Élet és Irodalom, 1958. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)

1958-08-08 / 32. szám - Kazim al-Szamavi: Az iraki irodalom forradalmi hagyományai • Fordította Krizsán László. (3. oldal) - Darázs Endre: Pofon • vers (3. oldal) - Sásdi Sándor: Új élet Újfalun (3. oldal)

rtííta. A haladó iraki irodalom gyökerei abba a korszakba nyúlnak vissza, amelyet a kultúrtörténet „Bagdad aranykora” néven tart számon. E korban Bagdad, az akkor ismert világ kultúrközéppontja volt. Az Atlanti-óceántól a Feketetengerig és a Perzsa-öböltől India partjáig terjedő óriási arab birodalom fővárosa befogadta a tartomány és művészet leghívebb képviselőit. Az „aranykorszak” szellemi termékei közül Al-Ghazali és Ibn Rusd filozófiai, Ibn Khaldun társadalombölcsészeti és Avicenna orvostudományi munkáit még ma is tanítják és elemzik az európai egyetemeken. Az arab kultúra azonban nem tartott virágzása sokáig. Hanyatlása már akkor megindult, amikor a bagdadi művészek még egyre-másra ajándékozták meg halhatatlan remekműveikkel a világot. A külső ragyogás azonban a XIV. században már mély válságot palástolt. A kultúra, amely addig a nép közkincse volt, a kialakuló feudális társadalom osztályérdekeinek eszközévé vált, s az aranykorszak irodalma az udvari költészet posványába süllyedt. A társadalmi és vagyoni ellentétek kiéleződése a XIV. század második felében tizennégy évig tartó parasztfelkeléshez, a „szolgák lázadása’’hoz vezetett. A hosszú harc folyamán feltárult a parasztság leírhatatlan nyomora és a bagdadi paloták fényének hazug ragyogása. Sok udvari költő hagyta el az események hatására jól jövedelmező állását. Akik korábban, a kalifa fizetett magasztalói voltak, ezután a zsarnokság éles szemű ostorozóivá váltak. Számtalan író és művész inkább a nyomort, mint az „udvari költő” címét választotta. Abu Ali al-Khali például húsz évig dolgozott „Al- Dzsamhara” — „Tömeg” című munkáján, s a legnagyobb nélkülözés közepette is visszautasította a kalifa ismételt meghívását. Avicenna pedig csak bujkálással kerülhette el az uralkodó gyilkos szándékú haragját. Az egyszerű emberek gondja és keserve, a föld szegényeinek nyomora, s a velük való együttérzés viszonylag egészen korán megjelent az iraki irodalomban. Különösen a vallási téren is szabadabb elveket hirdető „mutazilita” iskolához tartozó költők fordultak gyakran a nép élete felé. E korban terjedtek el az Ezeregyéjszaka meséi, valamint a Kilila és Dumna állatmesékben rejtett politikai szatírák. Irak a XVI. században török uralom alá került. A hódítók barbár módon elpusztították, e hajdan nagy kultúrájú nép, kincset érő alkotásait. Irak, korábban művelt asszonyait a török szokásnak megfelelően a tudatlanság börtönébe, háremekbe zárták. Azokat pedig, akik megpróbálták karddal, vagy tollal szolgálni hazájuk függetlenségét, kivégezték és börtönökbe hurcolták. Ez volt az iraki irodalom legsötétebb korszaka. Az oktatás és a közélet hivatalos nyelve a török volt, az arab irodalmi nyelv elsorvadt, egyre kevesebben értették meg. A hódítók elleni harc irodalmi síkon is csak a XIX— XX. század fordulóján indulhatott meg nagyobb mértékben, egy időben az arab nacionalizmus kibontakozásával — s ennek természetes velejárójaként. Az irodalmi megújhodás vezéralakja Al Riszafi volt. „Csodálkozom” című költeményében nyíltan felhívta népét a török iga lerázására. Vesd ki végre szegény népem nyakadból a király-igát. Ne remegj, de ne is adjál a királynak pénzt, katonát! A törökellenes függetlenségi harcok másik kiemelkedő költője, a „felvilágosító” Al-Zahavi versei közvetlen hangjukkal óriási lelkesedést keltettek az iraki nép körében. Ha reméled, hogy boldogulsz, hited bolond, csaló ábránd. Királyurad sötét nyomor, szakadékok mélyére ránt. Királyunk van. Régtől fogva így vergődik már államunk: ember egy van, ez a király s mi csupán barmok vagyunk. 1913-ban az iraki nacionalisták Párisban gyűltek össze, hogy kidolgozzák a függetlenségi harc időszerű taktikáját. Határozatban rögzítették az irodalom feladatait és az irodalmi nyelv kialakításának módozatait. E kongresszus hatására alakult meg Irakban 1914-ben, a török megszállók ellen küzdő írók illegális szervezete. Harcukat azonban rövidesen egy másik hódító, az angolok ellen kellett fordítaniok. Az angol hadsereg 1920-ban bevonult Irakba, azzal a jelszóval, hogy a szabadságot hozza a századokig sanyargatott népnek. Al-Riszafi nagyhatású költeményben leplezte le ezt az álhumanizmust: Miért mondják, hogy eszméjük igazság a mai kornak! Hadifoglyot nem zárnak be, de egy népet gátlás nélkül gyermekestül eltipornak. Abban, hogy Irak népe 1920- ban az egyetlen járható utat választotta és forradalommal válaszolt az angol gyarmatosító törekvésekre, a hazafias érzelmű íróknak igen nagy szerepe volt. S miután a forradalom leszerelésére az angolok „nemzeti” kormányt alakítottak, Al-Riszafi és küzdőtársai ismét felemelték szavukat és találó jellemzéssel hirdették, hogy a „nemzeti” kormány inkább hasonlítható egy kereskedelmi társasághoz, amelynek az a feladata, hogy eladja az országot. Riszafi így írt: A népnek semmi, minden övék: zászló, törvény, a parlament. Minden övék, árulják is, .. .s nekik ez semmit sem jelent. Az ország tényleges gazdasági és politikai helyzetének feltárásában és a követendő út megjelölésében nemcsak a költők, hanem más műfajok képviselői is nagy és eredményes szerepet vállaltak. Dzsafar al-Kalili „Ördögfalu” cím alatt összegyűjtött novelláiban ritka éles látással rajzolta meg az iraki nép életét és vágyait. Danun Ajjub novelláiból pedig mindig az a végső következtetés csendül ki, hogy a nyomor legfőbb oka, az ország gazdasági és politikai kiszolgáltatottsága. Szelim al- Radi „Irak forradalma” című színműve a gyarmati rendszer megszüntetésének járható útját tárta világos és közönsége elé. Az irodalmi síkon vívott nemzeti felszabadító harcot, eredményesen két világháború támogatták a közötti időszakban azok a szakírók is, akik közgazdasági, jogi és társadalompolitikai cikkeikben bátran kifejtették véleményüket és tényekkel igazolták az írók elvi megállapításait. E csoport legjelentősebb képviselője Ibrahim Szahli Sukur és Fahmi al-Muderisz volt. A második világháború után jelentősen megnövekedett azon írók és költők tábora, akik bátran mertek válaszolni Irak jövőjét eldöntő kérdésekre. Ragyogó formai készségük és tartalmi gazdagságuk mellett, Irak szabadságáért folytatott szakadatlan harc avatta a toll felelős mestereivé többek között Al-Dzsavahiri-t és Bahar al-Ulum-ot. Az 1945 utáni időkben a gazdag formai hagyományokkal rendelkező arab irodalomban, robbanásszerűen megjelentek a kötetlen formájú szabad versek. Ez a költői irányzat Irakból indult, s egyben politikai hitvallás volt. Követői hangoztatták, hogy a kor nagy problémáit csak olyan versekben lehet iránytmutató elemeikre bontani, amelyekben „a forma nem zárja börtönébe a haza, a gondolat és az emberiség felszabadításának nagy eszméit”. Az első szabad versek Beder De-Sajjeb-tól jelentek meg és rövid idő alatt — bár csak rövid időre — általánossá váltak a fiatal nacionalista költők körében. Ezekben a versekben új hangon, bátrabban és közvetlenebbül szólalt meg a nép évszázados vágya a szabadságért. Beder as-Sajjeb, egyik nagyhatású, a „Gyermekek és fegyverek” című költeményéből az ifjúság jövője feletti aggodalom csendül ki. Játszó madarak módjára ugrálnak, mint felbuzgó forrás szüntelen. Arcukra a jövő fénye tárja reményekkel teli sugarát. Ők a zöld fű, a nyíló virág a szomjat űző vizek partjain, gondjuk semmi, bár szívükben hordják az undorító förtelmes halált. Hisz holnapjuk a zsarnok kezében, s zárt fülükben már tombol a hang: fiatal testük porba fekteti, ha a vasból fegyvert öntenek. A szabad versek váló mestere, Abdul másik ki(Vahhab) al-Bejjati, témáját rendszeresen a fegyenc-élet élményeiből merítette. Ezzel művészi konfliktust, pattanásig feszülő légkört idézett elő költeményeiben, a szabadforma és a vers mondanivalója között. A fegyenc-témák: hazája rabságát, a forma és tartalom összeütközése násig telített pedig a rabba-/ iraki társadalom ellentmondásait szimbolizálták. íme egy jellemző vers részlete: Börtönévek ólmos csendjén, hideg acélrácsokon át, messze látó könnyes szemem dombnak dőlő kicsi kunyhóm küszöbére száll pihenni. Az arab irodalmat általában a tradíciók irodalmának szokás nevezni. A haladó iraki írók sem vonták ki magukat a tradíciók hatása alól. Átvették a kalifák önkénye ellen harcoló elődeiktől a legszebb emberi és művészi hagyatékot, a végtelen pusztáké és sivatagok tág látóhatára alatt született szabadságeszméket. Műveikkel nemcsak^ tettleges részvevőivé, hanem/ szellemi előkészítőivé váltak/ annak a hosszú áldozatos és dicsőséges folyamatnak, amely 1958. július 14-hez, a nemzetifüggetlenség kivívásához vezetett. (A szöveget és a versbetétet két KRIZSÁN LÁSZLÓ fordította.) írta: KAZIM AL-SZAMAVI iraki költő T - 3 (DARÁZS ENDRE: POFON Mit tagadjam? voltam én is gyáva, Tanulásért oly alázatos. Tanulhatok — sok mindenre nem jut, A tanulás oly áldozatos. Mindég akadt néhány jó tanárom, De nem akadt sose jó barát, Leginkább csak a hátsó padokban Görnyedezett évekig e ház. Leghátsó pad, a szegénység padja, De megtörte sokszor a hátamat És alul, a viseltes kabátra Bogáncs is, meg rókafark tapadt, — Amíg oly jól mulattak a grófék, Addig vakon csak magoltam én. Hogy lehessen belőlem majd firkász, Fényeskönyökű, horpadt szegény. Gúnyoltak, de sohasem ütöttek, Nagyobb kin volt ez, nagyobb teher, Mintha a jól kisportolt hordájuk Egyszer elkap és véresre ver. Nem, nem volt düh, csak mindég szorongás És annál is rosszabb rettenet, Hogy mit agyal ellenem holnapra E telivér, soknevű sereg? Hányan voltak, akik kimaradtak, Mert ideggel nem bírták tovább S Ovidius élt fáradt agyukban És markukban hatalmas lapát. Én bírtam még — mivel tűrnöm kellett. Nekem nem volt sosem birtokom . Bírtam addig, amíg el nem csattant Arcomon egy megfontolt pofon. Fogadtak rám, ezzel kiüldöznek. Tízkilós volt, megfontolt, kemény . S mit nem vártam, s miben én sem hittem. Elborulva visszaadtam én. Ők azt hitték és én is elhittem. Hogy ég és föld most összeszalad — Nem ez történt — de csúfolkodásuk Minden időkre abbamaradt. Mintha nem is volnék, nem is élnék — De mit is kezdhetnének? Mivel Ollyá lettem, akár anarchista. Ki táskájában bombát cipel. Pedig nem azt hurcoltam magammal, Hanem csupán suta verseket, Amelyekben olykor Dózsa lépdelt és mögötte nagy parasztsereg. SÁSDI SÁNDOR:ÚJ ÉLET ÚJFALUN Berettyóújfalunak 1910-ben 8500 lakosa volt. Azóta éppen duplájára emelkedett a lélekszám. A Révai Nagy Lexikon 15 sorban ismerteti a községet, és abból megtudhatjuk, hogy a „járási szobabírói hivatal, járásbíróság, telekkönyv, adóhivatal és csendőrőrs széke. A Sárrét legnépesebb, legiparosabb helysége, csinos, városias épületekkel”. Hol az utolsó járásbíró, aki sztrájkolni merészelő aratókat és kormányzó urunk őfőméltóságát illemtelen szavakkal sértegető mezítlábasokat olyan passzióval vitette a dutyiba? És hol a tekintély megtestesülése, a hintón járó főbíró, akit messziről süvegelt boldog-boldogtalan? A kakastollasok világából az utolsó sárréti betyár emléke maradt fenn; nótát is tudnak róla és nagyobb büszkeséggel beszélnek róla, mint — az ugyancsak a lexikonban olvasható — XII. századbeli csonka toronyról, vagy a hideg ásványvízforrásról. Ne is csodálkozzon ezen senki, mert az a betyár sok borsot tört a csendőrök orra alá, sok szegénynek osztott a robotokatok összeharácsolt vagyonából; büntette, megregulázta azokat, akikre a paraszt összecsukott, szájjal merte csak az átkot szórni. Miről beszélnek még szívesen? Mai életünkről, a község öt termelőszövetkezetéről, amely jó eredménnyel működik. Némelyiket, megtépázták az októberi események, de egytől estig valamennyi kiheverte. Sokkalta különb búzát arattak, mint az egyéni gazdálkodók és nem ám izzadva, meggörnyedve, kaszát köszörülgetve és nemekykor nagyokat káromkodva. Hanem: — Aratógépek és egy kombájn végezte valamennyinél a munkát — meséli ugyanaz az idős férfi, akinek az apja még parolázott az utolsó betyárral. — És milyen búzát, milyen rozsot, árpát arattak a tsz-ek gépei! Az egyéni gazdák némelyik tábláján olyan ványadt, rövidszárú lett a gabona, hogy győzze az ember kévébe kötni. Az öt tsz géni erővel szántott vetett földje jobban bírta a májusi szárazságot; a traktor megmutatta, hogyan lehet mélyszántással nedvességet tartalékolni az ínségesebb időszakra. A kézi munkát igénylő növényekkel, a kukoricával, a répával valamicskét lemaradtunk az egyének mögött Miért? Mert a fiatalok elvágyódnak a faluról, mennek a városokba, beállnak gyárba, bányába, s mi öregek, nehezen bajlódunk a kapával. Berettyóújfalun tudtam meg azt is, hogy a községek egykori lenézettje, a pásztor, az, aki mindenki lábarongya volt, akinek nemcsak bíró, elöljáró parancsolt, de megregulázhatta bármelyik gazda, akinek jószága kijárt a falkával a legelőre, miképpen lett a legjobb jövedelmű ember a tsz-ekben. Azelőtt? Negyedévenkint mérték ki számára az ocsus gabonát, kapott pár pengő fertálypénzt, négy kiló sót, kicsike konyhakertet és örült, ha valamelyik módosabb gazda letett csizmáját a lábára húzhatta, vagy annak a pinájából kikotort bagót pofa alá dughatta. Ma sokmindenféle vastagítja a jószággal bajlódó bukszáját. A juhász évenkint 3—4 ezer forintot kap előirányzott termelésen felüli gyapjú után, a csordás bevételét szaporítja a tenyészetbe fogható tehén, az elválasztott borjú, de a fedeztetés után is kap járulékot, aminthogy a malacozás, a süldőnevelés, a súlyszaporulat a kanász markába hullajt nemcsak csörrenő, de zörrenő pénzt is. Filmre illő jelenet az, amikor Berettyóújfalun a kanász motorbiciklin hajtja legelőre a falkát ... A járási művelődési otthonban találkoztam Nagy Vilmosné Sári Katalinnal. Csinos, jókedélyű asszony, a koránál lényegesen fiatalabbnak tűnik, semmiképpen se látszik meg rajta küzdelmes, nehéz élete. Leginkább azért akartam beszélni vele, mert a közelben, Hajdúböszörményen lakó apjáról, Sári Antalról az hírlik, hogy az ország legjobb dinnyetermelője. Ezt mondja: — Az elmúlt évben egy magyar holdon, tehát 1200 négyszögölön vetett dinnyét. Bizonyos, hogy nagyon érti. Nálunk nem homokos a talaj, a dinnye pedig azt szereti, de apám hosszú évek tapasztalata alapján, kitanulta, miképpen kedveltetheti meg a földjét ezzel a növénnyel. Tudja azt is, hogyan készítse gyeptéglában a fészket, milyen magot vessen belé és mikor. Láttam nála 20 kilós görögdinnyét is. — Tavaly nyáron menyasszony lett a húgom. Gondot okozott, hogy miből telik bútorra. Ősszel jön apám, leszámol elém 20 ezer forintot. „Gyere lányom, megvesszük a húgod bútorát.” Kitűnt, hogy az 1200 négyszögölön termett dinnyéből kiárult bruttó negyvenezer forintot. Tellett arra is, hogy az öcsémnek házat építsen. Sári Katalin annak idején Berettyóújfalura jött férjhez. Halljuk csak, hogyan-miképpen élt addig: — Odahaza 8 éves koromtól fogva legeltettem az uraság marháit. Tavasztól késő őszig, úgy, hogy közben elvégeztem a tanyai iskola hat osztályát, írás-olvasáson kívül mást nem tanultunk, dehát akkoriban azt mondották az urak: elég, ha a paraszt annyit tud; ha esik az eső, álljon az eresz alá. Mennyire vágytam arra, hogy tanulhassak. Könyvem sohase volt, a szünidőben, amíg a jószágot legeltettem, valamelyik pajtásom kölcsönkönyvéből előre sajátítottam el a következő év anyagát. Tiszta kitűnőre végeztem minden osztályt, a tanító eljött hozzánk, kérte anyámat, járassanak felsőbb iskolába. Hogyisne! Miből? 12 éves koromban gazdag paraszthoz beálltam cselédnek. Akkor már felnőttnek számítottam, aminthogy gyerek talán nem is voltam soha. Játék nem került a kezembe, nem is vágyódtam utána, egy kicsit lenéztem azokat a társaimat, akik efféle bolondságokkal töltötték idejüket. 12 éves koromban, első helyemen, tehenet fejtem, lovat pucoltam, segítettem befogni, hízókat etetni, utána következett a házimunka. Mindezt havi 8 pengőért, amely éppen arra volt elegendő, hogy valamiféle egyszerű ruhát vehessek magamnak. Ha visszagondolok minderre, szinte érthetetlen előttem: gyenge, vézna gyerekként hogyan is bírtam a szünettelen, nehéz munkát. — Tizennyolc éves koromban mentem férjhez, hozzám hasonló szegényhez: az uram kommenciós cseléd volt. Fél év múlva vitték a háborúba, hazajött hadifogságból, 1947-ben meghalt. Bár a bánatra itt maradtam egy gyerekkel, nemsokára az is ment az apja után. Egyedül tengődtem, mint a szedett szőlőtőke, megtöröltem a szememet, nekigyürkőztem a munkának, mert aki él, annak enni kell. Állami gazdaságban dolgoztam, sokat normáztam, a versenytáblán mindig elől a nevem. Keveseltem a keresetet, férfimunkát vállaltam. Hétszám kezemben a kasza, egy sorban a híres erősekkel, vágtam a rétet, arattam a búzát. Hiába az elgyötört test, gondolat gondolatot kergetett agyamban, elővett régi szenvedélyem, a tanulás-vágy és esti kurzuson, 8 általánosra váltottam át a keveset érő régi hat osztályt. Brigádvezetőiskolára küldtek, majd tízhónapos szakiskolára. Tudni, minél többet tudni — ez a vágy sarkalt. Lehagytam mindenkit, a legjobb eredménnyel végeztem és már láttam is mindennek hasznát: igazgatóhelyettes lettem az állami gazdaságban. — Amikor kezdtem révbe jutni, megbosszulta magát az, hogy 8 éves koromtól fogva igába fogtak, koplaltattak, gyötörtek, hogy később a magam akaratából is, hajszolódtam nehéz, férfinek való munkában. Megbetegedtem és 5 hónapig kórházban ápoltak. Ülőideggyulladásom ma se múlt el, emiatt kellett otthagynom a gazdaságot. A járási tanácshoz mentem statisztikai előadóként. Persze, megint a tanulás: vizsgáztam statiszti(Folytatás a 10. oldalon)