Élet és Irodalom, 1958. július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)
1958-10-24 / 43. szám - Izsáky Margit: • A rádióban hallottuk (12. oldal) - Timár György: Éhség • vers (12. oldal) - Havas Ervin: A feneketlen tótól délre (12. oldal)
— J — PÁNDI PÁL* Századunk irodalmának képét hosszú évtizedeken át meghatározta a Babits-centrikus iro dalomsaemiéLet. Babits és a Nyugat jelentette irodalmunk fővonalát, e köré a centrum köré komponálta az irodalom képét a polgári tudomány és közvélemény. Ezt a képet sokan nem fogadták el, így például a „népi írók” tábora. A maguk mozgalmát tekintették a középpontnak, a fővonalnak, amely — szerintük — magához fűzött minden jelentős tehetséget, s amelyet lírában Illyés Gyula, de Sinka is, teóriában Németh László s olykor vele szemben is Veres Péer reprezentált, s regényben Kodolányi, vagy — ha nem is tartozott szorosabb értelemben tá borukhoz — Móricz Zsigmond. Ez a kép, mely inkább a mozgalom egészéből, a mozgalomhoz tartozók feladatvállalásából rajzolódik ki, mint valamiféle egységes mozgalmi álláspontból, természetesen sok részigazsággal korrigálja a babitsi képet, helyet követelve a magyar irodalom központjában egy új, már nem liberális polgári, hanem a szubjektív tudata s legjobb irodalmi teljesítményei szerint paraszti demokratikus, de végső, történelmi értelme szerint harmadik utas irányzatnak. Talán nem felesleges megemlíteni, hogy századunk irodalmának fejlődésképét fogalmazta meg legutóbb Németh László a Magyar Műhelyben js, összegezve korábbi cikkeinek elvi lényegét a bartóki vonal megépítésében. Eszerint az újabb irodalmi fejlődés fővonalát, Weöres Sándor, Gulyás Pál jelzik, s a fiatalabbak közül a velük rokoníthatók. Szellemi életünk fejlődését elemezve, mi összekötjük Adyt és Bartókot. De az irodalom terén úgy húzzuk meg a vonalat, hogy az egyenesként köti össze Adyt és József Attilát, s ez a vonal sem 45 előtt, sem 45 után, nem az irracionalizmust, nem a valóságot mégoly zseniálisan eltorzító költészetet igazolja, hanem minden olyan nagyratekintő törekvést, ami életben és költészetben, életben és művészetben forradalmas képességet árul el. Természetesen mind a liberális polgári, mind pedig a népi írók képe századunk irodalmáról vonzóbb és „életképesebb”, mint a horthy-rendszer hivatalos táblázata, melynek középpontjában évtizedeken át oly megingathatatlanul állott Herczeg Ferenc, mint az érettségi tablókon a direktor képe, s körülötte olyan írókkal találkozhattunk, mint Tormay Cecil, Mécs László, Gulácsi Irén — hogy csak a jobbakat említsem. Mert ide tartozott Papp Váry Elemérné is, aki négy dilettáns sorral vásárolta meg a halhatatlanságot az ellenforradalomtól, ismétlem, azzal a hivatalos irodalom-felfogással szemben, mely szerint a fenti névsor reprezentálja a magyar, a nemzeti literatúrát ■— ellenzékben volt mind a polgári liberális, mind pedig az úgynevezett ,,népi” koncepció, s mindkét felfogás lényeges igazságmozzanatokat tartalmazott a konzervatív-nemzeti irányzattal szemben. De nem tartalmazhatta a teljes igazságot, nem fejezhette ki egyik sem irodalmunk fejlődésének tényleges fővonalát. De mi hát a „fővonal” kritériuma? A mi irodalmunk fejlődésének fővonalát azok az írók képviselik, akik az irodalommal történelmet alakítóan tudtak beleszólni a nemzet életébe, akiknek hatása irodalmon túlmutató, akik úgy tudták kifejezni korukat, hogy az adott kép belevágjon a haladás főútvonalába, s akik egyszersmind ennek a gigászi feladatvállalásnak sodrában, megújítói lettek a művészetnek is, mint Petőfi, Ady vagy József Attila, vagy <— mutatás mutandis — Móricz Zsigmond. Ne essék félreértés: a fővonal nem egyenlő az egész irodalommal, vagy értés: a fővonal nem egyenlő az egész irodalommal, vagy az irodalom értékeivel. Naív, de ostoba tévedés lenne tagadni a fővonaltól közelebbmesszebb lévő értékek létezését, azaz abszolutizálni a fővonalat úgy, hogy azzal lenyessünk mindben más irodalmi hajtást. Nem is szólva arról, hogy írók, írói irányzatok közelebb-távolabb kerülhetnek a fővonaltól. Mint például: a ,grépi” írók. Közelebb — például — 1938—37-ben, távolabb — például — 1957-ben. Régebbi korszakokra visszatekintve, még a marxizmustól távol állók sem igen vitatták, hogy az 1848-as évek írófáklyája Petőfi Sándor, s hogy századunk első két évtizedében Ady a magyar irodalom fejedelme. De ha már azt állítjuk, hogy líránknak e fővonalát József Attila viszi tovább, akkor már özönlenek az ellenérvek, hivatkoznak a kor irodalmi önismeretére, melynek valóban csak perifériáján éli meg József Attila, hivatkoznak a költő távolállására a kor tekintélyes folyóirataitól, a Nyugattól és a Választól, nem hivatkoznak, de támaszkodnak arra a kétségtelen tényre, hogy József Attilát sem a hivatalos, sem a polgári-liberális, sem pedig a népi írók csoportja nem ismerte el jelentőségéhez méltóan, hogy esztétikai és politikai érveket ne is említsek. Kétségtelen az is, hogy a magyar értelmiségnek számottevő rétegei csak a felszabadulás után ismerkedtek meg József Attila nevével és életművével, különösen sokan akadnak olyanok, akik annak idején legfeljebb egy-egy „apolitikus” versét olvasták, vagy fogadták el a költőnek a nemigen méltányolták forradalmi hangjait. Akik ilyen előítéletekkel viaskodnak, azokat érdemes emlékeztetni az előidőkre. Csokonai egyetlen versgyűjteményét sem látta nyomtatásban, ismerői legfeljebb diákok és írótársak voltak, s mégis ő a kor halhatatlan összegezője. Petőfi előőrse. S égethették a német városok piacain Thomas Mann, Bert Brecht, Arnold Zweig vagy Heine műveit, mégiscsak ők jelentették a német irodalmat, ők jegyezték el a halhatatlansággal a német dalt, a német regényt, s nem Goebbels doktor tollforgatói; az Sok és tragikus példát nyújt irodalomtörténete arra, hogy egy-egy kor hivatalos véleménye, sőt a nemhivatalos közvélemény jelentős része szerint is, más az irodalom fővonala, mint ami annak bizonyul a történelem színe előtt, hogy íróknak, akik nemzetük legjobb akaratát, ták, legszebb érdekeit hordozakiknek homlokán ott fényeskedett a haladás csillaga, azoknak elnyomottan, üldözötten, kivetetten, meg nem értetten kellett leélni a nyomorúságos életet, s csak haláluk után igazolta őket a történelem, igazukért és harcaikért csak posthumus elégtételt kaptak. Vagy nem ez volt-e a sorsa Csokonainak? S nem ez volt-e a sorsa József Attilának, akit nemcsak azok utasítottak el, akik nem is értették meg őt, hanem azok is, akiknek meg kellett volna érteni a költőt? Pontos lírai diagnózisát adta József Attila ennek az áldatlan költősorsnak: Neve, ha van, csak áruvédMint akármely mosóporé,jegy, S élete, ha van érte még egy, A proletár utókoré. A történelem már döntött: József Attila neve életében sem volt puszta „áruvédjegy”, s ha nem is ismerte el a kor, mely vonatkerekek alá dobta legnagyobb költő fiát, mégis benne és általa futott tovább a magyar irodalom fővonala, ő tudta a legtöbbet, legigazabbat, legmagyarabbat elmondani abban az évtizedben. Ö, József Attila, a proletárköltő. S ha elhessentjük magunktól az előítéletek csapatját, a berögzött irodalmi értékrendek vonzásait, akkor látnunk kell azt is, hogy József Attila nem állott egyedül, nem pusztába kiáltott költő szava volt a munkásosztálynak, hanem előtte, mellette és utána, itthon vagy az emigrációban, a proletariátusnak egész írói csapatja támadt. Keserű tényekkel kell szembenéznünk. A fasizmus, a háború iszonyatos sort vágott a magyar irodalomban. Több mint száz írónk pusztult el haláltáborokban, büntetőszázadokban, éhen vagy bomba által. Bálint György, Bárd Oszkár, Berkó Sándor, Elek Artúr, Fenyő László, Forgács Antal, Földes Ferenc, Gelléri Andor Endre, Halász Gábor, Hevesi András, Karácsony Benő, Kemény Simon, Kerecsényi Dezső, Ligeti Ernő, Lukács László, Molnár Ákos, Nagy Zoltán, Örley István, Pap Károly, Pásztor Béla, Radnóti Miklós, Révész Béla, Salamon Ernő, Salamon Ferenc, Sárközi György, Szerb Antal, Szomori Dezső, Vető Miklós, Zsigmond Ede. Különbözőek a halálnemek: örleyt bomba verte agyon. Elek Artur önkezével vetett véget életének, Salamon Ernőt egy fasiszta tiszt lőtte agyon, Lukács László Borban pusztult el, Szerb Antalt agyonverték. S csak Zalka Máténak adatott meg, hogy fegyveres harcban érje halála. Iszonyatos lista ez, s még csak nem is teljes.sj Olyan írók neveit is egymás mellett találjuk itt, akik életükben talán szemben állottak egymással, különböző politikai és irodalmi irányzatok hívei voltak. De a halálban, a mártírhalálban találkoztak, s kevés kivétellel egyek voltak abban, hogy halkabban vagy harsányabban, hallgatással vagy lazítva és lazítva, tévedéseik, kötöttségeik abroncsait feszegetve, vagy már a tudatosság teljes erejével nemet mondtak a fasizmusra. Ennek a heterogén kórusnak ha a hrmóniáját nyilván próbára tették volna az elkövetkező évek, talán disszonáns hangok is vegyültek volna az összhangzatba. De bizonytalan feltételezésnél fontosabb a szilárd bizonyosság: a fasiszta téboly szörnyű pusztítást végzett a magyar irodalomban, s e tragikus veszteség-lista nélkül nem adhatunk igaz képet újabb irodalmunk útjáról. Mert micsodád kép volna az, mely nem számol velük, mely kikerüli a magyar kultúrának ezt a döbbenetes, sírok nélküli temetőjét, ezt a mementóját emberségnek és embertelenségnek? De az érzelmek és indulatok csatározásainak terét el kell hogy foglalja az elemző értelem. Irodalmunk alakulását vizsgálva, látnunk kell, hogy a magyar mártír írók széles csapatjában ott lépdel egy számszerűn is jelentős csoport, melyet eszmék tartanak össze: a szocialista írók csapatja. Bálint György, Berkó Sándor, Forgács Antal, Földes Ferenc, Gelléri Andor Endre, Lukács László, Radnóti Miklós, Salamon Ernő, Salamon Ferenc, Vető Miklós, Zsigmond Ede, szocialisták voltak. Ne essék félreértés: ez a tábor eszmeileg sem volt egyöntetű. Látunk közöttük kommunistákat, az illegális mozgalom íróharcosait, mint Földes Ferenc, Lukács László, Salamon Ernő, szociáldemokratákat és a szocializmus felé gravitáló fiatalokat, mint Berkó, Zsigmond, Vető, s olyanokat is, akik életük egy szakaszában álltak közelebb a mozgalomhoz, mint Gelléri Andor Endre, Forgács Antal. Volt köztük, akit osztályélményei, szociális helyzete közelített a mozgalomhoz. Volt, akit a faji üldözés tett fogékonnyá a szocializmus iránt, voltak, akiket intellektuális felismerések vonzottak a marxizmushoz. De minden eszmei különbség s a megtett utak különbsége mellett is: ez az a fiatal írógárda, amely József Attila mellett készült a szabadságra, amely a felszabadult ország írói derékhadához tartozott volna, mint ahogy tartoztak is azok, akik ebből, vagy rokonkörökből életben maradtak. Hogy tüstént a felszabadulás után nem hangzott fel egy erős, megragadó kommunista kórus a magyar irodalomban, hogy 1945- től 1948-ig nem volt elég írói ereje a pártnak, azt — nem utolsó sorban — a szocialista irodalomnak ez a veszteséglistája is magyarázza. Kevés szó esett ezekről az írókról és költőkről a felszabadulás után, voltaképpen csak Radnóti Miklós nevét ismeri közülük a szélesebb közvélemény, Radnótiét, aki életalkonyi verseiben az európai antifasiszta éra legjobbjainak drámai magasságába emelkedett. Újabban Gelléri Andor Endre munkásságát kíséri felfedező figyelem, de vajon hányan vannak széles e hazában a barátok, elvtársak, ismerősök, írótársak körén kívül, akik ismerik s a maga megfelelő helyén látják Bálint György szellemes, szikrázó, diszkrét lírával színezett racionalista publicisztikáját, ezt az éles értelmű, európaian művelt, finom s mélybe vágó kiáltást a fasizmus ellen?! Vajon hány tanár, tanító, könyvtáros, népművelési előadó, kultúrfelelős ismeri a gyergyói tájak kommunista költőjének, Salamon Ernőnek hangját? Ezt a nyers, erős, férfilírával teli költői hangot, melyen oly maradandó érvénnyel csendült fel a népek barátságának vágya: Kinek kell új föld? Minek feldúlt határok Itt meglesznek jól magyarok s románok! Tudunk mi szót, népeink s java-szépe Együtt élt-halt sok évszázad Hát béke, béke, az kell elébe, nekünk: béke! Sziklás, nehéz versek az övéi, aki könnyed-virtuóz formai játékokra vágyik, ne lapozzon bele kötetébe. De, aki szereti, hallani a féktelen nagy szerelem tiszta hangjait, az erős legény rabságában is kacagó kedvét, az olvassa el az ő Ilona verseit, s nem felejti többé az élményt. Azt sem tudjuk, hol halt meg Forgács Antal, akit Franciaországban fogott el a Gestapo, s akit annak idején Sallaival és Fürsttel együtt tartóztattak le Horthyék. Az utolsó nyom, amiről tudunk, egy franciaországi koncentrációs tábor, ahol a borult kedélyű, szelíd költőn még egy német őr is megsajnálkozott, s nagyobb szelet kenyeret nyújtott neki az osztásnál. De Forgács nem fogadta el az adományt, nem akart előnyt szerezni társaival szemben, s nem akart megalázkodni egy szentimentális germán keretlegény előtt. Ki ismeri már az ő súlyos veretű, mély tűzű, filozófiára hajló verseit? A humanizmus szép szavú tiltakozását az embertelenség ellen? Látod még élek! Nem nyelt el a föld, s nem martak szét a harsány fegyverek. Itt lapulok könyvek és füzetek közt egy sötét szobában egyedül, s mit eddig tettem, csinálom tovább. Nem vagyok bűnös én itt de lesze, aki ezért semmiért, megbocsát? — írta Aix les Bains-ben, 1940- ben, a háború 293. napján. Csak most kezd tudomást venni a versolvasó közvélemény Lukács Lászlóról, a kommunista költőről, akit jobban ismertek egy időben a proletárok, kétkezi dolgozók, mint ma sokan az írástudók közül. Lírájában sajátos ötvözetbe olvad az erő, a forradalmi elszántság a stílusnak és formáknak mívesen finom kezelésével. Olyan forradalmár volt ő, aki ismerte a jelzők erejét, a hangulatok varázsát, a merész képzettársítások hatását a versben. Nem magányos tiltakozó volt Lukács László. Életének nagy élménye a mozgalom, melynek eszméi és erkölcse ott izzanak költeményeiben. S mily aktuálisan cseng ma is a kommunista költő szigorú, de baráti szava a népi írók felé. — 1939-ből: Mint a kés a bőrön, futottak át a fájó tájon, sarkatok nyomán serkenő vérnyomot hagyva. Petőfis tűzre gyulladt szemeteken láng! Kezetekben népmentő ceruza ragyog • • • • • Még Vallatják a néma tájat, a holdakat, a sovány lápot. Durván kallódó balladákat. e: Kinek panaszlod étkét, bérét? Farkasnak mutatod sírva juh vérét... ? Elég a rosszul sóhajtott beszéd! A félig sóhajtott beszéd! Nem kórkép kell már: Csipesz, kés! — Villogó Kaszaél!... Cséphadaró ... Idézem Zsigmond Ede emlékét, ki egyetlen vékony kötetet tett le az irodalom asztalára, — 22 esztendős volt akkor, de ez a szerény versgyűjtemény is átkiált a harmincas évekből a mának: elszántan és szelíden, ahogy címadó verse homlokán olvassuk: E megzavart és őrült Európa Hajszája — érzem — lassan rámterül, cintányér hangja riaszt indulóra, gonosz máglyákat használ tűzhelyül a bomlott agyú tömegszörnyeteg és kéjelegve rombol, fojtogat, a ragályos kór hirtelen, beteg, zárt intézetté tett országokat , ahogy látja a fasizmus barna árjának hömpölygésit, úgv edződik erőssé ez a szemlélődő humanizmusra, ez a szelíd rosszallásokra szokott költő lélek. Elszántan és szelíden nézzük őket. Elszánásunk mindeddig csal: szelíd, fehér zászlóként békét adva lengett versenyt a törtető szelekkel itt. De most más lesz: keményebb, törhetetlen és nem ijesztik félelmes hadak, a mi lelkünk sem lesz e fergetegben puhán hajlékony, gyáván hallgatag. Fiatal irodalom volt ez, amelyet élete delén, délelőttjén kaszált le a fasizmus. Radnóti 36, Gelléri 36, Lukács László 38 éves volt, amikor (Folytatása a 10. oldalon.) SZELLEMIDÉZÉS Egy nemzedék sorsa JANKOVICH FERENC: A Duna gondja Vén Budán, a Lánchíd előtt állok, fejem fölött szállnak a sirályok. Napvilágos kék az ég, de alja lila-fodrú felhőkkel hidalva. Napvilágos életem delében: mit lássak ott, abban a felhőben? Aranyfehér?... Széle a határnak! Ahol már az opálfények járnak. Sárkányfejes körül az ég alja! Ez keletre hajlik, az nyugatra, északon is jut belőle bőven ■— Beledobban az én árva szívem. — Az életet nem tartottam sokra. De a sárkány jött értem bírókra, s fél utamon, hogysem elterülni — tanultam az életet becsülni. Hirt és nevet? Babért sohse vártam. Röstelltem is, ha porondra álltam, kéretlenül — bár sohase tétlen —■ az alázott igazság nevében... Fehér árnyak, nagy sirályok szállnak: tárt karokkal égreverő álmok... Kísértett — fia lelkem írtam égre — a sirályok régi testvérsége. Vakmerőül lecsapnak az árba, s fölrepülnek a magasba szállva. Erős szárnyuk a vihart metélli. Villámok is? Boldog, aki éli... Rívó szörnyek, hófehér sirályok, sárkányfejes, égreverő álmok! Nádi sasok, földre-földre hullva, fölrepülve, sirályszárnyon ríva: „Ti szegények, elég volt gunnyadni: Itt az idő, szárnyra kell már kapni! Hős korokra váltsátok a lázat — más az élet, nem parti alázat.” Más az élet... énekeltük fújva — (pedig hányszor mégis az lett újra!) Más az élet... zengtük — s ha nem éltük: istenem, hát nem tétlen reméltük. Nyugodt fővel nézek fel az égre (mert hogy élek, ma telt ötven éve), s itt állok a parton még, a testem... Nem kívánom korai elestem. Jó volna még, jó itt elidőzni: hej, a régi tiszta szívvel győzni, szárnyai ha égig föllobognak a kegyelmi, könnyűd állapotnak... Neki vetve a viharnak hátam, lankadatlan vízi, víni bátran! Két karokkal, hátra és előre — Ha mit kezdtem, vinni már dűlőre. Verseim ha szárnyra-szárnyra gyúltak, csak a Duna habja közé hulltak ... Hulljanak is mindig a Dunába, s a Dunából föl, az égre szállva. '