Élet és Irodalom, 1958. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)

1958-07-25 / 30. szám - Rejtő István: Petőfi és Ady között. Széljegyzetek Rónay György könyvéhez • könyvkritika (8. oldal) - Hajdu Ferenc: Ifjú szívekben élek. Ady válogatott publicisztikai írásai • könyvkritika (8. oldal)

^Petőfi íl cslip között SZÉLJEGYZETEK RÓNAY GYÖRGY KÖNYVÉHEZ Rónay György a több mint egy évtizeddel megjelent Regény és az ezelőtt élet című esszé­kötetében a ma­gyar regény életrajzát írta meg gyermekkorától, a XIX. század első harmadától ko­runk jelentős alkotásáig. Most megjelent kötetében pedig magyar költészet fejlődésének a egyik legizgalmasabb korsza­kát, a modern költészet kiala­kulásának történetét mutat­ja be. Szándékáról már köny­ve előszavában tájékoztat: vizsgálatainak célja annak fel­derítése, hogyan „csuszamlik lassan költészetünk Ady felé, hogyan készül Ady az időben, hogyan alakulnak ki a meg­változott társadalmi viszonyok között bátortalanul, embrioná­lisan olyan érzelmi és ihlet­típusok, amelyeket majd Ady fog a maga szuverén költő­­egyéniségével betölteni...” A témaválasztás, a célkitű­zés dicsérete általában a kri­tika olcsópénzű fogásai közé tartozik. Mégis a kénytelen emlékeztetni kritikus arra, hogy irodalomtörténet-írásunk és kritikánk az Ady felléptét követő évtizedekben egészen 1945-ig — tisztelet a haladó és Ady költészetét értő kritiku­soknak — arra összpontosítot­ta figyelmét, hogy Ady köl­tészetét a magyar irodalom rendhagyó termékének tekint­se. Az Ady-előzményekről ha egyáltalán szó esett, Reviczky és Komjáthy költészetéről szólva hasonló szellemben nyilatkoztak. E vélemények mélyén lényegében az Arany János életművét klasszikus példaképként tekintő kon­zervatívvá csontosodott kriti­kai irányzatnak a késő évtize­dekre is ható nézete húzódott. Ennek jegyében tekintették e normától eltérő költői próbál­kozásokat ,,megingás”-nak, külső irodalmi hatások lecsa­pódásának. A felszabadult iro­dalomtörténet-írás és kritika sok egyéb idejét múlt irodalmi nézettel együtt leszámolt e nézetekkel is. Rónay György új könyvében az elmúlt évtized eredményeit is felhasználva vagy azokkal éppen vitázva keresi a XIX. század második felének költé­szetében azokat a vonásokat és jelenségeket, amelyek Ady költészete irányába mutat­nak. Rónay György összetett módszerrel dolgozik. Nemcsak a költészet fejlődését óhajtja megrajzolni, hanem más mű­fajok „életrajzát” is figyelem­be veszi akkor és ott, ahol azok jelentékeny tanulságot nyújthatnak a líra életrajzíró­jának. Az irodalmi, esztétikai és bizonyos esetekben az eti­kába átcsapó vizsgálatokon kí­vül társadalmi, társadalom­­lélektani elemzésekkel tetézi a mű gazdag anyagát. He­lyes megállapításai közül megemlíteném az 1950-es évek petőfieskedő költőiről nyújtott elemzését, amelyben Rónay ki­mutatja, hogy e költők milyen nagy mértékben járultak hoz­zá a korabeli és későbbi Pető­­fi-kép eltorzulásához. Az említett és a fel nem sorolt részletek ellenére a mű egésze mégis számtalan ellentmondásra készteti a kri­tikust. Az előszóban a szerző figyelmeztet, hogy nem iroda­lomtörténetet ír, hanem vala­mit, ami „más is, kevesebb is annál: valamiféle ,életrajza’ az irodalomnak”. A szerző óhaját a kritikus tiszteletben tartja. Kifogásait nem is célkitűzése váltotta ki. Hiszen egy, a ha­gyományostól eltérő célkitűzés, ha következetesen alkalmaz­zák, sok eddig mellőzött ös­­­szefüggésre hívhatja fel a fi­gyelmet. Rónay György könyve esszé. Az esszének irodalmi életünk­ben hagyományai vannak Számos nagy olvasmány-él­ményünk fűződik e műfaj je­gyében fogant alkotásokhoz. Viszont az is tagadhatatlan, hogy az esszé nagy lehetősé­gein kívül számos buktatót is rejteget. A szellemes könnyed­ségre csábító gondolatfűzési módszer, a csillogó ötlet ked­véért a hipotézisek felé terel­heti a szerzőt. Első olvasásra úgy tűnik, hogy Rónay György elkerülte az esszé rejtett zátonyait. Rá­feledkezve a szerző szem­léletes stílusára, élvezet­tel olvassuk szellemes, de dokumentumokkal alátámasz­tott és színezett fejtegeté­seit Néha azonban egy-egy apróság megzavar. Az olvasó hol kronológiai zavart érez, hol anakronizmust sejt. könyv első fejezetében, az ab­­­szolutizmus sajtóviszonyait be­mutató részben az 1850-es évek társadalmi közhangulatának­­ ecsetelése után Rónay rátér a sajtó helyzetének taglalásá­ra. De itt — anélkül, hogy je­lezné — már nem az 1850-es, hanem az 1860-as évek elejé­nek jellemző tüneteit sorakoz­tatja fel. Az ehhez tapadó rész­ben viszont Színvonaláról, ahol az újságok rangsorolásáról ír, újból az 1850-es évekből sorol fel példákat. A korszakot kevésbé ismerő olvasó az idő­rendi változásokat nem veszi észre és jogosan hiszi, hogy Rónay közlései változatlanul az 1850-es évekre vonatkoz­nak. Egy másik példa: A mű ne­gyedik fejezete A kiegyezés után” címet viseli és a szak társadalmi életének kor­at­moszféráját idézi fel. A kö­vetkező, az ötödik fejezet a pesszimizmus költészetét, te­hát a korábbi ismereteire ha­gyatkozó olvasó számára a Re­­viczky-típusú költészet elem­zését ígéri. Valójában azonban mást kap. Az új fejezet első lapjain r­­ég tovább folytató­dik az előzőkben bemutatott korkép az 1877-es Tisza-kor­­mányról, a nyolcvanas évek politikai tüneteiről. És e szá­raznak tűnő kép feloldására, s az atmoszféra érzékeltetésé­re másfél strófányi versrészle­tet olvashatunk. Másfél sza­kaszt Arany László 1872-ben megjelent,,Délibábok hőse” cí­mű verses regényéből. A ver­­ses regén­ynek idézett részleté­­­ben a költő Hübele Balázsnak kiegyezés előtti időkben szerzett tapasztalatát önti mű­vészi képekbe. És Rónay ezt a helyet használja fel egy me­rőben más és húsz évvel ké­sőbbi korszak korhű jellemzé­séhez. A tárgyalt ötven év irodalmában két irodalmi irány, két költői felfogás ural­kodik: a népnemzeti irányé és a modern líra képviselőié. Rónay Györgyöt, mint az elő­szóból idézettek is érzékelte­tik, az új, az Ady­ felé muta­tó vonások izgatják. A nép­­nemzeti irányról szemmel lát­hatóan kevesebbet ír. Ez a koncepciója szempontjából ért­hető. De ez a kevés túl kevés és egyenetlen. Több mozzana­tában a korábbi irodalomtör­ténet-írás elvi állásfoglalását is átveszi. Arany Jánost és költészetét Gyulai Pál és Sa­lamon Ferenc alapvetése nyo­mán a konzervatív irodalom­történet-írás a népnemzeti irány költői és esztétikai zászlóvivőjének tekintette. A marxista irodalomtörténet­írás a tények és az adatok be­ható vizsgálata nyomán kimu­tatta, hogy a népnemzeti iránynak korántsem Arany a vezéregyénisége, hanem Gyu­lai és Salamon. Arany költé­szete és kritikai tevékenysége sok vonásban elkülönül az irány általános törekvésétől. Rónay fejtegetéseiben még régi Arany-koncepció marad­­­ványai lelhetők fel, akár Ke­mény- és Arany-párhuzamok felállításával, akár akkor, amikor Arany költészetének csak a népnemzeti törekvés irányának megfelelő vonásait említi meg. A népnemzeti irány történelmi helyének ki­jelölése is a régi nyomok to­vábbélését bizonyítja. Gyulai kritikai tevékenysé­géről is ellentmondóan, ír. Az ötvenes években nem történe­ti szempontból elemzi tevé­kenységét, hanem csak az el­lene­ irányuló „mesterkélt” hangulatkeltésről ír (35—37. 1.; és ennek jellemzésére egy több mint harminc évvel későbbről, 1885-ből származó támadást idéz. Könyve második felében viszont amikor költő hősei beleütköznek a Gyulai-féle esztétika korlátaiba, maga Rónay sem ír enyhébb han­gon Gyulairól (206—208. 1.), mint az általa a könyv elején még elítélt 1885-ös kritikus. A Jókai-életmű egyoldalú megítélése sem segít hozzá népnemzeti irány helyes meg­a­világításához. Ellenkezőleg, Rónay az értekező próza ra­­gyogó stílusfordulataival ítél­kezik a Jókai-regények felett és e módszerével önmaga ugyanolyan egyoldalú megál­lapításokra jut mint az egy­oldalúnak, illúziókban, élőnek bélyegzett Jókai. A népnemzeti irány felemás bemutatása gyöngíti a könyv későbbi megállapításait is, hi­szen nem látszik eléggé erőtel­jesen, hogy az Ady-félé hajló költészetnek milyen valóságos esztétikai és irodalompolitikai akadályokkal kellett megküz­denie. Könyve második, teste­­ sebb felében Rónay György a XIX. század utolsó há­rom évtizedének költészeté­vel foglalkozik. Ez érthető, hi­szen e korszak kedvéért írta művét is. Ezekben a fejezetek­ben lép elénk teljes fegyverze­tében az irodalom ,,ihlettörté­nésze”. A már említett ,,A ki­egyezés után” című társada­lom-lélektani bevezető után szinte szabad mozgással járja be irodalmi életünk harminc évét. Mindenütt új érzések, hangulatok, ihletforrások után kutat. E módszerrel irodalom­történet-írásunk eddigi ered­ményeit sok finom elem­zéssel gazdagítja. Szép és sok újat nyújt „A költő a világban” és a ,.Századvégi szerelemről” írott fejezet. De az új eredmények mellett itt bukkannak fel az ihlettörté­nészi módszer csapdái. Elhagy­va az irodalomtörténet-írás hagyományos módszereit, telje­sen szabadon, a kronológiai kö­telékét eleresztve járja be az irodalom életének e szaka­szát. Vajda János, Reviczky Gyula és Komjáthy Jenő port­réjét éppen csak kontúrjaiban rajzolta meg, a róluk mon­dandókat szétszórta a különbö­ző ihletforrások vidékére, így azután elmosódnak a határok a mester és tanítvány, a tanít­ványok és az utánérzők kö­zött. Az irodalmi irányzatok elvesztik történelmi helyüket. Az Arany László és nemzedé­ke képviselte dezillúzionista szemlélet mellől elszakítja a vele egykorú újromantikus drámai próbálkozásokat, kép­viselőit a népnemzeti irány­tól függetlennek tekinti, ho­lott Rákosi Jenő és újroman­tikus társai csak — ha szabad ezt a szót használni — taktikai és nem stratégiai kérdésekben kerültek ellentétbe a konzer­vatív csoporttal. A könyv első részében a műfaji párhuzamok gazdagabb skálája itt leszűkül. A regényirodalomból Tolnai Lajost és Justh Zsigmondot emeli ki az általuk képviselt erőteljes szociális tendenciák miatt. Szerepeltetésükkel Ró­nay azt kívánja dokumentálni, hogy a kor társadalmi légköre csak eltorzult, csak „rikító vonásokkal” ábrázoló, „vészt jelző” prózairodalmat tudott alakítani. Középút nincs. Vagy a Tolnai-típusú társadalom­látás vagy a szociális kérdé­sektől való eltávolodás lehető­sége állhatott fenn. (Pedig a „középút” volt. Csak már kialakulóban neveket említek meg: Gozsdu Elek, Papp Dá­niel, Thury Zoltán, Tömör­kény István stb. A színműiro­dalomban a masa keretei kö­zött Csiky Gergely.) A század utolsó harmada irodalmi „életrajzának” kör­vonalazott bemutatása, továb­bá a költői kísérletek mozaik­ra tördelése nem a gondatlan szerkesztés eredménye, hanem a szerző koncepciójából fakad. Rónay György Komjáthy köl­tészetéről szólva megjegyzi: „Ady lírai magatartása alakul itt, olykor meglepően már terminológiájában is, de egye­lőre még a társadalmon kívül, a szellemhaza elvont birodal­mában. Ady-ra vár a feladat, hogy ezt az attitűdöt a század eleji magyar politikai radika­lizmus szellemében megtöltse reális, szociális tartalom­mal­­.Ez a gondolat nem csupán a Komjáthy-portré végszava, ennek szellemében rajzolja meg Rónay György a századvég modern lírai törek­véseit. Futólag csak politikai illusztrációként említi meg Vajda nagy politikai-filozófiai verseit. Reviczky és Komjáthy esetében pedig még ezt sem teszi, és meg sem említi a nagy szellemi megrendülések mögött meghúzódó társadalmi és szociális indítóokokat költői magatartások, különbö­­­ző megnyilatkozások eredője­ként Schopenhauer mindent elöntő, kimondott vagy ki­mondatlan hatását jelöli meg. Könyve utolsó előtti két fejeze­tének címét és gondolati fel­építését is a német filozófus két gyakorta visszatérő formu­lájénak szenteli: „A világ színháza” az egyik és „Az élet álom” a másik. Az ihlettörténeti csoportosítás sokszor fur­csa megoldásokhoz vezet. Endrődi Sándort, a korszak ér­demes és nem könnyűszerrel minősíthető költőjét Rónay egyh­elyütt kuruc versei ré­vén a nemesi szemlélet jellem­ző hordozójaként tünteti fel (86. 1.), máshelyütt pedig közélet nyűgétől a családi idill­ a­be menekvő költőként üdvöz­li. De nemcsak az írók, hanem az ihletforrások is egyszer az elítélt nemesi közszemlélet, másszor az ezzel szembenálló törekvések táborába kerülnek. A „költői kivonulás” (ti. a közélet mezejéről), egyik al­csoportjaként említi Rónay azokat a költőket, akik a vá­ros robajából és rohanásából. Rónay szavaival „a modern Babilon fertőjéből” menekül­nek és „aztán, mint tékozló fiúk, fájó honvággyal gondol­nak vissza az elhagyott vidé­ki otthonra, a galambősz egy­szerű szülőkre, a patriarkális tiszta erkölcsökre” stb., stb. Példaként ehhez Szabó Endre egyik versének egy strófáját, sőt utalásban Adyt. is említi (139—140. 1.). A „Falusi csend­élet” utáni vágy tipikusan epigon népnemzeti téma az 1880-as években folyóiratain­kat százával öntötték el a vi­dék patriarchális életét v­issza­­vágyó elbeszélések. És ami az egyik műfajban konzervatív, az a másikban igen nehezen válhat a társadalmi progres­­­szió egyik formájává. A legkü­lönösebb az, hogy Rónay György a „Régi és új szemlé­let — Gyulai és az új nemze­dék” című alfejezetben (207— 207. 1.) a konzervatív irányzat bűnlajstromán az elbeszélés­irodalom rovására szinte szó­szerint megismétli negatív elő­jellel mindazt, amit a „kivonu­lás” költői megfogalmazásában pozitívumként mutatott, be. A kritikai gyakorlat befe­jezésként summázást követelne meg. A kritikus ez alól mente­sítve érzi magát, hiszen nem vállalkozhatott a terjedelmi határok korlátjai miatt teljes­ségre. Az irodalomtörténeti szakkritika feladata Rónay György sok esetben ellent­mondásra, máskor pedig további kutatásra bíztató elem­zéseinek beható taglalása. • REJTŐ ISTVÁN Ifjú szívekben élek Ady válogatott publicisztikai írásai Törje darabokra a tollát, aki higgadt tárgyilagos­sággal tud írni bármely Ady­­kötetről, megjelent bármilyen újonnan Ady-válogatásról. A ki tudja hányadszor olvasott sorok is újra-újra emóciót kel­tenek, a zseniális felismerések, kristálytiszta elemzések — s a velük vegyült, tőlük szinte elválaszthatatlan igazságkere­ső önkényes igaztalan ítéletet — nem csupán a gondolatokat hajszolják meg százszorozó­­dott tevékenységbe, viharzóra fokozzák az érzelmeket is. Ha nem éppen Ady váloga­tott cikkeiről és tanulmányai­ról volna szó, mérleget lehet­ne készíteni a válogatás eré­nyeiről és hibáiról, felsora­koztatni érdemeket és fogyaté­kosságokat. Ám: Adyról szó, megnövekednek ezzel van az erények is — elsősorban a vá­logatás és kiadás ténye —­ hibák meg egyenesen mikrosz­a­kóp alá kerülnek, apróságok­ból alig-alig elviselhetővé vál­nak. Nem vehetik hát rossz néven a válogatók, tanulmány- és jegyzetszerzők: éppen an­nak a nagyigényű feladatnak az elismerése, amire vállalkoz­tak, ha munkájuk árnyolda­lait a szenvedély tán sötétebb­­re festi az általuk vélt meg­érdemeltnél. Maga, a válogatás sok szem­pontból években felülmúlja az elmúlt megjelentet S ha pusztán azt nézzük, hogy mely cikkek kerültek a kötetbe, va­lóban szuperlativuszos elisme­rés illeti Koczkás Sándort. Megtaláljuk a kötetben mind­azt, amit meg kell találnunk, végletes skálájában ismeri meg az olvasó a publicista Adyt, megismeri a kor legfel­világosultabb politikai kom­mentátorát és elemzőjét, meg­­smeri a szenvedélyes glosszái­­ról, (kit szenvedélye olykor a valóságon túlra ragad), a ki­váló esszéírót, a szatirikust és prózában is költőt, aki még publicisztikai formát is fel­használja a lírai önvallomá­sokra. Ebből a szempontból tehát nem érheti kifogás a könyvet. Nem lehet azonban ilyen egy­értelmű a könyv tagolásának, csoportosításának dicsérete. Egy-egy harci cél — vagy ami Ady­ nál csaknem ugyanazt je­­enti: egy-egy költői gondolat — körül igyekszik ez a váloga­­ás felsorakoztatni a publicisz­­ikákat. Az elgondolás lényegé­ben helyes — ám már a tize­dik-tizenkettedik cikknél érez­­nünk kell: a költőpublicista titör­e skatulva szabta korlátok közül. Hiszen alig-alig akad olyan írása, ahol külön osto­rozná a feudális elnyomást, anélkül, hogy ne lennének ke­serű szavai a klerikalizm­us sötétjéről, ugyanakkor ne ér­zékeltetné a „magyar messiá­sok” százszor bukott harcát. Ha múltról ír, akkor is fel­dübörög soraiban a forradalom dala, s ha az ihleti meg, hogy a társadalom már terhes a for­radalomról, akkor is ír a kul­turális elmaradottságról, a közönyről, az értetlenségről Nem: Ady nem vesz tudomást semmiféle csoportosításról. (S külön nehezíti az olvasó dol­gát, hogy még elvben is ne­héz határvonalat vonni az olyan témakörök közé, mint például „A magyar ugaron” és „A téli Magyarország”.) S nem lehet elválasztani a válogatás értékelését kiadás céljától sem. Ady cik­­­keinek és tanulmányainak új kötetét a Móra Ferenc Könyv­kiadó, az ifjúság kiadója adta kezünkbe. A kötet tehát — nyilván — az ifjúsághoz szól. Félreérthetetlenül utal erre címe is: „Ifjú szívekben élek”. (Úgy vélem, nem csupán ká­kán csomót keresés: nem túl szerencsés, hogy ez alatt az in­kább versek és nem cikkek vá­logatását sejtető cím alatt kiadó nem tünteti fel a cím­­a­lapon, hogy prózai írásokat ad közre.) Szemügyre kell ven­nünk: valóban a leghelyesebb módon ismeri-e meg az if­júság Adyt, a publicistát? S egyál­talán: eljut-e az ifjúsághoz a könyv? Lehet, hogy nem az iroda­lomkritikusra tartozik, még­sem tudom elhallgatni: hiszem, hogy a csaknem nem öt­száz oldalas, bibliapapírra nyo­mott, 29 forintos könyv volt a legjobb megoldás. A mennyi­ség: sok. Túl tömény, túl ne­héz így, együtt ez az ötszáz ol­dal a fiatalok legnagyobb ré­sze számára. Igaz, a fiatalok legtanultabb része gyönyörű ajándékot kapott. Ám­ éppen a legtanultabb fiatalok előtt nem is ismeretlen a publicista Ady, megismerhették az Akadémiai és a Szépirodalmi Kiadó gyűj­teményeiből is. Az­ ifjúság ki­adójának éppen az lehetett volna a feladata, hogy tömeg­kiadványt­ adjon, inkább ke­vesebb cikket, nagyobb pél­dányszámban, olcsón. „Ifjú szívekben élek” — kötelez jelszó. És pedig: nem 3000 pél­­­dányos reprezentatív kiadásra kötelez. Ennél is lényegesebb lakii jegyzetek kérdése. Ha va­n magyarázni kell — az Ady, a publicista. Hiszen ko­rának legnagyobb közírója volt, ugyanakkor megállapítá­sait­ sok kérdésben mégsem fogadhatjuk el egyértelműen. S nem csupán az osztálykorlá­­tokról van itt szó, hanem a költő mérhetetlen szubjekti­vitásáról, mellyel hajlandó lomtárba lökni nagy értéke­ket csak azért, hogy még fé­nyesebben ragyogjon az, amit igazán tisztel, hajlandó felma­gasztalni tévedéseket is, pusz­tán azért, mert lelki testvérei­nek tévedései. A jegyzetek eb­ben az értelemben vajmi ke­veset adnak. Itt-ott megjegy­zik, hogy Ady elfogult volt egy-egy kérdésben, egy-egy nagy emberrel szemben, ám elfogultságának gyökereit se­­hol sem­ tisztázzák. Advn ke­resztül itt az ifjú olvasónak helytelen elképzelései támad­hatnak Arany Jánosról, Kos­suth Lajosról, Mikszáthról, de kisebb emberekről — Eötvös Károlyról, Kiss Józsefről stb. — is. Általában jellemző a jegyzetekre: rendkívül keveset adnak — helytelen megállapí­tásokkal is találkozunk. Csak itt-ott világítják meg a cik­kek társadalmi hátterét. Ady indítékait, legtöbbször inkább egyes mondatokat magyaráz­nak. Pedig néhol mérhetetle­nül bővíthetné Ady publicisz­tikája az olvasó politikai íté­letét (Nostra res agitur. Az is­tentelen diák. A hazaszeretet reformja, stb.), ha a jegyze­tek korba és időbe helyeznék az írásokat. Sok is a jegyzet, a fiatal olvasónak fárasztóvá válhat az állandó hátralapoz­­gatás — szerencsésebb lett volna talán a lapalii megoldás és — kisebb mennyiség. Nem pótolja a jegyzetek fo­gyatékosságát Koczkás Sándor tanulmánya sem. Nem azokra a megállapításokra vonatkozik ez, melyekkel vitába lehetne szállni (Ady számára a publi­cisztika előtanulmány a költé­­­szethez (?) vagy az állásfogla­lásaira, felfogásaira vonatko­zó egyes tételek stb.), a vita ezekről külön terjedelmes ta­nulmányt igényelne. Megint csak azt kell azonban felvet­ni: kihez szól? Az ifjúság tö­megeihez semmiképpen. Ne­héz nyelvezetű, elvonatkozta­tott­­— mondjuk ki: fárasztó—, fejtegetései nemigen teszik népszerűbbé az olvasmányt. — Ezúttal pedig erre lett volna szükség. Az a szint, melyen Koczkás nyúl a témához, in­kább tudományos kiadó gyűj­teményéhez illik. Ady-válogatásról lévén szó, nagyon magasra kellett emelni a mércét, nem lehetett szemet hunyni semmilyen gyengeség felett. Mindez azon­ban nem változtat azon a té­nyen, hogy az „Ifjú szívekben élek” az eddigi legjobb ilyen gyűjtemény, igen nagy értéke, emelője a könyv idei ünnepi hetének. HAJDÚ FERENC - 8 - SVEJfí t DfBt* K110N* RHEaX Atagyimf Aj#/­ ifit,», ae&rávjj Bemutató: július 24.

Next