Élet és Irodalom, 1958. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)
1958-12-23 / 51-52. szám - Veres Péter: Jó ürügy (regényrészlet) • széppróza (8. oldal) - Csanády János: Szüret után • vers (8. oldal) - Éliás Béla - Xue Kunhua: Lao-Csang esete a „kultúra kapujával” (8. oldal)
őst aztán István végleg egyedül maradt. Mert már hiába jelentkezett újra és újra a férfi vágy: Panni nem kell. Nem és nem! Ha akármilyen nehéz is neki mikor már megszokta, hogy minden este kész ételre várják, minden este asszony mellé fekszik, inge-ruhája el van készítve, és az egész családi fészek olyan meleg és megszokott, mint a kutyának a vacok: nem és nem! Panni nem kell. Soha többé! Újra kell kezdenie az életet, talán még nem késő, hisz nem öreg ember. Igaz, a kisfiú utáni szeretetszomjúságát nem tudja így leküzdeni. De még csak látni se tudja hónapok óta. Nappal dolgozik, este későn meg csak nem állíthat be Tóthékhoz. Hátha otthon van az az istennélkül való Panni is. Azt látni se akarja. Vasárnap, amikor áll a malom, elmehetne arrafelé, a Tóthék utcájába, abból neki senki se parancsol, az utca mindenkié és azért van, hogy járjanak rajta, így lovalgatja magát bele, de mégis a dolog nem olyan egyszerű. Bemenni nem lehet, ha ott elmenne meg, abban a reményben, hogy a kisfiú hátha az utcán játszik, mindenki meglátná. Alacsonyak a kerítések, meg lécből vagy rácsos deszkából vannak a kapuk, mindenkinek az utcán a szeme: n mit keres itt Bodnár István? Már megint Panniért jön? Na ezek csak eljárják a bolondját! Ha meg azt látják, hogy itt megy el, de nem megy be Tóthékhoz, az még rosszabb, mert azt hinnék, azért kerülgeti, mert eszi a fene érte. Hogy ő csak a kisfia után jön, mert már nem bírja ki, hogy ne lássa, azt senki se hinné. Akik együtt élnek a gyerekeikkel, és sok van belőlük, unják már őket, azok el se tudják képzelni, hogy egy meglett ember, mint István, annyira oda van a gyerekért. Mert ő csakugyan oda van azért az egy szem fiáért. Mennyit nőhetett azóta, majd egy féléve nem látta és hogy néz ki, mert a gyerek, az sűrűn változik. Hogy milyen betyár kis kölyök, már ostorozik, sípol, lovagol, szekerezik (amit az apja csinált neki, magával vitte), na egyszóval látni akarja. De az anyját nem, azt semmi szín alatt! Végre, amikor egyszer híre jött, hogy Panni nincs itthon, elment a városba cselédnek, állítólag valami úrhoz házvezetőnek — na, ahogy az a ház el lesz vezetve! — erőt vett magán és egy kora reggelen, a vállára villát vett, mintha gyűjteni menne a Kisrétre és elsietett arrafelé. Gyors léptekkel ment, mint akinek sürgős dolga van — kinek miköze hozzá, de mégis! — és mert csakugyan van egy kis rendjük a réten, ez az ürügy nem is tiszta hazugság, legfeljebb, hogy felgyűjtötték volna azt az apjáék is. Nekivágott hát az Alvégnek s bár mehetett volna a másik utcán is a határ felé, ő a Tóthék utcájába fordult be. Amikor a Tóth-házhoz közeledett, úgy dobogott a szíve, mint amikor ahhoz az átkozott Pannihoz először ment. Csak legalább kinn volna Bora az udvaron, vagy a kisfiút meglátná valahol, mert az egész Tóth-hadból neki csak ez a két lélek a fontos. Bora is csak azért, mert ő a kisfiú gondviselője és hát vele sohase volt semmi szóváltása. Az öreg Tóth már nem él, akivel pedig mindig nagyon jól megértették egymást. Az ökrök sincsenek meg, mert az apja halálakor azonnal szétrángattak mindent az éhes fiúk és asszonylányok. Az ökör ugyan a Boráé volt az egyik, de el kellett adni, mert fél ökörrel mit kezdjen, meg aztán föld se maradt hozzá. Az ára meg kellett arra is, hogy az öreg ház felét magának válthassa. A másik fele az édesanyjáé maradt és így ellakhattak benne. Az utca szokatlanul csendes. Aki templomba szokott járni, az már elment, aki nem megy, annak ezer a dolga a házban, tyúkkopasztás, ebédfőzés, palacsintasütés, fánk-gömbölyítés, (a Tóthék utcája nem egészen proletár utca) egyik helyt a mángorló dübörög, másik he VERES PÉTER: lgen a nyújtófa csattog, ez a legjobb idő. A gyerekek az utcán tétáznak, ez a vasárnap délelőtti idő igazán az ő idejük, se apák, se anyák, se nagyobb testvérek, azok is a templomban, vagy az emberpiacon —•. ilyenkor szokták a kisfiúcskák a patyolatfehér inget azon frissen elszennyezni, ilyenkor szokták a csicsés kislányok elfelejteni, hogy ezzel a ruhával nem szabad a földre ülni, és ilyenkor szokták megsiratni ezt az átkozott vasárnapi tisztaságot. És István minden gyereket megnéz az utcában, akármennyire sebesen lépked is. Ahol pedig sokan vannak az ablak alatt, jól közéjük néz, nehogy eltévessze a magáét. S aztán egyszeresak, már közel a Tóth-házhoz, az egyik ablak alatt nagy csapat gyerek játszik. A nagyobbak pitykéznek, a kisebbek meg áhítattal nézik. István lelassít — hátha ezek közt van? Itt közel a Tóth-ház és csakugyan: bár más a ruhája (Bora vette), más a kalapkája (azt is), de ugyanaz a szeme, ugyanaz az arca, ugyanaz a feszes kis állása (anyjától örökölte, de ki gondol erre): ez az ő kisfia , és István megáll. Egy pillanatig nézdegél, rápislant a többiekre, aztán ránéz a gyerekre, kicsit oda hajlik: Pista! Pistike! megismersz, kisfiam? A gyerek odanéz, megütődik, kis• idegenség suhan át az arcán — a gyermeki emlékezet még olyan, mint a kiskutyáké, kismacskáké, hamar felejt — de aztán győz az apai szeretetáram és felcsillan a ráismerés öröme. István persze azt szeretné, ha a gyerek örömmel kiáltana, hogy ideszapám, mint ahogy otthon kezdte, de hiába, nagy idő az a néhány hónap, egy kicsi fiú életében. Pistike elhagyja az otthon szerzett szokásokat és mások ragadnak rá. És valami zavar és szégyenkezés is bujkál benne, nem tudja , mi történik itt, hova lett az apja, azután meg az anyja, de homályosan a lelke mélyén érzi, hogy itt valami baj van, itt valami nem jó, valami szégyellnivaló dolog van. Mindegy, István felkapja a fiút, pedig nem ölbevalóban — szégyelli is a gyerek és lekívánkozik, mert fél, hogy majd kicsúfolják a többiek — és megyen tovább vele a Tóthház felé. A többi gyerekekben egy pillanatra megáll az ütő, csak néznek, néznek bociszemekkel, annyira néznek, hogy ahhoz már ezek a szemek tán nem is elegendők, aztán még utánanéznek Tóth Pistiéknek. (Ők ezt a bácsit nem ismerik, hisz még a világon se voltak, vagy karonülő babák voltak, amikor Istvánék erre laktak) aztán visszatérnek a pitykézéshez: — ki kövektezik? A Tóth-ház csendes, Ilona za néni templomban van. Úgy osztották be Borával, hogy egyik vasárnap délelőtt egyik megy, másik vasárnapon a másik, hogy valaki a háznál is legyen, főzzön és a jószágra, gyerekekre ügyeljen. István megint lelassít a kerítésnél, hogy csak legalább megláthatna valakit. Nem az öregasszonyt, azt látni se kívánja, mintha az is oka volna, hogy Panni olyan lett, hanem Borát. Különben is a válás miatt a hadak haragban vannak és nagyban folyik az üzenetháború. Ebben békét majd talán csak a kifáradás hozhat. Most még minden szó olaj a tűzre. És miközben beszélget a kisfiúhoz, hogy ki van otthon és mit csinál, majd a rácsoskapunál kicsit töpreng: — be kéne nézni! — szerencséje van, Bora kilép a pitvarajtón, hogy kiöntse a megtisztított zöldség hulladékát. Odavillant — szokás szerint — a kapuhoz és abban a pillanatban lánga borul az arca: ni, István! És jó az, hogy lángba borul, jó az, hogy zavarba jön, mert másképp nem tudná elleplezni, hogy mennyire örül, ha látja, hogy a szíve a torkába szaladt és talán az örömkönny is a szemébe futott. Leteszi a tálat a tornácon a kisasztalra, és siet az utcaajtóba: — Jó napot lóg ... orom (pillanatra megakad, mert vajon szólíthatja-e még így a Panni volt urát), hogy van? hogy van? István tréfára fordítja, mert kínos helyzetekben ez a legkönnyebb: — Hát hallod ... éppen tán jobban, mint a seprű ... _ • — Mert az a fejével van lefele ... Én meg... — Ó, maga mindig csak mókázik ... De hájrá — jöjjön mán be, jöjjön be egy kicsit, Pistivel mindig emlegetjük__ Panni nincs itthon — cselédnek ment... Édesanyám templomba van ... jöjjön mána egy kicsit. És jó, hogy a gyerek is itt van, ki szólhatna azért, ha az apja a fiát látni akarja, de ezt csak érzi Bora és nem kell gondolnia sem az Hiedelemre. De István szabadkozik: — Sietek most, hallod, van egy __ kis gyűjtenivalójuk idesapáméknak a Kisréten, kiszaladok, megforgatom, aztán még délig össze is rakom, hátha délután eső lesz, nagyon fogja a nap ... Képmutatás ez, de van a világon kedves képmutatás is: ez bocsánatos bűn. — Na, mindegy az, hallja Usrván, meglesz még az, csak jöjjön már be egy kicsit... beszéljük meg a gyerek dógát is. Ügyi Pistike, jöjjön be édesapád? Mondjad csak neki te is!... De igazán, ne álljunk itt az utcán, jöjjön be egy kicsit, azután majd tovább mehet ... Mindig éber asszony össte ne érzi, hogyha meglátják Istvánt az utcabeliek, még útközben megsúgják az anyjának és az majd azzal köszön be, elfelejtvén a templomi áhitatott: — Mit keresett itt az az asszonyhóhér? (Nem volna igazi asszony Berecz Ilona, ha el nem felejtené, hogy mindennek Panni az oka.) És Bora észre se veszi, hogy a hangja, magatartása tán szívesebb is a kelleténél, de két ösztönszerűen történik. Bizonyítania kell, hogy sose haragudott, nem vállalta magáévá a Panni gyűlölködését és nem vette át a Tóth-család haragját. Ő tudja, ő aztán csak igazán tudja, közelről, tapasztalatból tudja, hogy Panni hibás és még azt is jó lesz a elmondani mindenkinek, hogy mindezt ő előre tudta. És István bement. A villát a tornác ágashoz állította. Az ott az igazolás, hogy nem ide igyekezett és hogy éppen csak belépett. így kezdődött a Bora és az István története. (REGÉNYRÉSZLET) CSANÁDY JÁNOS: SZÜRET UTÁN Pereg a dió a fáról, ősz üt a hegyre — komor ormok meztelenednek pincék közt düledezve. Akácfán billeg a varjú, szőlőbe libben a szarka, a szagos szemet kimarja — de már a szőlőhegyi fák közül szél csapja füledbe berúgott csókák dinom-dinomát. Ha egyszer majd csokorba szedjük kínai élményeink virágait, azok lesznek e csokor legszebbjei, amelyeket a kínai falvak végtelen mezőin szedegettünk. Ezek a virágok arról mesélnek majd, hogyan születik újjá a kínai falu embere, hogyan hódítja meg félmilliárd kínai paraszt a kultúrát. Egy hetvenéves, ráncos arcú, fehér hajú öreg paraszt mondatta nekünk: „Azért tanulom öreg fejjel az írásjegyeket, mert mielőtt meghalok, új emberré akarok válni. Olyan emberré, aki nemcsak élvezi a szocializmus első érésű gyümölcseit, hanem azt is tudja, hogy gondos munkával hogyan lehet még szebb, még ízletesebb gyümölcsöket érlelni a szocializmus dús termést ígérő fáján.” Így gondolkodik a kínai paraszt és e gondolat jegyében teszi meg első lépéseit a szocialista kultúra útján. Az első lépések persze mindig nehezek. Hol itt, hol ott botlik meg az ember lába. Erre vall Lao Csang bácsi esete is. Csang bácsi — falujában csak egyszerűen „Lao Csang“ (öreg Csang) néven emlegetik — elindult egy napon, hogy meglátogassa rokonait a Kanszu tartományi Liucsiatung faluban. A falu közelébe érve, Lao Csang ismerős után kutató tekintete előtt hirtelen valamiféle diadalkapu bukkant fel. Mi az ördögnek emelték a földik ezt a kaput? — találgatta az öreg. Arra még jól emlékezett, hogy ilyen díszes, fenyőgallyakkal és virágokkal, vörös szalagokkal ékesített kapukat akkor emeltek egy-egy kínai falu végén, amikor a kínai népi felszabadító hadsereg, Mao Ce-tung forradalmár katonáit várták. Ennek viszont legalább tíz éve, ha nem több. Szoktak ilyen kaput emelni a tavaszi ünnepek alkalmával is. Dehát ezek az ünnepek még messze vannak. Vagy talán valami fontos személyiséget várnak a faluba? Így elmélkedett Csang bácsi, s valljuk be, hogy egy pillanatra még az is megfordult a fejében: talán éppen őt akarják megtisztelni ezzel a díszes kapuval a rokonok. Ezt a gondolatot azonban mindjárt el is hessegette magától. Dologidőben az emberek nem fecsérlik ilyesmire az erejüket. Különben is, a rokonok egyáltalán nem tudják, hogy ő ma Liucsiatungba látogat. Egy szó mint száz, Lao Csang minden találgatása zátonyra futott a titokzatos diadalkaput, pontosabban a kapu rendeltetését illetően. Eközben Csang bácsi odaért a szóbanforgó diadalkapu elé, akkurátosan leporolta posztó papucsát, és át akart sétálni a kapu díszes íve alatt. Ekkor azonban furcsa dolog történt. A kapu két tartó oszlopának lombdíszei mögül harsányan kiáltozó, kis papírzászlókat lengető gyerekek ugrottak elő. Vörös nyakkendős parancsnokuk vezényszavára áttörhetetlen falként sorakoztak fel Lao Csang elé, elzárva a diadalkaput. — Ne te ne! — mordult egyet az öreg. — Talán nem akartok beengedni? Milyen új szokás ez, hogy tiszteletlenek vagytok az öregekkel szemben. Talán nem tudjátok, hogy ki vagyok? — Már hogyne tudnánk — hajolt meg tisztelettudóan az ifjú sereg parancsnoka. — Ki ne ismerné a vidéken a híres Lao Csangot, aki nem kevesebb, mint húsz japán ördögöt semmisített meg a japánellenes felszabadító háború idején. — Nos — vágott közbe érezhető büszkeséggel a hangjában Lao Csang — akkor hát engedjetek utamra, mert ma még haza is akarok jutni. Különben sincs időm arra, hogy „adj király katonát” játszadozzak veletek ... — Már megbocsásson Csang bácsi — szólalt meg ismét a kapuvédő sereg vezére —, minket a kommunista párt, meg a népi kormány bízott meg azzal, hogy minden erre tartó embert feltartóztassunk. Olvassa csak el a kapun látható feliratot, s mindjárt sejteni fogja, miért vagyunk itt. Csang bácsi erre — mit tehetvén mást — előkotorászta szemüvegét és odaillesztve orra fölé, felnézett a díszkapu ívére tűzdelt, színes papirosból kivágott feliratra. A gyerekek mintha zsinóron rángatnák borzas fejeiket, éberen követték Lao Csang pillantását. Az öreg Csangról tudták a környéken, hogy ismer párszáz írásjegyet, ezért most sem keltett meglepetést a nebulók között, amint Csang bácsi komótosan közelebb húzódva, kisillabizálta a kann feliratát: „A szocialista kultúra kapuja". Amikor Csang bácsi az utolsó szótagot is kibökte, a gyerekek fülsiketítő „Hen hao! Fejcsan hao!” (nagyon jó, kitűnő) kiáltásokkal fejezték ki elismerésüket Csang bácsi olvasni tudásának eme kétségbevonhatatlan bizonysága felett. Ez az elismerés bizony megbizsergette Csang bácsi szívét, fölöttébb jólesett neki. Bevárta tehát türelmesen, amíg véget ér az ováció, majd jelentőségteljesen végig simítva gyér szakállán, így szólt: — Most azután tényleg engedjetek utamra, halátok-e! A gyereksereg azonban csak állt, mint a cövek. A vezér néhány papírszeletet húzott ki kék zubbonya zsebéből, és odatartotta Csang bácsi elé — Tiszteletre méltó Lao Csang — mondotta az úttörő —, ha át akar haladni falunk szocialista kultúrájának díszes kapuíve alatt, akkor előbb arról is bizonyságot kell tennie, hogy nemcsak olvasni, hanem írni is tud. Arra kérjük tehát, ha nem haragszik, hogy írja le nekünk a következő mondatot: „Kínai földünk a papír, és két kezünk a toll.” Csang bácsi a kapuőrök eltökéltséget sugárzó szemébe nézve rájött, hogy itt nincs kegyelem vagy protekció. Vagy ír, és akkor megnyílik a díszes kapu, vagy nem ír, és akkor szégyenszemre visszafordulhat, ha csak meg nem kerüli a falut körülvevő magas agyagfalat, és a falu másik végén nem próbálkozik. De ki biztosítja arról, hogy nincs-e ott is egy ilyen kapu? Legjobb lesz tehát mielőbb nekikezdeni az írásnak — döntött Csang bácsi, és nagyot sóhajtva elkezdte rajzolgatni az írásjegyeket. Kérges, hatvan esztendő kemény munkájában megedzett kezei csak nagy nehezen engedelmeskedtek, rótták a girbegurba vonalakat, amelyekből csodák csodája végülis hiba nélkül kikerekedett az egész mondat. Odarajzolva a pontot is, Csang bácsi a megkönnyebbülés elnéző és megbocsátó mosolyával tartotta a pavirost a vezér orra elé. Nem szólt semmit, de öreg szemei kicsit megnedvesedtek ... Ej, ej, ez a szél. Csak nem vitt belőlük valami porszemcsét? A gyerekek eddig huncutul mosolygó tekintete szokatlan melegséggel telt meg. Arcuk komollyá, ünnepélyessé vált. A vezetőjük, mint valami drága kincset, két kezébe fogva maga elé tartotta Csang bácsi írását, és minden egyes szót szépen, dallamosan hangsúlyozva hangosan olvasta: „Kínai földünk a papír és két kezünk a toll.” Most elmaradt a harsáési ünneplés. Talán nem is illett volna ehhez a hangulathoz. Sokkal többet mondott az, hogy a „Szocialista kultúra kapuját“ elzáró gyereksereg minden hangos parancsszó nélkül kettévált, és mint valami díszegység, két sorba igazodva utat nyitott Csang bácsinak a falu felé. Csang bácsi pedig, akinek eddig olyan sürgős volt a továbbjutás, nem mozdult. Meleg tekintete arcról arcra járva befonta, szeretettel ölelte körül a szocialista kultúra kis seregét, a díszkaput és a falut. Remegett a hangja, amikor megszólalt: — No, ti kis ördögök. Ami azt illeti, szépen rászedtetek. Még azt hittem, hogy tiszteletlenek vagytok és csak kötekedni akartok velem. De mielőtt tovább mennék, megkérdezem tőletek, tudjátok-e, mit jelent az a mondat, amit itt leirattatok velem? A gyerekek kórusban felelték: — Igenis. Lao Csang, tudjuk! Azt jelenti a mondat, hogy a mi kínai falvaink minden lakója, felnőtt és gyermek, megtanul írni-olvasni, nem lép át a szocialista kultúra kapuján anélkül, hogy új emberré válnék. Ha olyan ember érkezik a mi kapunkhoz, aki egyetlen írásjegyet sem ismer, azt előbb megtanítjuk öt-hat írásjegyre és csak azután engedjük tovább. S minthogy a falu kapuján gyakran járnak ki és be az emberek, előbb-utóbb mindenki megtanul néhány száz írásjegyet, s egyetlen analfabéta sem lesz a falunkban ... Lao Csang egyetértően bólintott erre a világos és első hallásra ugyan szokatlan, de mindenképpen értelmes magyarázatra, majd megkérdezte: — Aztán tudjátok-e, hogy amikor még a többi partizánnal együtt a japán ördögök ellen harcoltam, hogyan tanultam írni és olvasni? Úgy látom, sokat tudtok, de ezt azért mégsem tudhatjátok, mert akkoriban ti még igen kicsinyek lehettetek. Ha akarjátok, elmesélem nektek. A gyerekek örömmel kaptak az alkalmon, kis faládát kerítettek elő, leültették Csang bácsit, és fél órán át hallgatták, nem is hallgatták, szinte itták Lao Csang egyszerű történetét, amely arról szólt, hogy amikor Csang bácsi még a japán ördögöket irtotta, a harcok szünetében írni és olvasni tanult a nyolcadik hadsereg által a partizánok segítségére küldött politikai biztostól. — Papirosunk vagy tollunk persze nem volt — mesélte Lao Csang —, ezért úgy tanultunk, ahogy tudtunk. Ujjunkkal a homokba írtuk az írásjegyeket, és nem nyugodtunk, amíg meg nem ragadtak a fejünkben. Nem is tudjátok, milyen sokat jelent nekem a mondat, amit leírattatok velem ... Sohasem szabad elfelejtenetek ezt a mondatot. Akkor is emlékezzetek rá, amikor nagyok lesztek, és mint tanító, mérnök, író vagy művész, szolgáljátok hazátokat, a szocializmus új Mennyei Birodalmát, saját fajtátokat: a munkást és a parasztot. Most pedig mennem kell, mert az asszony megszid, ha nem érek haza idejében az ültetni való tojással — állt fel Csang bácsi, és nagy komolyan „cáj csien”-t (viszontlátást) köszönve a gyerekeknek, lassú, öreges léptekkel elindult Lincsiatung falu kicsiny házai felé,.,