Élet és Irodalom, 1958. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)

1958-03-28 / 13. szám - Illés Béla: Dal a harcról és a győzelemről • széppróza (5. oldal) - Csohány Gabriella: Mocsarak • vers (5. oldal) - Csepeli Szabó Béla: Tiszta szerelem… • vers (5. oldal)

ILLÉS BÉLA: DAL A f­ASCKOL és a crőzeteMRŐ­L Déltájt felhasadtak a piszkos, túl­tömött szalmazsákokra emlé­keztető hófelhők és ontották ma­gukból a nedves vattacsomókat. A hó földet érve azonnal olvadni kez­dett, sárrá alakult. A barnásszürke hófelhők megkönnyebbülve nem magasabbra emelkedtek, hanem le­ereszkedtek­­— szinte a háztetőkig. Délután egykor az utcák homályo­sak — a lakások sötétek. A ferdeszájú, szúrós tekintetű, ke­szeg Molnár (a szociáldemokraták újpesti szervezetének titkára) fel­gyújtotta a villanyt — a mezítelen körték sárgás fénye bevilágította, de nem tette barátságosabbá a hosz­­szú, keskeny és alacsony termet, a munkásotthon téglaalakú nagyter­mét. A világosság leleplezte a te­rem falainak csúnya foltjait, a bú­torok (a dobogón álló hosszú asztal és az asztallal farkasszemet néző széksorok) törődöttségét. És a vil­lanyfény mintha a terem nehéz szagát is fokozná. — Szellőztetni kéne — figyelmez­tette önmagát Molnár, de ahelyett, hogy az ablakokat kinyitotta volna, gyorsan eloltotta a villanyt. Rossz­kedvű volt, nagyon ideges. Hogy foglalkozzon valamivel, egy székre állott és zsebkendőjével letörölt va­lamit a falon lógó képeken, Ferenc József ideje óta felhalmozódott por­ból, amely szinte felismerhetetlenné tette Marx és Lasalle jól ismert arc­vonásait. Ahogy ebbe a reményte­len munkába kezdett, eszébe vil­lant, hogy sürgős dolga van. Leug­rott a széléről és sietős léptekkel az ajtónak tartott. Mielőtt kiment, anélkül, hogy tudta, vagy észrevet­te volna, ismét felgyújtotta a vil­lanyt. A szociáldemokrata párt budapes­ti titkárságát kereste telefonon. Vagy tízszer kérte a számot — egy­másután öt számot —, de a telefon­­központban dolgozó kisasszony, mindannyiszor ugyanezt válaszolta: valamennyi szám foglalt. Végre! Jó tíz percen át tárgyalt — főleg ő beszélt. Keserűen, neki-nekivadulva. A tárgyalás eredménye nem nyug­tatta meg. Mikor a kagylót letette, összehívta a munkásotthon személy­zetét.­­"A délutáni értekezletre sen­kit ne engedjenek be, akinek sáros a cipője — adta ki erélyesen a pa­rancsot. Senkit! A munkásotthon nem disznóól...* A terem már jóval öt óra előtt zsúfolt. Molnár kelletlenül ál­lapítja meg, hogy sok az idegen. Többnyire fiatalok, sok leszerelt katona: egyenruhában, civil kalap­pal vagy sapkával. — Pestről jöttek volna? Ezektől kitelik, hogy mozgósítottak. Egy leszerelt tüzért megszólít: — Ha jól emlékszem, mi már ta­lálkoztunk? — Aligha! Óbudai vagyok — de ott sem jártam jó négy évig ... — Hát ide miért jött, — ha nem idevalósi? — Szociáldemokrata vagyok, azért jöttem — feleli jókedvűen ka­csintva a tüzér. Molnár tudja, hogy a nyurga, szőke fiú nem mond igazat. Dehát ki mond manapság igazat? Jó lenne... Itt Molnár erőszak­kal megszakítja a gondolatsort, ön­magának sem meri bevallani, hogy — szerinte — mi lenne jó. Nem vizsgálódik tovább, tudja, hogy a teremben sok az idegen. Számára idegen mindenki, aki nem újpesti és nem szociáldemokrata. Hisz dél­ben a budapesti titkárság is ... Az a Hamburger... — Azok is vakok. Klárik — Kun ellen? Eh! Jó lenne ... Otthagyja a termet, a titkári szo­bába megy. Telefonálni akar. Per­sze — megint minden szám foglalt. Leszidja a telefonos kisasszonyt. De ez sem használ. — A legjobb lenne ... Kopognak az ajtón. — Tessék! Alacsony, sovány, szőke, kéksze­mű, nagyon fiatal ember jön a szo­bába. Halk szóval mutatkozik be: — Lékai János vagyok. Molnár ismeri a nevet. Hm. Ez a taknyos enyike azoknak, akik me­rényletet követtek el Tisza István ellen! És most — kommunista. Még csak ő hiányzott ide ... — Mit kíván? — Az újpesti szociáldemokrata ifjúmunkások vezetőivel szeretnék megismerkedni. Úgy tudom, itt a helyiségük. — Mit akar a mi ifjúmunkásaink­tól? — Szeretnék megismerkedni ve­lük — és beszélgetni egy keveset — az időszerű kérdésekről. — Hagyjon békét a mi fiatal­jainknak! Maga nélkül is elég ba­jom van velük. Mintha mindenki megőrült volna .. . — Néha, mikor fáradt vagy ide­ges az ember, valóban azt hiszi. De aztán, ha kipihente magát, rájön, hogy tévedett — felel kedvesen, szinte lányosan mosolyogva Lékai. Ezt a mosolyt már nem bírja el Molnár. Elhatározta, hogy erélyes lesz és nála az erély mindig (vagy legalábbis majdnem mindig) gorom­baságban nyilvánul. — Már megmondottam, értsen végre a szóból: az ifjúmunkásaink nincsenek itt és amikor itt vannak — a mi pártunk rendelkezik velük. És különben sincs időm fölösleges lefetyelésre. Lékai bűbájos mosollyal és udva­rias (talán kissé túl udvarias) meg­hajlással búcsúzik. ■3frA terem már régen tele van — de még egyre özönlik a nép. Most főleg újpesti munkások jön­nek. A zömök, cigányképű Potyon­­di, aki a januári sztrájktól októbe­rig katonai börtönben ült, a hatal­mas termetű szőke, mindig nyugodt és mindig határozott Paksival be­szélget. Mellettük Apáthy Sándor, a fás Apáthy, aki nemrég jött haza orosz fogságból, ahol négy eszten­dőt töltött. A bőrös Kálmán Izidor Szatmáry Sándorral vitatkozik — a „bolygó tanítóval” — aki másfél év­tizede bolyong, minden évben má­sutt tanít, a felettesei tudják, hogy miért. Éles, majdnem visító hangon beszél: — Köztársaság? Szép! De ki ve­zeti, melyik osztály a köztársaságot? Ez a kérdés! És az, hogy mit adott a köztársaság a munkásosztálynak? Békét? Szép! És ha béke van, ki ellen szervezkednek, fegyverkeznek a tiszt urak? És ki vág a fejükre, ha a munkást nem fegyverzik fel? — Magyarország — ezt jegyezze meg, Szathmáry elvtárs —, nem olyan nagy és nem is olyan ország, mint Oroszország — szólal meg ké­retlenül Molnár. — Nem Oroszor­szág! — ismétli a szót. — Sajnos! — válaszol Szathmáry helyett Apáthy. — Mit szól ehhez, Paksi szaktárs? — keres támogatást Molnár. Az óriás Paksi nyugodtan, lassan, csen­des hangon válaszol. Az ördög érti, hogy történik: az ő csendes hang­ját nem nyeli el a terem zúgása. — Tudja, Molnár szaktárs, Apáthy sok érdekes, új dolgot me­sél — sok érdekes, új gondolatot vet fel. Jó lesz egy kicsit gondol­kozni. Tudja... — Tudom. Magyarország nem olyan, mint Oroszország. — Hát ez bizonyos! De az már vitás, hogy ennek örülni kell, vagy ezen sajnálkozni kell. Az ülést Paksi nyitja meg. Nehéz elhinni, de így van: kissé ideges. És nem olyan egyszerű, nem olyan köz­vetlen, mint máskor. És — miután a megszokott szavakkal üdvözölte az összegyűlteket — felemelt han­gon mondja ki — kikiáltja — a leg­­megszokottabb mondatot: átadom a szót az előadónak. Rövid szünet, ezután: — A vitaülés előadója — Kun Béla elvtárs. Átadom a szót. * K­un nem az előadói asztal mö­gött, hanem előtte áll. Még egészen fiatal ember. Középterme­tű, szélesvállú. Húsos ajka van és nagy szeme. Szürke? Barna? Nem tudni. Mindenki tolong — nemcsak azok, akik állnak, azok is, akiknek jutott szék. Nem azért, hogy kényelme­sebben helyezkedjenek el, hanem, hogy biztosak legyenek, érezzék: itt vagyok! Kun Béla... Először csak nevét hozták az Oroszországból hazaszi­várgó hadifoglyok és a nevével kap­csolatban hihetetlenül hangzó me­séket. Micsoda? Hogy egy magyar hadifogoly Oroszországban hadsere­geket vezet? Meséld az öregapád­nak? Ne tarts engem bolondnak ... Aztán megjöttek — hogyan jöttek, nem tudni, de megjöttek — és nagy titokban kézről kézre jártak Kun Béla apró könyvei: Ki fizet a hábo­rúért? Mit akarnak a kommunis­ták?... Kié a föld? Szép, szép. Legyen a föld azé, aki megmű­veli ... Vezesse az államot a mun­kásosztály ... Szép, szép! De csak nem gondolátok komolyan? Min­den józaneszű ember tudja, így van ezer esztendő óta: aki a nagybirtokos urak ellen szót emel — vagy éppen kezet emel —, azt darabokra tépik,­ — ha ideje­korán nem szedi a lábát. Aki meg még a Habsburgok ellen is beszélni merészel... Annak a kunnak bizo­nyosan megártott a szibériai hideg. Vagy túlságosan besütött neki a vodka! Aztán... A sok százéves monarchia összeomlott, Magyaror­szág köztársaság és már komoly em­berek sem átallanak földosztásról beszélni? Beszélni! Dehát a szó nem tör csontot. Viszont annak a csont­jait, aki komolyan veszi ezt a szót, aligha vállalná a Magyar Általános Biztosító. Aztán... Hogyan jött haza Kun Béla, nem tudni. Nehéz is el­hinni, nem is lehet elhinni, hogy annyi őt leső őrség, zárlat, fogadó és igazoló különítmény figyelmét kijátszva, valóban hazajött. Ez hi­hetetlen! De hogy itthon van — már egy hete itthon van — ez ta­gadhatatlan. Senki sem látta ugyan, de a hangját az egész ország hall­ja... Kommunisták... Proletárdik­tatúra ... És most itt áll. Azazhogy nem áll, hanem sétál az emelvényen. Sétálva beszél. Semmi különös sincs rajta, semmi rendkívüli — és ez a leg­csodálatosabb! Kun Béla... Sokan remélték, hogy nem jön el. Nagyon sokan hitték, hogy eljön. Itt van. Mindenki elfelejtkezik arról, hogy tapsolni illene. Még a csodálatosan ragyogószemű Korvin Ottó és az aszkéta külsejű Sallai Imre is. Sőt a Lékai köré tömörülő ifik is. Csend. A terembe zsúfolt ezernél jóval több munkás között talán egy sincs, aki meg tudná mondani, miért tart­ja vissza a lélegzetét. De valameny­­nyi úgy érzi, hogy ez a köteles­sége. — Elvtársak! Lenin elvtárs for­radalmi üdvözletét küldi a magyar proletariátusnak! Most kitör a tapsvihar. Ezer pöröly sújt le ezer üllőre. Az óceán ezer hulláma rohan a sziklának — nem azért, hogy szét­zúzza. Fel akarja emelni. Magasra, magasra... — Lenin! A terem egyik sarkában — száz ember közé ékelve és mégis szörnyen egyedül áll Molnár. Mo­solyog. Nevet. Nem szemével és szájával, hanem a ifjújával. Hát ilyen naiv ember Kun Béla? Szal­malángnál akar ökröt sütni — a délibábból akar várat építeni. Sze­gény bolond. Hálistennek — ez is bolond. Kun beszél. Nem szónokol, hanem előad. Nincsenek részegítően szép szavai, de nagyon sokat tud és csu­pa olyan dolgot tud, ami érdekli a munkásembert. Nem szorítja ököl­be a kezét, nem fenyegeti az eget — de néha felemeli a hangját. Taps szakítja meg az előadást... Kun elhárító mozdulatot tesz. — Ezt nem én mondottam, elv­társak, ezt Marx tanította... öt perc múlva ismét taps tör ki. — Ezt sem én mondottam, elv­társak, ezt Lenin hirdeti... Lassan beszél, szinte tagolva. Nem rohanja le hallgatóit, ellen­kezőleg, időt ad nekik arra, hogy gondolkozzanak. Sok olyat mond, amit az emberek már tudnak — csak eddig egy kicsit másképpen tudták. De nem kevés egészen újat is mond, olyan újat, ami akárme­lyik gondolkozó embernek eszébe juthatott volna. Történetesen Lenin­nek jutott eszébe ez az új gondo­lat. És — történetesen — Kun Béla hozta el Magyarországra. Kun lassan, tagoltan ejtett sza­vait ezer agy lázas sietséggel igyek­szik feldolgozni... Tehát ez az... Ez a bolsevizmus. Hisz ez tulajdon­képpen — a szocializmus. Semmivel sem több — de nem is kevesebb. Szocializmus... Dehát akkor miért uszít ellene olyan keményen a szo­cialista Garami, a baloldali Kunfi, a forradalmár Bőhm. Különös! Eny­­nyi az egész? Hisz én is így gon­doltam ... — Érdekes lesz, hogy mit fog válaszolni a vitaszónok? A vitaszónok — a szociáldemok­rata Klárik — az emelvényen ül — Paksi mellett. Figyeli Kunt, jegyze­teket készít és közben (fejét csóvál­­gatva) Molnárral szemez, Molnár — többszáz fej fölött — szemével kér­dezi: ledorongolod? Agyonütöd? Klárik mosolyogva bólint igent. De mikor rákerül a sor — a szociáldemokrata pártközpont kül­dötte nem ütötte agyon Kun Bélát. Mivel az idő nagyon előrehaladott és az elvtársak s egész napi munka után bizonyára fáradtak — enge­­delmet kért arra, hogy válaszbeszé­dét a következő vitaülésen mond­ja el. Klárik Ferencet is megtapsolták. Egy maroknyi ember csalódást érzett, néhányan gúnyosan moso­lyogtak — a nagy többség őszintén örült. Valljuk be, az emberek nagy többsége még a legizgalmasabb vi­taülésen is örül, ha az ülés előbb ér véget, mint remélni lehetett. Klárik Ferencet tehát megtapsol­ták. És felhangzott a dal: Fél szocialisták sorakozzunk Dobszóval. A zászló lobog . . . * A teremből kiözönlő tömeget fű­tötte és együtt tartotta a dal — egész az Árpád útig. Ott apró csoportokra töredezett. Hideg szél fújt, az emberek éhesek voltak és fáradtak. De azok, akik Budapest felé tartottak és eddig újpestiek és rákospalotaiak közé voltak ékelve, most tömörültek. Nem voltak olyan sokan, mint Molnár gondolta — ta­lán negyvenen-negyvenöten. Egy vil­lamosra való. És — mert szeren­cséjük volt — kaptak egy szinte egé­szen üres villamost, egy zöld BVR- kocsit. Kun — Hevesi Gyula és a vörösesszőke Pór Ernő között ült. Velük szemben Korvin, Lékai és Krammer Sándor. Lékai mindig halvány arca most lázas-piros volt a lelkesedéstől. — Teljes győzelem! — kiáltotta. — Ha ezt egy esztendő, vagy még jobb, ha tíz esztendő múlva is így látod — akkor helyeselni fogok ne­ked. Egyelőre — legfeljebb egy si­került előcsatározásról beszélhe­tünk. A szociáldemokrata munká­sok — láthattátok — velünk érez­nek. A jobboldali szociáldemokrata bonc pedig — láttuk — fél saját pártjának tagjaitól is. Lékai nem válaszolt. Kun fárad­tan dűlt hátra, a szemét is becsuk­ta. A szót Hevesi vette át. Kifej­tette, hogy a régi jelszó: „Világ proletárjai egyesüljetek”, ma már keveset követel. — Ez legyen az új jelszavunk: Világ proletárjai cselekedjetek! Most az ő barna arca is lázas­piros volt. A villamoskocsi a Váci úton ha­ladt. Útját jobbról balról gyárké­mények szegélyezték. Valahol — nem messzi — egy sziréna visított — hosszan, jajjongva. Kun már ismét eleven volt. — Énekeljünk, fiúk! Ki tudja az Internacionálét? A fiúk összenéztek. Lékai lesü­tötte a szemét. Egyedül Korvin Ottó ismerte az Internacionálé szövegét és dallamát. — Hát az apátok nevét tudjátok? — kérdezte tettetett szigorral Pór Ernő. — Azt megtanultuk, tehát tudjuk. Ha az Internacionálét megtanuljuk, azt is tudni fogjuk — felelte komo­lyan Lékai. — Igazad van, Jancsi — vette át a szót Kun. — És mert az Inter­­nacionálét tudni kell — meg fogjá­tok tanulni. Először talán a szöve­gét. Vegyetek elő papírt és ceruzát. Ha kevés a ceruza, két váltásban írtok. Nna — mozogjatok! Az első sor: Föl, föl, ti rabjai a földnek... Megvan? Helyes, megismétlem. Mikor Kun a szöveget lediktálta, Lékai felolvasta, amit írt. Egy-két apróbb hibát kellett csak kijavíta­nia. A többiek is javítgattak. — Jól van. És most ezt a szöve­get énekelni fogjuk. Nekem ugyan se hangom, se hallásom, dehát... Ernő, kérlek, segíts! — Abból baj lesz, Béla! — Jó, jó — ismerem a hangod. De azért segíts! A villamoskalauznő — fáradt ha­diözvegy — úgy érezte, hogy köte­lessége lenne figyelmeztetni utasait arra, hogy a villamoson tilos éne­kelni — és maga sem tudta, miért nem teljesíti kötelességét. Sőt — de ezt már igazán nem könnyű megérteni: mikor a kocsi a Nyugati­pályaudvarhoz közeledett, már ő is dalolt. A kocsi megállott, de senki sem sietett kiszállni. Még egyszer felhangzott a dal: A föld fog sarkából kidőlni... Néhány ember összefutott. De amikor látták, hogy senkit sem ütnek agyon , vége volt az érdek­lődésnek. A kocsi utasai szétszéledtek. Kunnal Korvin ment és Hevesi. *A hófelhők eltűntek. A nagyon távoli égbolton hidegen csillo­gott millió szem. Lékai és Sallai egymás mellett sietett az Oktogon felé. Jó ideig némán. Nehéz volt lépést tartaniok — a kurtalábú Lékai válláig sem ért Sallainak. Elsőül Lékai szólalt meg: — Azt hiszem, nem is hiszem, hanem tudom: ez a nap helyet kap a magyar nép történetében — li­hegte. — A világtörténelemben is, re­méljük — felelte Sallai. — Ugyanis a Nyugati­ pályaudvarról indulnak a vonatok Bécs, Berlin, Párizs és Lon­don felé... Sallai halkan beszélt, megfontol­tan, minden lendület nélkül, de na­gyon határozottan. Annál hangosab­ban és lelkesebben válaszolt Lékai: — A világ proletárjai egyesülnek. Egyesülnek és cselekszenek! (1935) CSOHÁNY GABRIELLA: Mocsarak Januárban a mocsár is alszik, s ki tudja már, hol a vízipók? Összetekert ostorként a siklók nem álmodnak lenyelnivalót. A csend nyirkos. Elunta magát, hajló éggel beszélget a nád. A kis ösvény bolyong, szertebomlik, veszélyeit elfödi a köd. Ki értené, mit károg a varjú, a besüppedt füzesek fölött? A zsombékon zúzmarás a fű, mint a halál, — fehér, egyszerű. Az időben árnyékok vonulnak. Szökevények. Batyuk, gyerekek. Aki süllyed, kiáltani nem mer, buggyan a láp, nyálkásan remeg — S határon túl hideg délibáb: felrémlik a tornyos nagyvilág. A menedék. Minden csupa Város! Valóságos — mégis, mint a köd — kincse, álma szétfoszlik a kósza hazátlanok ujjai között — Korhadnak, mint zsombékon a fű — Félelmetes, milyen egyszerű. CSEPELI SZABÓ BÉLA: Tiszta szerelem... Oly jó szeretni Téged, lengsz, mint illatos rétek, hajad nagy barna alkony, engedd, hogy betakarjon ... Te benned mindig nyár van, forrásom vagy e tájban, szemed két tiszta ablak, engedd, hogy benned lakjak. A világ szélben táncol, jövök vad éjszakákból — nyerek-e bebocsájtást? Hadd gyújtsak benned lámpást. Villámló mély szemeknek hűvös zápora vert meg — Kedves, ha megengednéd, nálad felmelegednék. Szíved szép parazsára ráhullna szívem ága, s égnénk, halálig hűen, tisztán és egyszerűen . . . 1958 január. ÉLET ÉS IRODALOM !

Next