Élet és Irodalom, 1958. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)

1958-12-23 / 51-52. szám - Veres Péter: Jó ürügy (regényrészlet) • széppróza (8. oldal) - Csanády János: Szüret után • vers (8. oldal) - Éliás Béla - Xue Kunhua: Lao-Csang esete a „kultúra kapujával” (8. oldal)

őst aztán István végleg egyedül maradt. Mert már hiába jelentkezett újra és újra a férfi­ vágy: Panni nem kell. Nem és nem! Ha akár­milyen nehéz is neki mikor már megszokta, hogy minden este kész ételre várják, min­den este asszony mellé fek­szik, inge-ruhája el van ké­szítve, és az egész családi fé­szek olyan meleg és megszo­kott, mint a kutyának a vacok: nem és nem! Panni nem kell. Soha többé! Újra kell kezde­nie az életet, talán még nem késő, hisz nem öreg ember. Igaz, a kisfiú utáni szeretet­­szomjúságát nem tudja így le­küzdeni. De még csak látni se tudja hónapok óta. Nappal dolgozik, este későn meg csak nem állíthat be Tóthékhoz. Hátha otthon van az az isten­nélkül való Panni is. Azt látni se akarja. Vasárnap, amikor áll a malom, elmehetne arra­felé, a Tóthék utcájába, abból neki senki se parancsol, az utca mindenkié és azért van, hogy járjanak rajta, így loval­­gatja magát bele, de mégis a dolog nem olyan egyszerű. Be­menni nem lehet, ha ott el­menne meg, abban a remény­ben, hogy a kisfiú hátha az utcán játszik, mindenki meg­látná. Alacsonyak a keríté­sek, meg lécből vagy rácsos deszkából vannak a kapuk, mindenkinek az utcán a szeme: n­ mit keres itt Bodnár Ist­ván? Már megint Panniért jön? Na ezek csak eljárják a bolondját! Ha meg azt látják, hogy itt megy el, de nem megy be Tóthékhoz, az még rosszabb, mert azt hinnék, azért kerül­geti, mert eszi a fene érte. Hogy ő csak a kisfia után jön, mert már nem bírja ki, hogy ne lássa, azt senki se hinné. Akik együtt élnek a gyere­keikkel, és sok van belőlük, unják már őket, azok el se tudják képzelni, hogy egy meglett ember, mint István, annyira oda van a gyerekért. Mert ő csakugyan oda van azért az egy szem fiáért. Men­­nyit nőhetett azóta, majd egy féléve nem látta és hogy néz ki, mert a gyerek, az sűrűn változik. Hogy milyen betyár kis kö­lyök, már ostorozik, sípol, lo­vagol, szekerezik (amit az apja csinált neki, magával vitte), na egyszóval látni akarja. De az anyját nem, azt sem­mi szín alatt! Végre, amikor egyszer hí­re jött, hogy Panni nincs itthon, elment a városba cse­lédnek, állítólag valami úrhoz házvezetőnek — na, ahogy az a ház el lesz vezetve! — erőt vett magán és egy kora regge­len, a vállára villát vett, mint­ha gyűjteni menne a Kisrét­­re és elsietett arrafelé. Gyors léptekkel ment, mint akinek sürgős dolga van — kinek mi­köze hozzá, de mégis! — és mert csakugyan van egy kis rendjük a réten, ez az ürügy nem is tiszta hazugság, legfel­jebb, hogy felgyűjtötték volna azt az apjáék is. Nekivágott hát az Alvégnek s bár mehe­tett volna a másik utcán is a határ felé, ő a Tóthék utcájá­ba fordult be. Amikor a Tóth-házhoz kö­zeledett, úgy dobogott a szíve, mint amikor ahhoz az átkozott Pannihoz először ment.­­ Csak legalább kinn volna Bora az udvaron, vagy a kisfiút meg­látná valahol, mert az egész Tóth-hadból neki csak ez a két lélek a fontos. Bora is csak azért, mert ő a kisfiú gond­viselője és hát vele sohase volt semmi szóváltása. Az öreg Tóth már nem él, akivel pedig mindig nagyon jól megértették egymást. Az ökrök sincsenek meg, mert az apja halálakor azonnal szét­rángattak mindent az éhes fiúk és asszonylányok. Az ökör ugyan a Boráé volt az egyik, de el kellett adni, mert fél­ ökörrel mit kezdjen, meg aztán föld se maradt hozzá. Az ára meg kellett arra is, hogy az öreg ház felét magá­nak válthassa. A másik fele az édesanyjáé maradt és így ellakhattak benne. Az utca szokatlanul csendes. Aki templomba szokott járni, az már elment, aki nem megy, annak ezer a dolga a házban, tyúkkopasztás, ebédfőzés, pa­lacsinta­sütés, fánk-gömbölyí­­tés, (a Tóthék utcája nem egé­szen proletár utca) egyik helyt a mángorló dübörög, másik he­ VERES PÉTER: lgen a nyújtófa csattog, ez a legjobb idő. A gyerekek az utcán tétáz­­nak, ez a vasárnap délelőtti idő igazán az ő idejük, se apák, se anyák, se nagyobb testvérek, azok is a templom­ban, vagy az emberpiacon —•. ilyenkor szokták a kisfiúcs­­kák a patyolatfehér inget azon frissen elszennyezni, ilyenkor szokták a csicsés kislányok el­felejteni, hogy ezzel a ruhával nem szabad a földre ülni, és ilyenkor szokták megsiratni ezt az átkozott vasárnapi tisz­taságot. És István minden gyereket megnéz az utcában, akármen­­­nyire sebesen lépked is. Ahol pedig sokan vannak az ablak alatt, jól közéjük néz, nehogy eltévessze a magáét. S aztán egyszeresak, már közel a Tóth-házhoz, az egyik ablak alatt nagy csapat gyerek játszik. A nagyobbak pitykéznek, a kisebbek meg áhítattal nézik. István lelassít — hátha ezek közt van? Itt közel a Tóth-ház és csakugyan: bár más a ru­hája (Bora vette), más a ka­­lapkája (azt is), de ugyanaz a szeme, ugyanaz az arca, ugyan­az a feszes kis állása (anyjá­tól örökölte, de ki gondol erre): ez az ő kisfia , és István megáll. Egy pillanatig nézde­­gél, rápislant a többiekre, az­tán ránéz a gyerekre, kicsit oda hajlik: Pista! Pistike! megismersz, kisfiam? A gyerek odanéz, megütődik, kis• idegenség suhan át az ar­cán — a gyermeki emlékezet még olyan, mint a kiskutyáké, kismacskáké, hamar felejt — de aztán győz az apai szeretet­áram és felcsillan a ráismerés öröme. István persze azt sze­retné, ha a gyerek örömmel kiáltana, hogy ideszapám, mint ahogy otthon kezdte, de hiá­ba, nagy idő az a néhány hó­nap, egy kicsi fiú életében. Pistike elhagyja az otthon szerzett szokásokat és mások ragadnak rá. És valami zavar és szégyenkezés is bujkál ben­ne, nem tudja , mi történik itt, hova lett az apja, azután meg az anyja, de homályosan a lelke mélyén érzi, hogy itt valami baj van, itt valami nem jó, valami szégyellni­való dolog van. Mindegy, István felkapja a fiút, pedig nem ölbevaló­ban — szégyelli is a gyerek és le­kívánkozik, mert fél, hogy majd kicsúfolják a többiek — és megyen tovább vele a Tóth­­ház felé. A többi gyerekekben egy pillanatra megáll az ütő, csak néznek, néznek bociszem­ekkel, annyira néznek, hogy ahhoz már ezek a szemek tán nem is elegendők, aztán még utá­nanéznek Tóth Pistiéknek. (Ők ezt a bácsit nem ismerik, hisz még a világon se voltak, vagy karonülő babák voltak, amikor Istvánék erre laktak) aztán visszatérnek a pityké­­zéshez: — ki kövektezik? A Tóth-ház csendes, Ilona za néni templomban van. Úgy osztották be Borával, hogy egyik vasárnap délelőtt egyik megy, másik vasárnapon a másik, hogy valaki a ház­nál is legyen, főzzön és a jó­szágra, gyerekekre ügyeljen. István megint lelassít a kerí­tésnél, hogy csak legalább megláthatna valakit. Nem az öregasszonyt, azt látni se kí­vánja, mintha az is oka volna, hogy Panni olyan lett, hanem Borát. Különben is a válás miatt a hadak haragban van­nak és nagyban folyik az üze­net­háború. Ebben békét majd talán csak a kifáradás hozhat. Most még minden szó olaj a tűzre. És miközben beszélget a kisfiúhoz, hogy ki van ott­hon és mit csinál, majd a rá­csoskapunál kicsit töpreng: — be kéne nézni! — szerencséje van, Bora kilép a pitvarajtón, hogy kiöntse a megtisztított zöldség hulladékát. Odavillant — szokás szerint — a kapuhoz és abban a pil­lanatban lánga borul az arca: ni, István! És jó az, hogy lángba borul, jó az, hogy zavarba jön, mert másképp ne­m tudná elleplezni, hogy mennyire örül, ha látja, hogy a szíve a torkába sza­ladt és talán az örömkönny is a szemébe futott. Leteszi a tálat a tornácon a kisasztalra, és siet az utca­ajtóba: — Jó napot lóg ... orom (pillanatra megakad, mert vajon szólíthatja-e még így a Panni volt urát), hogy van? hogy van? István tréfára fordítja, mert kínos helyzetek­ben ez a legkönnyebb: — Hát hallod ... éppen tán jobban, mint a seprű ... _ •­ — Mert az a fejével van le­fele ... Én meg... — Ó, maga mindig csak mókázik ... De hájrá — jöjjön mán be, jöjjön be egy kicsit, Pistivel mindig emlegetjük__ Panni nincs itthon — cseléd­nek ment... Édesanyám templomba van ... jöjjön mán­a egy kicsit. És jó, hogy a gyerek is itt van, ki szólhatna azért, ha az apja a fiát látni akarja, de ezt csak érzi Bora és nem kell gondolnia sem az Hiedelemre. De István szabadkozik: — Sietek most, hallod, van egy __ kis gyűjtenivalójuk ides­­apáméknak a Kisréten, kisza­ladok, megforgatom, aztán még délig össze is rakom, hát­ha délután eső lesz, nagyon fogja a nap ... Képmutatás ez, de van a vi­lágon kedves képmutatás is: ez bocsánatos bűn. — Na, mindegy az, hallja Usrván, meglesz még az, csak jöjjön már be egy kicsit... beszéljük meg a gyerek dógát is. Ügyi Pistike, jöjjön be édesapád? Mondjad csak neki te is!... De igazán, ne álljunk itt az utcán, jöjjön be egy ki­csit, azután majd tovább me­het ... Mindig éber asszony össte ne érzi, hogyha meglátják Istvánt az utcabeliek, még út­közben megsúgják az anyjá­nak és az majd azzal köszön be, elfelejtvén a templomi áhitatott: — Mit keresett itt az az asszonyhóhér? (Nem vol­na igazi asszony Berecz Ilona, ha el nem felejtené, hogy mindennek Panni az oka.) És Bora észre se veszi, hogy a hangja, magatartása tán szí­vesebb is a kelleténél, de k­ét ösztönszerűen történik. Bizo­nyítania kell, hogy sose hara­gudott, nem vállalta magáévá a Panni gyűlölködését és nem vette át a­ Tóth-család harag­ját. Ő tudja, ő aztán csak iga­zán tudja, közelről, tapaszta­latból tudja, hogy Panni hibás és még azt is jó lesz a elmondani mindenkinek, hogy mindezt ő előre tudta. És István bement. A villát a tornác ágashoz állította. Az ott az igazolás, hogy nem ide igyekezett és hogy éppen csak belépett. így kezdődött a Bora és az István története. (REGÉNYRÉSZLET) CSANÁDY JÁNOS: SZÜRET UTÁN Pereg a dió a fáról, ősz üt a hegyre — komor ormok meztelenednek pincék közt düledezve. Akácfán billeg a varjú, szőlőbe libben a szarka, a szagos szemet kimarja — de már a szőlőhegyi fák közül szél csapja füledbe berúgott csókák dinom-dinomá­t. Ha egyszer majd csokorba szedjük kínai élményeink vi­rágait, azok lesznek e csokor legszebbjei, amelyeket a kínai falvak végtelen mezőin szede­gettünk. Ezek a virágok arról mesélnek majd, hogyan szüle­tik újjá a kínai falu embere, hogyan hódítja meg félmilliárd kínai paraszt a kultúrát. Egy h­etvenéves, ráncos arcú, fehér hajú öreg paraszt mon­datta nekünk: „Azért tanulom öreg fejjel az írásjegyeket, mert mielőtt meghalok, új em­berré akarok válni. Olyan em­berré, aki nemcsak élvezi a szocializmus első érésű gyü­mölcseit, hanem azt is tudja, hogy gondos munkával hogyan lehet még szebb, még ízlete­­sebb gyümölcsöket érlelni a szocializmus dús termést ígérő fáján.” Így gondolkodik a kí­nai paraszt és e gondolat je­gyében teszi meg első lépéseit a szocialista kultúra útján. Az első lépések persze min­dig nehezek. Hol itt, hol ott bo­tlik meg az ember lába. Erre vall Lao Csang bácsi esete is. Csang bácsi — falujában csak egyszerűen „Lao Csang“ (öreg Csang) néven emlege­tik — elindult egy napon, hogy meglátogassa rokonait a Kanszu tartományi Liucs­­iatung faluban. A falu kö­zelébe érve, Lao Csang is­merős után kutató tekintete előtt hirtelen valamiféle dia­dalkapu bu­kkant fel. Mi az ördögnek emelték a földik ezt a kaput? — találgatta az öreg. Arra még jól emlékezett, hogy ilyen díszes, fenyőgallyakkal és virágokkal, vörös szalagokkal ékesített kapukat akkor emel­tek egy-egy kínai falu végén, amikor a kínai népi felszaba­dító hadsereg, Mao Ce-tung forradalmár katonáit várták. Ennek viszont legalább tíz éve, ha nem több. Szoktak ilyen kaput emelni a tavaszi ünne­pek alk­almával is. Dehát ezek az ünnepek még messze van­nak. Vagy talán valami fontos személyiséget várnak a faluba? Így elmélkedett Csang bácsi, s valljuk be, hogy egy pilla­natra még az is megfordult a fejében: talán éppen őt akar­ják megtisztelni ezzel a díszes kapuval a rokonok. Ezt a gon­dolatot azonban mindjárt el is hessegette magától. Dologidő­ben az emberek nem fecsérlik ilyesmire az erejüket. Külön­ben is, a rokonok egyáltalán nem tudják, hogy ő ma Liucs­­iatungba látogat. Egy szó mint száz, Lao Csang minden talál­gatása zátonyra futott a titok­zatos diadalkaput, pontosab­ban a kapu rendeltetését ille­tően. Eközben Csang bácsi odaért a szóbanforgó diadalka­pu elé, akkurátosan leporolta posztó papucsát, és át akart sé­tálni a kapu díszes íve alatt. Ek­kor azonban furcsa dolog történt. A kapu két tartó oszlo­pának lombdíszei mögül har­sányan kiáltozó, kis papír­­zászlókat lengető gyerekek ug­rottak elő. Vörös nyakkendős parancsnokuk vezényszavára áttörhetetlen falként sorakoz­tak fel Lao Csang elé, elzárva a diadalkaput. — Ne te ne! — mordult egyet az öreg. — Ta­lán nem akartok beengedni? Milyen új szokás ez, hogy tiszteletlenek vagytok az öre­gekkel szemben. Talán nem tudjátok, hogy ki vagyok? — Már hogyne tudnánk — hajolt meg tisztelet­tudóan az ifjú sereg pa­rancsnoka. — Ki ne ismerné a vidéken a híres Lao Csangot, aki nem kevesebb, mint húsz japán ördögöt semmisített meg a japánellenes felszabadító háború idején. — Nos — vágott közbe érez­hető büszkeséggel a hangjában Lao Csang — akkor hát en­gedjetek utamra, mert ma még haza is akarok jutni. Különben sincs időm arra, hogy „adj ki­rály katonát” játszadozzak ve­letek ... — Már megbocsásson Csang bácsi — szólalt meg ismét a kapuvédő sereg vezére —, min­ket a kommunista párt, meg a népi kormány bízott meg az­zal, hogy minden erre tartó embert feltartóztassunk. Ol­vassa csak el a kapun látható feliratot, s mindjárt sejteni fogja, miért vagyunk itt. Csang bácsi erre — mit te­hetvén mást — előkotorászta szemüvegét és odaillesztve or­ra fölé, felnézett a díszkapu ívére tűzdelt, színes papirosból kivágott feliratra. A gyerekek mintha zsinóron rángatnák borzas fejeiket, éberen követ­ték Lao Csang pillantását. Az öreg Csangról tudták a kör­nyéken, hogy ismer párszáz írásjegyet, ezért most sem kel­tett meglepetést a nebulók kö­zött, amint Csang bácsi komó­tosan közelebb húzódva, kisil­­labizálta a kann feliratát: „A szocialista kultúra kapuja". Amikor Csang bácsi az utol­só szótagot is kibökte, a gye­rekek fülsiketítő „Hen hao! Fejcsan hao!” (nagyon jó, ki­tűnő) kiáltásokkal fejezték ki elismerésüket Csang bácsi ol­vasni tudásának eme kétségbe­vonhatatlan bizonysága felett. Ez az elismerés bizony megbi­­zsergette Csang bácsi szívét, fölöttébb jólesett neki. Be­várta tehát türelmesen, amíg véget ér az ováció, majd je­lentőségteljesen végig simítva gyér szakállán, így szólt: — Most azután tényleg engedje­tek utamra, halátok-e! A gyereksereg azonban csak állt, mint a cövek. A vezér néhány papírszeletet húzott ki kék zubbonya zsebéből, és oda­­tartotta Csang bácsi elé — Tiszteletre méltó Lao Csang — mondotta az úttörő —, ha át akar haladni falunk szocialista kultúrájának díszes kapuíve alatt, akkor előbb arról is bi­zonyságot kell tennie, hogy nemcsak olvasni, hanem írni is tud. Arra kérjük tehát, ha nem haragszik, hogy írja le nekünk a következő mondatot: „Kínai földünk a papír, és két kezünk a toll.” Csang bácsi a kapuőrök el­tökéltséget sugárzó szemébe nézve rájött, hogy itt nincs ke­gyelem vagy protekció. Vagy ír, és akkor megnyílik a díszes kapu, vagy nem ír, és akkor szégyenszemre visszafordulhat, ha csak meg nem kerüli a fa­lut körülvevő magas agyagfa­lat, és a falu másik végén nem próbálkozik. De ki biztosítja arról, hogy nincs-e ott is egy ilyen kapu? Legjobb lesz te­hát mielőbb nekikezdeni az írásnak — döntött Csang bá­csi, és nagyot sóhajtva elkezd­te rajzolgatni az írásjegyeket. Kérges, hatvan esztendő ke­mény munkájában megedzett kezei csak nagy nehezen enge­delmeskedtek, rótták a girbe­gurba vonalakat, amelyekből csodák csodája végülis hiba nélkül kikerekedett az egész mondat. Odarajzolva a pontot is, Csang bácsi a megkönnyeb­bülés elnéző és megbocsátó mosolyával tartotta a pavirost a vezér orra elé. Nem szólt semmit, de öreg szemei kicsit megnedvesedtek ... Ej, ej, ez a szél. Csak nem vitt belőlük valami porszemcsét? A gyerekek eddig huncutul mosolygó tekintete szokatlan melegséggel telt meg. Arcuk­­ komollyá, ünnepélyessé vált. A vezetőjük, mint valami drága kincset, két k­ezébe fogva ma­ga elé tartotta Csang bácsi írá­sát, és minden egyes szót szé­pen, dallamosan hangsúlyozva hangosan olvasta: „Kínai földünk a papír és két kezünk a toll.” Most elmaradt a harsáési ün­­neplés. Talán nem is illett vol­na ehhez a hangulathoz. Sok­kal többet mondott az, hogy a „Szocialista kultúra kapuját“ elzáró gyereksereg minden hangos parancsszó nélkül ket­tévált, és mint valami díszegy­ség, két sorba igazodva utat nyitott Csang bácsinak a falu felé. Csang bácsi pedig, akinek eddig olyan sürgős volt a to­vábbjutás, nem mozdult. Me­leg tekintete arcról arcra járva befonta, szeretettel ölelte körül a szocialista kultúra kis sere­gét, a díszkaput és a falut. Re­megett a hangja, amikor meg­szólalt: — No, ti kis ördögök. Ami azt illeti, szépen rászedtetek. Még azt hittem, hogy tisztelet­lenek vagytok és csak köte­kedni akartok velem. De mi­előtt tovább mennék, megkér­dezem tőletek, tudjátok-e, mit jelent az a mondat, amit itt leirattatok velem? A gyerekek kórusban felel­ték: — Igenis. Lao Csang, tudjuk! Azt jelenti a mondat, hogy a mi kínai falvaink min­den lakója, felnőtt és gyermek, megtanul írni-olvasni, nem lép át a szocialista kultúra kapu­ján anélkül, hogy új emberré válnék. Ha olyan ember érke­zik a mi kapunkhoz, aki egyet­len írásjegyet sem ismer, azt előbb megtanítjuk öt-hat írás­jegyre és csak azután enged­jük tovább. S minthogy a fa­lu kapuján gyakran járnak ki és be az emberek, előbb-utóbb mindenki megtanul néhány száz írásjegyet, s egyetlen analfabéta sem lesz a falunk­ban ... Lao Csang egyetértően bó­lintott erre a világos és első hallásra ugyan szokatlan, de mindenképpen értelmes ma­gyarázatra, majd megkérdezte: — Aztán tudjátok-e, hogy ami­kor még a többi partizánnal együtt a japán ördögök ellen harcoltam, hogyan tanultam írni és olvasni? Úgy látom, so­kat tudtok, de ezt azért még­sem tudhatjátok, mert akko­riban ti még igen kicsinyek lehettetek. Ha akarjátok, el­mesélem nektek. A gyerekek örömmel kaptak az alkalmon, kis faládát kerí­tettek elő, leültették Csang bá­csit, és fél órán át hallgatták, nem is hallgatták, szinte itták Lao Csang egyszerű történetét, amely arról szólt, hogy amikor Csang bácsi még a japán ördö­göket irtotta, a harcok szüne­tében írni és olvasni tanult a nyolcadik hadsereg által a par­tizánok segítségére küldött po­litikai biztostól. — Papirosunk vagy tollunk persze nem volt — mesélte Lao Csang —, ezért úgy tanul­tunk, ahogy tudtunk. Ujjunk­kal a homokba írtuk az írás­jegyeket, és nem nyugodtunk, amíg meg nem ragadtak a fe­jünkben. Nem is tudjátok, mi­lyen sokat jelent nekem a mon­dat, amit leírattatok velem ... Sohasem szabad elfelejtenetek ezt a mondatot. Akkor is em­lékezzetek rá, amikor nagyok lesztek, és mint tanító, mérnök, író vagy művész, szolgáljátok hazátokat, a szocializmus ú­j Mennyei Birodalmát, saját fajtátokat: a munkást és a parasztot. Most pedig mennem kell, mert az asszony megszid, ha nem érek haza idejében az ültetni való tojással — állt fel Csang bácsi, és nagy komolyan „cáj csien”-t (viszontlátást) kö­szönve a gyerekeknek, lassú, öreges léptekkel elindult Lincsiatung falu kicsiny házai felé,.,

Next