) • könyvkritika • M. Konopnicka elbeszélései: A község irgalma (Európa) - Kemény István: Olvasás közben (8. oldal) • könyvkritika •Dezséry László: Hétvégi jegyzetek (Kossuth)

A LÉLEK IDÉZÉSE WEÖRES SÁNDOR MŰFORDÍTÁSAI Aki kinyitja Weöres Sán­dor kilerseszáz oldalas, vas­kos műfordítás gyűjteményét, bevezetésül egy négysoros versre bukkan „Az. mégsem az: — Festményekről színes fametszetek: — Sok hanaszer. ének. egyetlen sívon: — Az. •mégsem­ az: szék­ért árnyéka csak.” Szerény, figyelmeztető bejegyzés. Olyan szerény, hogy szinte a középkori kó­dex-másoló szövegtiszteleté­re és alázatéra emlékeztet. Mindenesetre érdemes rajta elgondolkozni. Az utolsó tíz-tizenöt évben, miközben műfordítás-irodal­munk régi törzse , éljünk egy XIX. századi hasonlat­tal — igen szép, új virágzásba szökkent, megváltozott felfo­gásunk magáról a költői mű­fordításról. Egy régebbi és igen heves vitát észrevétlen eldöntött a gyakorlat. Az át­­költésnek, a formai hűtlen­ségnek, az eredeti ,,kijavítá­sának” vége; győzött, meg­­másíthatatlanul, a hűség, úgy is mondhatnám a műfordítói realizmus. Ismert tények ezek. Amikor a Nyugat költő­fordítói továbbfejlesztették a XIX. század hagyományát, mely főként az olvasó palléro­zására, a nemzeti csinosodás kedvéért fordított, a világiro­dalom tolmácsolását műhellyé alakították. Műhellyé olykép­pen, hogy átmenetileg — kü­lönösen fiatalon — egyrészt saját fordulataikat, költői gyakorlatukat kísérletezték ki benne, másrészt, mintegy művük mellé „erkölcsi” tá­maszul, a saját esztétikai tö­rekvéseiknek megfelelő világ­irodalmat plántálták át nyelvünkre. A Pávatollak, az Idegen költők, az Örök virá­gok egy-egy „mellékes” Ba­bits, Kosztolányi és Tóth verskötet, amelynek nem egy költői megoldása, filoló­­giailag kimutathatóan, bele­épült az eredeti műbe, s amelynek válogatása vallo­más a fordító-költő kora­beli ízléséről, ízl­és-törekvés­yéről. Műfordítás-irodalmunk­nak rendkívül termékeny, gazdag és hatalos, de min­denesetre szubjektív korsza­ka ez. Alapelve a beleélés bizonyos szabadsága és az az esztétikai követelmény, hogy a fordítás elsősorban jó magyar vers legyen. Ered­ménye, a fordító művén be­lül, a világirodalom némine­mű uniformizálódása, a kü­lönböző korú és karakterű költők bizonyos összemosó­dása, — éppen a fordító-köl­tő erős egyénisége következ­tében. Persze korántsem áll, hogy a Nyugat nagyjai min­dig ilyen műhelytanulmány­ként, ilyen szubjektív mó­don fordítottak, a Shakes­peare. Dante. Goethe. Sophok­les tolmácsolások például semmiképpen sem tartoznak ide, de mellettük, az ő mód­jával alkalmazott beleélő módszerükön bátorságot kap­va, felburjánzott a beleélés­nek és az átköltéseknek nem egy olyan vadhajtása, ame­lyen többé-kevésbé csak címke volt a világirodalmi név. Az utóbbi évek fejlődése, műfordító irodalmunk új virágzása — mint említettük — ez után a szubjektivizmus után tett pontot. Mai köl­tőink kezén a műfordítás önállóbb, egzaktabb műfaj lett, melyben a tudós műves­­ség szabályai a döntők. Weöres Sándor most mégis azt írja műfordításai elé, hogy gyűjteménye „sok hangszer­­ének, egyetlen sípon”. Vajon ez azt jelen­ti, hogy visszatért a nyuga­­tosok módszerére? Vajon kö­tetében csakugyan egyetlen síp-szólam tolmácsolja a vi­lágirodalom zenekarát? A „tudós” versfordítás­hoz két dolog kell Egyrészt az eredetinek már-már Ka­rinthy készségű átélése, másrészt a visszaadás formai képessége, széles stílus-, és hang­skála. Aki csak valame­lyest is járatos Weöres Sán­dor költői művében, az tud­ja milyen gazdag bőséggel rendelkezik mindkét talen­tummal. Szégyenkezve szá­molok be erről, hiszen olva­sói és tisztelői előtt annyira ismert stiláris érzékenysége, átélő és szuggesztív megidé­ző képessége. Kevés költészet van, amely egy zárt oeuvre­­on belül annyiféle hangot, stílust és variációt felölel­ne, mint az övé. Az egyé­niség is valahol mélyebben rejtőzik benne — versei bár­mennyire is azonnal felismer­hetők — mint Kosztolányié­ban, vagy Tóth Almádéban. Nem, semmiképpen sem mű­hely számára a fordítás, vagy legalább is nem úgy mű­hely, mint mestereinél. Köte­tében a világirodalom külön­böző hangjainak árnyalatos tagolódása szembeszökő. Há­romezer év költészete, mert a Malhábháratától kezdve majd annyit ölel fel a kö­tet, s úgy nyílik szét, mint egy legyező. S mint illik, csak vékony száj tartja egy­be a külön elemeket s arra se könnyű rájönni, hogy mi ez a tartó szál, ahogy pél­dául Szabó Lőrincnél in­­káb tudni lehet. Mert Szabó Lőrinc a vers intellektuális vázát ragad­ja meg — ez az ami az ő líra-legyezőjét egy­befűzi — és gondolatáthúzá­sait, sajátos rímeit ráaggat­­ja a különböző korú és stí­lusú versekre. Weöres Sán­dor nála alkalmazkodóbb s csak aki jobban odafigyel ve­szi észre vissza-visszatérő merész szókapcsolásait, ösz­­szeolvasztásait, tömörítő meg­személyesítéseit; — ez az ő kapcsoló eleme, amely éppen hogy saját költé­szetének eredménye s nem arra való kísérlet. (Mellesleg Szabó Lőrincé is ilyen.) S vég­eredményben Weöres Sán­dor ben­gáli-tüzű költői kí­sérleteinek hol felcsóváló, hol lelkes bámulói ezekben a műfordításokban olyasfajta eredményekben gyönyörköd­hetnek, olyan elkápráztató nyelvi találatok tűzijátékát élvezhetik, am­elyeket a költő saját költészetéből csent el Csak a fogalom másik ér­­telmében és ott is csak bi­zonyos részben van a Lélek idézésének műhely jellege. A roppant terjedelmű, gazdag világirodalmi válogatásban van két-három terület — a kö­tet csúcsai — amelyen érezni az ős­keresést vagy azt a bizonyos világirodalmi „erköl­csi” támaszt. A kínai és in­diai részre gondolok első­sorban és sejthetően a mo­dern franciákra. Mindegyik rész egy-egy újdonságot je­lentő önálló kis kötet lehet­ne. Kis kötet? A keleti köl­tészetet harmadfélszáz oldal tolmácsolja olyan gazdag vá­logatásban s nem is említ­ve, hogy olyan színvonalon, ahogy ez nyelvünkön nem szólalt meg soha. A horatiusi ódáknál bonyolultabb rit­musú rímes keleti vers olyan , természetes és buta pompával nyílik ki ebben az átültetésben, hogy a mű­fordítói bravúr és egzoti­kum megízlel­tetése a XII. századi Csaladéva költésze­téből például ide kívánko­zik. Szekfavirágleheleteu hatagos-örömillatú délövi szélben, fülemüleszavu, kusza méhzizegésű lugas susogó sűrű­jében Hari vigad a gyönyörű dalu kikeletben sírjon az elhagyatott, íme táncol a vadörömü lánykaseregben. De míg a kínai költészet­­ szemlélődő bölcsességéből, a mieinknél árnyalatosabb és kevésbé impulzív érzelmi világából szivet-lelket gyó­gyító üdülés meríteni, s ahogy üdülés gyönyörködni India költészetének káprázatos és buja varázsában, úgy leg­följebb csak haszos és ta­nulságos a modern franciák megismerése, mert a Reverdy, Mid­haux és az ismert szürrea­listák verseiből átültetett s kissé extrémen válogatott köl­tészet fellazult s ugyanakkor elvont versépítése számunkra inkább csak érdekes, min­t meggyőző. De ha már e műhely­terüle­tek ürügyén félig meddig ka­lauzává szegődtünk a Lélek idézésének, hadd folytassuk a kötet bemutatását. Mert ha le is nyűgözi az olvasót a for­dító varázsa, egy ilyen nagy kötet mégis maga a dzsungel. Nehéz benne meglelni a cso­da­fákat, kikerülni az itt-ott egyhangú szavannát, fellelni a sűrűségben a nagy­ költészet egzotikus madarait. Mert a keleti költészet gazdag és szinte utolérhetetlen tolmá­csolásán túl a líra egészen m­ás tájain, bőven akadnak még kiemelkedő nagy fordí­tás-teljesítmények. Hadd em­lítsük a középkori német köl­tészetet, a francia népdal-for­dításokat, az oroszok közül Puskin, Lermontov, Sevcsen­­ko és Jeszenyin műveit és a modern nyugati irodalomból a Garcia Lorca és Eliot tol­mácsolásokat. (Kár, hogy Eliot Puszta országa mellől hiá­nyoznak a költő jegyzetei, mert így a kommentárt kívá­nó világhírű költemény a be­­avatatlan olvasó számára alig érthető.) Mennyi költő s hányféle hang! S ha vannak is arány­talanságok a kötetben (pél­dául, hogy Rilke egy verssel szerepel s hogy a húsz sor Chaucer nem hat ilyen rövid kivágásban) mekkora gazda­godása irodalmunknak ez az összefoglalás! S ha a végére érve visszagondolunk Weöres Sándor bevezető versére, újra csak a szerénysége, ami lenyű­göz. A régi nagyok szerénysé­ge ez — ahogy maga a Lélek idézése máris legjava műfor­dítás köteteink mellé kíván­­kozik. (Európa Könyvkiadó) LENGYEL BALÁZS A NEMZETKÖZI ZENETUDO­MÁNYI TÁRSASÁG június 23— 28-ig Kölnben tartja hetedik kong­resszusát, amelyre a világ minden tájáról mintegy 700 zenetudóst várnak. Magyarországot Barta Dé­nes, a Zeneművészeti Főiskola ta­nára képviseli. A forma: új könyvsorozat, a tartalom: új fajta publici­snikai írások gyűjteménye. Ket­tős jogcímük van tehát arra, hogy néhány per­cig elgondolkozzunk Dezséry László kötetbe gyűjtött Hétvégi jegyzetein­, amelyek rövid idő alatt példátlanul népszerűekké váltak a rádióhallgatók körében. Sőt, szigorúan véve, a megemlékezést harmadik szempont is indo­kolja: témakörük, problémakörük, okfejtésük és esetleges iránymutatásuk pontosan tük­rözi országunk és népünk történelmének egyik legnehezebb esztendejét. Mély sebek estek mindnyájunkon 1956-ban, a következő év a gyógyítás és a gyógyulás kora volt — és ebből a gyógyításból Dezséry derekasan kivette ré­szét. Ha az utókor meg akarja majd tudni, mi mindenen mentünk keresztül nem is olyan ré­gen, ha fel kívánja idézni a megnyílt szaka­dék széléről való visszatán­torod­ásunk felejt­hetetlen napjait, biztos iránytűként nyúlhat a »­Hétköznapok” sorozatának eme kötete után. A közelmúlt magyar história egy-egy mozaik darabja mindegyik „hétvégi jegyzet” el­hangzásakor mélyreható felrázója érzésnek és gondolatnak, lenyomtatva tanulságos és jel­lemző dokumentum. Amikor most, esztendő múltával végigolvas­suk azt, amit a rádióban 1957 folyamán De­zséry szavaiból végighallgattunk, emlékeze­tünkbe ötlik mindaz, amiről akkor azt­ hittük, hogy megoldhatatlan. Ma viszont legtöbb prob­lémájukra már úgy emlékezünk vissza, mint valamilyen nyomasztó, lidérces álomra. Mi­kor álmodtuk? Úgy tűnik, hogy régen. Ez mu­tatja legjobban, mekkora utat tettünk meg azóta. Egy tiszántúli parasztember arra kéri a rádiót, segítse visszahívni feleségét, öt kis gyermeke anyját, aki egy kovácsmesterrel külföldre szökött. Ez az első téma, mögötte a disszidálók és disszidálások zavaros erkölcsi hátterével... Azután öreg szüleinkről hallot­tunk — olvasunk, akiket először dajkaként al­kalmaztunk gyermekeink mellé, később rájuk bíztuk a bevásárlást, a főzést, a takarítást. Mi lesz naost velük, amikor sok dolgozó asszony előtt bezárul a gyár, a hivatal ajtaja és ott­honmaradva, maguk is könnyedén el tudják végezni azt, ami eddig a kedves öregek szíve­sen vállalt feladata volt? ... Mit tegyünk gyer­mekeinkkel, akik — úgy érezzük — napról napra erősebben és messzebbre távolodnak el tőlünk? ... Jól használjuk-e fel a vasárnapo­kat és az egyéb pihenőórákat, amelyektől az elmúlt évek túlzott, esztelen hajszájában el­szoktunk és ma már nem is tudjuk, mit kezd­jünk velük... Igaz-e, hogy mélyül a szaka­dék iskolai és családi nevelés között és mit kellene — lehetne tennünk, hogy e szakadék fölé hidat építhessünk ... Van persze probléma ezeken kívül is bősé­gesen elég. Az utóbbi időben romlott a nem­zet modora, „mi vagyunk az egyik leghango­sabb nemzet” ... A földön a legfőbb jót ott­honunktól várhat­juk, tapintatlan és figyelmet­len viselkedésünkkel mégis mi magunk játsz­­sz­uk el otthoni boldogságunkat... A gyerme­kek fokozódó eldurvulásának számos jele vesz körül bennünket és lehetetlenség ifjúsá­gunkat meghagynunk abban a hitben, hogy a demokrácia a sületlen viccek, a kellemetlen­kedés és a trágárság szabadsága... A Buda­pestet most másodszor ért hadipusztítás után megint újjáépítünk. De vajon megbecsüljük-e majd a tatarozott házakat, utcákat... És olvasunk sok minden másról: atomkor­szakról és panaszkodó emberekről, szülői munkaközösségekről és mértéktelen ivásról, házassági hirdetésekről és hiányzó vagy meg­levő tapintatról, a „világűrben repülő” gyárt­mányról és azokról, akiknek mindig jobb a másik ország, városi és falusi örömökről, gon­dokról, bánatokról. Van, akit az egyik téma érdekel, van, akit a másik. De olyan olvasót és olyan rádióhallgatót nem tudok elképzelni, akinek Dezséry valamelyik gondolatfűzése nyomán meg nem mozdulna valami a szíve táján... Pedig nem egyszer „apró életek­ről”, „apró sorsokról” beszél. De úgy, hogy éppen ezekből az apró sorsokból lesz jól lát­hatóvá az egész. A tegnap problémái vonulnak tehát el még egyszer előttünk, emlékeztetőül és okulá­sul. Persze, akadhat, aki kifogásolja, hogy a legtöbb probléma megoldására a „Hétvégi jegyzetek” írója nehezen, vagy alig talál meg­oldást. A magunk dolgát őszintén kell ismer­nünk ... A határozataink saját életünkről nem lehetnek olyanok, amelyek az egyik erkölcste­lenséget a másikkal gyógyítják ... Az emberi érintkezés terén nagy léptekkel kell utol­érnünk a vágyainkat... Abból kell kiindul­nunk, hogy az egész társadalom felelős a ne­velésért, és hogy a többi szülő éppen úgy sze­reti a gyermekét, mint mi... Gyermekbarát társadalmat kell kialakítanunk, amely sokkal szebb, mint amikor kiki majomszeretettel sze­reti a maga gyermekét... Igen messze va­gyunk még attól, hogy a közöst úgy becsüljük, mint a magunkét. Az út még hosszú ... Több megértéssel, több szeretettel sokkal boldogab­bá tehetnénk az ifjúságot... És így tovább. Mindez kétségkívül igaz. De nagyon általáno­san hangzik és kevéssé mutatja meg a bajok­ból való kikecmergés gyakorlati útját. A bí­rálók azonban ne felejtsék el, hogy amikor ezek a probléma­felvetések elhangzottak, még nagyon is cseppfolyós volt minden. És már az is bátorságra, tiszta szemmértékre val­lott, ha valaki meglátta a bajok gyökereit és rájuk is mutatott. Ma már természetesen sok mindenről mást is, többet is tudnánk mon­dani. A kivezető útra, a megoldás helyes mód­jára rádöbbentett a közben eltelt idő. Az Úr iránti nagyon sok megértés talál­ható Dezséry minden írásában. Éppen ezért meglep, ha olyat mond, ami inkább hátra­felé, mint előre mutat. Ilyet csak egyetlen egyet találtam: a gólyameséről szólót. Kár hangoztatni — írja —, hogy a műveltség dol­ga elhagyni a gólyamesét. „A gólyamese nem babonáskodás, nem szembeszegülés természet­­tudományos ismereteinkkel. Csak akkor lenne az, ha a szülők maguk is hinnék a gólyame­sét.” Ezt veszélyes álláspontnak érzem. Tehát amit magam nem hiszek el, azt gyermekem­mel nyugodtan elhitethetem? De azt sem fo­gadom el, hogy a gólyamesével „a szülők hoz­zászoktak és gyermekeiket is hozzászoktatják ahhoz, hogy az életnek ezen a területén ta­pintattal és szűkszavúan kell mozogniok”. Nagy a különbség tapintat és az igazsággal való határozott szembefordulás között. Az életnek erről a nagy — talán legnagyobb — kérdéséről tapintattal kell és lehet beszél­nünk. De ez a tapintat ne vezessen oda, hogy kibújjunk a felelősség alól és a reánk váró ta­pintatos felvilágosítás helyett a gyermek az iskolában, a barátoktól, az utcán ezt a felvi­lágosítást nagyon is tapintatlanul, sőt dur­ván, minden illúziót szétrombolóan, esetleg egész élvére kihatóan kapja meg. ».. Jólesik, hogy más különvéleményem nem akad ezzel a szívvel írt kötettel szemben, amelyre Dezséry László egyik rádióelőadásá­nak néhány szava kívánkozik mottóul: „Sze­ressük egymást, mert szeretetre éhes az em­ber. A kicsi és a nagy mind szeretetre vágyik. Akkora melegségre van szükség az élethez, hogy a gyengék se fagyjanak meg benne. Olyan szükség van a szívre, mint a falat ke­nyérre .. KEMÉNY ISTVÁN A község izgalma M. KONOPNICKA ELBESZÉLÉSEI K­épek a századvégi Len­gyelországról. Az áldoza­tait tömegesen szedő, a kapi­­talizálódás szomorú képei. A kiszolgáltatott kisemberek éle­te mindmegannyi kegyetlen dokumentum a felfelé törő len­gyel polgári társadalom törté­netében. Konopnicka művészi pálya­futása részben erre az időszak­ra esik. Szenvedélyes érdeklő­déssel és mély felháborodással szemléli az emberek egyszerű, sivár hétköznapjait kitöltő nyomort, vergődést — a nép gyötrelmeit. Hősei kisemberek — nyomorultak. Életüket reá­lisan szemléli és ábrázolja, bár művészi konzekvenciái­ban nem lépi túl a polgári hu­manizmus határait. Látásmód­ja és írói módszerei azonban mentesek a patetikus, idilli, emberbaráti ömlengésektől és naturalista nyomor- és romlás­kultusztól egyaránt. Elbeszélései között a legkü­lönbözőbb jellegű írásokat ta­láljuk a tulajdonképpeni elbe­széléstől kezdve a novellisz­­tikus riportig, zsánerképig és a szociográfiai leírásig; de min­den műtípusban a kisemmizet­tekkel való együttérzés és az elnyomók gyűlölete vezérli tol­lát, írásainak színhelyei­t a nyomor iskolái. „Betöréses .. című elbeszélése öt éhező pa­rasztgyerek „bűnének” képmu­tató és embertelen bírósági tárgyalását ábrázolja. Az elbe­szélés lapjain a polgári bírás­kodás kritikája általános érvé­nyű társadalombírálattá széle­sedik. Egy másik elbeszélésé­ben — a művészi riport eszkö­zeit nagyszerűen alkalmazó „Képek a börtönből” c. írásá­ban a tárgyalóteremből a bör­tönbe vezeti olvasóját, hogy betekinthessen a társadalmon kívüliek „életébe”. A valóságot pontosan visszaadó helyzetle­írásai nagyszerű lélektani meg­­figyeléssel párosulnak és min­denféle publicisztikai kinyilat­koztatást mellőzve mondja ki ítéletét a polgári rend igazság­szolgáltatása felett, amely nyo­morultakat büntet, nyomoru­kért — nyomorral. A „Képek a börtönből” — elriasztó kép­halmaz; elriasztók embersé­gükben megfogyatkozott már­tír-bűnösei is, de — sajnos — kétségbevonhatatlanul reális és igaz volt mindez. Az írás az európai börtönirodalom leg­jobbjai közé tartozik. Kissé oldottabb hangulatú az egyszerű emberek hétköznap­­jainak örömét, bánatát, kínló­dását ábrázoló „A mi lovacs­kánk” c. elbeszélés. Tiltakozá­sa fájdalmassá válik, mikor a félrevezetett emberek gyilkos ösztöneivel találja magát szemben. A Lengyelországban oly súlyos és különös formát öltött bűnbak­ kereső antisze­mitizmus embertelenségét mu­tatja be a „Mendel Gdanski” c. novellában. A humanizmus és az embertelenség ily közvetlen összeütközése az írónőben mélységes fájdalmat szül és a pogrom után szinte együtt mondja hősével: „ ... bennem meghalt ennek a városnak a szíve!.. . Mendel Gdanski vezet át a publicisztikai karakterű írá­soktól a szorosabban vett elbe­szélésekhez, amelyben (Floren­­tyna kisasszony, Banasiowa, Maryska) közelebb kerül az egyes emberhez, problematiká­ja is individuálisabb lesz és hősei, társadalmi terheiken kí­vül még egyéni sorsuk kereszt­jeit is hordozzák. Ennek meg­felelően ábrázolási módszere is módosul: bensőségesebbé vá­lik, nagyobb szerepet kap a megfigyelés és az analízis; az alakok valóságos novella-hő­sökké nőnek. Amit azonban nemcsak a lengyel, hanem az egész euró­pai irodalom is a magáénak vallhat — az a kötet címadó szatírája: ,,A község izgalma”. A polgári filantrópiát, képmu­tatást számos író iktatta doku­mentummá művében, de Ko­nopnicka talán az elképzelhető legjobb megoldást választotta: öregembert árverez a község hivatala. Irgalomból, emberba­ráti gesztusként, hogy derék családhoz kerüljön öreg nap­jaira, és ne koldusként kény­szerüljön befejezni életét. A község fizet is gyámolítottjá­ért! A jelöltre igényt tartó „pó­­gárok” azonban keveslik az öreg „hozományát”, mert nem látszik munkabírónak. Ők ugyanis munkaerőt vesznek, munkaerőt, aki hasznot hajt és még fizet is érte a hivatal. Egyetlen ókori rabszolgavásár leírása sem szolgáltathat any­­nyi keserűséget, mint ez az egyszerű gyámszéki ügy, íme: a polgár lelke meztelenül. A szatíra Konopnicka egész elbeszélő művészetének ki­emelkedő alkotása és bár az írónőnél jelentősebb szerző is bátran vallhatná magáénak, a kötet általános értékeire vo­natkozó ítéletünkben mégis tartózkodóbbnak kell lennünk, mert az írásokból hiányzik az egy-egy mű eszmei hatókörén túlmutató, szélesebb társadal­mi és történelmi szférákra is kisugárzó, átfogó gondolati tartalom. Konopnicka művé­szete kisebb, de jelentős és ér­tékes szférában: a vergődő em­ber életének bensőséges, együttérző, s a legnemesebb realista eszközökkel történő ábrázolásában­­ érvényesül. (Európa Könyvkiadó) KAJETÁN ENDRE

Next