Élet és Irodalom, 1958. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)
1958-07-25 / 30. szám - Rejtő István: Petőfi és Ady között. Széljegyzetek Rónay György könyvéhez • könyvkritika (8. oldal) - Hajdu Ferenc: Ifjú szívekben élek. Ady válogatott publicisztikai írásai • könyvkritika (8. oldal)
^Petőfi íl cslip között SZÉLJEGYZETEK RÓNAY GYÖRGY KÖNYVÉHEZ Rónay György a több mint egy évtizeddel megjelent Regény és az ezelőtt élet című esszékötetében a magyar regény életrajzát írta meg gyermekkorától, a XIX. század első harmadától korunk jelentős alkotásáig. Most megjelent kötetében pedig magyar költészet fejlődésének a egyik legizgalmasabb korszakát, a modern költészet kialakulásának történetét mutatja be. Szándékáról már könyve előszavában tájékoztat: vizsgálatainak célja annak felderítése, hogyan „csuszamlik lassan költészetünk Ady felé, hogyan készül Ady az időben, hogyan alakulnak ki a megváltozott társadalmi viszonyok között bátortalanul, embrionálisan olyan érzelmi és ihlettípusok, amelyeket majd Ady fog a maga szuverén költőegyéniségével betölteni...” A témaválasztás, a célkitűzés dicsérete általában a kritika olcsópénzű fogásai közé tartozik. Mégis a kénytelen emlékeztetni kritikus arra, hogy irodalomtörténet-írásunk és kritikánk az Ady felléptét követő évtizedekben egészen 1945-ig — tisztelet a haladó és Ady költészetét értő kritikusoknak — arra összpontosította figyelmét, hogy Ady költészetét a magyar irodalom rendhagyó termékének tekintse. Az Ady-előzményekről ha egyáltalán szó esett, Reviczky és Komjáthy költészetéről szólva hasonló szellemben nyilatkoztak. E vélemények mélyén lényegében az Arany János életművét klasszikus példaképként tekintő konzervatívvá csontosodott kritikai irányzatnak a késő évtizedekre is ható nézete húzódott. Ennek jegyében tekintették e normától eltérő költői próbálkozásokat ,,megingás”-nak, külső irodalmi hatások lecsapódásának. A felszabadult irodalomtörténet-írás és kritika sok egyéb idejét múlt irodalmi nézettel együtt leszámolt e nézetekkel is. Rónay György új könyvében az elmúlt évtized eredményeit is felhasználva vagy azokkal éppen vitázva keresi a XIX. század második felének költészetében azokat a vonásokat és jelenségeket, amelyek Ady költészete irányába mutatnak. Rónay György összetett módszerrel dolgozik. Nemcsak a költészet fejlődését óhajtja megrajzolni, hanem más műfajok „életrajzát” is figyelembe veszi akkor és ott, ahol azok jelentékeny tanulságot nyújthatnak a líra életrajzírójának. Az irodalmi, esztétikai és bizonyos esetekben az etikába átcsapó vizsgálatokon kívül társadalmi, társadalomlélektani elemzésekkel tetézi a mű gazdag anyagát. Helyes megállapításai közül megemlíteném az 1950-es évek petőfieskedő költőiről nyújtott elemzését, amelyben Rónay kimutatja, hogy e költők milyen nagy mértékben járultak hozzá a korabeli és későbbi Petőfi-kép eltorzulásához. Az említett és a fel nem sorolt részletek ellenére a mű egésze mégis számtalan ellentmondásra készteti a kritikust. Az előszóban a szerző figyelmeztet, hogy nem irodalomtörténetet ír, hanem valamit, ami „más is, kevesebb is annál: valamiféle ,életrajza’ az irodalomnak”. A szerző óhaját a kritikus tiszteletben tartja. Kifogásait nem is célkitűzése váltotta ki. Hiszen egy, a hagyományostól eltérő célkitűzés, ha következetesen alkalmazzák, sok eddig mellőzött összefüggésre hívhatja fel a figyelmet. Rónay György könyve esszé. Az esszének irodalmi életünkben hagyományai vannak Számos nagy olvasmány-élményünk fűződik e műfaj jegyében fogant alkotásokhoz. Viszont az is tagadhatatlan, hogy az esszé nagy lehetőségein kívül számos buktatót is rejteget. A szellemes könnyedségre csábító gondolatfűzési módszer, a csillogó ötlet kedvéért a hipotézisek felé terelheti a szerzőt. Első olvasásra úgy tűnik, hogy Rónay György elkerülte az esszé rejtett zátonyait. Ráfeledkezve a szerző szemléletes stílusára, élvezettel olvassuk szellemes, de dokumentumokkal alátámasztott és színezett fejtegetéseit Néha azonban egy-egy apróság megzavar. Az olvasó hol kronológiai zavart érez, hol anakronizmust sejt. könyv első fejezetében, az abszolutizmus sajtóviszonyait bemutató részben az 1850-es évek társadalmi közhangulatának ecsetelése után Rónay rátér a sajtó helyzetének taglalására. De itt — anélkül, hogy jelezné — már nem az 1850-es, hanem az 1860-as évek elejének jellemző tüneteit sorakoztatja fel. Az ehhez tapadó részben viszont Színvonaláról, ahol az újságok rangsorolásáról ír, újból az 1850-es évekből sorol fel példákat. A korszakot kevésbé ismerő olvasó az időrendi változásokat nem veszi észre és jogosan hiszi, hogy Rónay közlései változatlanul az 1850-es évekre vonatkoznak. Egy másik példa: A mű negyedik fejezete A kiegyezés után” címet viseli és a szak társadalmi életének koratmoszféráját idézi fel. A következő, az ötödik fejezet a pesszimizmus költészetét, tehát a korábbi ismereteire hagyatkozó olvasó számára a Reviczky-típusú költészet elemzését ígéri. Valójában azonban mást kap. Az új fejezet első lapjain rég tovább folytatódik az előzőkben bemutatott korkép az 1877-es Tisza-kormányról, a nyolcvanas évek politikai tüneteiről. És e száraznak tűnő kép feloldására, s az atmoszféra érzékeltetésére másfél strófányi versrészletet olvashatunk. Másfél szakaszt Arany László 1872-ben megjelent,,Délibábok hőse” című verses regényéből. A verses regénynek idézett részletében a költő Hübele Balázsnak kiegyezés előtti időkben szerzett tapasztalatát önti művészi képekbe. És Rónay ezt a helyet használja fel egy merőben más és húsz évvel későbbi korszak korhű jellemzéséhez. A tárgyalt ötven év irodalmában két irodalmi irány, két költői felfogás uralkodik: a népnemzeti irányé és a modern líra képviselőié. Rónay Györgyöt, mint az előszóból idézettek is érzékeltetik, az új, az Ady felé mutató vonások izgatják. A népnemzeti irányról szemmel láthatóan kevesebbet ír. Ez a koncepciója szempontjából érthető. De ez a kevés túl kevés és egyenetlen. Több mozzanatában a korábbi irodalomtörténet-írás elvi állásfoglalását is átveszi. Arany Jánost és költészetét Gyulai Pál és Salamon Ferenc alapvetése nyomán a konzervatív irodalomtörténet-írás a népnemzeti irány költői és esztétikai zászlóvivőjének tekintette. A marxista irodalomtörténetírás a tények és az adatok beható vizsgálata nyomán kimutatta, hogy a népnemzeti iránynak korántsem Arany a vezéregyénisége, hanem Gyulai és Salamon. Arany költészete és kritikai tevékenysége sok vonásban elkülönül az irány általános törekvésétől. Rónay fejtegetéseiben még régi Arany-koncepció maradványai lelhetők fel, akár Kemény- és Arany-párhuzamok felállításával, akár akkor, amikor Arany költészetének csak a népnemzeti törekvés irányának megfelelő vonásait említi meg. A népnemzeti irány történelmi helyének kijelölése is a régi nyomok továbbélését bizonyítja. Gyulai kritikai tevékenységéről is ellentmondóan, ír. Az ötvenes években nem történeti szempontból elemzi tevékenységét, hanem csak az ellene irányuló „mesterkélt” hangulatkeltésről ír (35—37. 1.; és ennek jellemzésére egy több mint harminc évvel későbbről, 1885-ből származó támadást idéz. Könyve második felében viszont amikor költő hősei beleütköznek a Gyulai-féle esztétika korlátaiba, maga Rónay sem ír enyhébb hangon Gyulairól (206—208. 1.), mint az általa a könyv elején még elítélt 1885-ös kritikus. A Jókai-életmű egyoldalú megítélése sem segít hozzá népnemzeti irány helyes megavilágításához. Ellenkezőleg, Rónay az értekező próza ragyogó stílusfordulataival ítélkezik a Jókai-regények felett és e módszerével önmaga ugyanolyan egyoldalú megállapításokra jut mint az egyoldalúnak, illúziókban, élőnek bélyegzett Jókai. A népnemzeti irány felemás bemutatása gyöngíti a könyv későbbi megállapításait is, hiszen nem látszik eléggé erőteljesen, hogy az Ady-félé hajló költészetnek milyen valóságos esztétikai és irodalompolitikai akadályokkal kellett megküzdenie. Könyve második, teste sebb felében Rónay György a XIX. század utolsó három évtizedének költészetével foglalkozik. Ez érthető, hiszen e korszak kedvéért írta művét is. Ezekben a fejezetekben lép elénk teljes fegyverzetében az irodalom ,,ihlettörténésze”. A már említett ,,A kiegyezés után” című társadalom-lélektani bevezető után szinte szabad mozgással járja be irodalmi életünk harminc évét. Mindenütt új érzések, hangulatok, ihletforrások után kutat. E módszerrel irodalomtörténet-írásunk eddigi eredményeit sok finom elemzéssel gazdagítja. Szép és sok újat nyújt „A költő a világban” és a ,.Századvégi szerelemről” írott fejezet. De az új eredmények mellett itt bukkannak fel az ihlettörténészi módszer csapdái. Elhagyva az irodalomtörténet-írás hagyományos módszereit, teljesen szabadon, a kronológiai kötelékét eleresztve járja be az irodalom életének e szakaszát. Vajda János, Reviczky Gyula és Komjáthy Jenő portréjét éppen csak kontúrjaiban rajzolta meg, a róluk mondandókat szétszórta a különböző ihletforrások vidékére, így azután elmosódnak a határok a mester és tanítvány, a tanítványok és az utánérzők között. Az irodalmi irányzatok elvesztik történelmi helyüket. Az Arany László és nemzedéke képviselte dezillúzionista szemlélet mellől elszakítja a vele egykorú újromantikus drámai próbálkozásokat, képviselőit a népnemzeti iránytól függetlennek tekinti, holott Rákosi Jenő és újromantikus társai csak — ha szabad ezt a szót használni — taktikai és nem stratégiai kérdésekben kerültek ellentétbe a konzervatív csoporttal. A könyv első részében a műfaji párhuzamok gazdagabb skálája itt leszűkül. A regényirodalomból Tolnai Lajost és Justh Zsigmondot emeli ki az általuk képviselt erőteljes szociális tendenciák miatt. Szerepeltetésükkel Rónay azt kívánja dokumentálni, hogy a kor társadalmi légköre csak eltorzult, csak „rikító vonásokkal” ábrázoló, „vészt jelző” prózairodalmat tudott alakítani. Középút nincs. Vagy a Tolnai-típusú társadalomlátás vagy a szociális kérdésektől való eltávolodás lehetősége állhatott fenn. (Pedig a „középút” volt. Csak már kialakulóban neveket említek meg: Gozsdu Elek, Papp Dániel, Thury Zoltán, Tömörkény István stb. A színműirodalomban a masa keretei között Csiky Gergely.) A század utolsó harmada irodalmi „életrajzának” körvonalazott bemutatása, továbbá a költői kísérletek mozaikra tördelése nem a gondatlan szerkesztés eredménye, hanem a szerző koncepciójából fakad. Rónay György Komjáthy költészetéről szólva megjegyzi: „Ady lírai magatartása alakul itt, olykor meglepően már terminológiájában is, de egyelőre még a társadalmon kívül, a szellemhaza elvont birodalmában. Ady-ra vár a feladat, hogy ezt az attitűdöt a század eleji magyar politikai radikalizmus szellemében megtöltse reális, szociális tartalommal.Ez a gondolat nem csupán a Komjáthy-portré végszava, ennek szellemében rajzolja meg Rónay György a századvég modern lírai törekvéseit. Futólag csak politikai illusztrációként említi meg Vajda nagy politikai-filozófiai verseit. Reviczky és Komjáthy esetében pedig még ezt sem teszi, és meg sem említi a nagy szellemi megrendülések mögött meghúzódó társadalmi és szociális indítóokokat költői magatartások, különböző megnyilatkozások eredőjeként Schopenhauer mindent elöntő, kimondott vagy kimondatlan hatását jelöli meg. Könyve utolsó előtti két fejezetének címét és gondolati felépítését is a német filozófus két gyakorta visszatérő formulájénak szenteli: „A világ színháza” az egyik és „Az élet álom” a másik. Az ihlettörténeti csoportosítás sokszor furcsa megoldásokhoz vezet. Endrődi Sándort, a korszak érdemes és nem könnyűszerrel minősíthető költőjét Rónay egyhelyütt kuruc versei révén a nemesi szemlélet jellemző hordozójaként tünteti fel (86. 1.), máshelyütt pedig közélet nyűgétől a családi idill abe menekvő költőként üdvözli. De nemcsak az írók, hanem az ihletforrások is egyszer az elítélt nemesi közszemlélet, másszor az ezzel szembenálló törekvések táborába kerülnek. A „költői kivonulás” (ti. a közélet mezejéről), egyik alcsoportjaként említi Rónay azokat a költőket, akik a város robajából és rohanásából. Rónay szavaival „a modern Babilon fertőjéből” menekülnek és „aztán, mint tékozló fiúk, fájó honvággyal gondolnak vissza az elhagyott vidéki otthonra, a galambősz egyszerű szülőkre, a patriarkális tiszta erkölcsökre” stb., stb. Példaként ehhez Szabó Endre egyik versének egy strófáját, sőt utalásban Adyt. is említi (139—140. 1.). A „Falusi csendélet” utáni vágy tipikusan epigon népnemzeti téma az 1880-as években folyóiratainkat százával öntötték el a vidék patriarchális életét visszavágyó elbeszélések. És ami az egyik műfajban konzervatív, az a másikban igen nehezen válhat a társadalmi progresszió egyik formájává. A legkülönösebb az, hogy Rónay György a „Régi és új szemlélet — Gyulai és az új nemzedék” című alfejezetben (207— 207. 1.) a konzervatív irányzat bűnlajstromán az elbeszélésirodalom rovására szinte szószerint megismétli negatív előjellel mindazt, amit a „kivonulás” költői megfogalmazásában pozitívumként mutatott, be. A kritikai gyakorlat befejezésként summázást követelne meg. A kritikus ez alól mentesítve érzi magát, hiszen nem vállalkozhatott a terjedelmi határok korlátjai miatt teljességre. Az irodalomtörténeti szakkritika feladata Rónay György sok esetben ellentmondásra, máskor pedig további kutatásra bíztató elemzéseinek beható taglalása. • REJTŐ ISTVÁN Ifjú szívekben élek Ady válogatott publicisztikai írásai Törje darabokra a tollát, aki higgadt tárgyilagossággal tud írni bármely Adykötetről, megjelent bármilyen újonnan Ady-válogatásról. A ki tudja hányadszor olvasott sorok is újra-újra emóciót keltenek, a zseniális felismerések, kristálytiszta elemzések — s a velük vegyült, tőlük szinte elválaszthatatlan igazságkereső önkényes igaztalan ítéletet — nem csupán a gondolatokat hajszolják meg százszorozódott tevékenységbe, viharzóra fokozzák az érzelmeket is. Ha nem éppen Ady válogatott cikkeiről és tanulmányairól volna szó, mérleget lehetne készíteni a válogatás erényeiről és hibáiról, felsorakoztatni érdemeket és fogyatékosságokat. Ám: Adyról szó, megnövekednek ezzel van az erények is — elsősorban a válogatás és kiadás ténye — hibák meg egyenesen mikroszakóp alá kerülnek, apróságokból alig-alig elviselhetővé válnak. Nem vehetik hát rossz néven a válogatók, tanulmány- és jegyzetszerzők: éppen annak a nagyigényű feladatnak az elismerése, amire vállalkoztak, ha munkájuk árnyoldalait a szenvedély tán sötétebbre festi az általuk vélt megérdemeltnél. Maga, a válogatás sok szempontból években felülmúlja az elmúlt megjelentet S ha pusztán azt nézzük, hogy mely cikkek kerültek a kötetbe, valóban szuperlativuszos elismerés illeti Koczkás Sándort. Megtaláljuk a kötetben mindazt, amit meg kell találnunk, végletes skálájában ismeri meg az olvasó a publicista Adyt, megismeri a kor legfelvilágosultabb politikai kommentátorát és elemzőjét, megsmeri a szenvedélyes glosszáiról, (kit szenvedélye olykor a valóságon túlra ragad), a kiváló esszéírót, a szatirikust és prózában is költőt, aki még publicisztikai formát is felhasználja a lírai önvallomásokra. Ebből a szempontból tehát nem érheti kifogás a könyvet. Nem lehet azonban ilyen egyértelmű a könyv tagolásának, csoportosításának dicsérete. Egy-egy harci cél — vagy ami Ady nál csaknem ugyanazt jeenti: egy-egy költői gondolat — körül igyekszik ez a válogaás felsorakoztatni a publiciszikákat. Az elgondolás lényegében helyes — ám már a tizedik-tizenkettedik cikknél éreznünk kell: a költőpublicista titöre skatulva szabta korlátok közül. Hiszen alig-alig akad olyan írása, ahol külön ostorozná a feudális elnyomást, anélkül, hogy ne lennének keserű szavai a klerikalizmus sötétjéről, ugyanakkor ne érzékeltetné a „magyar messiások” százszor bukott harcát. Ha múltról ír, akkor is feldübörög soraiban a forradalom dala, s ha az ihleti meg, hogy a társadalom már terhes a forradalomról, akkor is ír a kulturális elmaradottságról, a közönyről, az értetlenségről Nem: Ady nem vesz tudomást semmiféle csoportosításról. (S külön nehezíti az olvasó dolgát, hogy még elvben is nehéz határvonalat vonni az olyan témakörök közé, mint például „A magyar ugaron” és „A téli Magyarország”.) S nem lehet elválasztani a válogatás értékelését kiadás céljától sem. Ady cikkeinek és tanulmányainak új kötetét a Móra Ferenc Könyvkiadó, az ifjúság kiadója adta kezünkbe. A kötet tehát — nyilván — az ifjúsághoz szól. Félreérthetetlenül utal erre címe is: „Ifjú szívekben élek”. (Úgy vélem, nem csupán kákán csomót keresés: nem túl szerencsés, hogy ez alatt az inkább versek és nem cikkek válogatását sejtető cím alatt kiadó nem tünteti fel a címalapon, hogy prózai írásokat ad közre.) Szemügyre kell vennünk: valóban a leghelyesebb módon ismeri-e meg az ifjúság Adyt, a publicistát? S egyáltalán: eljut-e az ifjúsághoz a könyv? Lehet, hogy nem az irodalomkritikusra tartozik, mégsem tudom elhallgatni: hiszem, hogy a csaknem nem ötszáz oldalas, bibliapapírra nyomott, 29 forintos könyv volt a legjobb megoldás. A mennyiség: sok. Túl tömény, túl nehéz így, együtt ez az ötszáz oldal a fiatalok legnagyobb része számára. Igaz, a fiatalok legtanultabb része gyönyörű ajándékot kapott. Ám éppen a legtanultabb fiatalok előtt nem is ismeretlen a publicista Ady, megismerhették az Akadémiai és a Szépirodalmi Kiadó gyűjteményeiből is. Az ifjúság kiadójának éppen az lehetett volna a feladata, hogy tömegkiadványt adjon, inkább kevesebb cikket, nagyobb példányszámban, olcsón. „Ifjú szívekben élek” — kötelez jelszó. És pedig: nem 3000 példányos reprezentatív kiadásra kötelez. Ennél is lényegesebb lakii jegyzetek kérdése. Ha van magyarázni kell — az Ady, a publicista. Hiszen korának legnagyobb közírója volt, ugyanakkor megállapításait sok kérdésben mégsem fogadhatjuk el egyértelműen. S nem csupán az osztálykorlátokról van itt szó, hanem a költő mérhetetlen szubjektivitásáról, mellyel hajlandó lomtárba lökni nagy értékeket csak azért, hogy még fényesebben ragyogjon az, amit igazán tisztel, hajlandó felmagasztalni tévedéseket is, pusztán azért, mert lelki testvéreinek tévedései. A jegyzetek ebben az értelemben vajmi keveset adnak. Itt-ott megjegyzik, hogy Ady elfogult volt egy-egy kérdésben, egy-egy nagy emberrel szemben, ám elfogultságának gyökereit sehol sem tisztázzák. Advn keresztül itt az ifjú olvasónak helytelen elképzelései támadhatnak Arany Jánosról, Kossuth Lajosról, Mikszáthról, de kisebb emberekről — Eötvös Károlyról, Kiss Józsefről stb. — is. Általában jellemző a jegyzetekre: rendkívül keveset adnak — helytelen megállapításokkal is találkozunk. Csak itt-ott világítják meg a cikkek társadalmi hátterét. Ady indítékait, legtöbbször inkább egyes mondatokat magyaráznak. Pedig néhol mérhetetlenül bővíthetné Ady publicisztikája az olvasó politikai ítéletét (Nostra res agitur. Az istentelen diák. A hazaszeretet reformja, stb.), ha a jegyzetek korba és időbe helyeznék az írásokat. Sok is a jegyzet, a fiatal olvasónak fárasztóvá válhat az állandó hátralapozgatás — szerencsésebb lett volna talán a lapalii megoldás és — kisebb mennyiség. Nem pótolja a jegyzetek fogyatékosságát Koczkás Sándor tanulmánya sem. Nem azokra a megállapításokra vonatkozik ez, melyekkel vitába lehetne szállni (Ady számára a publicisztika előtanulmány a költészethez (?) vagy az állásfoglalásaira, felfogásaira vonatkozó egyes tételek stb.), a vita ezekről külön terjedelmes tanulmányt igényelne. Megint csak azt kell azonban felvetni: kihez szól? Az ifjúság tömegeihez semmiképpen. Nehéz nyelvezetű, elvonatkoztatott— mondjuk ki: fárasztó—, fejtegetései nemigen teszik népszerűbbé az olvasmányt. — Ezúttal pedig erre lett volna szükség. Az a szint, melyen Koczkás nyúl a témához, inkább tudományos kiadó gyűjteményéhez illik. Ady-válogatásról lévén szó, nagyon magasra kellett emelni a mércét, nem lehetett szemet hunyni semmilyen gyengeség felett. Mindez azonban nem változtat azon a tényen, hogy az „Ifjú szívekben élek” az eddigi legjobb ilyen gyűjtemény, igen nagy értéke, emelője a könyv idei ünnepi hetének. HAJDÚ FERENC - 8 - SVEJfí t DfBt* K110N* RHEaX Atagyimf Aj#/ ifit,», ae&rávjj Bemutató: július 24.