Élet és Irodalom, 1958. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)

1958-11-28 / 48. szám - Mesterházi Lajos: A hagyományokról • könyvkritika • Egri Viktor: Égő föld (3. oldal) - Földeák János: Kirándulás a Rica-tóhoz • vers (3. oldal) - Szamos Rudolf: A Zengő lábainál. Berkesd, 1958 őszén (3. oldal)

MESTERHÁZI LAJOS: A HAGYOMÁNYOKRÓL Egri Viktor A göröld című könyvét nálunk kevéssé ismerik. Éppen aznap kaptam egy példányt a szerzőtől, amikor a cseh, szlovák és csehszlovákiai magyar írókollégákkal a pozsonyi vár rekonstrukciós építkezését tekintettük meg. A több mint száz évvel ezelőtt leégett és azóta is romokban álló épületet ugyanis nagy költséggel, a legjobb történész és művészettörténész szakemberek bevonásával, a csehszlovák állam most helyreállítja. Az építkezés állványairól szlovák és magyar beszéd hallatszott; bizonyára így lehetett ez annak idején is, nyolcszáz évvel ezelőtt, amikor a vár első tornya épült, a az ezt követő századok építkezései során is. A pozsonyi vár meglátogatását követő napon került sor a csehszlovák és magyar írók közös nyilatkozatának megvitatására. Az elnöklő cseh író, K. J. Benes javaslatára felvettünk egy bekezdést a hagyományok ápolásáról, a történelmi múlt szépirodalmi feltárásáról és elemzéséről. A tárgyalások után néhányan párnapos kalandozásra indultunk az országba, jártunk Brünnben, a Silvio Pellcco-ról elnevezett utcában, láttuk Kazinczi emléktábláját a schönbergi börtönben, a Kolozsvári testvérek szobrát a Hradzsinban, majd a dél-csehországi várakat, termeket, ahol Mátyás király és ahol Rákóczi raboskodott, festményeket, fegyvereket, bútorokat, ruhákat, emlékeket és emlékeket, amelyek a morvamezei csatához, a harmincéves háborúhoz, a Rákóczi felkeléshez, Zsigmond császár és király alkotmányreformjához, a huszita háborúhoz, vagyis ahhoz a nagyon bajosan különválasztható közös történelemhez fűződnek, amelyről József Attila merengett a Dunánál. Mindezt okkal bocsátom előre Egri könyve kapcsán. Ez a könyv időszámításunk hatodik századában játszódik, Pannóniában. Abban az időben, amikor a longobárdok északról, a Morva mezőről, Jusztiniánusz császár hívására lejöttek az akkor még úgyszólván épségben álló, gazdag római tartományba, és egy nemzedéknyi időre itt teremtettek maguknak hazát. A Kárpát-medence keleti felén ebbe az időben a gepida birodalom volt, erős, gazdag ország. A két nép, rövid békesség után, megütközött egymással. A longobárdok — a mai Kelet-Ukrajnát megszálló avarok segítségével — a gepidákat leverték; a döntő csata valahol a Maros—Tisza szögében zajlott, hatvanezer ember maradt holtan a mezőn. Gepidiáról és a gepidákról azóta nem hallani. Ekkor ért el az avar birodalom nyugati határa a Dunáig. A longobárdoknak ez a győzelem nagy tekintélyt adott az akkori Európában, de úgy látszik, kényelmetlennek érezték a náluk is barbárabb keleti szomszédot: nem sokkal az esemény után felkerekedtek. Pannónia városait, kertjeit felgyújtották, és átvonultak az Alpokon Itáliába, ahol négyéves harcok árán új birodalmat alapítottak, a máig is nevüket viselő Lombardiában. Mármost megkérdezhetné valaki: miért ír Egri Viktor csehszlovákiai magyar író a longobardok és gepidák harcairól? Mi közünk van nekünk, ma élőknek, mindehhez? Válaszul pedig viszontkérdezhetnénk: miért őrzi a Csehszlovák Köztársaság annyi gonddal, annyi fáradsággal, anyagi áldozattal azokat a műemlékeket, amelyek Wallensteinhez, Rákóczihoz, Mátyáshoz, Silvio Pellicohoz, vagy Kazinczyhoz fűződnek? Miért állítja helyre a pozsonyi várat? Mi köze mindennek Csehszlovákiához, mi köze mindennek a mai csehszlovák népállamhoz? A hagyományok értelmezésének olyan fajtájával találkoztunk Csehszlovákiában lépten-nyomon, aminek első költői megfogalmazását József Attilánál találjuk, de ami a köztudatba nálunk még mindig nem ment át eléggé. E hagyománytudat látszatra a földhöz kapcsolódik, hegyekhez, folyókhoz, városokhoz, várakhoz és nem az ethnikumhoz, nem a nemzetben történelmi közösségi öntudatra lelt néphez. Látszatra — de ez a látszat hamis! Eszembe jut, ahogy mi tanultuk annak idején és ahogy lényegében ma ir még felfogják nálunk a nemzeti történelmet. A Kárpát-medencét ezer éven át a magyar állam szervezte, ezen az alapon a Kárpát-medence történetét az európai történelmen belül általában magyar nemzeti történetnek értelmezzük; ami a honfoglalás előtt volt, az homályos őstörténet, amelyhez nekünk semmi közünk. A magyarság története pedig lényegében az idegen test, a sziget története, germán, tatár, török, szláv és egyéb hullámverések közepette, összeütközéseket látunk inkább, és sokkal kevésbé sorsközösséget. Sorsközösséget, amely ezen a földön, időben és térben elválaszthatatlanul összeköt a szomszédainkkal. Egri hősei történelmi szereplők: Alboin, longobárd király, Rozamunda, gepida királylány, akik hat éven át vívódtak egymással szenvedélyes szerelemben és szenvedélyes gyűlöletben. Tudjuk a történelemből: a feleség orgyilkossal ölette meg a férjét Veronában, majd méreggel akarta eltenni láb alól az orgyilkost, de abból a méregből neki is innia kellett, így pusztult el, magtalanul, egy darab ragyogó dicsőség. És ez a magtalan, ez a steril ellángolás szimbolikus értelmet kap a regényben, ahogyan szimbolikus a zárókép is: míg a palotában a tragédia zajlik, egy rabnő megy kinn az utcán, és meg kell állnia egy percre a királyi ablak alatt, mert mozdul méhében a gyerek, az ötödik gyereke ... Raboknak, rabnőknek, szabadosoknak, egyszerű köznépi embereknek a tömege mozog a regény hátterében, és ők a könyv igazi hősei: balatoni halászok, akik itt voltak, amikor a rómaiak bejöttek, itt voltak a gótok és a hunok idejében, itt voltak a longobardok alatt; szőlőművelők a balatonparti hegyekből, akik a rómaiaktól kapták az első venyigéket, és akik ittmaradtak, amikor a longobardok a kerteket fölgyújtották; dunai révészek, akik szállították a nagy vizen Baján avar hadát, Szvatopluk morváit és azt az új, félelmetes hódítót is, azt a zabolátlan, martalgó népet, akik magyaroknak nevezték magukat. Emberek, akik hordták a követ Aquincum, Brigetio és Mogentianae falaihoz, akik hordták a követ a római utakhoz, akiknek osztályrésze mindig a legnehezebb volt, akiknek nevét a történelem nem jegyezte föl, akiknek dicső hadtetteiről nem szóltak krónikák, de akik itt voltak, éltek, termeltek, építettek, és az utódaikban itt vannak ma is. Mert magtalanul pusztult Alboin, egymást ölték fiai Szvatopluknak, és hamar magvuk szakadt az Árpádoknak is. De mozdult a magzat egyre a szegény asszonyok méhében, és éltek, kipusztíthatatlanul éltek ők, akik felépítették az első őrtornyot a pozsonyi dombon, és akik ott kavarják ma is a maltert, kezelik a betonkeverőt, hordják a gerendát, ácsolják az állványt a pozsonyi vár rekonstrukcióján. Az a sokféle, az a soha ki nem deríthető módon sokféle és sorsában mégis egynemű nép, amelynek nehéz, verejtékes, véres élete lassan derült, tisztult, érett a századok pincéiben, s most végül napvilágra került aranylón, fényesebben minden volt urak, hősök, királyok dicsőségénél, hogy új értelmet adjon a világon annak a szónak: ember. Nemrégiben éppen itt, a mi lapunkban bíráltuk Kodolányi történelmi regényeit. Nem azért, mert a messzi-messzi múltba „menekül”, hanem mert hamis filozófiai tételek illusztrálására, idegen elemként kezeli az emberiség őstörténetének egy darabját. Egri a longobardok és gepidák élet-halálharcával úgy foglalkozik, hogy ahhoz közünk van, azzal gazdagítja a mát — segít megteremteni azt az öntudatot itt, a Dunánál, amelynek jegyében végképpen rendezni tudjuk már közös dolgainkat. Érdemes minálunk is felfigyelni erre a szépen megírt, nyelvi és stiláris értékeivel is nagyon figyelemreméltó könyvre. Munkáiéi és terjesztői lehetnének minálunk is — egyebek közt — az ilyen szellemben fogant történelmi regénynek, annak a józsefattilai szemléletnek, annak az újfajta hagyománytudatnak, amely — tapasztaltuk valamennyien, akik ott jártunk most, magyar írók — a cseh, a szlovák és az ottani magyar szellemi életet kezdi már alapvetően jellemezni. Szükséges vajon bizonyítanom: hogyan olvad el és páro log semmibe a nacionalizmus minden salakja az ilyen öntu datnak és hagyománytudatnak a tüzében? A durva, agresszív nacionalizmus megnyilvánulásai csakúgy, mint az úgynevezett „kifinomultabb”, pesszimista m m V Földeák János: Kirándulás a Rica-tóhoz | Abbázia hegyei közt nyargal velünk a benzin-lelkű motor-táltos, iramában az egekig emelkedünk, kedvünk annyira vigasságos — balról a Fekete-tenger ég a napon nyújtózkodva a végtelennek; jobbról lányok hajlongnak a hegyoldalon, tealevelet szüretelnek. Hej, gyönyörű Kaukázus! Itt a világ a költők legszebb álmát őrzi; üdv hát nektek, erdőkbe gyűlt gesztenyefák s századok büszke, vén fenyői! ó, üdv nektek völgyek, hegyek! — Zúg a motor s a kaptatókon olyat dörren, hogy borzongva inog egy-egy nyájas bokor, s vércsék visítanak ijedtükben ... A Ezek völgyébe fordulunk: nem is folyó, inkább ömlesztett égnek látszik, ahogy kéken s fodrosan az ágaskodó sziklatömbök közt nyargalászik, ahogy bukfencezik, fröcsköl s partját veri, örvénylik, zúdul s kőnek csattan, majd játékos tavacskáit mélybe veti szikrázó, porzó zuhatagban; nem folyó a szele, nem ám, de virgonc szalag, a kék magas ég pántlikája, s a meredek hasadékban azért szalad, hogy ember, állat megcsodálja, hogy lássák az eget folyni sziklák között és zöld fák alatt, habos szépen, hogy lássák, mily kékség fénylik földünk fölöt a felhőcskékkel mintás égen. Zúg a szele, csobog és csattog; szimfónia aligha szólhat ennél szebben — nincs az a zenekar és nincs emberfia, hogy fölözze a fenyvesekben szétáradó zengést; s ki tudja, mióta hall a hegyszoros ily csodás ódát? A halhatatlanság összes díjaival tüntetném ki lekottázóját. Fölfelé, egyre fölfelé gurul velünk (öten vagyunk) a motortáltos — szétöblösödik a szoros; lassan megyünk: méltósággal a magassághoz, a csobbos patakokhoz, a karcsú fenyők napfényben oldott sűrűjéhez, és ámul az ember ennyi szépség előtt, és felujjong és... fáj, hogy érez; ett fáj a táj: a kitárult néma hegyek fákkal, bokrokkal hímzett háta, szürke sziklatornyai, a meredekek, a süveg-csúcsok hósapkája, s ölükben a cakkos szélű örök tükör, a Rica-tó, mint csiszolt gyémánt, mely a júniusi napban úgy tündököl, ki szemet húny is, mindig fényt lát; fáj a Rica-tó szépsége, bennem sajog sötétkék vize, kacér öble — jaj, emberek, ti eleven sivatagok, oázisunk ez mindörökre! Add meg hát ritka kincsedet, vandál világ, s ha van isten, úgy ösztönözze, hogy nem préda, nem dúlhatják haramiák, mert Kaukázus méltó gyöngye!... Több ezer kilométerre van a hazám, s ez is haza, a Rica-tónál: ezrekkel találkoztam, de nincs mostohám, kinyílt szívük az első szónál; szépségét nemcsak én látom, látja velem, az én szememmel, Magyarország, de az igazságát s hogy az történelem, a szavaim is sokszorozzák!... (Szuhumi, 1958. június 17.) 3 A ZENGŐ LÁBAINÁLegnyilvánulások?... Berkesd, 1958 őszén A régi falu elveszett valahol az időben. Itt vannak az öregek, bennük még él a magára hagyott faluközösség valamelyes romantikája. Emlékeik a múltból, a szép ifjúságból táplálkoznak. Furcsáivá nézik ezt a világot, amely valósággal egyik éjjelről a másik nappalra nőtt eléjük és nem tudják magyarázatát adni, hogyan történt ez. A tíz, de még inkább a húsz esztendővel ezelőtti falusi társadalmi tagozódás nyomtalanul eltűnt. Bár a külső jelek nagyjából még a régi emlékképeket idézik — a belső már olyan messze jár ettől, mint a Zengő csúcsa fölött szálló őszi felhők. A falut kerestem, a régit — amelynek huszonhárom esztendővel ezelőtt — mint első elemista kisgyerek — egy évig a lakója voltam. Az emlékezés fürdőjéből buktattam elő a tájat, a meredek dombok hátába vájt szurdokokat, az északi ég alján „pipáló” pengőt, a nyugat felől füstölő Pécs-újhegyi üzemeket, s a teknősforma völgybe aláereszkedő kis baranyai falut — Berkesdet Nagyanyám házát kerestem, , a kertben magasra nőtt, apám ültette jegenyét... a gyermekarcokat, akikből mára harmincéves férfiak és asszonyok nőttek. Magyarokat és németeket, a mesemondó öregeket — az iskolát, ahol Csillag Mária tanító néni minden tíz kitűnő felelet után egy piciny szentképet adott nekünk. Hol van ez már? Találkozás a változásokkal Érdekes az emberi gondolat. Az elmúlt tíz esztendőben megszoktam, át- meg átjárt a kor rohamos változásainak szele. Természetesnek tartottam, hogy a kis mecseki bányászfalucska helyén évek alatt modern város épüljön, hogy Budapesttől Pécsig egyik évről a másikra sima betonúton utazhatok, hogy alig egy évtized alatt Pécs a kétszeresére növekedett, hogy az elszigetelt kis faluk bekapcsolódtak az ország egységes vérkeringésébe és a régi rozzant vályogházak helyett kőből, vasbeton-gerendákból és téglából fürdőszobás „villák” épültek. És ebben a baranyai faluban mégis a múltat kerestem először. Azt hittem, hogy minden előre lépett, csak ez maradt meg olyannak, amilyennek az én hétesztendős gyermekszemem látta. A szilágyi dombtetőn megállva, körülnéztem és minden olyan volt, mint akkor régen, amikor a meredek ösvényeken még gyalogszerrel vezetett erre anyám, kilenc kilométerre a pécsváradi állomástól. Mögöttem a Zengő kéklett, a Dráva felé a Nagyharsány süveghegye bontakozott ki a messziség homályából Gödrös kövesút vezet a szurdok helyén és az autó busz-menetrendben vastag be tűkkel szedték Berkesd nevét. Ki gyalogol ma már erre az állomásra? Kinek jut eszébe az asszonyok közül fejkosárterivel hajnalban gyalogosan bemenni a pécsi piacra? Pedig jöttek még messzebbről is ... A falun keresztül vezetett a kátolyi sokác-menyecskék piaci útja. Hogy tudtak húsz kilométereket gyalogolni pár krajcárért? Bütykös, sajátmaguk közötte cifra harisnyákban, botosokban, tutyikban és pacskerokban jártak erre. Magyarok, sokácok, svábok ... A kenderáztatók hideg forrásvizében strandoltunk és a községi mosómedence volt a fürdőházunk. Ha lehullott a novemberi eső, már csak Görcs csendőrparancsnok úr és legényei jártak ki a faluból lóháton. Mi ott gubbasztottunk a korán sötétedő estében a kemencék körül és hallgattuk Kati néni, meg „Mári-házi” félig magyar, félig német meséit a boszorkányokról, a tüzes emberekről és félelem szorította össze a szívünket. „Nixbrot“ helyett „Alkotmány4” Kiszáradt már az útjelző jegenye, a „Nixbrot” utca is jeltelenül belemerült a múltba. Most Alkotmány a neve. A „Sosincs kenyér” utcára csak az öregek emlékeznek. Innét a felső faluvégről jártunk minden reggel iskolába. A csatakos sarat dagasztottuk, a Virág Rózsa, a Fűzi Stefka, a „pénzhaneze” Jákob a túlsó völgyből, a Benedek Gyurka és még volt vagy tizenöt apró emberke... Néha kaptunk szőlőt, sülttököt s az volt a boldogság, mert olyankor délelőtt is ehettünk. Árva voltam itt, mint a veréb. Az életnek adtak akkor ki próbára, s szegény özvegyen maradt nagyanyámmal kettesben feleztük meg esténként a nincset. Bőrös kenyeret ettünk, gőzben főtt kenyérgombócokat, Berkesd. Sohasem gondoltam volna, hogy ennyi emlék köt ehhez a faluhoz; elfogódottan, félszegen jártamkeltem az utcákon. Ide tartozó és mégis idegen ember szólította meg a vélt ismerősödet. Miért lenne itt másként? ’— kérdeztem magamtól. Ha nem is láttam és közvetlenül nem érzékeltem, a fejlődés fővonala ktt. sem lehet más, mint a Tolna megyei vegyes nemzetiségű falvakban, amelyeket jól ismerek. Az emberek nemcsak Zombán, Kétyen, Aparon , a Mecsek túlsó oldalán ültek fel a komlói munkás-autóbuszokra, ide is elnyúlott a hirtelen nagyra növő szocialista ipar vonzása. És ez az ipari munka, még a napszámosé is, másabb a réginél. Volt osztálytársaim egy része kijárt a 6-os műút építkezéseihez, nagyapáink meg eljártak a pécs—bátaszéki vasút építéséhez. A különbség csak annyi, hogy míg az öregek annak idején a’kakad munkát találtak egy-egy nagyobb építkezésnél, a fiatalok az új építkezésekről már új szellemet is hoztak haza a faluba. Ez a tevékeny, nyugtalan, kereső, szocialista szellemiség azután alapjaiban bolygatta fel a „régi falut”. Komló, Pécs, a 6-os út, a bányák, az állami gazdaságok — a munkaalkalom mellé hozzáadták a világ megismerését, a falusi horizont kitágulását. A lakosság 90 százaléka még a felszabadulás előtti években is kizárólag a földből és a föld napszámmunkájából élt s néhány iparos, két-három kiskereskedő, tót tanító, néhány községi tisztviselő — ez volt a foglalkozás szerinti arány. Az ötvenes évek elején, amikor a telepítés és a kisméretű „sváb korlátozások” most, hogy gyermekkorom emlékeiben a múlttal találkoztam, eszembe jutott, hogy régen, amikor handles, vagy vándoriparos érkezett a faluba, akkor tőlünk, gyermekektől érdeklődött a felnőttek hara elcsendesedett, Berkesd a szövetkezés útjára lépett. De a falunak nem volt olyan szervező egyénisége, mint a szomszédos Kátolyban az országos hírre emelkedett Kaszapovics András, és ez a hirtelen alakult nagyméretű paraszti szövetkezet tehetetlenségében önmagát falta fel. Pedig a nap mint nap munkára jelentkező több száz berkesdivel legalább olyan virágzó szövetkezetet lehetett volna teremteni, mint a Károlyi... De még így is példának állíthatom a 83 esztendős nagyanyámat: még ma is abból gazdálkodik, amit két esztendeje a szövetkezettől kapott. Jó volt, neki nagyon jó volt és sajnálja, hogy a „forradalom” felbontotta a téeszcsét. Tavaly újra alakult ugyan egy csoport, de idem veszik be az öregeket, ár nem Pedig hat-hét évig szorgalmasan dolgoztak a szövetkezetben — és ez fáj nekik. Jogosan fáj — de ezen a berkesdi szövetkezet és a tanács egymaga segíthet... után, s a gyermeki válaszok a legtöbbször pontosak voltak, mert a gyermek még nem ravaszkodott, nem igyekezett szépíteni a valóságot. Még a kortesek is nálunk puhatolók(Folytatás a 4. oldalon) A gyermekek válaszolnak