Élet és Irodalom, 1959. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1959-02-27 / 9. szám - Vaád Ferenc: Két mulasztás - több mulasztó. Utólagos jegyzetek az Ady-évfordulóról (2. oldal) - Ladányi Mihály: Előszó • vers (2. oldal) - Tímár Máté: Papírhajók • széppróza (2. oldal)

Két mulasztás—több mulasztó Utólagos jegyzetek az Ady-évfordulóról Néhány héttel ezelőtt emlékezett meg az ország Ady Endre halálának 40. évfordulójáról. De elég-e, hogy csak az évfordulók ünnepén emlékezzünk na­gy költőre, s bizonyítsuk: a már nemcsak az ifjú szí­vekben, hanem az egész nép, a nemzet szívében él. Aligha elég. Ady Endre emlékének ébrentartása, forradalmi örökségének ápolása állandó feladata az ifjúság nevelőinek s a kul­túra hivatott őrzőinek. Semmit se mulasszunk el ezen a téren, amit pedig el­mulasztottunk, azt pótoljuk mielőbb. . Majdnem egy egész em­­beröltő elmulasztotta — szobrot állítani Ady Endré­nek. De emiatt már nem kell sokáig szégyenkeznünk. Még ebben az esztendőben felállítják Budapesten a költő emlékművét, Csorba Géza alkotását. Petőfi és József Attila után Ady Endre bronzba öntött alakja is ott magasodik majd pesti utcán — a nép között, a amelynek sorsáért, felemel­kedéséért hamvadt el mind­hármuk élete... Szobra már lesz Ady Endrének, de vannak még kisebb mulasztások is. Az évforduló hivatalos ünnepe után, de az ünneprontás minden szándéka nélkül, hadd essék most erről is szó. Én csak néhányat em­lítenék meg. Az első: a Népköztársa­ság útja egyik palotáján, az Opera mellett, valamikor emléktábla hirdette, hogy ebben a házban volt a Há­rom holló vendéglő, ahol olyan szívesen elidőzött az éjszakázó költő s ah­ol an­­­nyi szép szárnyaló versét vetette papírra. Röpülj ha­jóm! —emlékeztetett hosszú időn át a fehér márvány­­tábla a „Holnap hősére’1, az új vizeken járó Ady Endré­re . Ám ma hiába keres­nék ezt a táblát. Nincs. Va­lamikor, valahogyan elke­­rült a helyéről... Ugyanilyen történelmi emléket őriznek Budán an­nak a háznak falai, ahol egykor a Délivasút kávéház állott. Ez a kávéház szintén kedvenc tartózkodási helye volt Adynak, s ezért — a kegyeletes barátok hálájá­ból — itt is sokáig már­ványtábla emlékeztetett nagy költőre. Ez sincs már­a meg. A kávéházat átalakí­tották — az emléktábla visszaállításáról megfeled­keztek .. Egy másik „elkallódott” Ady emléktábla Zugliget­ben, az egykori Holzspach panzió helyén hirdette, hogy a fáradt költő élete utolsó éveiben sokszor kere­sett itt menedéket, gyűjtött újra és újra erőt meg nem al­kuvó harcaihoz... Kár, hogy ezeket az em­léktáblákat Ady Endre ha­lálának 40. évfordulójára nem állították vissza. Talán még most sem késő.. . A másik mulasztást a posta követte el: sem 1957-ben, a költő 80. szüle­tésnapján, sem most, halá­la 40. évfordulóján — nem adott ki Ady emlékbélyeget. Ez a mulasztás annál fá­jóbb, mint Ady eddig mind­össze egyszer szerepelt ma­gyar bélyegen, az 1947-es kiadású ,,Szabadsághőseink“ sorozatban, s bizony minden filatelista állíthatja, hogy ez a sorozat nem tartozik művészi bélyegeiről méltán világhírű postánk remekei közé. Éppen ezért ab­b­a kétséges, hogy mind a gyűj­tőik, mind az irodalom ba­rátai egyaránt örültek vol­na, ha az évforduló alkal­mából — mint más nagy költők esetében történt — most Ady arcát is megörö­kítik hozzá méltó jubileumi bélyegen. Igaz,­ ellenérvként talán felsorolható, hogy Pe­tőfi, Jókai, Arany, Csoko­nai, Vörösmarty, József Attila arcképével díszített széfr bélyegeinket és bélyeg­­sorainkat eddig általában u. n. „kerek“ évfordulókon jelentette meg a posta. De vajon törvény ez, amitől nem lehet eltérni? Nem va­lószínű, hiszen két évvel ez­előtt a román posta is eltért tőle, amikor nagyon gondos kiállítású ünnepi bélyeggel emlékezett meg Ady Endre 80. születésnapjáról. Miért ne pótolhatnánk hát mi is a mulasztásunkat? Miért ne adhatna ki a posta még eb­ben az évben Ady-bélyeget? Ám ha már itt tartunk, ‘— az irodalomszeretők és a filatélisták nevében egy­aránt — hadd szóljunk más írókról és más bélyegekről is. 1948-ban — nagyon he­lyesen — a világirodalom óriásait bemutató „Költők­­írók” sorozatot adott ki a posta Ebben Shakespeare, Voltaire, Goethe, Byron, V. Hugó, Poe, Mark Twain, Tolsztoj és Gorkij mellett egyetlen magyar, Petőfi Sándor szerepelt csupán. A művészi kiállításban is nagyszerű sorozat kiadása óta több mint tíz esztendő telt el , s a posta nem kö­vette önnön szép példáját, nem jelentetett meg újabb hasonló sorozatot. Pedig a világirodalom nagyjaiból is kitelne még egy sorozat, de mennyivel indokoltabb vol­na egy olyan sor — gondol­junk csak a hazánkban vég­bement kulturális forrada­lomra — amely a magyar irodalom nagy mestereinek állítana emléket. Csak talá­lomra néhány név: Katona József, Mikszáth Kálmán, Tömörkény István, Juhász Gyula, Móra Ferenc, Móricz Zsigmond, Gábor Andor, Nagy Lajos .­­.. Miilyen szép, milyen ke­gyeletes, milyen nevelő bé­lyegsor volna! Kár, hogy nem szerepel a posta 1959. évi ■*­ egyébként rendkívüli, gazdag — bélyegkibocsátású programjában. VAÁD FERENC Az Irodalmi Tanács a vidéki írók találkozóját tervezi Az Irodalmi Tanácsban kü­lön bizottság foglalkozik a vi­dék irodalmának problémái­val. A bizottság — Jankovich Ferenc, Mesterházi Lajos, László Gyula és Fodor József — elhatározta, hogy március fo­lyamán összehívja Budapestre a vidéken élő írók képviselőit, s megbeszéli velük a vidéki irodalom helyzetét és aktuális kérdéseit Úgy tervezik, hogy az így szerzett tapasztalatok alapján összehívják a vi­déki írók kongresszusát. A találkozóra valószínűleg a fő­városban kerül sor. az ADY-ESTET rendez Pécsett Irodalmi Színpad már­cius 1-én, vasárnap délután 6 órakor a Liszt Ferenc­­tszemben. Előadók: Bölö­­ni Gyöngy és Fodor József. A műsorban Ad­y legszebb költe­ményeiből adnak elő. Székely Júlia Bartók és Kodály műve­ket játszik zongorán. GERGELY SÁNDOR: Rögös út című önéletrajzi regénye a közelmúltban jelent meg orosz nyelven, a napokban pedig ar­ról kaptunk hírt, hogy az NDK televíziója bemutatja az író Vitézek és hősök című drámá­ját. PALOTAI ERZSI önálló előadóestjét március 3-án megismétli az Irodalmi Szín­padon. Közreműködik Kovács Dénes. A PÁRIZSI ZAK-GALÉ­­RIÁBAN megnyílt Czóbel Béla Kossuth-díjas­­ festőmű­vészünk új kiállítása. A ki­állítás megnyitásán a párizsi művészvilág számos ismert tagja jelent meg. A SZÉKESFEHÉRVÁRI ISTVÁN KIRÁLY MÚZEUM­BAN márciusban kiállítás nyí­lik a régi orosz iparművészet magyarországi emlékeiből. A kiállítás anya­gát az Országos Iparművészeti Múzeum, az esz­tergomi Keresztény Múzeum anyagából, valamint magántu­lajdonban lévő tárgyakból ál­lítják össze. .A színház- és filmtu­do­MÁNYI INTÉZET színházi tago­­zata munkatársainak összeállítá­sában érdekes esztétikai színház­­művészeti cikkgyűjtemény jelent meg Nép és színház címmel. A SZTÁLINVÁROSI BAR­TÓK BÉLA MŰVELŐDÉSI HÁZ 24 tagú új központi szín­játszó együttese Fucik: Üzenet az élőknek című drámáját ta­nulja. A darabot a Tanácsköz­társaság kikiáltásának jubileu­ma alkalmából adják elő. A közelmúltban alakult 30 tagú pedagógus-énekkar a felszaba­dulás évfordulóján, április 4-én lép a közönség elé. AZ IDEI CANNES-I FILM­FESZTIVÁLRA már 21 ország küldte el nevezését. A részve­vők: Argentina, Ausztrália, Belgium, Csehszlovákia, Dánia, a Délafrikai Unió, az Egyesült Államok, Görögország, Hollan­dia, Izrael, Japán, Jugoszlávia, Lengyelország, Magyarország, Mexikó, Norvégia, Olaszország, Pakisztán, Portugália, a Szov­jetunió és Venezuela. ERDŐS LÁSZLÓ: BECSBE című könyvéről LEVELEK ír­ás Inosztrannája Lityeratura legújabb száma. Ezenkívül Mesterházi La­jos: Pár lépés a határ, Murányi Kovács Endre: A firenzei varázsló és Gergely Márta: Az örökös című köteteit ismerteti. AMERIKÁBAN ÚJ KIADÁS­BAN jelent meg Honoré de Balzac híres Pajzán históriák című könyve. A kiadó úgy akarta még „fűszeresebbé" ten­ni a könyvet, hogy a címlapra Brigitte Bardot, a világhírű francia filmcsillag képét tette. A nyugati világ legfelkapot­tabb sztárját úgy ábrázolja a fénykép, amikor éppen ezt ír­ja: „Balzacban találtam sex­­appealem titkát!” DOSZTOJEVSZKIJ BŰN ÉS BŰNHŐDÉS című regényének színpadi változatát a párizsi Antoine színház bemutatta. A dramatizálás Albert Camus munkája. A színpadi megoldás a regényt 24 képre tagolja. A II. felvonás majdnem két óra játékidőt vesz igénybe. LADÁNYI MIHÁLY: ELŐSZÓ Itt járok utam kezdetén, a jóra és igazra készen, emberségem a szőrcsuhám, megyek a nincs­ más út porában, emlékeim tövisein s a rágalom jeges szelében. Volt, aki együtt jött velem s elfordulván köpött utánam, hittem az istent, ámde ő alázatra intett keményen, s beláttam, mindez képtelen, nem hajlik gerincem, se térdem. Magam vagyok, pár cimborám leül ma poharazni vélem, derék, jó fiúk, amiért én, ők is akár halni készek. Jöttünk beindítani egy embernek való ezer évet. ARANYKÖNYVTÁR címmel új sorozatot indít a Szépirodal­mi Kiadó: mintegy 90 kötetben adják közre szép kivitelben, olcsó áron a magyar- és a vi­lágirodalom kiemelkedő alko­tásait. A BUDAPESTI ÉNEKKAR alig­hogy túljutott nagy előadásán, Janacek „Ószláv mise” című szer­zeményének bemutatóján, máris új feladatok előtt áll. Legköze­lebbi bemutatói: Orff „Catulli car­­­mina”, Sugár Rezső „Kőműves Ke­lemen” és Kozma József „Lyoni selyemszövők” című oratóriumai. GRAHAM GREENE három­heti tartózkodásra Belga-Kon­góba utazott, ahol helyszíni ta­nulmányokat folytat új, afrika tárgyú regényéhez. ÉRDEKES ÚJ ZENEI SZAK­KÖNYVEK jelennek meg már­cius folyamán a Zeneműki­adónál. Gál György Sándor „Weiner Leó életműve’1 címen megírta kiváló zeneszerzőnk életét és munkásságát tárgyaló nagy tanulmányát. Molnár An­tal „Repertórium a barokk ze­ne történetéhez", G. B. Shaw „Válogatott­ zenei írásai", Vigh Jenő „Halhatatlan zeneköltők” (életrajzok novellisztikus for­mában) című munkáin kívül ismét megjelenik Werfel Verdi-regénye, magyarul Barát Mária fordításában. A börtönből szabadult, lo­­­bogó hajú férfi szavak nélkül beszélgetett önmagával az áradó Duna partján, Aquin­­cumon is túl, ahonnan az évente ötször is termő bulgár­­földek zöld díszei öltögetik nyelvecskéiket a kormos világ­város felé. Lapos terméskövén ült, két sarka fészket rakott a süppe­dő, nedves fövenyre s kartá­volságnyira bambusz horgász­botja mártogatta színes damil­­ját a zavarosan szétterülő víz­ben. Persze, nem fogott sem­mit, félóránként se nézett a botra, csak tűnődött, s a mel­lette kinyitva fekvő Olcsó Könyvtár füzetre sem, amit a sorok között tébláboló katica­­bogárka olvasott helyette.­­ Tárgyalás nélkül kienged­tek. Még azt­ is mondták, hogy csak a körülmények, az októ­ber után összeszaladt sok tisz­táznivaló ügy s egy sajnálatos névcsere miatt nyúlt el az elő­zetes őrizetbevétel ideje, amit meg kell értenem. De hát ak­kor Erzsiké­mért nem bízott bennem, amikor mindig azt hajtogatta, hogy tisztábbnak ismer és szeret annál, mint­hogy bárkivel összehasonlít­hasson. S megtagadott egy le­véllel, amit a levéltartóba du­gott. Mint valami árjegyzéket. S nagyon letörte a magába­­szakadtság. Nem is a vizet lát­ta, a hömpölygő hullámok gyűrűzését, hanem tegnapjait, s visszafelé úszott a szomorú­sága, hogy ott, a tegnapokban sem hagyjon nyugalmat. Bele­­nyúlt disznóbőr irattáskájába, marokra való levelet vett elő, s egyenként bontogatta. Még valamikor szeptember végén azt mondta Erzsike: — Bandi, te olyan komoly ember vagy, aki villámhárító a mac nőknek. Anélkül, hogy látnának, írásodból is megér­zik, veled nincs mit kezdeni. Fogadjunk, hogy házassági hirdetésedre se jelentkezne senki. Fogadtak, életszerető, kultu­rált társkeresőnek hirdette magát, s íme, csak ez a ma­rék levél várta, amikor három hónap után szabad lett újra. Egyenként bontogatta és belé­jük olvasott, „Csinosnak mondott, jó állá­sú félárva vagyok, és hirdeté­sére örömmel közlöm magával, hogy szintén társat keresek. November első vasárnapján találkozhatnánk a Nemzeti órája alatt. Fehér szekfű lesz a kezemben.. Ezt olvasta a könnyűírású, illatos első levélben, és emlé­kek araszoltak tudatában, mint a kaszáspók. Visszafelé! — Kávássy Vali, az első sze­relmem is félárva volt, s olyan fekete szemekkel áldozta sor­sa, hogy nappal is világítottak. Tizenhat évesek voltunk, s fe­hér szekfűt loptam neki a Szabó-kertészetből. Szép volt, az első, harmatos szerelem volt. Mi is van Valival? Igen, azt hallottam legutóbb, hogy tbc-t kapott, kigyógyult a tanítónő valahol a felvidéken. Kedves Vali. A magányosság szorongása sajdult a szívébe, ráncok gyű­rűztek homlokára, s ha nézte is, nem látta a folyót, az egy­másba rohanó felhőket, hanem az alföldi párholdas ligetben kószált. Este volt. Békák bre­kegtek, szúnyogok muzsikáltak s olyan édes — idétlen volt a csók. — Pedzi már, édesapám — térítette a valósághoz részeg ember borgőzös hangja... — Gyagyás maga, édesapám. Ki az öregisten látott áradásban pecázni. Választ sem várva eltántor­­gott a rongyos-szőrös ré­szeg, mint a szilaj ménesként tovaszáguldó év melyek azért újra meg újra belévihar­­zana­k az ember­­ életébe és senki sem tudja miért. — Az állásom is felmond­ták. Azt dadogta a személyze­ti, hogy: Nézd komám, kor­mos az, aki a füstben jár. Ne­ked is jobb lesz, ha elmegy, hidd el. A levélkéből papírhajót for­mált, kővel terhelve a vízre tette, ami szédelgett először, majd egyenesen lovagolva az áron elúszott a város felé. A második levél szőke, „vi­dám-fitos” táncpartnert aján­lott, olyat, amilyen Ildikó volt a hetedik gimnáziumban. Ildikót is mennyire szerette. Virágcsokorba csomagolt ver­seket dobált be az ablakán, név nélkül, s amikor az inter­­nátus diákbálján nem bírta tovább cérnával és szóba hoz­­ta, a búzaszőke hajú, kékszemű lény félmondatánál félbeszakí­totta. — Ne szamárkodj Bandi, hiszen tudod, hogy jó barátok vagyunk. Azt is tudod, hogy Verpeléty Jóska az ételem­­italom. Szóba se hozd ezt töb­bet. Ildikónak is elfogyott az étele-itala, neki is felitták sze­relmét az évek s amikor pár éve a Bajcsy-Zsoll­inszky úton találkoztak, valóban jó barát volt véglegesen. De azért zsongott az emlék. — Eredj te is tegnapi fehér hajó, érd utói társadat, hogy ne legyen x>lvan egyedül, mint én — és a vízre kormányozta második csalnakját is. A harmadik sajka — melyet irodalomszerető asszony leve­léből formált hajóvá — nem­csak a Duna hátán, lelkében is mély barázdát hasított. Vi­cát juttatta eszébe, a Piktor korcsmáros unokáját, aki most ideggyógyintézetben marcan­golja a saját lelkét. A Kocsorhegyi George Sand-nak hívtam s első re­génykísérletemet, a Csillaghul­lást is ő kopogtatta papírra. Kicsit sznob volt, kicsit álmo­dó, kicsit csípősnyelvű s talán szeretett is egy kicsikét. De én csak Jakutföldén szerettem­ bele, az északi sarkkör köze­lében. Távolról. Szívem gyor­sabban rohant haza hozzá, mint testemmel a fogolyvonat, lekés­tem. Asszony volt már, sza­ladt a fia. S most Lipótmezőn! Téglaporos ruhás legény sündörgött a Dunához tíz lé­pésnyire se hozzá. Lenőtt hajú, tépett, gonoszképű. De hetyke. — Semmit se látsz, apafej, mert akkor rád tenyeres Fekete kéz. Fuccs a Muk-nak, a Kampec. — És félresodorva malaclopój­át, jó nyaláb gép­pisztolyt vetett a Dunába. A hajók pedig úsztak. Óvó­nő Mongolka, Marika a décs­­pusztai bérelszámoló. Margó a kis „erőszak és tornatanár” va­lahol a déli határszélen s vé­gül már csak három maradt a nyugtalan kikötőben. Tova­úszott a többi, ismeretlen nők leveléből hajtogatott csolna­­kon az ismert szeretettek em­lékezetével. Sok csók, sok ki­csi papírcsolnakon. Sa maradt három nagyon közeli volt még. Fájt, na­gyon fájt. Két megperzselt éle­tű asszony magakínáló levele, melyben szűk szavak bilincsé­be verve keresték a hímem­bert, akitől új életet remélhet­nek. És a harmadik, a hűtlen búcsúlevél. Az Erzsikéé. Az első szőke volt, kissé molettnek mondható és fiúcs­ka anyja, a másik fekete és élnivágyó.­­ Akár Bárányka a puha­ölű odaadás és Hajnalka a kínzó szenvedély, a Fekete Nő. Bárányka megijedt a gyerek elvesztésétől és egy hónap alatt tíz évvel öregebbre sír­ta magát. Hajnalka meg to­­vasodródott, ahogy az őszi virágok szoktak. Hajh, hajh. Az Erzsike levelét végigol­vasta. „Bandi! Én azt hittem, sze­rettelek, de most már tudom, hogy csak tiszteltelek s anél­kül, hogy tudtam volna, Jós­kát szerettem, Dabi Jóskát, a legjobb barátodat. Nyugatra szöktem vele s most egy ausztriai lágerben élünk. Szí­vemből kívánom, hogy mi­előbb szabadulj ki és légy na­gyon boldog, amilyen én va­gyok. Erzsiké.” S a levél másik oldalán: „Bandi, ha szerettél, járd ki, hogy hazamehessek. Az előző levelet tegnap írtam s az este azzal jött Jóska, hogy jobban élnénk, a lágerből is kiszaba­dulnánk, csak kedvesnek kel­lene lennem egy öreg rendőr­tanácsoshoz, aki a moziban be­­lémszeretett. Szóval eladott a Jóska, ahogy annyi más dis­­­szidált lányt eladtak. Az is­tenre kérlek segíts! Erzsike.” A fájdalom kimondatlan szavakká sem született benne, csak a szomorúsága nőtt s ár­va könnycsepp perdült le a szeméből. Végig az arcán, be­le a Dunába. Közben lement a nap, csak vörössége húzott véres csíkot a vízre, melyen a rókaként surranó estébe úsztak az utol­só papírhaj­ók is. A magányos férfi összecso­magolta horgászbotját, táskába tette a könyvet és elindult a folyó mentében, a fényeivel híreskedő nagyváros felé. Kö­rülötte neszett a mező. — Ne dilizz Rózsi, mert be­takarlak egy léccel — ripako­­dott cigánylegény a babájára a bokor tövében — Úgy meg­­játszod magadat, mint egy apáca. Mintha először akarnék tőled valamit. — Nő, meztelen nő — a fo­lyóparton tekergő városszéli kamaszok a kibukó, elmerülő hulla felé. — Olyan nagy hasa van, mint egy üst­dob, ballagó megállt s magától kérdezte a világnak szó­lót. — Hát olyan sokat akarok én? Bocsánatot, ha vétkeztem, megértést és kenyéradó mun­kát. Egy kis szerelmet s nyu­galmat, hogy írhassak. Szív­ből. Ki tagadhatja ezt meg tő­lem! Miért? S akarattal, szinte magára parancsolva remélte, hogy senki! És könnyebb lett a lép­te, nyugodtabb a szíve, mint akinek sikerült átúsznia a Léthe vizén s megtisztulnia önmagától. — Holnap írok Erzsinek, hogy jöjjön haza, nem bántja itt senki. Anyjától elkérem a címét. — S kicsit sajnálta a levelet, amit útjára indított. Ment, sietett, talán fütyöré­­szett is. A vigyori hold meg ezüstbe vonta a világot, a folyót s az ezüstös Dunán fehér szerelem­­csolnakok úsztak a Fekete-ten­ger felé...

Next