Élet és Irodalom, 1958. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)
1958-09-26 / 39. szám
jCui&Lej boldiniQök, mAljphi Jókedvűen táncol Nézem a ficánkoló jószágot s mondom is a gazdájának: Jól van tartva, jól megy a sora! — Eszi a fene, csak nálunk olcsóbb a bor, mint a víz — válaszolja — s ez az átkozott dög a sört nem szereti.. . Pedig az lenne még a legolcsóbb ... A karszt elnyeli a vizet. A föld alatt folynak itt a patakok s a szikkadt nyárban a község egyetlen kútja is kiszáradt. Ilyenkor a jósvafői völgyből kell a vizet hozni. A lajtos fuvar azonban nagyon drága, drágább, mint egy vödör gyenge vinkó .. Csupa szokatlan, csupa érdekes szépség ez a táj. A felszíne kicsit zord. Annál csodálatosabb a hegyek mélye, ahol mesés barlangokban folynak a külvilágról megszökött patakok. A karszt oldalában fakadó források kisebb folyóra való vizet ontanak magukból, s van olyan is, amelyből csak időnként zúdul elő mozogva a magas sugárban felszökő víz. A természet rejtelmeit nem ismerő ember babonás félelemmel hallgatta évszázadokig a Jósvafő melletti Lófejforrás naponként ismétlődő kitörését. Babonák és legendák tarkítják a képzeletet, s mindahhoz, amit a természet alkotott, az ember csodás történetek láncait kapcsolja. Azt mesélik, hogy élt itt valaha régen valami „lófejü csuda”, egy vízivó sárkány. Minduntalan kibújt a barlangjából és a környező hegyekvölgyek minden forrását s minden patak vizét elitta az emberek elől. Egyszer azután egy őszhajú, hófehér szakállú zarándok vándorolt ezen a vidéken. Szent ember volt, de azért ő sem bírta soká a szomjúságot, s mikor egy zokogó anya haldokló gyermekének a szomját sem olthatta el, megátkozta Isten erejével a vízivó sárkányt. A zarándok átka fogott: reggelre megnőtt apa- AGGTELEK tak, a forrás ontotta a vizet, s a vízivó sárkányt senki se látta többé. Azt beszélik, hogy rászakadt a hegy s elevenen magába zárta, hogy szomjan kínlódjon, s a víz, amit kínjában magából kifújt, rést ütött a hegy oldalán. Ezt a rést azóta nevezik Lófőnek, amelyből ma is csak időnként zubog elő az áldott víz, de akkor aztán zúg és morog, mintha csak a mesebeli sárkány köpné magából hektószámra... A Lófej-forrás nem mindennapi jelenség, de titkát mégis megfejtette az ember. Jakucs László, a külföldön is neves fiatal barlangkutató, már a tudomány nyelvén igazítja ki nekem a régi népregét. — A forrás világviszonylatban ritka természeti jelenség. A görbeszívó elvével működik. Ürege, vízgyűjtője folyamatosan telítődik és csak időszakonként ürül ki. Száraz időben ritkábban, esetleg csak többnaponként, míg csapadékos időben gyakrabban, akár naponta többször is. A kitörés tompa mozgással, majd böffögés-szerű kortyolással kezdődik, amit nyomban hihetetlenül bő vízömlés követ, amely mintegy másfél óra múlva fokozatosan elapad. Páratlan élmény a Lófő kitörése .. ( * Hazánk — és jogosan mondhatjuk — Európa egyik legszebb természetvédelmi területe a Cserehát és az aggteleki fennsík vidéke. A nagyközönség tudta nélkül is szervesen kapcsolódik a magyar föld kulturális kincsei közé. Bár ezt a kultúrát a természet teremtette és az ember csak felfedezte, mégis kultúránk értéke itt a földalatti cseppkőbarlangok mesés világa, csakúgy, mint az ősi emberi kultúráról tanúskodó templomvárak, régi-régi kőházak és a barlangok iszapjából előkerült cserépedények és más ember alkotta használati tárgyak. Az ötvenes évek elején kezdi el Jakucs László vezetésével a haladó szellemű geológusok egy kis csoportja felfedezni a táj kincseit. A már évszázadok óta ismert Baradla barlangrendszere mellett Jakucs és lelkes kis csapata — gyakran életveszélyes körülmények között — 1952- ben behatol a Béke-barlangba. Tudományos kutatómódszerek segítségével rövidesen rátalálnak a Vass Imre-, az égerszögi Szabadság- és a Lófejforrások közelében levő Kossuth-barlangra. Ezzel egyidőben kezdődik az Aggtelektől délre eső területek nagyarányú ipari fejlesztése ... Az itt élő emberek felfedezik a „világot”’. Egyre gyakrabban jelennek meg a kis falukban a munkásokat szállító autóbuszok. A rudabányai ércmű, az ormosi szénbányák, a perkupás gipsz , a kialakuló szocialista nagyüzemek kimozdítják évszázados elzárkózásukból a hegyi palócokat, barkókat. A középkor szellemi sötétsége, a regék és babonák világa most kezd kivilágosodni. Kommunista agitátorok, meg baptista, adventista papok szocializmusról marxizmusról, vitatkoznak, és közben „jövendölések” hangzanak el a kétezerben bekövetkező világvégéről. Új, rejtelmes krisztusok járkálnak itt, és a babonáktól alig megszabaduló nép egy része még hiszi szavukat, az olvasáshoz, könyvhöz csak most hozzászokó hegyi emberek rácsodálkoznak a rájuk zúduló világra. Egy öreg jósvafői magyar, aki a Lófej történetét mesélte nekem, hetven esztendő során egyszer sem ment be a Baradla-barlangba, amelynek pedig csodájára járnak messze földről. Az ördögtől fél, aki — a mese szerint — kiűzetve a mennyországból, itt kezdett hozzá a pokol építéséhez. Néhány eleven szemű aggteleki iskolástól viszont arról hallok előadást, hogy miért győzheti le a szputnyik a föld gravitációs erejét. Kurittyánba, Sajószentpéterre akarnak menni bányásziskolába, pedig az apjuk még szenet rak a savanyú vinkóba, amivel a lovát itatja, nehogy a „rontás” fogjon rajta. Sziinben és Petriben a bányákban keresett pénzből épülnek az új közházak, a földművesszövetkeboltjában már könyv is van, igaz, hogy csak néhány — az abortuszról, a technikáról szól az is. Szépirodalmat, politikai művet csak rendelésre hozatnak. Az újság az jár, igaz, rendszerint egynapos késéssel érkezik ide, de erről ők nem tehetnek. Aggtelek vidéke ma még kissé kiesik az egységes kulturális áramlatból. Nemcsak azért, mert késve érkeznek a falvakba és a Tengerszemszállóba a budapesti lapok, hanem azért, mert a feltárt természeti kultúránkkal még mindig mostohán bánunk. Jakucs László a debreceni egyetem diákjainak egy csoportjával magával vitt a Béke-barlangba. sztalagnitok, a A ritka szép leheletfinom cseppkövek különleges élményt adtak — egy életre maradandó emléket a szépről. Kint negyven fok körüli hőségben izzott a karszt és kihevülten, náthásan ereszkedtem a barlangba. Attól féltem, hogy a túrának alapos meghűlés lesz a vége, és a két és fél órás barlangi bolyongás során nemcsak, hogy nem fáztam meg a 10 C fokos földalatti levegőben, a kristálytiszta barlangi patak vizében, de a magammal hozott náthám is elmúlott. Meggyógyított a Béke-barlang. Jakucs László ezzel kapcsolatban elmesélte (ezt Aggtelek című kitűnő könyvében is megírta): már 1952-ben, amikor először jutottak be a Béke-barlangba, gyakran egy teljes napig mellig érő 10 C fokú hideg vízben dolgoztak, s bár tagjaik nemegyszer az érzéketlenségig elgémberedtek, egyetlen esetben sem fázott meg közülük senki se. A Béke-barlanghoz hasonló gyógyhatású barlangot metországban is találtak. NeA Klutert-Höhle ott valóságos földalatti asztmások, szanatórium, ahol szamárköhögések tízezrei kapják vissza egészségüket. A kutató tudós és a magyar táj kincseire büszke látogató közösen sóhajtanak itt: vajon a mi világcsodánk, a Békebarlang és a többi Aggtelekvidéki barlang mikor jut el odáig, hogy benne kényelmes járást adó hidacskák, betonjárdák, korlátok és villanyvilágítási folyosók épüljenek? És mikor nyílhat meg végre — hat esztendő után — a gyógyulni vágyó, tengeri magaslati levegőre szoruló beéstegek és az ország természeti kultúráját megismerni kívánó turisták tízezrei előtt? Milliókat gyümölcsözhetne itt az idegenforgalom, csak persze, valamit áldozni kellene rá. Csehszlovák szomszédainktól tanulhatnánk: Baradlával szomszédos barlangjuk lényegesen kisebb mienknél, mégis beton autó- autót, hatalmas modern szállót építettek s színes prospektusaik eljutnak a világ minden részébe. Nem eredménytelenül: cseppkőbarlangjukat évente ezrével látogatják a külföldi turisták. Milliókat érdemelne Aggtelek — s a tudósnak mindössze 10 ezer forintra lenne szüksége, hogy egy lépéssel előrébb jusson a kutatásban — a rejtett mélységekben talán az eddiginél is káprázatosabb cseppkőbe kövült „csodák” fogadnák. Mi az, ami mindenekelőtt kellene? Tizenöt kilométernyi aszfaltút (amin Budapesttől Aggtelekig simán járhatnának az autók), egy korszerű szálló, meg néhány kilométernyi járda a föld alatt... ... De jó volna segíteni a kitűnő fiatal tudósnak, ha lenne egymillió forint Nem is egyszerre, csak úgy apránként, évről évre. Talán lesz. Ha nem a terület jelenlegi gazdájának, az IBUSZ-nak és a Természetvédelmi Tanácsnak, akkor másnak... Talán. S ha lesz, mi és a világ egy Aggtelekkel leszünk gazdagabbak. SZAMOS RUDOLF Számba véve ifjúkorom első irodalmi emlékeit, azt a szinte áttekinthetetlen irodalmi bozótot, amelynek ingoványos, köddel, párával telített, őserdejében égigérő eucaliptusok, óriásira nőtt páfrányok, folyondárok és mélybenyúló, derékvastagságú gyökerek szomszédságában kékes-zöldes lánggal lobogó fatörzsek korhadtak, szinte példázva az örökös változás, a szüntelen formálódás megbonthatatlan törvényeit, emlékeznem kell azokra az élettől, erőtől és a valóság, forró leheletétől érintett rügyekre, bimbókra és hajtásokra is, amelyek életem e múltba vesző irodalmi korszakának figyelmét már első pillanatban magukra vonták és miután magukra vonták, egy életen át mind a mai napig engesztelhetetlenül lekötötték. Röviden és magyarul: kevergetve azt az irodalmi moslékot, melynek fogyasztója lévén a század második évtizedében, tehát a háború első éveiben, tizennégy-tizenötéves koromban, még ma is számban érzem a fanyar ízt, gyomromban pedig a megülepedett és megemésztetlen táplálék okozta émelygés keserű emlékeit. A hosszúra nőtt kamasz oktalan kíváncsiságával, a tájékozódás lehetősége nélkül, magam szédült tudatlanságában, válogatás nélkül habzsoltam a Hét, az Új Idők, a Nyugat közleményeit, méghozzá ugyanazzal a mohósággal és körültekintés nélkül, mint Guthi Soma bohózatait és kitűnő Heltaink által fordított és magyar színre alkalmazott francia cochoneriákat, Adyt, Babitsot, Tóth Árpádot, Móriczot, Krúdyt éppoly falánksággal, mint Szomaházyt, vagy hogy még rémisztőbbet mondjak: Rocambolet és a véget nem érő Fantomast. Hogy ebből a szörnyűségből idővel valami mégis kialakult azt a kedvező szerencse támogatásán kívül még annak is tulajdoníthatom, hogy 1920-ban, a válság éveiben hagytam csapot-papot, írókat és irodalmat és mint akit megszállt, ha nem is a Szentlélek, de Nietzsche szelleme, az irodalmi vadont megcserélve, Dél-Amerika vadonjai felé vettem utamat,hogy ott — ha lehet és ha hozzásegít a sors — emberré is váljak, sutba vetve majd egy évtizedre az irodalmi lókötésnek nemcsak gyakorlatát, de még emlékeit is. Mégsem mondhatom, hogy üres kézzel mentem volna és üres lélekkel kínlódtam volna végig ezeket a keserves — de ma sem mondhatok mást —, mégis szerelmetes, feledhetetlen dél-amerikai éveket. Ha töredékekben, ha csak foszlányokban és lerakodott hamu formájában is, ha még lesüllyedve is a tudat aljára, de végigkísértek bizonyos verssorok, bizonyos nevek és művek árnyékai, olykor-olykor hívatlanul felbukkanva a feledés mélyéről, méghozzá legkeservesebb napjaimban, amikor néha már úgy éreztem, hogy talán-talán oktalanság is volt efajta vad próbatételt — méghozzá az életrevalóság Nietsche-i elképzelése és a Darwin-i létért való küzdelem álcája alatt megkísérelni. így kísértek el és tartottak életben bizony nem egyszer érdektelen nagyvárosokban, kikötőkben, erdőségekben, szigeteken és hegyormokon egyes felbukkanó, erőt adó verssorok, egyes irodalmi példaképek és figurák, szinte erőt adva embertelen vállalkozásomhoz; így egy-egy Ady, Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula sor, így Petőfi, Vörösmarty, Berzsenyi és Arany, így Móricztől a Fáklya és a Szegény emberek, távolabbi tájakról így Raszkolnyikov, Bovaryné, a Háború és béke, Karenin Anna és a Pártütő angyalok hozzám hasonlóan szenvedő és elszánt hősei — és csodálatosképpen elvegyülve e nagynevű hősi táborban, egy akkor még irodalmi munkásságának kezdetén álló fiatal író műve, a Viszontlátásra, drága! egy bajuszos, ingujjra vetkőzött, rövidre nyírt, sűrűhajú, pokoli nyakkendőben díszelgő fiatalembertől (mint ahogy az Érdekes Újság Dekameronjának III. kötetében volt megbámulható), a számomra akkor még nevében is furcsa és elgondolkodtató Tersánszky J. Jenőtől. Mert visszaemlékezve a múltra, ahogy magam elé idézem ezt a rövidnadrágos, az irodalom bolondgombáitól szédült, néha már-már szinte a szó legszorosabb értelmében támolygó ifjút, aki voltam a háború kavargó szédületében és habzsolva az irodalom első nadragulyáit, be kell vallanom, Tersánszkyval való első találkozásom (irodalmi, olvasói találkozásra gondolok) magának az író nevének szokkatlanságán felül a szóbanforgó közlemény ugyancsak szokatlan címének volt köszönhető. Viszontlátásra, drága!... Már magában a címben is mennyi gyengédség és egyben mennyi férfiasság, lemondás és szomorú fájdalom bújt meg, tele igérettel és ígérettel egy kamaszkorba lépő süldő irodalmár számára, aki én voltam azokban a dögvészes, fene időkben, amikor csonttá fagyott hullák borították fel Európát és én magam is nem kisebb személyiséggel birkóztam irodalomban és való életben egyaránt: az ördöggel. Hát még amikor olvastam szűkreszabott nyilatkozatát, egy afféle Curriculum Vitae-t, úgy éreztem, hogy rokonlélekre találok benne íziben. Ha nem is múltamat (hisz az még nem volt sehol!), de mintha csak eljövendő jövőmet olvastam volna ki sebtiben odavetett mondataiból, a magam sorsát, a magam jövőjét, a magam életét! így hangzott ez a néhány sor és nehogy végleg elkallódjék, ide is nyomtatom: „Nagybányán születtem 1888. szeptember 12-én, tehát elmúltam huszonöt éves. Ugyancsak Nagybányán érettségiztem 1906. évben. Festőnek készültem, de különböző okok miatt nem követhettem hajlamomat. Voltam jegyző-gyakornok, majd a joggal próbáltam Eperjesen is, Pesten is, minden siker nélkül. Magam sem tudtam, mibe kezdjek. Másfél hétig a kőműveseknél is dolgoztam. Azt hiszem az írás volt, mely eltérített attól, amit végleges elzüllésnek neveznek. Közben a sok ivás, éjjelezés, s egyéb nagy testi és szellemi kimerülésektől súlyos idegnyavalyát szereztem; aludni nem tudtam, s egy levelet megfogalmazni, s így tovább. Nemrégiben láboltam ki belőle. Most itt élek anyámmal ketten, csepp szőlőnkben, olyan békében, hogy sokszor úgy tetszik, tulajdon nagyapám vagyok. El nem hallgathatom azonban, hogy míg beteglelkű, henyes vihák voltam, bennem teli volt nagy dolgok szeretetével, mióta életerős, józan, rendes, s jókedélyű vagyok, semmi becsvágyam.” Mindezt 1913 karácsony másodnapján írta Nagybányán, én pedig néhány évvel rá, tizenhat-tizenhét éves koromban olvastam, tehát ugyebár érthető, hogy ezt a kedves, tisztességes, őszinte és nagyzási hóbortok szörnyű kisugárzásaitól mentes fiatalembert, aki csak tizenkét évvel volt idősebb nálam, azonnal szívembe zártam csodálattal és ifjonti lelkesedéssel. Számomra máig is legemlékezetesebb kötete ez a szívszorongató, édesbús Viszontlátásra, drága! — nyilván, mert elömlik benne az ifjúság minden hite, bizalma, kétkedése, reménye és szomorúsága. nyilván, számol le először, mert ebben legelőször az élet csalóka ábrándjaival, ebben női először, legelőször férfivé, sőt mi több, emberré. Természetesen válogathatnék még szinte könyvtárat megtöltő műveinek sorában — ha bírnám egészséggel és ha ebben az ünnepi csődületben szükség lenne rá, mint ahogy nyilván nem lesz rá szükség, hisz minden majd jósvádájú művének akad mérlegelője, ha nem bámulója és csodálója — végigrikoltozhatnám e lapokat Kakuk Marci dicsőségével, felidézhetném avatatlan faimmal a Nyúlpaprikás, soa Céda és a szűz, a Havasi selyemfiú és a Margarétás dal tündéri világának varázsát, az egész két-három tucatnyi sorozatot, melyeknek döntő sokasága elavulhatatlan remekei elbeszélő művekben egyébként eléggé csorbafogas irodalmunknak. De nem művekre emlékezem most, hanem magára az íróra, aki nyurga, sihederre szabott alakjával ott áll nemcsak a művek mögött, de függetlenül a művektől, maga is egy saját maga tollára méltó regényfigura, méghozzá aféle középkori ragyogó csúfolódó és tréfás, valahonnan a távoli Lombardiából, vagy a még távolabbi Provanceból, bővérű papok és gyanakvó polgárok megcsúfolására. Meg kell mondanom még: ezt a vidám, kackiás, gombasipkájú írót csak egyszer láttam elkomorodni, a búbánat, a kedvetlenség és a tanácstalanság révedező tekintetével egyébként mindig vidám szemében, pontosan húsz évvel ezelőtt, a tornyosuló gonoszság iszapos hullámverésének idején. A Belvárosban találkoztunk, a Váci utca ama részén, ahol Cserépfalvi könyvkiadó tartotta abban az időben híres táborát. Én éppen Amerikába készültem, másodszor már nem egész húsz esztendő alatt. Amikor ezt közöltem vele, néhány szóval felidézve előtte a szertelen latin-Amerikát és azzal együtt a szertelen, nyilván a neki is tetsző, vad, fékezhetetlen ifjúságot, kijelentette, hogy ő is hamarosan indul, neki a világnak, abból a förtelmes, förgeteges pokolból, melynek a szelét már mindannyian érezhettük élettől, irodalomtól egyaránt cserzett bőrünkön. „Hová mész?” — kérdeztem tőle. „Nem tudom, de innen menni kell. És mindenki megy is, aki nem egészen bolond.” Majd egy pillanatra rá, ahogy megkérdeztem megint: „És mit csinálsz? Miből élsz, miből tartod fel magad?“ (Mert abban az időben még efféle kérdések is foglalkoztattak bennünket, magyar írókat, már minthogy miből élünk, miből tartjuk egyben testünket, lelkünket.) Rövid szünetet tartott, elgondolkodott. „Fütyülésből meg flótázásból” — mondotta, majd még hozzátette magyarázatképpen, szinte a gyengébbik kedvéért: „Velem nagy baj nem történhetik. Ha vége az irodalomnak, még mindig marad a furulya. Fogom magam és végigfurulyázom ezt a keserves világot.” Hála istennek, nem váltotta be fenyegetését, a furulya és a toll harcából az utóbbi került ki diadalmasan, győztesen. Méghozzá nemcsak a barátok, tisztelők számára győztesen, de az irodalom, a mi kedves, életünket és létünket jelentő magyar irodalmunk számára is hasznosan, amely ha hébehóba flótázásból, fütyürészésből, furulyázásból, negédes hanászásból is áll, de végeredményben mégis művekből, méghozzá Tersánszky-féle nagy írók és mesterek műveiből építi egy egész nép számára csodálatos, szinte eget-földet betöltő épületét. REMENYIK ZSIGMOND: KAKUK MARCI ÍRÓJA - 4 -