Élet és Irodalom, 1959. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1959-04-03 / 14. szám - Kéry László: • könyvkritika • Tűz-tánc, fiatal költők antológiája (Magvető) (9. oldal) - Ladányi Mihály: Készülni kell • vers (9. oldal) - Bizám Lenke: A mítosz humanizálása. A József-tetralógia megjelenése alkalmából • könyvkritika • Thomas Mann: József és testvérei (Európa) (9. oldal)

LADÁNYI MIHÁLY: Készülni kell Mindig bátran elő a tollat, ha még oly köznapi a téma s öröklétet nem szavatolhat. így legyek én modern manapság a zsivajban, hol zagyvasággá válik a költői szabadság. Hol öreg múzsák nyálazzák a poétafőt... Fütyüljek én e hottentotta Parnasszusra, a bárgyú hindosztáni dalra, amelyet kényeskedve gajdol a sok polgárrá lett fiúcska! Világosan kell most beszélni, midőn még mindig s újra ölne!, hogy ne legyen, aki nem érti. Úgy kell dalolni, mintha holnap halni mennél és ezt a dalt még nem lehet, hogy el ne sikoltsad. Készülni kell, mert megidéz majd végül a szíved. És felelni nem lehet ostoba dalokkal. TŰZ-TÁNC Fiatal költők antológiája Újabb lírikusainknak rövid idő alatt már második seregszemléjét teszi lehetővé a Magvető Könyvkiadó. 1957-ben Tizenöt fiatal költő százöt versét nyújtotta át az olvasóknak, 1958 végén a Tűz-táncot, huszonegy ifjú poétának mintegy száz költeményét helyezte asztalunkra. A két antológiának egyetlen verse sem azonos, a szerzők közül is csak öttel találkozunk mind a két helyen. A színvonal mégis magas ott is, itt is, bizonyítva,hogy sem a lírai hevület nem hunyt ki az ifjú szívekben, sem a mesterség eszközei nem silányultak el az új dalosok kezén. S elevenen lüktet bennük az újdonság igénye: a kor lelkének mélyére hatolni, kifejezni nyilvánvaló és rejtett igazságait. De az 1957-es antológiának éppen ezen a ponton volt egy szembeszökő fogyatékossága. Maga a kötet szerkesztője, Simon István állapította meg sajnálkozva, hogy az általa bemutatott költők verseiből „napjaink közvetlen politikai kérdései kimaradtak... vagy a közvetlen politikai harc igénye csak itt-ott tűnik fel." S ha sokan hajlamosak voltak e hiányt újabb költészetünk általános sajátosságának tekinteni, ezt az önkéntelenül téves vagy szándékosan torzító beállítást cáfolják meg most a Tűztánc szerkesztői. Csupa olyan verset mutatnak föl, amely 1956 végén, 1957-ben kisebb részt 1958-ban keletkezett. S túlnyomólag olyan verseket, amelyek közvetlenül politizálnak, amelyekben lépten-nyomon feltűnik a „politikai harc igénye’*. Válasz ez az antológia a Tizenöt fiatal költőre, s kiegészítés annak a kötetnek az anyagához. Sokan azt fogják rá mondani, hogy jóval egyoldalúbb gyűjtemény ez amannál, én inkább azt mondanám, egységesebb, egyöntetűbb. Központi helyet foglal el benne a poétika, előtérbe nyomulnak a közösségi gyötrelmek, célok, vágyak. Mégsem valami gépies irányköltészet az eredmény Ezek a fiatalok nemcsak szavakban vállalják Petőfi, Ady József Attila örökségét, hanem hagyatékul kapták nagy elődeiktől azt a lírai szenvedélyességet is, amellyel a nép sorsát magukévá élik, azt a szellemi és erkölcsi bátorságot, amellyel földcsuszamlás idején is felismerik és megvédik őrhelyeiket. Ezért van az, hogy az irodalomban elsők között mondták ki a „nem”-et 1956 ellenforradalmára, az elsők között esküdtek fel újra a szocializmus ügyére, mikor ez az újraesküvés nagyon is időszerűvé vált. 1956. október-novembere a második világháború és a felszabadulás óta egész nemzetünknek legdrámaibb élménye, olyan esemény, amely a lényegileg egycélú, egyérdekű tömegekből is a legellentmondóbb érzéseket váltotta ki. A Tűz-tánc fiataljai határozott, éles képekben villantják föl a zaklatott napok rémtetteit, mikor ...elég volt kötélnek jobb híján pár arasznyi drót, himbált a test — ledérek s vagányok csaptak dáridót, és mikor „ikönyv-máglyák lobogtak utcákon, főtereken"is le is vonták mindebből a helyes politikai tanulságot: „ragadd torkon a bitangot — ne várd amíg letepernék”, de hangjukból minden keménység mellett mégsem a bosszú lihegését hallani. Az ifjú nemzedék egyik legtisztább szavú poétája, Ladányi Mihály, így jeleníti meg a novemberi napokat: Elvtárs, bolond, bolond idő. A szél sziszegve fut elő. A tér felé ne menj! Az éj testébe belenőve töltött csövek lesnek előre és vad fegyveresek. De a megbolydult napok krónikáját az áhított-megálmodott béke, az előrevetített jövő képeivel zárja. A város vétkek felhői alatt már megriadva hallgat. Vakon merengenek ázott házfalak. Csönd van. A gyermek alhat. Szájában ujja, labdát álmodik, homokból várat épít. Felvér kötésként hull a tiszta hó, a néma útra végig. Csönd van. A tél a háztetőkre tűzte a békesség fehérlő lobogóit. (November napjai) Ami nem jelenti azt, hogy ezek a költők holmi naiv gyermeki hídbn ringatják "magukat," sőt nagyon is"‘világbssz látják a jelenkor bolygatott komplikáltságát, a világrendszerek mérkőzéséből, az éles átmenetből adódó problémákat és bizonytalanságot. ..Kötéltáncosak vagyunk — bolygók közt feszülő — köteleken’’ — énekli egyikük, s „Egyetlen Rendért” kiált a másik, „hol négymilliárdan elférhetünk e táguló világban.” Igen jellemző rájuk ez a világméretekben való gondolkozás, és megkülönböztető sajátjuk az előrelépés szükségességének meg az átmenet szorongásainak együttes megélése is. De ebben az élményben a bizonytalantól való rettegés, az atomháború fenyegető árnya dielektikus alkatrészévé lesz az emberi bizakodásnak, a tudatos jövőnek. A múlt megtagadása és legjobb részének vállalása ugyanilyen természetességgel fészkelte be magát eszmélkedésükbe, idegeikbe. Más vállak tartják, más habarcsok kötik e kort nincs út visszatérni. Múltad csak úgy lesz hagyaték s tanulság, ha ki tudsz belőle lépni. (Garai Gábor: Új kor nyitánya) Készek mindig a közös bajok sűrűjébe vágni, s nemhogy futárának az idő nehéz kérdései elől, egyenesen elébük rohannak. Egyikük igen jellemzően azért fohászkodik, hogy ne lehessek soha készületlen, ha megidéz majd vallani e század. (Hárs György: A láz keresztjén.) Úgy látszik valamennyien átlépték korunk polgári költőinek legtöbb buktatóját, az egyéniség reménytelen elszigetelődését, a kínzó és destruktív magányt. Sorsukat teljes egységben látják a dolgozó osztályokéval, életelemüknek nem a megfutamodást, hanem a harcot vallják, harcot immár nem a társadalommal, hanem a társadalomért, a harcos életet, amely nem mentes kockázatoktól, problémáktól, gyötrelmektől, de amely értelmesen illeszkedik az emberiség közös sorsába. Ezért dalol így Ladányi Mihály: Zsellérek dallal vert ivadéka, ne leld meg már nyugalmad, ha néked nyugalmat nem a harcod, ha mint a sarki fűszeres, bezársz és hazaballagsz este és nem veted a szívedet kormos, véres tűzekbe ... Úgy kell lennie, hogy a menekülőt még a szerelem is — magányt kereső menekvések oly gyakori kikötője — megtagadja ebben a világban. Ha álmodó szemed fölé stronciumfelhők szállnak, s te lágy dalokkal integetsz a tefeléd ,intő halálnak lesz-e oíy, hitvány szerető. Az megbocsátja majd — fejed kóros ölébe vonva — a gyávaságodat? (Menekülés a szerelemhez) Hűség és kötelességérzet — ebben foglalható össze az új költői nemzedék szép erkölcstana. Olyanok, mint Garai Gábor versében Odysseus, aki csak ámenetileg vesztegelhet Kirké fogságában, hajói már „nyugtalan kopókiként — rázzák a kikötő-kötelet”, mint Odysseus, aki előtt már felrémlik a gyönyörű honi táj — S az ablak alatt, mikor esteledik mezeim violás ködöket pipálnak, legelők felől fekete-fehéren gomolyognak a kecskenyájak ... mint Odysseus, aki élete árán is kész ember maradni, s győztes emberként leli föl, hazáját. Szeretik népüket, szülőföldjüket, hazájukat, de az élet teljességét célba vevő igényük szerint látni-barangolni akarják a tágabb határokat is. Váci Mihály így vall szerelmet szülőhonának: Teljesen nem is szerethetlek, míg nem érzem hiányodat! (Menetjegy száz kilométerre!) Tudnak bonyolultak lenni érzésekben, érzékelésben, gondolatok szökellő — de sosem értelmetlen — táncában, s ismerik és vállalják az agitáció keményen egyszerű érvelését, a plakátok tömör nyelvét. Az előbbinek legszerencsésebb példáit talán Hárs György és Garai Gábor versei közt találni, az utóbbinak fiatalon is mestere már Győre Imre, akinek azonban a gyöngéd érzésekre is van szava. A szocializmushoz való hűséget énekelve ezen a lágy hangon köszönti testvéreit, a munkásokat: Hintázzatok mindannyian korunk hintái, karjaiban. Virágzó rózsaszálak boruljanak életeik, tinekteik gazdagodjanak hegyek, erdők, mezőségek, tinektek sokasodjanak patakok, vízesések, minden szépüljön, minden épüljön tinektek. A világtávlatokhoz, a föld népeit átfogó érzésekhez némelyiküknél nagyzengésű, patétikus dikció társul (Csepeli Szabó Béla), mások könnyedebb dallamosságot párosítanak sorsbavágó élményekhez (G. Szabó László, Papp László), ismét mások a paraszti életképek tárgyilagosságával, a humornak és érzékiségnek a komolyabb színek közé vegyített csillanásával tűnnek ki (Kalász Márton, Pákolitz István). Az adekvát kifejezést keresve gyakran jutnak el a formalazításig, s ha a „klasszikus” szabadvers aránylag ritka is versidomaik közt a szótagszám kötöttségét sok helyütt levetik. Magatartásban, hangban legtöbbet József Attilától tanultak, de képeikben, ritmusaikban felvillan újabb poézisünk szinte minden jelesebb arcéle, talán Radnótié, Illyésé, Weöresé, Vasé a legsűrűbben. Verskultúrájuk általában magas színvonalú és korszerű, úgyhogy a kevésbé határozott vagy lassabban bontakozó egyéniségeket inkább a csiszolt rutinosságtól, mint a parlagi esetlenségtől kell félteni. Szeretik az éles körvonalakat, az erős színeket, a merész fogalomkapcsolásokat, határozott vonzódás van bennük a kézzelfogható, a pregnáns, ja meghökkentően jellemző iránt. Némelyiküknél felsejlik az „izmusok” ihletése, s én nem beszélném le őket az effajta kísérletezésről. Eszmei komolyságuk, felelősségtudatuk, művészetük népi beágyazottsága remélhetőleg meg fogja őket óvni a formalista eltévelyedésektől. Az antológiában számos érett, kész vers mellett jó néhány félig-kész, félig sikerült, s egy-két elhibázott alkotás is találkozik. A magas intellektuális igény nem párosul mindig a komoly gondolatiság hordozására alkalmas szerkezeti megoldással. A Mindenség kapujában című Csepeli Szabóversben, a szónokiasság, a színpadiasság veszélye fenyeget. Némi túltengő retorikát Váci Mihálynál is észleltünk. Az ő költeményeiből egyébként szerencsésebb kézzel is lehetett volna válogatni. Boda Istvánról szintén kedvezőtlen képet nyújt az antológia, de ennek alapján is szóvá kell tennünk, hogy a tehetséges költő némely versébe közhelyes kifejezésmód, pasaizmus érzelgősség nyomult be. (Pl.: „S szeretnék sírni ’könnyesen, nagyon, — hogy belőletek morzsa lehetek.’’) Mindez azonban nem homályosíthatja el az antológia jelentőségét, nem feledtetheti örömünket és büszkeségünket, amelyet harcos, új lírikusaink emez impozáns, együttes fellépése miatt érzünk. Darázs Endre, Győré Imre és Imre Katalin, a kötet szerkesztői, dicséretes köszönetet érdemelnek. KÉRY LÁSZLÓ A mítosz humanizálása A József-tetralógia megjelenése alkalmából „Mitológiai regény " — mondja a József és testvéreiről Thomas Mann szerényen, holott a művet inkább és több joggal lehetne „a mitológia regényé”-nek nevezni. S azzal, hogy a melléknévből így újra főnevet csináltunk, s a szót tulajdonságot jelző meghatározásból ismét lényegivé emeltük, arra a rangkülönbségre szerettünk volna rámutatni, mely itt — a véletlen kedvezéséből — nyelvtanilag a két szófajtára nézve éppúgy, mint esztétikai-filozófiai értelemben is, az utóbbi megjelölés javára fennáll. Mert a távoli idő és tér kettős egzotikumának sajátszerű báját sugárzó bibliai mesék nem pusztán bravúrosan megoldott formai, hanem — sőt elsősorban — tartalmi mozzanatként élnek e regényben, melynek lapjain a mítoszt magát látjuk keletkezni és elmúlni. Mégpedig — mint azt talán az alábbiakban sikerül majd bizonyítanunk — intenzív és extenzív értelemben egyszerre. „Nyissuk ki szemünket.. ", mert „megérkeztünk!" — ezt a sejtelmesen sokat igérő felszólítást olvassuk a „fantasztikus esszé”, a regény — zenei nyitánynak is beillő — hatalmas expozíciójának végén. S ha engedelmeskedünk a felszólításnak — márpedig örömmel kell ezt megtennünk, hiszen gyönyörűséges ámulnivalókat helyez kilátásba — ha a „múltak kútjába” való hirtelen leszállástól még kábuló agyunkat kissé ráncbaszedvén, ismét képessé tesszük arra, hogy a már eddig olvasottakat hűvösen számba vegye, rájövünk, hogy Mann — stilizáltan — már itt elénk tárja a mítosz keletkezési folyamatát. Stilizáltan, mert a modern ember tudatelemeit felhasználva, ő maga játssza e bevezetőben végig a mítoszteremtés aktusát, mikor — a makro- és mikrokozmogónia, geológia és biológia, paleontológia és archeológia, történelem, pszichológia és irodalomtörténet modern , tudományos eredményeire támaszkodva — egymás után teszi a biológiaievolúciós, földtörténeti és történelmi mozzanatok, katasztrófák, események mellé a primitív népek tudatában szerte a világon minderről mitologikus formában lerögződött emlékképeket. Ezek után pedig könnyed szökkenéssel — miként ezt már annak idején is tette az ihletett emberi képzelet — a szemünk előtt legendát formál mindez ismeretből, önmaga — a homo sapiens — szellemének szárnyalásától mintegy megrészegedve, szellemére most már ,,valóságos” szárnyakat ragaszt: mennyei küldötté avatja, akinek sárral való egyesülése csak azért történt, hogy újra való elszakadással ismét visszanyerhesse majd „eredeti”, tiszta, fényes önmagát. A térben és időben való „alászállás” mellett így téteti meg velünk az utat érzelmileg is, hogy a mítoszokról szóló tanítás befogadására — a jelenné varázsolt múltak látásánál — ne csak szemünk és értelmünk, hanem szívünk is nyitva legyen.* Figyeljünk csak, hogy mindjárt az első jeleneteknél hogyan vizsgázik fényesen csillagászatból az ifjú József aggódón tűnődő atyja előtt, s hogyan csinál az emberi értelem által felfedezett törvényszerűségből, a holdfogyatkozásról szóló ismereteiből azonnal kabalisztikát azzal, hogy az év holdas napjainak számát Ábrahám ősatya harcos szolgáinak számával azonosítja. S amikor Eliézerrel a számok, a matematika törvényeit tanulja „csodák” formájában, vagy atyjával „párdalt” énekelve nemzetsége történetét, és tovább a tűnő és meg-megújuló évszakoknak mitikusköltői megtestesítését, az alvilágba halottan leszálló és onnan ismét ifjan megtérő Tammuz —Ozirisz mondát kultiválja, vagy amikor később „lent, az utálatos Egyiptom” Napvárosában a geometriával ismerkedve „a háromszög isteni csodáit” csodálja — kortársaival egyetemben, ugyan mi mást is tesz itt a szépséges József, mint hogy az értelme által felfedezetteket nagylelkűen az isteneknek ajándékozza. Önmagát nem, csakis ama fenségesen magas régiók lakóit tartván képesnek ily nagyszerű egyezések elvont kifejezésére. És még tovább, és újra és újra: „itt”-té és „most”-tá varázsolva a múltbatűnteket, számtalanszor játszatja le előttünk a mítoszok genezisét az író, megmutatván, hogy az ember emberi mivoltának már meglehetősen kései, tudományának azonban még korai, naív szakaszában önmagának s világának tudomásulvételét, de? magát az emberi megismerést is: primitívségében értetlen, mégis teremtő fantáziával Hogyan öltözteti istenek, szellemek s csodák tarka tündérruhájába. De a keletkezés folyamata — bár ugyancsak folyamatos — még nem azonos magával a folyamattal. Ez nyilvánvaló és világos előttünk, és természetesen nemcsak azért, mert már bevezetőnkben említettük a mítosszal kapcsolatban az elmúlás fogalmát is, hanem rh^t ’a regény e tudatformának egykori valóságos életét teszi művészi jelenné, az élő ‘folyamatban mindig benne rejlik a í , tagadási elmúlás s újraszületés mozzanata. S íme,mivel találkozunk, s mibe ütközünk folyton-folyvást a könyv lapjain? Kétely és Scläfintsság és istengond és próbatétel tanúskodnak előttünk arról, hogy emberünk, a mítoszokat teremtő, s azokban hívő ember hogyan tépi szét a magaszőtte tündérruhát, ha csillámlása csalfának bizonyul, ha már nem felel a kor vagy az ő közvetlen szükségleteinek kérdéseire, s nem segíti, hanem gátolja teremtőjének törekvéseit. S hogyan sző ekkor újat helyette, végül pedig: hogyan semmisíti meg, hogyan oldja fel szakadatlanul mindeme isteni, szent borzalmakat józan derűvé azzal, hogy lefosztván róluk az ünnepi, bűvös álruhát, csak a magvukat képező tapasztalati anyagot használja útmutatóul dolgos hétköznapjaiban. Gondoljunk csak mindenekelőtt a ravaszdikacagtató, s az otrombát csúffá tevő, híres „áldáscsalásra“. Mennyire hangsúlyozza itt Mann, hogy nemcsak az ötletszerző, az erélyes-tevékeny Rebeka, hanem maga a „félrevezetett”, az áldásosztó Izsák is milyen szívből jövő elégedettséggel szól a saját vakságáról, amikor — látszólag és a hagyomány szerint teljes jóhiszeműséggel — elsőszülöttje, Ézsau helyett a bőrökbe-szőrökbe öltöztetett „simát”, Jákobot áldja meg! Ez a valódi manni iróniával megformált, költői aláhúzás itt azt a fontos tartalmi mozzanatot emeli ki, hogy a hatásosnak tisztelt áldásnál persze távolról sem volt mindegy, kit illetnek vele. Az amúgyis tehetségeset választotta ilyenkor a józan bölcsesség, különben az — íme, csak a realitás keretein belül hatékony — áldáserő még netán kárbaveszett volna! S mindjárt azután: a nagybátyja szolgálatában pásztorkodó , Jákob értel, szemmel, s értelmező ..aggyal,figyelvén a körülötte lélegző férftészetet, titkait megfejtve, új „csodák” birtokába jut, így „a maga részéről is okosan hozzájárult*’, hogy az „agyagtuskó” Lábán előtt saját áldottfejűségét bebizonyítsa, s annak előbb halódó gazdaságát valódi „áldásbirtokká” tegye, persze, önmagáról sem feledkezve meg közben. Elmúlás és újraszületés szempontjából azonban talán még ékesebben szóló az a történet, melyben az elsőszülött fiú feláldozása „utálatossá vált” Ábrahám istenének szemében, s itt az a nagy műgonddal foganatosított, művészi kiemelés, mikor a regényben Jákob, próbára téve önmagát, már nem tudja végigjátszani Józseffel mindazt, amit — a mítosz szerint — ősatyja nem játékból, egészen a kos megjelenéséig végigvitt Izsákkal. Pedig hát „ugyanazt az istent” féli és hiszi ő is. Az író megmutatja: a jákobi kor és szféra — minden dolgos kezet felhasználni tudó fejlett munkamegosztásából következő — fejlettebb etikáiénak szemében vált utálatossá az emberáldozat, tehát és ezért nem kellett már az ember maga teremtette istenének sem. De maga az egész József-történet iS, sőt a regény egésze a mítosznak ezt az önfeloldását példázza. Figyeljünk csak jól! (hányszor hangzik el a regényben ez a felszólítás s mindig ilyen, a tartalomra erősen (Folytatás a 10. oldalon.) * Itt és a következőkben is Thomas Mannak a „József és testvérei” 1943-as, egykötetes amerikai kiadásához irt előszavából vett idézetek.